Keresztény életmód: Az ember életéhez, hogy tartozik a mindennapi hasznos tevékenység?

„Vette az Úr Isten az embert, és helyezte őt az Éden kertjébe, hogy művelje és őrizze azt.” (1Móz 2,15)

„Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat!” (2Móz 20,9)

„Becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utánalássatok, és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok, amiként rendeltük néktek.” (1Thess 4,11)

„Jézus pedig felelt nékik: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 3,17)

 

A munka, az alkotó tevékenység, a teremtményekről való gondoskodás az ember életének része volt már az Édenben, a bűneset előtt is. Az ember kiegyensúlyozott fejlődését, testi-lelki egészségét szolgálja ma is, a tétlenség pedig jellembeli torzulást eredményez. Isten állandóan tevékenykedik, teremtő és fenntartó munkája példa számunkra is, akiket az Ő hasonlatosságára teremtett. Jézus is példát adott földi életében arra, hogy a munka áldás és öröm forrása. Dolgozott az ácsműhelyben, és kitartóan tevékenykedett mások javáért, testi-lelki gyógyulásáért.

 

„Isten a munkát áldásul adta az embernek, hogy fejlessze értelmét és képességeit, erősítse testét. Ádám számára a szellemi és fizikai tevékenység szent létének egyik legnagyobb öröme volt. Amikor engedetlensége következményeként el kellett hagynia gyönyörű otthonát, és mindennapi kenyerének megszerzéséért kénytelen volt a kemény talajjal küzdeni, az a munka – bár nagyon különbözött a kertben végzett kellemes foglalatosságtól – a kísértés elleni védelem és az öröm egyik forrása volt. Tévednek azok, akik a munkát átoknak tartják, jóllehet gyakran fáradságos és kimerítő. Sok gazdag ember lenézi a munkásokat, de ez teljesen ellentétben áll azzal, ami Isten szándéka volt a teremtéskor. Hogyan is hasonlítható még a leggazdagabbak vagyona is a nemes Ádám örökségéhez? Ádám nem tétlenségre volt teremtve. Teremtőnk, aki tudja, mi szolgálja az ember boldogságát, munkát adott Ádámnak. Csak a dolgozó férfiak és nők találják meg az élet örömét. Az angyalok szorgalmas munkások: Isten szolgái, akik az emberek fiainak szolgálnak. A Teremtőnél nincs helye a restségnek.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, A teremtés c. fej.)

Keresztény életmód: Miért alkotott Isten már kezdetben társat az embernek?

 

„Teremtette tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremtette őt: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket. És megáldotta Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, s töltsétek be a földet, hajtsátok birodalmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon… És mondta az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt.” (1Móz 1,27–28; 2,18)

 Az ember közösségre teremtetett, amelynek legkisebb sejtje a család – alapja pedig két ember életre szóló szövetsége.

A szeretetközösség által Isten különleges áldásokban akar részesíteni bennünket: gyakorolhatjuk a szolgálat, az önzetlenség, a másokért élés mennyei alapelveit.

A bűn által megromlott emberi természet már képtelen erre a szeretetre, ezért csak Krisztus kegyelme és segítsége által valósulhat meg az igazán boldog és kiegyensúlyozott családi élet.

 

„Isten maga adott társat Ádámnak. Ő szerzett neki megfelelő »segítőtársat« – hozzá illő társat, aki egy lehetett vele szeretetben és megértésben. Isten Évát egy bordából teremtette, amelyet Ádám oldalából vett ki, jelezve, hogy nem uralhatta fejként Ádámot, hanem mellette kellett állnia vele egyenlő emberként, akit Ádám szeret és véd. Az ember része, második énje volt, csont a csontjából és hús a húsából, tanúsítva azt a szoros egységet és szerető ragaszkodást, amelynek e kapcsolatban meg kell lennie. »Mert soha senki az ő tulajdon testét nem gyűlölte, hanem táplálgatja és ápolgatja…« (Eféz 5,29) Isten adta össze az első házaspárt. Ennek az intézménynek a szerzője tehát a világegyetem Teremtője. »Tisztességes… a házasság.« (Zsid 13,4) Ez volt Isten egyik első ajándéka az embernek, és ez egyike annak a két intézménynek, amelyet Ádám a bűnbeesés után magával vitt az Éden kapuin túlra. Amikor az ember felismeri és követi a mennyei elveket ebben a kapcsolatban, a házasság áldás; őrzi az emberiség tisztaságát és boldogságát, betölti az ember mint társas lény igényét, nemesíti testi, értelmi és erkölcsi természetét. (…)

Sok családban nincs meg a keresztényi előzékenység: az igazi udvariasság, az alkalmazkodás és az egymás iránti tisztelet, amely előkészítené tagjait a házasságra és arra, hogy családjukat boldoggá tegyék. A türelem, kedvesség, udvariasság, a keresztényi együttérzés és a szeretet helyett bíráló, erőszakos lelkület, éles szavak, ellentétes eszmék uralkodnak. A világ ma telve van nyomorúsággal és bűnnel a rosszul választott társsal kötött házasságok miatt. Sok esetben csak néhány hónapra van szüksége a férjnek és a feleségnek, hogy felismerjék: természetük sohasem tud összhangba jutni, aminek következtében egyenetlenség uralkodik otthonukban, ahol szeretetnek és mennyei összhangnak kellene lennie. A hétköznapi dolgok miatti vitatkozás nyomán a keserűség lelkületét ápolják. A nyílt nézeteltérés és civakodás kimondhatatlan nyomorúságot hoz az otthonba, és szétkergeti azokat, akiknek egyesülniük kellene a szeretet kötelékében. Nagyon sokan áldozták fel magukat, testüket-lelküket az oktalan házasságok által, és lefelé haladtak a romlás útján.” (Ellen G. White: Boldog otthon, Az édeni mintaotthon; Összeférhetőség c. fej.)

Mit jelent az, hogy Isten a szívünkbe írta törvényét?

 „Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, nem a törvény cselekvéséből.” (Rm 3,28)

„Mert ami a törvénynek lehetetlen volt, mivelhogy erőtlen volt a test miatt, Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatta a bűnt a testben. Hogy a törvény igazsága beteljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” (Rm 8,3–4)

„Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből, és nem a törvény cselekedeteiből. Mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem. Ha pedig Krisztusban keresvén a megigazulást, mi magunk is bűnösöknek találtatunk, avagy Krisztus bűnnek szolgája-e? Távol legyen. Mert, ha amiket elrontottam, azokat ismét fölépítem, önmagamat teszem bűnössé. Mert én a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem. Nem törlöm el az Isten kegyelmét, mert ha a törvény által van az megigazulás, akkor Krisztus ok nélkül halt meg.” (Gal 2,16–21)

„Tudván azt, hogy a törvény nem az igazért van, hanem a törvénytaposókért és engedetlenekért, az istentelenekért és bűnösökért, a latrokért és fertelmesekért, az atya- és anyagyilkosokért, emberölőkért.” (1Tim 1,9)

Kétségtelen tény, hogy az ember a maga természetes állapotában képtelen az Isten szerinti jóra. A további kérdés most már az, hogy ennek hátterén Isten hogyan határozott?:

1. leszállította-e a törvény mércéjét, vagy

2. képessé teszi-e az embert a törvény betöltésére?

 

Isten az Ószövetségben hirdette ki a törvényét, és nyilvánvaló, hogy annak szintjét nem szállította le. A második útról tanúskodik Isten kijelentése: „Az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok, és törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.” (Ezék 36,27)

Isten törvénye szent és örökkévaló, de nem az üdvösség elnyerésének a közvetlen eszköze. A törvény csak egyvalamire való: megmutatja, hogy bűnösök vagyunk, és elénk tárja azt a magaslatot, ahová emberi erővel soha nem juthatunk el. A kegyelem az, ami „Krisztushoz vezető nevelővé” teheti a törvényt számunkra. Isten megígérte kegyelmét és szabadítását mindannyiunk számára.

De „a törvény tehát Isten ígéretei ellen van-é? Távol legyen! Mert ha olyan törvény adatott volna, amely képes megeleveníteni, valóban a törvényből volna az igazság. De az Írás mindent bűn alá rekesztett, hogy az ígéret Jézus Krisztusban való hitből adassék a hívőknek. Minek előtte pedig eljött a hit, törvény alatt őriztettünk, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg. De minekutána eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt” (Gal 3,21–25). Pál apostol a 21. versben kijelenti, hogy meg lehetne igazulni a törvényből abban az egy esetben, ha az képes volna megeleveníteni. Ha a törvény nem lenne olyan szigorú, ha kiegyezne az emberi természettel, ha lehetne ölni, lopni, másét kívánni, akkor nem volna probléma a megigazulás, akkor mindenki igaz lehetne. „Az írás mindent bűn alá rekesztett”, azaz megmutatta, hogy semmi jó nincs bennünk, nem vagyunk képesek a jóra (Rm 3,10–18). Megmutatja, hogy önmagunkban elveszett állapotban vagyunk, ezért segítségre van szükségünk. „Ekként a törvény Krisztushoz vezérlő mesterünkké lett”, hozzá kell mennünk, hogy üdvösséget nyerjünk, hogy igaz életet élhessünk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha előbb felismertük elveszettségünket. Ha pedig Krisztussal közösségben élünk, nem vagyunk a „törvény alatt”, azaz a megtisztult életünk nem esik a törvény ítélete alá.

