Amikor a Szentírás először említ egy fogalmat vagy szimbólumot – főként Mózes első könyvének első fejezeteiben –, annak az elvnek az általános jelentését alapozza meg, segítve a későbbi előfordulások megértését.
Egyes bibliakutatók „az első említés törvényeként” utalnak erre, amit inkább elvnek (vagy mintának) kellene nevezni, mint törvénynek, hiszen egyáltalán nem vastörvény, és akad számos kivétel is. A Biblia általános tanulmányozásában és a próféciák vizsgálatánál is az a mintázat bontakozik ki, hogy Isten lépésről lépésre látja el gyermekeit információval az alapvető fogalomtól kezdve, amit azután egyre jobban kibővít évek, sőt évszázadok alatt.
(Ézs 40:7-8). Elszárad a fű, elhervad a virág, ha ráfúj az Úr szele. – Bizony, csak fű a nép! (8) Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. /RÚF/
(Mal 3:6). Én, az Úr, nem változtam meg, de ti is Jákób fiai maradtatok! /RÚF/
(Zsid 13:8). Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. /RÚF/
A modern világban az „igazság” helyett többnyire inkább „igazságszerűség”- ről beszélnek, mivel az „igazságot” képlékenynek gondolják, ami idővel változhat. Bizonyos esetekben már az „igazság” fogalmát is gyanúsnak ítélik.
Csakhogy Isten nem gondolja meg magát, miután megalapoz egy igazságot. Amikor azt tanítani kezdi népének, számíthatunk arra, hogy az adott bibliai elv vagy téma jelentése nem változik, hanem inkább még több fény vetül az értelmére. A prófécia tanulmányozásakor ezért igen jó érteni Mózes első könyvét, mert itt találjuk sok kulcsfontosságú elv első magyarázatát, majd pedig ezt az alapvető ismeretet magunkkal vihetjük a Biblia többi részének vizsgálatához.
White idézet: „Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (1Móz 3:15) Az ember bukása után szintén prófécia volt a Sátánra kimondott isteni ítélet, amely az idők végéig átjárta a századokat, előre jelezve, hogy a nagy küzdelemben a föld minden népe részt fog venni.
Isten kijelentette: „Ellenségeskedést szerzek.” Ez az ellenségeskedés nem természetes. Amikor az ember áthágta a mennyei törvényt, természete gonosz lett, és az ördög befolyása alá került, nem pedig szembe vele. A bűnös ember és a bűn szerzője között nem természet szerű az ellenségeskedés. A hitehagyás mindkettőt gonosszá tette… Ha Isten nem lépett volna különleges módon közbe, Sátán és az ember szövetséget kötött volna a menny ellen; és a Sátán elleni ellenségeskedés helyett az egész emberi család az Úr ellen lázadt volna…
Az ember lelkébe plántált krisztusi kegyelem támaszt ellenségeskedést a kísértő ellen. E megtérítő kegyelem és megújító erő nélkül az ember örökre Sátán foglya maradna; olyan szolga, aki mindig készségesen teljesíti az ördög parancsát. De a lélek új alapelve harcot támaszt ott, ahol korábban béke volt. A Krisztustól kapott erő teszi képessé az embert arra, hogy a zsarnokot és a bitorlót elutasítsa. Azok, akik nem szeretik, hanem gyűlölik a bűnt, akik ellenzik és legyőzik azokat az indulatokat, amelyek fogva tartják őket, egy kizárólag felülről származó erő birtokosai. – A nagy küzdelem, 505-506./old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése