Beszélgetés Istennel

     "Fogadj el Uram a Te tulajdonodnak! Összes terveimet lábaidhoz teszem. Használj fel ma is szolgálatodra! Maradj velem, s engedd, hogy minden munkámat tebenned végezzem” E.G.W

 Az imádság a szív megnyitása Isten felé, mint egy barát felé. Nem mintha szükséges volna ahhoz, hogy Isten megismerje, kik vagyunk, inkább azért fontos, hogy befogadjuk Őt. Az ima nem Istent hozza le hozzánk, hanem minket emel fel Őhozzá. Mikor Jézus a földön járt, arra tanította tanítványait, hogy imádkozzanak. Kérte őket, hogy mondják el Istennek a mindennapi szükségleteiket, és minden gondjukat Őrá vessék. A biztosíték pedig, hogy Isten meghallgatja kérésüket, biztosíték számukra is.

Szükségünk van az imádságra

Maga Jézus, amíg az emberek között lakott, igen gyakran imádkozott. Megváltónk kiállt a mi szükségleteink és gyengeségeink mellett, így könyörgött értünk az Atyához. Új erőt kért, hogy megerősödve álljon a feladatok és a próbák elé. Ő a mi példánk mindenben. Testvérünk a gyengeségben; „Mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan” Zsid.4:15, de bűntelen természete mentes maradt a gonosztól. Küzdelmeket állt ki, lelki kínokat élt meg egy bűnös világban. Az embersége tette szükségessé és kiváltsággá az imádságot. Vigaszt és örömet talált az Atyával való közösségben. Így, ha az emberek Megváltója Isten Fia érezte, hogy szükség van az imára, mennyire inkább kellene gyarló bűnös halandóknak éreznünk a buzgó folyamatos ima szükségességét. Mennyei Atyánk arra vár, hogy nekünk adományozza áldásainak teljességét. Kiváltság, hogy bőven ihatunk a határtalan szeretet forrásából. Mily meglepő, hogy olyan keveset imádkozunk. Isten kész és hajlandó meghallgatni alázatos gyermekeinek őszinte imádságát, mégis inkább vonakodunk kifejezni Isten iránti szükségleteinket. Mit gondolhatnak a mennyei angyalok a szegény, tehetetlen ember lényéről, akik kísértésnek vannak alátéve, akik után Isten szíve végtelen szeretettel vágyakozik, és Ő kész arra, hogy többet adjon nekik, mint amennyit kérni tudnak, vagy gondolnak, mégis olyan keveset imádkoznak és oly kicsi a hitük? Az angyalok örömmel térdelnek az Úr elé, szeretnének közel lenni Hozzá. Legnagyobb örömnek tekintik az Istennel való közösséget. Közben a föld gyermekei, akiknek oly segítségre van szükségük, melyet csak Isten tud megadni, elégedettnek tűnnek az Ő Lelke és jelenléte nélkül.

A győzelem kulcsa

A gonosz sötétsége bekeríti azokat, akik hanyagolják az imát. Az ellenség odasúgott kísértései, bűnre csábítják őket; és mindez azért van, mert nem használják azokat a kiváltságokat, amiket Isten adott nekik az ima isteni találkozás által. Miért kellene Isten fiainak és lányainak idegenkedni az imádságtól, mikor az ima a kulcs a hit kezében, hogy megnyissa a mennyei tárházat, ahol a Mindenható határtalan forrásának kincsei vannak? Szüntelen imádság és gondos őrködés nélkül az egyre nagyobb figyelmetlenség és a helyes ösvénytől való eltérés veszélyében vagyunk. Az ellenfél folyamatosan keresi, hogyan zárhatja el a kegyelem székéhez vezető utat, hogy ne tudjunk őszinte könyörgéssel és hittel kegyelmet, erőt nyerni, hogy ellenállhassunk a kísértésnek.