 

Mi a törvény szerepe?

– a törvény azért van, hogy felismerjem, mi bűn,

– magamat a törvényhez mérve felismerem, hogy bűnös vagyok,

– ha bűnös vagyok, szükségem van valamilyen segítségre, hogy megszabaduljak,

– a szabadító pedig Krisztus.

„A törvény ekként Krisztushoz vezető nevelőnkké lett, hogy hitből igazuljunk meg.” (Gal 3,24)

A törvényből nem lehet megigazulni, ezért jött el Krisztus, benne jelent meg az ember számára (hitben) elérhető igazság. A törvényen kívüli úton, nem a törvényben.

A törvény kimondja: a bűn zsoldja a halál. Mire az ember felismeri, hogy Istenre van szüksége, és rátalál Istenre, már bűnt követett el: azt kell látnia, hogy jog szerint a halál az osztályrésze. Krisztus azonban kegyelme által – ha az Ő áldozatát magamra nézve elfogadom, személyes Megváltómnak tekintem – megszabadít, bűneimet azok közé számítja, amelyekért meghalt, s igaz életét, ami nem volt az enyém, nekem adja. Krisztus valósággal szabaddá tesz a bűntől.

Ám az ember hiába kapná meg pusztán a jogi megigazítást, mert természete folytán nem képes a jóra (a törvény megtartására), tehát Krisztus az Ő kegyelme által itt is a segítségünkre siet, és Szentlelke által megtisztítja az életünket, a menny számára alkalmassá formál. A Szentlélek az a hatalom, aki által az életünk tiszta lehet, aki a megváltás és a kegyelem gyümölcseként érkezik hozzánk. Isten a Lélek által a törvény kívánalma fölé emel bennünket, annak betöltőjévé tesz. A Szentlélek által járhatunk szeretetben.

Pál arról beszél, hogy az emberek nem ismerték fel Isten igazságát, a megigazítás módját, ezért a saját igazságukat akarták érvényesíteni, azaz a tetteik által akartak igazak lenni Isten előtt. A törvény azonban (amelyet be kellett volna tölteniük mint igazságot) nem adhatta meg a megigazulást, mert a törvény csak egyet tehet: megmutatja, hogy bűnös vagyok. A törvény Krisztushoz vezető tanítómester, az a rendeltetése, hogy önnön tehetetlenségünk és bűnösségünk beláttatása által Krisztushoz vezessen, mert egyedül Ő tud megtisztítani minket. A törvény célja, rendeltetése, feladata (telosz – Rm 10,4), hogy Krisztushoz vezessen, Krisztus éljen a hívő szívében, aki ezáltal szeretetben jár, a törvényt betölti. Ami a saját tetteink által elérhetetlen, Krisztus által elérhetővé válik, megvalósul. Aki a törvény kívánalmát (szeretet) Krisztus által (hit által) cselekszi, az nem esik a törvény ítélete (átka) alá.

A törvény tehát önmagában csak szembesít az állapotunkkal, a tehetetlenségünkkel és az ebből fakadó elveszettségünkkel, míg az evangéliumban az a legfőbb jó hír, örömhír, hogy a bennünket szerető Isten képessé tesz arra, hogy összhangra jussunk az örök, tökéletes törvénnyel, amennyiben készek vagyunk együttműködni vele.

A törvény: Miért van kiemelkedő szerepe a végidőben különösen a negyedik parancsolatnak?

 

„Amikor elvégezte Isten hetednapon a munkáját, amelyet alkotott, megszűnt a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott.” (1Móz 2,2)

„Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se állatod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van: mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.” (2Móz 20,9–11)

„Ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget, mert eljött az ő ítéletének órája, és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait.” (Jel 14,7)

A Teremtés könyvéből azt láthatjuk, hogy a szombatot Isten nem Izráel elhívásakor (Ábrahám elhívásakor vagy a sínai törvényadáskor), hanem az ember teremtése (az emberiség elindítása) során különítette el. A szombat a teremtés emlékünnepe, amely mindaddig fennmarad, amíg a teremtés fennáll. „A pihenőnap semmilyen természeti jelenségtől sem függ, mert a természet nem ismeri a pihenést, még kevésbé a hetedik napot mint a nyugalom napját… Mert a hét bármelyik napjára tekintet nélkül az égitestek keringenek, a fű nő, a madarak énekelnek, a tenger zúg. A természet nem különbözteti meg a napokat.

A pihenőnap csak az embernek adatott Istentől, és mi isteni meghatározásként is fogadjuk. A pihenőnap összefüggésben van Isten teremtői művével, s valójában ennek a műnek az emléke.” (Golubics M.: Isten nyugalomnapja korszakokon át, 4. o.)

