Isten könyörülő szeretete, ha imádkozunk hozzá

Nincs egyetlen ima - ha dadogva hangzik is -, nincs egyetlen könnycsepp - ha titkon hull is -, nincs egyetlen őszinte vágy Isten után - ha gyenge is -, amellyel Isten Lelke ne azonosulna. Sőt, még mielőtt az ima felhangzik, vagy a szív sóvárgása kifejezésre jut, Krisztus lelkierőt küld annak az embernek, akinek szívét kegyelme érintette.

  Mennyei Atyád elveszi tőled bűnnel szennyezett ruhád. Zakariás példázatba burkolt, örökszép próféciájában Jósua, az Úr angyala előtt szennyes ruhában álló főpap a bűnöst ábrázolja. E szavakat az Úr mondja: "Vegyétek le róla a szennyes ruhákat! És monda néki: Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged! ... Feltevék azért fejére a tiszta süveget, és ruhákba öltözteték őt" (Zak 3:4-5). Isten így fog téged is felöltöztetni "az üdvnek ruháival", és betakarni "az igazság palástjával". "Ha cserények* között hevertek is: olyanok lesztek, mint a galambnak szárnyai, amelyeket ezüst borít, vagy mint vitorla-tollai, amelyek színarany fényűek" (Ésa 61:10; Zsolt 68:14).
  Bevisz dísztermébe, és zászló lesz feletted szerelme. (Lásd Énekek 2:4.) "Ha az én utaimban jársz" - mondja az Úr -, "ki- s bejárást engedek néked ez itt állók között" (Zak 3:7.) - az Isten trónját körülvevő szent angyalok között.
  "Amint örül a vőlegény a menyasszonynak, akként fog néked Istened örülni." "Ő megtart; örül te rajtad örömmel, hallgat az Ő szerelmében, énekléssel örvendez néked" (Ésa 62:5); (Sof 3:17). A menny és a föld az Atyával együtt örvendezve énekli: "Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott."
  A Megváltó példázatában eddig nincs egy disszonáns hang sem, amely megzavarná az osztatlan örömet. Most azonban Krisztus másféle lelkületről tesz említést. Amikor a tékozló fiú hazajött, az idősebb fiú "a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és táncot. És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az? Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharaguvék és nem akara bemenni." (Luk 15:25- 28) Az idősebb fiú nem osztozott az atya aggodalmában, és nem leste, hogy öccse jön-e már. Ezért nem osztozik az atya örömében sem, amikor a tévelygő hazatér. Az örvendezés hallatán semmi örömet nem érez. Egy szolgától megkérdezi, hogy miért ez az ünnepség, és a válasz felkelti irigységét. Nem megy be, hogy üdvözölje elveszett testvérét. Sérti a tékozló iránti kedvesség.
  Amikor az atya kijön, hogy megintse, a fiú gőgös és gyűlölködő természete megmutatkozik. Azt hangoztatja, hogy élete atyja házában a viszonzatlan szolgálat körforgása, és ezt most kicsinyeskedve szembeállítja a hazatérő fiú iránti megkülönböztetett bánásmóddal. Ezzel elárulja, hogy szolgálata inkább szolgai, mint gyermeki. Amikor élvezhette volna atyja közelségét, inkább azon a hasznon járt az esze, amely elővigyázatos életéből fakad. Szavai arról árulkodnak, hogy ezért mondott le a bűn örömeiről. Ha pedig az atya most kisebbik fiát is részesíti ajándékaiban, méltánytalan vele, az idősebbel. Irigyli testvérétől az atya jóindulatát. Világosan kifejezésre juttatja, hogy az atya helyében nem fogadta volna be a tékozlót. Még testvérének sem ismeri el. Csak hidegen "a te fiad"-nak mondja.
  Az atya szeretettel bánik vele is. "Fiam - mondja -, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!" (Luk 15:30-31) Hiszen az évek során, amíg öcséd járta a világot, te élvezhetted társaságomat!
  A gyermekek mindenben dúslakodtak, ami boldogságot adhat. A fiúnak nem lett volna szabad felvetni a jutalom és ajándék kérdését. "Mindenem a tiéd!" Neked csak bíznod kell szeretetemben, és elfogadnod az ajándékot, amelyet oly bőven mérek.
  Az egyik fiú egy időre elhagyta családját, és nem vett tudomást az atya szeretetéről. De most visszatért, és az öröm árja elűzött minden nyugtalanító gondolatot. "Ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott." (Luk 15:32)
  Ráébredt-e az idősebb fiú arra, hogy milyen kicsinyes és hálátlan? Megértette-e, hogy jóllehet öccse gonoszul cselekedett, akkor is a testvére? Megbánta-e irigységét és könyörtelenségét? Krisztus erről hallgatott, mert a történet, amelyről a példázat szól, még játszódott. Krisztus hallgatóinak kellett eldönteniük, hogy miként végződjék.
  Az idősebb fiú a Jézus-korabeli, megtérni nem akaró zsidókat és minden kor farizeusait ábrázolja. A farizeusok megvetik az általuk  vámszedőnek vagy bűnösnek tartott embereket. Mivel nem követnek el látványos bűnöket, önigazultak. Krisztus saját érveiket fordította e gáncsoskodók ellen. Mint a példázatban szereplő idősebb fiú, különleges kiváltságokat kaptak Istentől. Isten családjában a fiú helyére tartottak igényt, de lelkükben béresek voltak. Nem szeretetből szolgáltak, hanem a jutalom reményében. Szemükben Isten szigorú gazda volt. Látták, hogy Krisztus felkínálja a vámszedőknek és bűnösöknek kegyelmi ajándékát ingyen - azt az ajándékot, amelyet a rabbik csak fárasztó munkával és vezekléssel próbáltak megszerezni -, és megsértődtek. A tékozló hazatérése, amely örömmel töltötte el az Atya szívét, csak irigységet keltett bennük.
  A farizeusokat is olyan meleg szeretettel intette és kérlelte a menny, mint a példázatbeli atya idősebb fiát. "Mindenem a tiéd" - nem mint bér, hanem mint ajándék. Te is csak úgy kaphatod, mint a tékozló fiú - meg nem érdemelten. Az Atya szeretetből adja.
  Az embert önigazultsága nemcsak arra készteti, hogy hamis színben tüntesse fel Istent, hanem arra is, hogy felebarátaival szemben szeretetlen és gáncsoskodó legyen. Az önző, irigy idősebb fiú leste testvérét, hogy megbírálja minden tettét, és hibáztassa a legkisebb fogyatékosságért is. Minden tévedését észrevette, minden hibás lépését eltúlozta. Így próbálta igazolni saját engesztelhetetlenségét. Ma sokan ugyanezt teszik. Amikor valaki először veszi fel a harcot a kísértések özöne ellen, ridegen, konokul becsmérlik és hibáztatják. Isten gyermekeinek mondják magukat, de Sátán szellemében járnak el. Felebarátaikkal szembeni magatartásuk miatt Isten színétől nem sugározhat rájuk fény.
  Sokan kérdezgetik: "Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olajpatakokban?" Pedig "megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel" (Mik 6:6-8).
  A szolgálat, amelyet Isten kedvel, ez: "hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek? ... és tested előtt el ne rejtsd magadat" (Ésa 58:6.7). Ha felismered, hogy bűnös vagy, és tudod, hogy téged is csak mennyei Atyád szeretete mentett meg, akkor mélységesen szánod a bűnben szenvedőket. Többé nem leszel irigy és gáncsoskodó a bűnbánat láttán. Amikor az önzés jege leolvad szívedről, éppúgy fogsz érezni, mint Isten; osztozol az elveszettek megmentésén érzett örömében.
  Isten gyermekének mondod magad. Hogy ez az állításod igaz legyen, a "te testvéred" az, aki "meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott." A legszorosabb kötelékkel fonódik hozzád, mert Isten elismeri őt fiának. Ha nem vállalsz közösséget vele, akkor csak béres vagy a háziak között, nem pedig gyermek Isten családjában.
  Az öröm akkor sem szűnik meg, ha te nem mész üdvözölni elveszett testvéredet! A hazatérőnek meglesz a helye az Atya mellett és az Atya szolgálatában. Akinek sok bűnét bocsátotta meg Isten, az nagyon szeret. Te pedig kint maradsz a sötétben. Mert "aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet" (1 Jn 4:8).

Lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban

„Lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban, és a földön pogányok szorongása a kétség miatt, amikor a tenger és a hab zúgni fog, amikor az emberek elhalnak a félelem miatt, és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei megrendülnek. És akkor meglátják az embernek Fiát eljönni a felhőben, hatalommal és nagy dicsőséggel.” (Lk 21,25–27)

„A föld megfertőztetett lakosai alatt, mert áthágták a törvényeket, a rendelést megszegték, megtörték az örök szövetséget.” (Ésa 24,5)

„Romlással megromol a föld, töréssel összetörik a föld, rengéssel megrendül a föld, inogva meging a föld, miként a részeg, és meglódul, mint a kaliba, s reá nehezedik bűne és elesik, és nem kel fel többé!” (Ésa 24,19)

 

Jézus Krisztus a visszajövetelével összefüggésben azt hangsúlyozta, hogy ennek a rendkívüli eseménynek előjelei lesznek. Ezek ismeretében nyomon követhető majd az üdvtörténelem alakulása: „Azonképpen ti is, amikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt.” (Mt 24,33) A jelül szolgáló, alapvetően természeti és társadalmi jellegű események megrázkódtatásként érik majd az egész világot, és nagyrészt a saját bűnei következtében sújtják az emberiséget. Azért romlik meg a föld – a természetet is beleértve –, mert lakói áthágták a törvényeket. Pontosan ez történt az első bűnesetet követően is.

Kiterjedt és baljós jövőt sejtető voltuk miatt ugyanakkor ezek a természeti és társadalmi változások és megrázkódtatások arra is alkalmasak, hogy a Bibliát és Istent nem ismerő emberek lelkében is kérdések ébredjenek az emberiség jövőjét illetően, s mindenki érzékelje, hogy valami rendkívüli esemény van készülőben.

A végidő beköszöntét – Jézus Krisztus idézett kijelentésének megfelelően – messzire ható, figyelmeztető erejű természeti jelenségek adták tudtára az emberiségnek.

 

„A próféta nemcsak megjövendöli Krisztus eljövetelének módját és célját, hanem azokat a jeleket is felsorolja, amelyekből közelsége felismerhető. Jézus mondta: »Lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban.« (Lk 21,25) »A nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, az ég csillagai lehullanak, és az egekben levő hatalmasságok megrendülnek. És akkor meglátják az embernek Fiát eljönni a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.« (Mk 13,24–26) Ezek a jelek a XVIII. század végén kezdtek teljesedni. 1755-ben volt a történelem legszörnyűbb földrengése. Bár az emberek általában a lisszaboni földrengésként emlegetik, de kiterjedt Európa, Afrika és Amerika nagy részére…

A prófécia a nap és a hold elsötétedését említi következő jelként. Ez huszonöt évvel később következett be. Megjelenését az a tény tette még megdöbbentőbbé, hogy a próféta megjövendölte teljesedésének pontos idejét is. Amikor a Megváltó az Olajfák hegyén tanítványainak az egyház sokáig tartó megpróbáltatásáról, az 1260 éves pápai üldözésről beszélt – amelynek a megrövidítését megígérte –, említést tett bizonyos eseményekről, amelyek megelőzik eljövetelét, és meghatározta, mikor tűnik fel közülük az első: »Azokban a napokban, az után a nyomorúság után, a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik.« (Mk 13,24) Az 1260 nap, illetve év 1798-ban ért véget. Az üldözés negyed évszázaddal előbb majdnem teljesen megszűnt. Az üldözést követően, Krisztus szavai szerint, a nap elsötétedik. 1780. május 19-én teljesedett be ez a prófécia. Az egyik legmisztikusabb, máig meg nem magyarázott jelenségként áll előttünk az 1780. május 19-i sötét nap, New England teljes látható egének és légkörének rejtélyes elsötétedése.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 17. fej.)

 

Közvetlenül Krisztus megjelenése előtt nagyobb mértékben ismétlődnek majd ezek a kozmikus jelenségek.

Aki olvassa, értse meg

„Amikor az olajfák hegyén ült, hozzá mentek a tanítványok magukban, mondván: Mondd meg nékünk, mikor lesznek meg ezek? És micsoda jele lesz a te eljövetelednek, és a világ végének?” (Mt 24,3)

„A fügefáról vegyétek pedig a példát: amikor az ága már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár: azonképpen ti is, mikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt. Bizony mondom néktek, el nem múlik ez a nemzetség, mígnem mindezek meglesznek. Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak. Arról a napról és óráról pedig senki sem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül.” (Mt 24,32–36)

 

A Máté evangéliumában olvasható nagy átfogó beszéd abban különbözik a többi hasonló próféciától, hogy nem ihletés által jutott hozzánk, hanem az Üdvözítő közvetlenül mondta el. Kérdésre válaszul tette ezt. A kérdést feltevő tanítványok a templom pusztulását a történelem végső pusztulásával kapcsolták össze (1-2. v.). Jézus Krisztus nem magyarázta el nekik, hogy a két esemény nem azonos, mert ezer évek választják majd el ezeket egymástól, hanem – a Jeruzsálem pusztulása és a világ végének körülményei és tanulságai közötti párhuzamokra tekintettel – egy egységes beszédben válaszolt a kérdésükre.

 

A felszólítás, hogy „amikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van”, szöges ellentétben áll a keresztény körökben gyakran hallható véleménnyel, hogy nem kell foglalkozni Jézus Krisztus visszajövetelével, mert úgysem tudja senki, hogy arra mikor kerül sor, és a 36. versre hivatkoznak. Szomorú, hogy sok keresztény számára ez a fejezet legismertebb és legfontosabb verse, amit kifogásként használnak.

 

„Lelkészek és mások is kijelentették, hogy Dániel és Jelenések könyvének próféciái felfoghatatlan titkok. Krisztus azonban a korunkban bekövetkező események kapcsán Dániel próféta szavaira irányította tanítványai figyelmét, és ezt mondta: »Aki olvassa, értse meg.« (Mt 24,15) Az az állítás, hogy Jelenések könyve titok, amelyet nem lehet megérteni, éppen a könyv címének mond ellent: »Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki Isten, hogy megmutassa az Ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniük hamar… Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálás beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban, mert az idő közel van.« (Jel 1,1–3)

Hogyan merészelik egyes emberek az ihletett Ige bizonyságtételével szemben azt állítani, hogy Jelenések könyve olyan titok, amely meghaladja az emberi értelmet? Ez a könyv kinyilatkoztatott titok, nyitott könyv. Jelenések könyvének tanulmányozásakor az ember figyelme Dániel próféciáira terelődik. Mindkettő mérhetetlenül fontos eligazítás, amelyet Isten adott az embernek a világtörténelem lezárulásakor bekövetkező eseményekről.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 18. fej.)

 

Jézus Krisztus kifejezetten képmutatóknak nevezi azokat, akik – noha ismerhetnék a visszajövetelére vonatkozó kijelentéseket – készakarva nem akarnak tudni azokról: „Képmutatók, az ég és a föld ábrázatáról tudtok ítéletet tenni, erről az időről pedig mi dolog, hogy nem tudtok ítéletet tenni?” (Lk 12,56)

Egyértelmű, hogy Isten nem időpont formájában kívánta közölni velünk Jézus Krisztus visszatérésének idejét, hanem eseményekben határozta meg, amelyek ugyanúgy jelzik számunkra az idő előrehaladását és a célba érkezés közelségét, ahogyan például a tömegközlekedési eszközök érintik a menetrendben szereplő állomásokat. Több oka is lehet annak, hogy Isten ezt a megoldást választotta:

– Egyrészt az események alakulását mi magunk is befolyásoljuk, siettetjük vagy késleltetjük attól függően, hogy mit teszünk, hogyan élünk, hogyan végezzük a szolgálatunkat. Ahogyan a pusztai vándorlás Izráel Kádesh-Barneánál tanúsított magatartása miatt a szükséges kettő helyett negyven évre hosszabbodott, vagy a babiloni fogság azért járt egyszerű hódoltatás helyett tömeges fogságra vitellel, mert a választott nép ágált Isten fenyítéke és e célra választott eszköze, a babiloni király ellen, ugyanúgy befolyásolja ma az események alakulását az, hogyan éljük meg a hitünket a hétköznapokban. Isten természetesen ezzel együtt tudja, mikor érnek majd be a körülmények, de tény, hogy mi is hatással vagyunk azok alakulására (lásd az idézetet az előző tanulmányunkban arról, hogy a harmadik angyal üzenetének befejezésétől függ a kegyelemidő lejárta, és nem fordítva).

– Másrészt az időpont ismerete végletes hozzáállást idézhetne elő sokakban: egyesek esetleg úgy ítélnék meg, hogy van még idő a személyes felkészülés halogatására, míg mások talán máris túl rövidnek éreznék az időt arra, hogy jellemhibáikat legyőzve elkészüljenek, ezért reményt vesztve elcsüggednének.

– Az események révén történő időmeghatározás ráadásul annyiban hatásosabb a dátum közlésénél, hogy az idők jeleit nap mint nap ismétlődni, bővülni és mélyülni látjuk, így újra és újra kifejthetik felrázó, meggyőző erejüket a lélekre, míg egy dátum megismerése valószínűleg csak egyszer okozna megrendülést, amikor először szembesülünk vele.

Annyi biztos, hogy isteni bölcsességből fakadó megfontolás húzódhat a mögött, hogy miközben a Bibliában vannak idői próféciák és kijelentések, a történelem legfontosabb eseményének időpontja rejtve marad előttünk.

... hogy valaki el ne hitessen titeket

„Jézus felelvén, mondta nekik: Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket, mert sokan jönnek majd az én nevemben, akik ezt mondják: »Én vagyok a Krisztus«, és sokakat elhitetnek.” (Mt 24,4–5)

„Sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek.” (Mt 24,11)

„Ha valaki ezt mondja akkor néktek: »Íme, itt a Krisztus, vagy amott« – ne higgyétek! Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is. Íme eleve megmondottam néktek. Azért ha azt mondják majd néktek: »Íme a pusztában van« – ne menjetek ki. »Íme a belső szobákban« – ne higgyétek.” (Mt 24,23–26)

„Mert ahol a dög, oda gyűlnek a keselyűk.” (Mt 24,28)

 