Imádkozz a csendes kis szobádban, és ahogy a napi munkát végzed, engedd, hogy szíved gyakran Istenhez emelkedjen fel! Így járt Énok is Istennel, nap mint nap. Hadd emelkedjenek fel ezek a csendes imák, mint tömjén, a kegyelem trónjához.

Mikor imádkozunk, Istent szólítjuk meg

 

Mikor imádkozunk, Istent szólítjuk meg (Mennyei Atyánk, vagy Teremtő Istenünk, vagy Kegyelmes Istenünk)

"...egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért..." 1Tim 2,5
Ezért ha befejezzük imánk akkor Jézus Krisztus nevében…vagy neve által. Ámene

Isten akarata szerinti imádságaink bizonyosan meghallgatásra találnak (1Jn.5:14). Isten akaratát megismerhetjük Igéjének tanulmányozása által, amely az Ő Személyét  Gondolatait nyilatkoztatja ki számunkra. Bibliatanulmányozásaink tehát megtaníthatnak minket mind arra, hogy miként, és mind arra, hogy miért imádkozzunk, így erőteljesekké teszik imádságainkat. "Ha ... beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik néktek" (Jn.15:7). Számos példa található a helyes imádságról a Szentírásban (Zsolt.119:164; Dán.6:10). A reggel és este történő imádságoknak néhány rövid hálaadó imádság elmondásával a nap folyamán úgy kell tűnnie számunkra, mint a legkevesebbnek, amit tettünk.

A tényleges értékelése annak, hogy Krisztus a személyes Főpapunk, aki felajánlja imádságainkat hatékonyan Istennek, fel kell, hogy lelkesítsen minket a rendszeres hitben történő imádkozásokra. Az imádság azonban nem lehet csupán egy Isten elé terjesztett "kívánság-lista", hálát kell adnunk az ennivalóért az étkezések előtt, azért, hogy utazásaink alkalmával biztonságban tartott minket stb. Ezek és sok más hálaadás és kérelem fontos részét kell, hogy képezzék az imádságoknak.

Problémáinknak csupán az Úr elé helyezése imádság által, önmagában is egy jelentékeny békeérzettel fog betölteni minket: "Semmiért se aggódjatok (Semmi sem túl kicsi ahhoz, hogy ne imádkozzunk érte), hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban" (Fil.4:6,7).

Kegyelmes Istenünk, Mennyei Atyánk!

Azért imádkozunk, hogy nyisd meg a mi értelmünket, hogy megértsük a Te szavaidat. De imádkozunk a Szentlélek ajándékaiért is, hogy Ő adjon békességet a mi szívünkbe, szeretetet és örömet. Azért is imádkozunk, hogy képesek legyünk a Te nevedben szólnunk, hogy a Te prófétai üzenetedet megosszuk más emberekkel. Kérünk, add a Te alázatosságodat nekünk, hogy lelki szegények legyünk és teljesen tőled függjünk. Imádkozom minden egyes személyért itt, nyilatkoztasd ki, hogy milyen mélyen szeretsz mindenkit, aki itt van. Segíts, hogy emberek le tudják győzni azt hogy másokhoz, hasonlítgassák magukat. és csak arra fókuszáljunk hogy mit adtál nekünk. Hogy megosszuk másokkal a Te igédet, mértékletességgel, alázatossággal és a Te Szent lelked hatalmával. Köszönjük ez a lehetőséget, amit ma  adtál nekünk, hogy megnyithattuk a Te igédet, segíts hogy tudjuk betölteni prófétai küldetésünket ahogy  a Te prófétáid  Ézsaiás ... is betöltötték, ugyan úgy ahogy János is betöltötte az  újszövetségben. Kérünk, Urunk segíts, hogy meglássuk, milyen nagy kiváltságban van részünk. Köszönjük Jézusunk, hogy ismerhetünk Téged a Te nevedben kértünk. Ámen

Jézus visszajövetele: Utolsó ítélet, örök élet

 „Akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30)

„Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből.” (1Thess 4,16)