 

„A szombat a teremtés és megváltás hatalmának a jegye… Emlékeztet bennünket az ember dicsőséges állapotára… és bizonyságot tesz Isten szándékáról, miszerint ismét a saját hasonlatosságára akar újjáteremteni.” (Ellen G. White: Előtted az élet/ Nevelés, 250. o.)

 

„A szombat az emberért lett, és ez a mi Urunk napja. Krisztusé, mert »minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett« (Jn 1,3). Mivel Krisztus teremtett mindent, Ő alkotta a szombatot is, és Ő különítette el a teremtés emlékünnepeként.

A szombat Krisztusra mutat mint Teremtőre és Megszentelőre. Azt hirdeti, hogy égen-földön mindent Ő teremtett és tart fenn. Ő az egyház feje is, általa békülhetünk meg Istennel… A szombat tehát jele Krisztus hatalmának, amellyel szentté tud tenni bennünket…

Mindazoknak, akik Krisztus teremtő és megváltó hatalma jeleként fogadják el a szombatot, örömük lesz benne. Krisztust látják szombaton, Őbenne találnak boldogságot. A szombat… miközben felidézi az Éden elveszített békéjét, az Üdvözítő által helyreállított békéről beszél. A természetben minden az Ő hívását ismétli: »Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én nyugalmat adok nektek.« (Mt 11,28) (…)

A szombat a természetre irányítja gondolatainkat, és kapcsolatba hoz bennünket a Teremtővel. A madarak énekében, a fák susogásában, a tenger zenéjében még mindig meghallhatjuk annak hangját, aki Ádámmal beszélgetett Édenben, hűvös alkonyatkor… »Megvidámítottál engem, Uram, a te cselekedeteddel.

A te kezeid műveiben örvendezem. Mely nagyok, Uram, a műveid, igen mélységesek a te gondolataid!« (Zsolt 92,5–6) A szombat arra rendeltetett, hogy ezt a természetbe írott üzenetet az emlékezetünkben tartsa.” (Ellen G. White: Jézus élete, 208., 235. o.)

A törvény: Érvényes-e a Tízparancsolat?

 

Olvassuk el a Tízparancsolatot 2Móz 20,1–17-ből!

 

Vizsgáljuk meg, hogy az Újszövetség kijelentései és felhívásai párhuzamosak-e a Tízparancsolattal:

 

2Móz 20. fejezet:

Ne legyen más istened rajtam kívül! (3. v.)

Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt vannak. (4. v.)

Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét! (7. v.)

Emlékezz meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! (8. v.)

 

Újszövetség:

Amikor meghallották ezt az apostolok, Barnabás és Pál, ruhájukat megszaggatva a sokaság közé futottak, és így kiáltottak: Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van! (Ap csel 14,14–15)

Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól! (1Jn 5,21)

Mindenekelőtt pedig, testvéreim, ne esküdjetek se az égre, se a földre, se más egyébre. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a ti nemetek nem, hogy ítélet alá ne essetek. (Jak 5,12)

Jézus utal a végidőig tartó érvényességére (Mt 24,20).

 

2Móz 20. fejezet:

Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked! (12. v.)

Ne ölj! (13. v.)

Ne paráználkodj! (14. v.)

Ne lopj! (15. v.)

 

Újszövetség:

Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”, ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig az, „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön”. (Eféz 6,1–3)

Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! – méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére. (Mt 5,21–22)

Nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát. (1Kor 6,9–10)

Aki lopni szokott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek. (Eféz 4,28)

 

2Móz 20. fejezet:

Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! (16. v.)

Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánt felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé! (17. v.)

 

Újszövetség:

Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert a cselekedeteivel együtt. (Kol 3,9)

Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség, ami nem illik - hanem inkább hálaadás. Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának vagy tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége Krisztus és Isten országában. (Eféz 5,3-5)

 

Nyilvánvalóan érvényesek a parancsolatok az Újszövetségben is, de tegyük fel a kérdést: ha Krisztus az erkölcsi törvényeket törölte volna el áldozata által, mi lenne ennek a következménye?

Tovább nem volna értelmezhető a bűn fogalma, a bűn nem létezne. Azok tehát, akik kereszténynek vallják magukat, semmilyen tettükért nem lennének felelősségre vonhatók, mindenki azt tehetne, amit akar. De nem csak ők, mert az Ige világosan kijelenti, hogy „…ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világért is” (1Jn 2,2). Ha az engesztelés (elfedezés) ilyen értelemben állna fenn, Isten nem ítélhetné meg sem a keresztényeket, sem a pogányokat. Így valóban „megszűnne a választófal” a jó és a rossz között, csakhogy ezáltal a szenny öntene el mindent. A bűn kapna igazolást Krisztus által, de akkor miért lett volna szükség egyáltalán az áldozatra? Isten ennyire logikátlan lenne? Hiszen hatalmas áldozatot vállalt, de így ez fölösleges volt, hisz kijelenthette volna: mától mindenki azt tesz, amit akar.