A csalás munkája végig kíséri Sátán tevékenységét a történelem záró szakaszában is. Minden korban ez volt a legfőbb és leghatásosabb eszköze – már akkor is, amikor a mennyben szított viszályt és elégedetlenséget. Jézus Krisztus úgy jellemezte őt, hogy „hazug és hazugság atyja” (Jn 8,44). Ez annyira eredményessé válik majd a végső események során, hogy Jézus Krisztus háromszor is visszatér a figyelmeztetésre: vigyázzuk a hamisítványokkal, mert lesznek, sőt sokakat el is hitetnek. Félelmetes a hasonlat, miszerint a gonosz és hazug lelkek Sátánnal az élükön az emberiség végvonaglásakor úgy sereglik körül a világunkat, mint a zsákmányukra éhes keselyűk az áldozatukat, attól félve, nehogy valami módon megmeneküljön a karmukból. A hazugság és csalás minden eszközét latba vetik, amelyeket már most is szemlélhetünk. Főként vallási területen jelentkeznek majd a csalások: hamis próféták, azaz istentől kapott küldetésre és üzenetre hivatkozó személyek jelennek meg, akiket hamis ébredések is követnek majd. Sőt önmagukat nyíltan vagy burkoltan Krisztusnak, az Istentől küldött megoldáshozónak valló emberek is fellépnek, és sokakat elhitetnek. Mindehhez a spiritizmus erői társulnak, amelyek alkalmasak az örökké hiszékeny tömegek elejtésére, akik nem fogadták be az igazság szeretetét, noha Isten nekik is felajánlotta a lehetőséget. Sátán egyszerre hiteti el az emberekkel, hogy itt, a jelen történelem keretei között születhet tartós megoldás a problémákra, az ún. ezeréves békebirodalom, amivel nemcsak Krisztus eljövetelét hamisítja meg, hanem az országát is, ugyanakkor folyamatosan leköti, izgalomban tartja az emberiség arra fogékony részét különféle végidei jövendölésekkel (például hogy a maja naptár szerint 2012 decemberében ér véget a világ stb.). Egészen bizarr jelenségeket, megnyilvánulásokat a Szentlélek kitöltetésének tulajdonítanak, és folytathatnánk még a kicsiszolt, pallérozott csalások sorát. Minden réteg megkapja azt a fajta csalást, ami iránt eredendően vagy az igazságban való járatlansága miatt fogékony. Az igazság ismeretére van szükségünk, de a csalások áradatával szemben csak annak szeretete képes megóvni bennünket (2Thess 2,10).

A próféciákban megjövendölt körülmények, így a Jel 13. fejezetében olvasható alaphelyzet, a középkor egyházi hatalmának újkori térnyerése, a „halálos seb meggyógyulása” (Jel 13,3), valamint az őt támogató államalakulat egyedülálló hatalommá válása is a végidő jelei közé sorolható. Gondoljunk bele, mennyire elképzelhetetlen volt mindez a XX. század folyamán!

A Vatikán újra politikai tényezővé válása és ilyen minőségben történő elismerése a hagyományosan protestáns és demokratikus Egyesült Államok részéről csakúgy, mint ez utóbbi állam ellenfél nélkül maradása a világhatalomban, mind-mind emberi várakozáson felüli és jel értékű, megjövendölt változás. Elgondolkodtató, hogyan formálódik, rajzolódik ki mindez egyedi döntések, sorsok, érdekek mentén és alapján, és Isten hogyan látta mindezt előre, s hogyan jelentette ki számunkra.

A sátáni csalásoknak nyilvánvalóan az lesz a csúcspontja, amikor az ősellenség Krisztus képében jelenik meg, visszatérését is meghamisítva. (Ennek a hitetésnek az elfogadását készíti elő a keresztény világban a végső események bibliai kijelentéseinek átértelmezése, elhomályosítása, valamint a különböző „jelenések” egyre gyakoribbá válása. A mohamedán hitben pedig éppen ilyen formában, prófétaként várják Jézus visszatérését, mert hitük szerint egyesítenie kell a különböző vallásokat.)

Gondoljuk át, hogy ezek közül a sátáni megtévesztések közül melyek valósultak már meg? Tapasztaltuk-e személyes életünkben vagy környezetünkben e csalások hatásait?

Mi a jelentősége annak, hogy Jézus Krisztus többször is visszatér beszédében a hitetések veszélyére, és hogy „ha lehet, a választottakat is” megtévesztik ezek a jelenségek?

Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről

„Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek, mert mindezeknek meg kell lenniük. De még ez nem itt a vég. Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen, s lesznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé. Mindez pedig a sok nyomorúság kezdete.” (Mt 24,6–8)

 A társadalomban és a természetben egyaránt megjelennek az összeomlás jelei, amelyeket mindenki érzékel, és a vég érzetét kelti az emberekben, de Jézus hangsúlyozza, hogy ez még nem a vég, hanem a kezdet: az egyre mélyülő nyomorúság, a végső hanyatlás és káosz kezdete.

 

„Akkor nyomorúságra adnak majd benneteket, és megölnek titeket, s gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért. És akkor sokan megbotránkoznak, elárulják egymást, és gyűlölik egymást.” (Mt 24,9–10)

 

Itt burkoltan megjelenik egy másik jövendölés: 1Thess 5,1–3. Amikor úgy érzik, hogy megvan a megoldás, sikerül úrrá lenni a fenyegető problémákon, akkor az összefogás, a közös, emberi erővel elérhető jövőkép (lásd a jelképes Babilon jelentése, vö. Dn 3., Dura mezeje, az aranykép imádása) kiindulási alap arra, hogy az ebből kimaradókat, a másként hívőket üldözzék. Gondoljunk bele a kijelentés súlyába: gyűlöletesnek lenni minden nép előtt – lesz közös nevezője az emberiségnek, és ez nem lesz más, mint a gyűlölet, amely kifejezetten Krisztus követői ellen irányul. Ezt kell majd megélnünk és elhordoznunk.

 

„Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jön el a vég.” (Mt 24,14)

 

Addig nem zárulhat le a történelem, míg az utolsó élő nemzedék minden tagjához el nem jutott az evangélium, abban a formában, ahogyan azt a hármas angyali üzenet (lásd az előző tanulmányt) tartalmazza, a végidő emberének szükségletéhez szabottan.

Ez az üzenethirdetés kiterjedt voltát tekintve különbözni fog minden korábbitól, meggyőző erejében pedig csak a pünkösdihez lesz mérhető, és azt felül is múlja. Mindez olyan körülmények és küzdelmek közepette történik majd, amelyről Jel 13. fejezete szól. Ezután, ekkor már eljöhet a vég.

 

„Jaj a terhes és szoptató asszonyoknak azokon a napokon. Imádkozzatok pedig, hogy a ti futásotok ne télen legyen, se szombatnapon: mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha. És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg, de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok.” (Mt 24,19–22)

 

Ez a bűn történelmének végstádiuma, az abszolút mélypont. A bűn tombolásának és Isten fenyítő ítéleteinek minden és mindenki áldozatul esne, ha Isten nem pecsételte volna el az övéit, és rájuk tekintettel meg nem rövidítené ezt az időszakot. Ez az a szakasz, amikor Isten a hét csapással büntet (Jel 16. fej.), amikor a gonosz erői szétesnek, és egymás ellen fordulnak (Jel 17,13–17; 18. fejezet).