„Ímé eljő a felhőkkel, és minden szem meglátja őt, még akik őt általszegezték is, és siratja őt e föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen.” (Jel 1,7)

 

Jézus eljöveteléről sokan gondolkodnak úgy, hogy azon nem egy látható eseményt kell érteni, hanem a világ mintegy „felnő” Krisztushoz egy lelki, vallási fejlődés révén, és így egyszer csak megvalósul a világban a keresztény eszmék uralomra jutása, s ezáltal „jelenik meg, tér vissza” Krisztus. Az Ige egyértelmű kijelentései szerint azonban Krisztus valóságosan, látható, hallható, mindenki számára érzékelhető módon fog visszatérni. Megjelenését kozmikus jelenségek kísérik, és minden ember szembesül dicsőségének megnyilvánulásával. A megváltási terv végső eseménysorozata kezdődik meg ekkor, amellyel Isten lezárja Sátán uralmát, a bűn hatezer éves földi történelmét. Aratáshoz, szürethez is hasonlítja a Szentírás ezt az időszakot, amikor beérik a gabona, a jó mag, az evangélium elvégzi a maga munkáját, és „megszámlálhatatlan sokaság” várja a Szabadító érkezését. Ugyanakkor a gonoszság is beérik, olyannyira, hogy Noé napjaihoz hasonlítja Jézus ezt az időszakot. Ha nem lépne közbe, hogy „elpusztítsa azokat, akik a földet pusztítják”, akkor valóban egy ember sem maradna meg.

Krisztus első és második adventje a megváltásunk két legnagyobb és egymást kiegészítő eseménye. Amikor emberként közöttünk volt, majd meghalt értünk, megszerezte minden ember számára a bűn feletti győzelem, az örök élet lehetőségét. Amikor visszatér isteni dicsőségében, elhozza megváltottainak a drága áron megszerzett üdvösséget. Az egész menny örömmel hirdeti a szeretet győzelmét, Krisztus földi uralmának kezdetét: „Hallottam mintegy nagy sokaság szavát, és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát, mondván: Alleluja! Mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki…” (Jel 19,6–7)

Krisztus szabadítóként jön

„És szólnak ama napon: Ímé Istenünk, akit mi vártunk, és aki megtart minket, ez az Úr, akit mi vártunk, örüljünk és örvendezzünk szabadításában! (Ésa 25,9)

„Akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljönni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30)

„A föld királyai és a fejedelmek, a gazdagok, a vezérek és a hatalmasok, és minden szolga és minden szabad elrejtették magukat a barlangokba és a hegyek kőszikláiba, és mondták a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek ránk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyiszékben ül, és a Bárány haragjától!” (Jel 6,15–17)

 

A Szentírás tömör megfogalmazása: „sír a föld minden nemzetsége”, érzékelteti azt a döbbenetes hatást, ahogyan az Őt várók örömteli vágya teljesül – de a neki ellenállók rémületét és elveszettségük felismerését is. Az adventvárás az első keresztények számára boldog készülődést, csillapíthatatlan sóvárgást jelentett a Megváltójukkal való találkozás után. Sajnos az évszázadok során ez a várakozás megfakult, de minden időben voltak olyan hívők, akik ébren tartották Krisztus visszatérésének reménységét. A nagy adventmozgalom tömegek figyelmét hívta fel újra erre a közelgő eseményre, amely a legtöbb keresztény egyházban már csak tantétel maradt, vagy azt is átértelmezték. Krisztus szabadítóként jön, és a végidő megpróbáltatásait átélő hívők számára ez lesz a legörömtelibb pillanat. Nemcsak a szenvedéseiktől való megszabadulás miatt, hanem mert szeretett Urukkal szemtől szemben találkozhatnak.