Melyik a két legnagyobb parancsolat a törvényben, mintegy annak összefoglalása? Az első: szeresd Istent, a második: szeresd felebarátodat. A törvény lényege a szeretet. „A szeretet nem illeti gonosszal a felebarátot. Annakokáért a törvény betöltése a szeretet.” (Rm 13,10) Isten lényének fő jellemzőjét pedig így fogalmazza meg János apostol: „Az Isten szeretet.” (1Jn 4,8) Hatályon kívül helyezni a törvényt annyi, mint hatályon kívül helyezni a szeretetet – hatályon kívül helyezni Istent. Ha hatályos az ölés, lopás, bálványimádás, akkor a szeretet hatálytalan, mert ezek a szeretet elleni tettek. Ha Isten a szeretet, akkor nem teheti hatályossá azt, ami a szeretettel ellentétes.

Ha az erkölcsi törvény nem volna érvényes, egészében nem lenne az. Akkor aki gyilkolt, aki lopott, nem vonható felelősségre – ez esetben viszont ugyan miért kellett volna Jézusnak meghalnia? Maga az áldozat ténye a legerősebb érv a Tízparancsolat érvényessége mellett. Ha Krisztus áldozatával eltörölte volna az erkölcsi törvényt, szabadon ölhetnénk, lophatnánk, imádhatnánk bálványokat – márpedig számtalan felhívás van ezek ellen az Újszövetségben.

 

„A törvényt nem kizárólag a héberek számára és javára nyilatkoztatta ki az Úr a Sínai-hegyen. Noha megtisztelte a népet azzal, hogy törvényének őrévé és megtartójává tette, a Tízparancsolatot az egész világ szent örökségéül adta… Tíz rövid, tekintélyt parancsoló szabály tartalmazza az Isten és embertársaink iránti kötelességeinket. E szabályok mindegyike a szeretet nagy, alapvető elvén nyugszik… A Tízparancsolat ezt részletezi, hogy alkalmazható legyen az ember körülményeihez és állapotához.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, A törvényadás c. fej.)

A törvény: Mi a törvény betöltése?

„Megkérdezte őt egy törvénytudó, kísértvén őt, és mondván: »Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?« Jézus pedig mondta néki: »Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.«” (Mt 22,35–40)

„A törvény betöltése a szeretet.” (Rm 13,10)

 

Gyakran hallható: „A keresztények Jézusban élnek, Jézusban már betöltöttük teljesen a törvényt, Ő az egyetlen, aki ezt meg tudta tenni, és mindennek eleget tett.” Valóban, Krisztus betöltötte s törvényt, de nem helyettünk, és nem azért, hogy nekünk ne kelljen. Kívánja Isten a törvény betöltését a hívőktől? Pál megadja a választ: „Mert nem azok igazak Isten előtt, akik a törvényt hallgatják, hanem azok fognak megigazulni, akik a törvényt betöltik.” (Rm 2,13)

A törvény betöltése és a szeretet váltófogalmak, éppen nem arról van szó, hogy a törvény érvénytelen. Ha a törvény érvénytelen lenne, be sem kellene tölteni, tehát szeretetben sem kellene járni.

 

„Jézus két fontos elvben foglalta össze az Úr törvényét… Ádám törvényszegése után Isten nem változtatta meg a törvény elveit, hanem részletesebben fogalmazta meg, hogy megfeleljen az ember bukott állapotának. Olyan elvek sora ez, amelyek irgalmasságot, jóságot és szeretetet fejeznek ki… »Ha engem szerettek, tartsátok meg parancsolataimat« – ez Isten törvényének az összegzése és lényege… Ezt cselekedd, akkor nem kerülsz Sátán uralma és hatalma alá… Isten azért adta, rendelte el szent törvényét, hogy védőfalként álljon teremtményei körül.” (Ellen G. White: „A Te Igéd igazság”, 17–18. o.)

 

„Isten csak szeretetből fakadó szolgálatot fogad el – teremtményei hódolatának azon a meggyőződésen kell alapulnia, hogy Ő igazságos és jó.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, Miért engedte meg Isten a bűnt? c. fej.)

A törvény: Hogyan jellemzi a törvényt a Szentírás?

 

„De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe, és ki is tart mellette, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén boldog lesz a cselekedetében.” (Jak 1,25)

„Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni.” (Jak 2,12)

„Azért a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó.” (Rm 7,12)

             

„Isten törvénye ugyanolyan szent, mint Ő maga. Akaratának megnyilatkozása, jellemének tükröződése, isteni szeretetének és bölcsességének kifejezése.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, A kísértés és a bukás c. fej.)