 

A teljes összeomlást követően már csak a lezárás következik, Krisztus dicsőséges visszatérése:

„…de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok… Mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, a csillagok az égről lehullanak, és az egek erősségei megrendülnek. És akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljönni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel. És elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig.” (Mt 24,22. 29–31)

Nem késik el az ígérettel

„Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják, hanem hosszan tűr értünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Pt 3,9)

„Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért.” (Zsid 12,1)

„Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mely órában jön el a ti Uratok… Boldog az a szolga, akit az ura, amikor hazajön, ily munkában talál.” (Mt 24,42. 46)

 

Jézus Krisztus azt mondta, hogy az eljövetele hasonló ahhoz, mint amikor a tolvaj titokban, észrevétlenül, meglepetésszerűen érkezik (Lk 12,39–40). Ezzel nem a szándékát fejezte ki, hanem a tényt jövendölte meg. Első eljövetelét is konkrét kijelentések jelezték előre a hely (Mal 5,2), az idő (Dn 9,24–27) és a körülmények (Zak 9,9) tekintetében, Isten akkori népét mégis készületlenül érte az érkezése. Még a tanítványoknak is nehézséget jelentett, hogy amit a farizeusoktól tanultak, az eltért attól, ahogyan a messiási jövendölések teljesedtek.

Ma mi vagyunk azok, akiket az ige és a próféciák ismeretével Isten megtisztelt. Végzetes lenne, ha megismételnénk Izrael hibáját, és közöny és tudatlanság okán hozzájuk hasonlóan nem ismernénk fel a meglátogatásunk idejét. Gondoljuk csak meg, hogy a Teremtő és Megváltó Isten beavat bennünket a terveibe, a jövőbe – hogyan is viszonozhatnánk ezt közönnyel és könnyelműséggel Őiránta és az örök sorsunk iránt?

Lehetséges, hogy úgy érezzük, várjuk Krisztust, Őrá várunk – de valójában a lelki készenlétünk elégtelensége, a ránk bízott szolgálat elvégzetlen volta akadályozza az eljövetelét, tehát voltaképpen Ő vár ránk… Ha ezt belátjuk, akkor még inkább csodáljuk, hogy a mindenható Isten ilyen mértékben tekintettel van ránk, gyönge, gyarló teremtményeire – neki mindannyiunk sorsa és elkészülte egyaránt fontos. Ahogyan Jákób a leggyengébbekhez alkalmazkodott, és tekintettel volt rájuk a vonulás a során (1Móz 33,14), úgy jár el Isten is gyengéd Teremtőként a megváltási terv során, annak záró szakaszát is beleértve.

Mindezt látva és megértve ahelyett, hogy elkényelmesednénk a kényszerű és számunkra ismeretlen ideig tartó várakozásban, inkább serkenjünk fel komoly Isten-keresésre, önvizsgálatra és tevékeny hívő életre, hogy amennyire rajtunk áll, ne akadályozzuk, hanem előmozdítsuk országa eljövetelét!

A fügefáról vegyétek a példát

 

„A fügefáról vegyétek a példát: amikor az ága már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár: azonképpen ti is, amikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt.” (Mt 24,32–33)

„Amikor ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert elközelget a ti váltságotok.” (Lk 21,28)

 

„Amikor az emberek elhalnak a félelem miatt, és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek” (Lk 21,26),   akkor azoknak, akik Jézus Krisztust őszintén, felkészülten várják, megvan az a kiváltságuk, hogy az önmagukban nyomasztó és sötét jelekben a történelem lezárulásának, Krisztus közeli visszatérésének és az Ő országának közelségét és bizonyosságát ismerik fel. Csak rajtunk múlik, hogyan szemléljük ezeket a történéseket. Hit nélkül, az Isten országába való bebocsátás bizonyossága nélkül nyomasztó mindezzel szembesülni, még akkor is, ha ismerjük a jeleket. Akik viszont felkészültek a találkozásra, azoknak okuk van felemelni a fejüket, és erővel, bizakodással telni meg: egyrészt elközelgett, amit vártak, számukra az igazi élet kezdődik most el, ami örökké fog tartani. Másrészt az idők jeleinek teljesedése, bár önmagukban nyomasztóak, azt bizonyítják, hogy amilyen bizonyosan ezek bekövetkeztek, és Isten szava megállt, ugyanúgy fog teljesedni mindaz is, amit a megoldásról és a visszajöveteléről mondott. Van tehát okunk az örömre és a bizakodásra, bármily csüggesztőek legyenek is a körülmények. Csak rajtunk áll, hogyan éljük meg ezt az időszakot.

Az első angyal üzenete

 

Az emberi történelemben élő utolsó nemzedék helyzete sajátos és egyedülálló: megélheti Jézus eljövetelét, és még azt megelőzően a kegyelemidő lejártát. Ez azt jelenti, hogy a bűnrendezés lehetősége még az életük folyamán lezárul, és végső sorsuk még életük folyamán eldől. Éppen ezért Isten minden segítséget megad ahhoz, hogy mindenki helyes döntést hozhasson. 

 Mire figyelmeztet és mire hív fel az első angyal üzenete?

 „Láttam más angyalt az ég közepén repülni, akinél volt az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, minden nemzetségnek és ágazatnak, nyelvnek és népnek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája, és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait!” (Jel 14,6–7)

„Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten, ő alkotott minket és nem magunk. Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 100,3; 95,6)

 

Vegyük számba, milyen konkrét felhívásokat fogalmaz meg az üzenet, és miért lehetnek ezek különösen időszerűek a vég idején, korunk sajátos társadalmi állapotai közepette:

 

„Féljétek az Istent”

Világunkban ugyanúgy kihalóban van az istenismeret és az istenfélelem, mint Noé korában volt, vagy a megítéltetése előtt álló Kánaánban. Ennek törvényszerű következménye a bűn megsokasodása, hiszen nincs, ami féken tartsa az emberi természetet. 1Tim 3,1–5 szerint végül általános lesz a kegyesség/istenfélelem látszata (Jel 13. szerint általános, kikényszerített vallásosság lesz az uralkodó), de annak ereje nélkül. „Az Úr félelme… a gonosztól való eltávozás” (Jób 28,28) – tehát az istenfélelem egyedüli bizonysága az Isten iránti engedelmesség és a bűn megtagadása. Istent félni annyit jelent, hogy az Ő értékrendje szerint élek, amely immár az enyém is, mert befogadtam a szívembe.

„Az első angyal által Isten arra szólítja fel az embereket, hogy féljék Őt, neki adjanak dicsőséget, és benne a menny és föld Teremtőjét imádják. Hogy ezt megtehessék, engedelmeskedniük kell törvényének. Bölcs Salamon ezt mondja: »Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsd, mert ez az embernek fő dolga!« (Préd 12,15) Isten parancsolatainak megtartása nélkül semmiféle imádat nem lehet kedves Istennek. »Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait.« »Valaki elfordítja fülét a törvény hallásától, annak könyörgése is utálatos.« (1Jn 5,3; Péld 28,9)” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.)