 

Isten törvénye a szabadság törvénye is, mivel szabadon választhat az ember, hogy engedelmeskedik-e, hiszen Isten senkit nem kényszerít erővel erre. Szabadság törvénye azért is, mert csak a bűntől való szabadság állapotában tölthető be Isten törvénye és akarata. A törvény nem nehéz iga és elhordozhatatlan teher, hanem a vele belsőleg, szabadon azonosuló ember számára védelem, és életének útmutatója.

A törvény: Mi a törvény?

 „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezei munkáját hirdeti az égboltozat… Az Úr törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úr bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt. Az Úr rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úr parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket. Az Úrnak félelme tiszta, megáll mindörökké, az Úr ítéletei változhatatlanok, és mindenestől fogva igazságosak.” (Zsolt 19,2 és 8–10, vö. 2Móz 20,11)

„Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvény vagy a próféták eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.” (Mt 5,17–18)

„Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.” (Ésa 42,3)

 

Lásd még: 2Kor 5,10

 

A Bibliában a törvény szó jelenti Isten minden szavát (lásd: 2Sám 7,18–19), jelenti Mózes öt könyvét, amelyet „törvény”-nek neveztek – mint a többi bibliai könyv alapját –, és az Írás törvénynek nevezi a Tízparancsolatot is – ez utóbbit értik általában törvényen a keresztények. Törvények irányítják a fizikai életet – de ugyanígy vannak a lelki életre vonatkozó törvények és törvényszerűségek is. Elviekben világos, hogy egy törvényt csak a törvény szerzője tehet semmissé. Isten törvényét csak Isten hatálytalaníthatná, ha szándékában állna.

Ki volt a Tízparancsolat kihirdetője? Nem más, mint Jézus Krisztus. Pál apostol világosan tanítja ezt a Korinthusiakhoz írt levelében: „A mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek által, s mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben, s mindnyájan egy lelki eledelt ettek, és mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1Kor 10,1–4)

A Krisztus által kihirdetett törvényt csak maga Krisztus függeszthetné fel. Beszélt-e Jézus arról, milyen a viszonya a törvényhez? Igen, világosan kijelentette a hegyi beszédben, Mt 5,17–18-ban. Azt tanította, hogy nem a Tízparancsolat pusztán formai megtartását várja el, hanem a parancsolatok lelki lényegének betöltését: „Ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába. Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre, aki pedig azt mondja atyjafiának: ráka, méltó a főtörvényszékre, s aki ezt mondja: bolond, méltó a gyehenna tüzére.” (Mt 5,20–22)

Ha Jézus betöltötte Isten törvényét az életével, ha a törvény a „keble közepette volt”, ennek fényében megfellebbezhetetlen kívánalom ugyanez az ember számára is: „Aki azt mondja, hogy őbenne [Krisztusban] marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt.” (1Jn 2,6)

Jézus „a szombat Urának” jelentette ki magát, azaz mindenekfelett álló tekintélynek például a szombattal kapcsolatos kérdésekben. Az Atya általa teremtette a világot (Kol 1,16; Zsid 1,2 stb.), tehát Ő nyugodott meg a teremtés műve utáni hetedik napon, Ő „szentelte és áldotta meg” ezt a napot mint a teremtés emlékünnepét, a Teremtő imádásának örök jegyét. Ő a „Vagyok, aki Ábrahám előtt lett” (Jn 8,58), aki Mózesnek is így mutatkozott be a Hóreb- vagy Sínai-hegyen, és aki átadta neki később a Tízparancsolatot is, saját ujjával írva, benne a IV. parancsolattal. Jézus Krisztus teremtő és újjáteremtő művét hirdeti a szombatnap, Őt ismeri el a szombatünnepléssel Urának és Istenének a keresztény. Ő hívja közösségébe ezen a napon igéjének engedelmeskedő teremtményeit, hogy gazdag áldásaiban részesítse őket.

Jézus nem úgy utalt a törvényre, mint amelynek érvénye Ővele véget érne, hanem azt mondta, hogy az Ő szolgálata után is, „míg az ég és a föld elmúlik”, a törvény minden rendelkezése érvényben marad – kivéve természetesen azokat a rendelkezéseket, amelyekről maga Isten jelenti ki világosan, hogy nem kell azokat megtartani. Gondolhatunk itt a ceremoniális törvényre, benne az áldozati rendszerrel, évi ünnepkörrel, „amelyek árnyékai az eljövendő jóknak”. Az erkölcsi kívánalmak alól sem old fel Isten, ugyanakkor ez utalás az ószövetségi próféciákra is, amelyek egy része még ezután fog beteljesedni, és amelyekről sajnálatosan keveset (vagy semmit sem) tud az egyetemes kereszténység. Mindent tanítani kell, ami Isten akaratával megegyező, és itt Jézus éppen a törvény kapcsán említi ezt.

Megtérés: Szerepünk a Krisztusban való növekedés

 

„Lélek szerint járjatok, és a test kívánságát véghez ne vigyétek! Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok.” (Gal 5,16–17)

„Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek, mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,41)

Lásd még: 2Pt 1,3–11

„Mert valaki meg akarja tartani az életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megtalálja azt.” (Mk 8,35)

„Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: a szentek tökéletesítése céljából szolgálat munkájára, Krisztus testének építésére – míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kor mértékére.” (Eféz 4,11–13)

Péld 11,25; Mt 25,21. 31–46

 

 „A keresztény élete folytonos harc és küzdelem. A győzelmet azonban emberi erővel nem vívhatja ki, mert a harctér: az emberi szív. A megvívandó harc a legnagyobb, amit valaha ember vívott, s abból áll, hogy saját énünket átadjuk Isten akaratának. Átadjuk a szívünket, hogy Isten szeretete irányítsa.

A test és vér kívánságából született régi természetünk nem örökölheti Isten országát. El kell hagyni régi útjainkat, örökölt hajlamainkat és eddigi szokásainkat.

Aki elhatározza, hogy belép ebbe a lelki országba, tapasztalni fogja, hogy felvonul ellene a fékevesztett emberi természet minden ereje és szenvedélye, felerősítve a sötétség birodalmának minden hatalmasságával… Rossz szokásainkat és helytelen kívánságainkat – melyek lényünket uralják – nem tudjuk önerőnkből legyőzni; nem tudjuk legyőzni hatalmas ellenségünket, aki bennünket rabszolgaságban tart. Egyedül Isten segítségével győzhetünk. Azt akarja, hogy uralkodjunk önmagunk, akaratunk és szokásaink felett, de beleegyezésünk és együtt munkálkodásunk nélkül nem segíthet. Isten lelke az embernek kölcsönzött képességek és erők által működik. Szívünket meg kell nyitnunk Isten lelke átformáló erejének, akaraterőnknek együtt kell működnie Isten erejével.

A szentségtelen élet átalakulása megszentelt életté: állandó folyamat. Isten napról napra munkálkodik a hívő megszentelődésén, az embernek azonban együtt kell működnie vele, kitartóan törekednie, hogy az egyik erényt a másik után megszerezze. Mialatt ezen fáradozunk, Isten munkálja a megszerzett jó tulajdonságok gyarapodását. Megváltónk mindenkor kész meghallgatni a töredelmes, bűnbánó szív imáját, megsokszorozza hűségesei iránti kegyelmét és békességét. Örömmel árasztja ránk áldásait, melyekre a gonosszal vívott küzdelemben szükségünk van.” (Ellen G. White: Gondolatok a hegyi beszédről, Bírálat helyett mutass jó példát! c. fej.)

 

Egy igazán megtért ember nem kötelességből vagy az elvárások miatt teszi, hogy a környezetében lévőkkel megossza azt, ami neki is új életet adott: az evangéliumot. E nélkül szinte már nem is tud élni. Annak tudatában, hogy valami igazra, tisztára, tökéletesre talált, vágyakozik ezt másokkal is megosztani, és ezért semmilyen áldozatot sem sajnál. Azonban igen sajnálatos, hogy ennek a lelkületnek az elapadása, meglanyhulása természetesen hozza magával visszafejlődésünket, vagy akár lelki halálunkat is előidézheti!

 

„A másokért végzett önzetlen munka állhatatosságot, elmélyülést, szilárdságot és Krisztushoz hasonló szeretetteljes jellemet eredményez, békét és boldogságot nyújt. A szív mindig nemesebbre törekszik. Többé nincs helye a hanyagságnak és önzésnek. Azok, akik ily módon gyakorolják a keresztény erényeket, növekedni és erősödni fognak, hogy Istenért dolgozhassanak. Világosan látnak, állandóan gyarapszanak hitben és értelemben, s növekszik imáik ereje. Isten Lelke munkálkodik a szívükben. Azok munkálják legbiztosabban saját üdvösségüket, akik ilyen önzetlen fáradozással áldozzák oda magukat embertársaik javáért. A Krisztus kegyelmében való növekedés egyedüli útja az, ha önzetlenül végezzük az általa ránk bízott munkát, s minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsük azokat, akik támogatásra szorulnak. Akik tétlenül elfogadják a Lélek kegyelmi ajándékait, de Krisztusért mit sem tesznek, azok tapasztalják majd, hogy a semmittevés mind a lelki, mind az anyagi világban elerőtlenedést és végül romlást eredményez. Az az ember, aki vonakodik mozogni, csakhamar annyira erőtlen lesz, hogy nem képes használni a tagjait – ehhez hasonlóan az a keresztény, aki nem akarja Istentől nyert erőit felhasználni, nem növekedhet Krisztus kegyelmében, sőt még a meglévő erőt is elveszíti…