 

„…néki adjatok dicsőséget”

A nyílt istentagadás korában élünk, vagy ami talán még ennél is rosszabb, az Istenről való teljes elfeledkezés, az iránta való közöny korában. Emlékezés sincs róla, ehelyett emberek nyernek dicsőséget: ünnepelt csillagok, sztárok, közszereplők, akik sok esetben feslett életű emberek. Megrendítő ellentmondás, hogy éppen az utolsó, eddigi legnépesebb nemzedék, az ítélet közvetlen közelségében élő hatalmas embertömeg az, amely teljesen elfeledkezett Istenről. Hamarosan oda kell állniuk az ítélőszéke elé, és azt sem tudják, hogy létezik! Kimondhatatlanul nagy szükség van erre a felrázó üzenetre – következésképpen rendkívüli felelősség nyugszik rajtunk, akik mindezt látjuk és tudjuk.

 

„…eljött az ítélet órája”

Mindig az jelentette az egyedüli biztonságot az üdvösség szempontjából, ha lelkileg készen álltunk az Istennel való találkozásra, hiszen nem tudhatjuk, hogy személyes életünk meddig tart. A vég idejéhez érve azonban leszűkül az időhorizont, és kifejezetten sürgető tényként jelenik meg az ítélet, a számadás közelsége. Embertársainkat is szembesítenünk kell a ténnyel: nincs helye a halogatásnak – választani kell, még ma.

Figyeljük meg, hogy a bejelentés múlt időben hangzik: „eljött az ítélet órája”, ami pontosan megfelel a valóságnak: „Az ítélet, amely 1844-ben kezdődött, addig tart, amíg mindenkinek az ügye eldől – élőké és holtaké egyaránt. Tehát az emberiség kegyelmi idejének lezárulásáig.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.) Valóban eljött az ítélet órája, csak a kihirdetése várat még magára.

Talán ellentmondásnak tűnhet, hogy az angyal az örökkévaló evangéliumot hirdeti, és közben az ítéletről szól, de nincs szó ellentmondásról. A bűneitől szenvedő, azokat igazán megbánó, hitben elrendező ember számára nem létezik nagyobb örömhír annál, hogy a múlt bűneit, amiket immár szégyell, és szeretné, ha meg nem történtté tehetné, Isten az ítéletben Krisztus igazságára tekintettel egyszer és mindenkorra eltörli, s úgy mehetünk be Isten országába mint igazak, nem pedig mint megtűrt személyek. Ugyanúgy valósággal gyógyultnak nyilvánítanak bennünket, mint egykor a Jézus Krisztus által meggyógyított leprást a papok (Mt 8,1–4). Isten adná meg mindannyiunknak, hogy felragyogjon az életünkben az ítélet igazi örömhír volta!

 

„…imádjátok a Teremtőt”

„Azért kell imádnunk Istent, mert Ő a Teremtő, és minden lény neki köszönheti létét.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.) Istent a teremtés jogán is megilleti az imádat, amit csak tetéz, hogy a bűneset után sem mondott le rólunk, hanem véghezvitte a megváltás művét. Nem lehetünk olyan érzéketlenek és tompák, hogy mindez ne érintsen meg bennünket. Az egyedül helyes és méltányos reakció, ha ezért teljes mértékben előtte hódolunk, minden más elutasításnak, tagadásnak számít. Vigyáznunk kell, mert Isten imádata ellen nemcsak látványosan véthetünk, másoknak adva dicsőséget, hanem azzal is, ha magunknak, az önző kívánságainknak kedvezünk, amikor tudjuk, hogy Ő mást kívánna.

„Az 1840–44-es adventmozgalom Isten hatalmának dicsőséges megnyilatkozása volt. Az első angyal üzenete eljutott a világ minden misszióállomásához…” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 543. o.)

A második angyal üzenete

 

„Más angyal követte azt, mondván: »Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város! Mert paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek.«” (Jel 14,8)

„Ezek után láttam más angyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatalma volt, és a föld fénylett a dicsőségétől. És kiáltott teljes erejéből, nagy szóval, mondván: »Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögök lakhelyévé, minden tisztátalan lélek tömlöcévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madár tömlöcévé. Mert paráznasága haragjának borából ivott valamennyi nép, és a föld királyai vele paráználkodtak, s a föld kalmárai az ő dobzódásának erejéből meggazdagodtak.« És hallottam más szózatot a mennyből, amely ezt mondta: »Fussatok ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek a bűneiben, és ne kapjatok csapásaiból: mert bűnei az égig hatottak, és megemlékezett Isten az ő gonoszságairól.«” (Jel 18,1–5)

Az 1840-es években a népszerű egyházak elutasították az első angyal üzenetét. És amikor az adventhívőket kizárták azokból az egyházakból, beteljesedett a második angyal üzenete. Azok az egyházak, melyek elutasították az első angyal üzenetét, szintén Babilon részesei lettek, és Babilon „elesett”.

 

A második angyal mondandója tartalmában és hirdettetésének módjában is eltér a másik kettőétől. Egy tényt állapít meg: a végidő egyházainak jelképesen Babilonnak nevezett csoportja (Jel 17,1–5) És jöve egy a hét angyal közül, akinél a hét pohár vala, és szóla velem, mondván nékem: Jövel, és megmutatom néked a nagy paráznának kárhoztatását, aki a sok vizen ül; Akivel paráználkodtak a föld királyai, és az ő paráznaságának borával megrészegedtek a föld lakosai. És lélekben elvitt engem egy pusztába és láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, amely teljes vala káromlásnak neveivel, amelynek hét feje és tíz szarva vala.Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skárlátba, és megékesíttetett vala aranynyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával, És az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja. Isten  szemében elbukott. Az első angyal üzenetével szoros összefüggésben teszi ezt: a magukat kereszténynek valló közösségek, amelyek nem fogadták örömmel Jézus visszatérésének hírét, hanem elutasították azt, magukat minősítették.

 

„A második angyal üzenete 1844 nyarán hangzott fel először, és akkoriban leginkább az Egyesült Államok egyházaira vonatkozott, ahol az ítéletre való figyelmeztetés a legszélesebb körben hangzott, s a legáltalánosabban visszautasították, és ahol az egyházak hanyatlása a legrohamosabb volt.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem/Korszakok nyomában, Az elutasított intés c. fej.)

 

Az első és a harmadik angyaltól eltérően ez az üzenet nem „nagy szóval” hangzik. Csak a 18. fejezetben erősödik fel, akkor azonban már a másik kettőt is felülmúlóan: „…kiáltott teljes erejéből, nagy szóval…”

 

„A második angyal üzenete azonban 1844-ben még nem érte el a teljes beteljesedését. Az egyházak abban az időben erkölcsi bukást éltek át annak következtében, hogy nem fogadták be az adventüzenet világosságát, de ez a bukás még nem volt teljes. Mivel azonban továbbra is elutasították az időre szóló különleges igazságot, egyre mélyebbre süllyedtek. De még mindig nem mondható, hogy »leomlott (elesett)… Babilon…, mert paráznasága haragborából adott inni minden pogány népnek«. Babilon még nem itatott meg minden népet. A világhoz igazodás és a korunknak szóló, próbára tevő igazságokkal szembeni közömbös lelkület teret hódít a keresztény világ minden országának protestáns egyházaiban. Ezekre az egyházakra is vonatkozik a második angyal ünnepélyes és rettenetes ítélete. A hitehagyás munkája azonban még érte el a tetőpontját.

A Jel 18. fejezete arra az időre mutat, amikor a hármas intés (lásd Jel 14,6–12) elutasításának következményeként az egyház teljesen eljut a második angyal által megjövendölt állapotra, és Isten felszólítja a még Babilonban levő népét, hogy szakadjon el attól a közösségtől. Ez az üzenet az utolsó, amelyet a világ kap, és ez az üzenet elvégzi a maga munkáját. Amikor azok, »akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban« (2Thess 2,12), ki lesznek szolgáltatva a súlyos csalások és hazugságok befogadásának, akkor az igazság fénye ragyog mindazokra, akiknek a szíve nyitva van befogadására, és az Úr minden gyermeke, aki még Babilonban van, hallgat e hívásra: »Fussatok ki belőle, én népem!« (Jel 18,4)” (Ellen G. White: A nagy küzdelem/Korszakok nyomában, Az elutasított intés c. fej.)

 

„Láttam a mennyben angyalokat fel-alá járni, leszállni a földre, majd újra fel a mennybe, valamilyen fontos esemény teljesedésére készülve. Majd láttam egy másik hatalmas angyalt, aki megbízást kapott, hogy szálljon le a földre, és egyesítse hangját a harmadik angyaléval, adjon erőt és súlyt az üzenetének. Az angyal nagy hatalmat és dicsőséget kapott, és amikor alászállt, dicsősége megvilágította a földet. A világosság, amely az angyalt övezte, mindenhova elhatott, amikor nagy erővel, fennhangon kiáltotta: »Leomlott, leomlott a nagy Babilon, s lett ördögök lakhelyévé, minden tisztátalan lélek tömlöcévé, és gyűlöletes madarak tömlöcévé.« A Babilon bukásáról szóló üzenetet, ahogyan a második angyal hirdette, megismételte, kiegészítve annak a romlottságnak a megemlítésével, amely 1844 óta jelent meg az egyházakban. Ez az angyal éppen időben érkezett, hogy a harmadik angyal üzenetének végső nagy munkájához csatlakozzék, amikor az hangos kiáltássá erősödik. Isten népe így készíttetik elő arra, hogy megálljon a kísértés órájában, amely hamarosan bekövetkezik. Láttam, hogy nagy világosság nyugodott meg rajtuk, és egyesült erővel, bátran hirdették a harmadik angyal üzenetét.

Angyalok küldettek el, hogy a hatalmas angyalt támogassák munkájában, és a következő kiáltást hallottam, amely úgy tűnt, mindenfelé hangzik: »Fussatok ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben, és ne kapjatok csapásaiból! Mert bűnei az égig hatottak, s megemlékezett Isten az ő gonoszságairól.« Úgy tűnt, hogy ez az üzenet kiegészíti a harmadik angyal üzenetét, ugyanúgy, ahogy az éjféli kiáltás 1844-ben a második angyal üzenetét. Isten dicsősége nyugodott meg a türelmesen várakozó szenteken, akik félelmet nem ismerve hirdették az utolsó ünnepélyes figyelmeztetést és Babilon bukását. Felszólították Isten népét, hogy fussanak ki Babilonból, nehogy részesei legyenek rettenetes sorsának.” (Ellen G. White: Tapasztalatok és látomások, A hangos kiáltás c. fej.)

 

A fenti idézetekből megérthetjük, hogy a névleges kereszténység romlása egy előrehaladó, kiteljesedő folyamat, amely a végén éri el a tetőpontját. Ekkor jön el az ideje annak, hogy mindent felülmúló erővel és határozottsággal hangozzék a felszólítás, hogy Isten őszinte gyermekei jöjjenek ki onnan. Ahogyan Jel 13. fejezetének két fenevadja válaszút elé állítja az emberiséget, ugyanúgy válaszút elé állítja Isten is, eme üzenet által. Addigra azonban Isten látható népe körében is végbe kell mennie a megtisztulásnak, „világosság” és „Isten dicsősége” kell hogy „megnyugodjon rajtuk”. Ki kell emelkednünk a laodiceai állapotból, hiszen csakis Isten igazságának megélése adhat erőt és tekintélyt egy ilyen súlyos üzenetnek. Ennek híján furcsa, felemás módon csapódhat le más egyházak híveiben, ha őket az egyházuk elhagyására szólítjuk fel. Nem szerencsés, és valószínűleg nem is gyümölcsöző, ha a kritikai üzenetünk erősebb és jobban hallható, mint az evangélium képviselete az életünkben.

A harmadik angyal üzenete

 

„Harmadik angyal is követte azokat, mondván nagy szóval: Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába: és kínoztatik tűzzel és kénkővel a szent angyalok előtt és a Bárány előtt; és az ő kínlódásuk füstje felmegy örökkön-örökké, és nem lesz nyugalmuk éjjel és nappal, akik imádják a fenevadat és annak képét, és ha valaki az ő nevének bélyegét felveszi. Itt van a szentek békességes tűrése, itt, akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét!” (Jel 14,9–12)

 A harmadik angyal üzenete egy ijesztő figyelmeztetés a fenevad bélyegéről. (Jel 9-10.)"És skorpiókhoz hasonló farkuk vala és fulánkjuk; és a farkukban vala a hatalmuk, hogy ártsanak az embereknek öt hónapig."