Isten az evangélium üzenetét és a szeretetszolgálatot a mennyei angyalokra bízhatta volna, felhasználhatott volna más eszközöket is, hogy tervét megvalósítsa. De végtelen, kimondhatatlan szeretetében Krisztus és az angyalok munkatársaivá tett bennünket, hogy így részesülhessünk abban az áldásban és lelki növekedésben, amely az önzetlen munkából fakad. Imában Istennel küzdesz majd, és hited megerősödik, lelked felüdül a megváltás és üdvösség forrásánál. A megpróbáltatások és küzdelmek Isten Igéjéhez és az imához vezetnek. Krisztus kegyelmében és ismeretében fogsz növekedni, és gazdag tapasztalatokra teszel szert.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Életünk és munkánk c. fej.)

Megtérés: Az úrvacsora

 

„Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljövend. Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivel nem becsüli meg az Úr testét.” (1Kor 11,26–29)

„Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.” (Jn 6,53–56)

„Amikor ettek, vette Jézus a kenyeret, hálákat adván megtörte, és adta a tanítványoknak: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem.« És vette a poharat, s hálákat adván adta azoknak, ezt mondván: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.«” (Mt 26,25–28)

„Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, s megmosták a ruháikat és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” (Jel 7,14)

„Mondta néki Péter: »Az én lábaimat nem mosod meg soha!« Felelt néki Jézus: »Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám… Azért ha én, az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.«” (Jn 13,8–15)

„És ők legyőzték azt a Bárány véréért…” (Jel 12,11)

 

Az úrvacsora két része – a lábmosás, majd a kovásztalan kenyér és must magunkhoz vétele – kifejezi, mennyire függünk Krisztustól fizikai és lelki életünkben egyaránt. A lábmosás a bűneinktől való újbóli megtisztulást fejezi ki, a megtört kenyér és a must pedig azt tudatosítja bennünk, hogy mi volt az ára megváltásunknak, megtisztulásunknak.

Minden úrvacsora alkalmat kínál a találkozásra Isten felfoghatatlan szeretetével. Krisztus halála kimeríthetetlen erőforrás lelki fejlődésünk és az Istennel való kapcsolatunk minél mélyebb megértéséhez. Amikor eltávolodunk Istentől és énünk veszi át az uralmat, akkor itt az ideje szembesülnünk azzal, hogy ezzel mit is okozunk elsősorban Őneki, majd embertársainknak, és magunknak is. Isten naponta szeretné összetörni kérlelhetetlen, akaratos énünket, hogy valóban Ő élhessen bennünk (Gal 2,20). De mire is van szükségünk ehhez?

„Isten el akar vezetni a kereszthez. Megmutatja Krisztus átszegezett kezét és lábát, s a töviskoszorúval megkoronázott Megváltó szerető arcát. A Golgotán teljesen összetörve találjuk azt, aki e szavakat mondta: »Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!« – majd az utolsó cseppig kiitta bűneink keserű poharát. Önző énünk tehát akkor törhet össze, ha feltekintünk rá, és megértjük: a mi bűneink szegezték Őt a keresztfára. A helyettünk szenvedő Isten szeretetének és megtörtségének láttán kemény szívünk lassan felenged, s kész lesz maga is összetörni az Úrért.” (Roy Hession: A megújulás útján, A szentség útja c. fej.)

 

„Senki nem találhat olyat saját jellemében, ami kedvessé tehetné őt Isten előtt, vagy ami az elfogadását biztosíthatná. A bűnös egyedül Jézus által jöhet Istenhez, akit azért küldött az Atya, hogy életet hozzon a világnak. Jézus az egyedüli Megváltónk és Közbenjárónk, benne és általa van egyedüli reményünk a bűnbocsánatra, a békességre és az igaz életre. Jézus vérének ereje az, ami a bűn sújtotta lélek épségét helyreállíthatja. Krisztus az az illat, az a szent tömjén, amely kéréseidet elfogadtatja az Atyával… Nincs szükség keserves szellemi törekvésre és gyötrelemre ahhoz, hogy Krisztushoz jöjjünk. Csupán el kell fogadnunk azt a megváltást, amelyről Isten világosan szól Igéjében.” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I., Jöjj, keress és találj c. fej.)

 

Mit tehetünk azért, hogy az úrvacsora valóban lelki megújulásunkat, Krisztus iránti szeretetünk megerősítését eredményezze?