Az adventisták tovább kutatták a Bibliát. Felismerték, hogy a Jelenések könyvének 13. fejezetében leírt fenevad sokakat kényszerít majd a fenevad bélyegének felvételére. A legtöbb protestáns egyház tisztában volt vele, hogy a 13. fejezetben ábrázolt első fenevad a Római Katolikus egyházat jelképezi. Az adventisták felfedezték, hogy a katolikus egyház azt állította magáról, hogy joga van megváltoztatni Isten tiszteletének szent napját szombatról vasárnapra. Ez, - állította a katolikus egyház- az ő hatalmának jele!

De vajon mit jelképez a második fenevad? (Jel 13:11) Azután láték más fenevadat feljőni a földből, akinek két szarva vala, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szól vala, mint a sárkány;  Ez a második fenevad úgy nézett ki, mint a bárány és nem a vízből, hanem a földből jött föl. A Bibliában a fenevadak országokat, vagy nemzeteket jelképeznek Így szóla: A negyedik állat negyedik ország lesz e földön, amely különb lesz minden országnál, és megeszi az egész földet, és eltapodja és szétzúzza azt. (Dán 7:23). A víz olyan helyet jelent ahol sok ember van, népeket, tömegeket És monda nékem: A vizek, amelyeket láttál, ahol a parázna ül, népek azok és sokaságok és nemzetek és nyelvek. (Jel 17:15), a föld pedig olyan helyet, ahol kevés ember van. A Bibliát gondosan tanulmányozók előtt világossá vált, hogy az Egyesült Államok az egyetlen ország, melyre igaz a bárány-külsejű fenevad jellemzése.

Bár szelíd báránynak látszik, úgy cselekszik, mint a sárkány. Az adventisták döbbenten fedezték fel, a fenevad képének elkészítése azt jelenti, hogy az Egyesült Államokban érvényes csodálatos lelkiismereti és vallásszabadságtól egy nap majd megfosztják az embereket és arra kényszerítik őket, hogy felvegyék fenevad bélyegét, hatalmának jelét, a vasárnapünneplés szokását.

„A legfélelmetesebb fenyegetést, amely valaha is halandókhoz szólt, a harmadik angyal üzenete tartalmazza. Szörnyű bűn lehet az, amely Istent olyan haragra indítja, melybe nem vegyül kegyelem. Mindenki tisztán láthat e fontos kérdésben. Isten, mielőtt ítélkezne, óva inti e bűntől a világot, hogy mindenki megtudja, miért fog ítélete lesújtani, és mindenkinek legyen alkalma megmenekülni a büntetéstől.

Ellentétben azokkal, akik megtartják Isten parancsolatait, és őrzik Jézus hitét, a harmadik angyal rámutat egy másik csoportra, amelynek a tévelygéseivel szemben ez a komoly és félelmetes figyelmeztetés hangzik: »Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, s bélyegét felveszi homlokára vagy kezére, az is iszik Isten haragjának borából.« (Jel 14,9–10) Ennek az üzenetnek a megértéséhez jól kell értelmeznünk az itt alkalmazott szimbólumokat.

Amikor az ősegyház megromlott, mert feladta evangéliumi egyszerűségét, és pogány rítusokat és szokásokat fogadott el, elveszítette Isten Lelkét és erejét. Mivel azonban az emberek lelkiismeretét irányítani akarta, a világi hatalom támogatását igényelte. Így jött létre a pápaság, egy olyan egyház, amely irányította az államhatalmat, és felhasználta saját céljainak előmozdítására, főképpen az »eretnekség« megbüntetésére. Hogy az Egyesült Államok megformálhassa a fenevad képét, ahhoz a vallási hatalomnak úgy kell a polgári hatalmat irányítania, hogy az egyház az államhatalmat is saját céljainak szolgálatába állítsa.

Amikor az Egyesült Államok legjelentősebb egyházai a közösen vallott tantételekben egységre jutva arra befolyásolják az államot, hogy tegye kötelezővé rendelkezéseiket és tartsa fenn létesítményeiket, akkor a protestáns Amerika már megformálta a római hierarchia hasonmását, aminek elkerülhetetlen következménye, hogy a polgári hatóság büntetést ró azokra, akik eltérő véleményt vallanak.

A próféta óva int a fenevadnak és bélyegének imádásától, majd kijelenti, hogy itt vannak azok, »akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét«. A kinyilatkoztatás ilyen éles különbséget tesz Isten parancsolatainak megtartói és azok között, akik imádják a fenevadat, valamint a fenevad képét, és felveszik bélyegét. Ebből következik, hogy a törvény megtartása és a törvény áthágása jelzi a különbséget Isten imádói és a fenevad imádói között…

A pápaság csak Isten törvényének megváltoztatásával tudta Isten fölé emelni magát. Mindazok, akik az így megváltoztatott törvénynek tudatosan engedelmeskednek, mindenekfölött tisztelik azt a hatalmat, amely a törvényt megváltoztatta. Aki a pápai törvényeknek engedelmeskedik, az a pápa iránti hűség jelét veszi magára az Isten iránti hűségjel helyett.

Amikor tehát az Egyesült Államokban kötelező lesz a vasárnap megtartása, tulajdonképpen a fenevadnak és képének az imádása lesz kötelező.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem/Korszakok nyomában, Isten változhatatlan törvénye c. fej.)

 

Az üzenet szerint Isten parancsolatait és Jézus hitét egyszerre kell megtartani. Másként nem is lehetséges, hiszen emberi erővel képtelenek vagyunk összhangra jutni Isten törvényével. A törvény feladata, hogy „Krisztusra vezérlő mesterünkké legyen” (Gal 3,24), megigazulni azonban – akár a múlt bűneinek az elrendezésére nézve, akár a mindenkori kísértések legyőzését tekintve – csakis Krisztusba vetett hit által és az Ő segítségével lehet. Ennek eredményeként jutunk összhangra Isten törvényével, és ezért kap akkora hangsúlyt ennek az üzenetnek a végén, hogy bár a küzdelem Isten törvénye körül, és azon belül különösen a negyedik parancsolat vonatkozásában zajlik majd, Isten nem önmagában a hűséget várja el tőlünk, hanem a Fiába vetett hitet, és annak a hitnek a gyakorlását a szorongattatás idején, amellyel Krisztus Urunk is élt és győzött. Ezt a hitet minősíti a békességes tűrés is, ami azt jelenti, hogy állhatatosan kitartani lázongás, zúgolódás nélkül, és önként alatta maradni a tehernek (ez a kifejezés eredeti jelentése), amelyet pedig letehetnénk. Ez a keresztény egyik legfőbb erénye. Az evangélium összefüggésében ez annyit jelent, hogy kényszer hatására sem adni fel a hitet, és közben megőrizni a lelki békét. Ez lesz a végidő hívő népének nagy próbája is.