Ugyanez az esemény kifejezhetetlen félelmet vált ki azokban, akik nem voltak élő kapcsolatban Krisztussal, és nem készültek fel jövetelére. Számukra „megemésztő tűz” a Krisztust övező isteni dicsőség, nem is élhetik túl a vele való szembesülést, őket „megemészti az Úr szájának leheletével, és megsemmisíti megjelenésének feltűnésével” (2Thess 2,8).

 

„Keleten megjelenik egy kicsiny fekete felhő. A távolból sötétnek látszó felhő körülveszi a Megváltót. Isten népe ebben a felhőben felismeri az Emberfia jelét. Ünnepélyes csendben figyelik a Föld felé közeledő, egyre fényesebb és dicsőségesebb felhőt, mígnem nagy fehér felhőként, megemésztő dicsőségként fénylik. Felette a szövetség szivárványa ível. Jézus hatalmas győzőként lép elő. Most nem »fájdalmak férfia«-ként jön, hogy kiigya a szégyen és a szenvedés keserű poharát, hanem menny és föld győzteseként, az élők és holtak bírájaként, aki »hív és igaz«, aki »igazságosan ítél és hadakozik«. »És mennyei seregek követik Őt.« (Jel 19,11–14) A királyt szent angyalok megszámlálhatatlan sokasága kíséri. Ajkukon dicsőítő ének, mennyei dallam hangzik. Az égen számtalan tündöklő alak látható, »tízezerszer tízezer és ezerszer ezer«. Emberi tollal nem lehet megrajzolni ezt a képet, az a tündöklés meghaladja a képzeletet. »Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé.« (Hab 3,3–4) Amint az »élő« felhő közelebb ér, minden szem meglátja az élet Fejedelmét. Szent fejét nem csúfítja töviskorona. Szent homlokán a dicsőség királyi koronája tündököl. Arca fényesebb, mint a vakító déli nap… Az igazak reszketve kiáltják: »Ki állhat meg?« Az angyalok ajkán elhal az ének, és egy ideig félelmetes csend van. Majd Jézus hangja hallható: »Elég néked az én kegyelmem.« Az igazak arca felragyog, és minden szívet öröm tölt be. Az angyalok pedig, akik közelednek a földhöz, egyre hangosabban énekelnek.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, Isten népe megszabadul c. fej.)

Az igazak és a gonoszok feltámadása

 „Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, Jézus által, ővele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először, akik meghaltak a Krisztusban. Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elé a levegőbe, és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thess 4,14–17)

„Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra, mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk.” (1Kor 15,51–52, vö. Jn 5,28–29; Jn 6,40)

„Elküldi angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig.” (Mt 24,31)

„Ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,3)

 

A Szentírás beszél az igazak és a gonoszok feltámadásáról is, de időbeli különbség van a kettő között. Amikor Krisztus az ég felhőin megjelenik, megváltottaiért jön: azokért is, akik az évezredek során hitben éltek és reménységben haltak meg, és az élő igazakért, akik felkészülten várták eljövetelét. Az első feltámadás során életet nyert üdvözültek új, örök életre alkalmas testben jönnek ki sírjukból. Majd az élők is új testet kapnak, és a feltámadottakkal együtt elragadtatnak „az Úr elé, a levegőbe” (mivel Krisztus ekkor még nem lép a földre), majd vele és az angyalokkal együtt a mennybe. Nincsen tehát „titkos” elragadtatás, a halottak sincsenek még a mennyben, hanem a sírban nyugodva várják Krisztus visszatérését, és mindenki együtt nyeri el a Megváltója által biztosított üdvösséget.

 

„Az igazak az örök ifjúság frissességével és elevenségével támadnak fel. Isten kezdetben nemcsak a saját jellemének, de alakjának és arcának hasonlatosságára is teremtette az embert. A bűn azonban eltorzította Isten képmását az emberben. De Krisztus eljött, hogy visszaadja azt, ami elveszett. Át fogja változtatni a mi nyomorúságos testünket, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez. Az élő igazak »nagy hirtelen, egy szempillantásban« elváltoznak. Isten szava nyomán megdicsőülnek, Isten halhatatlanná teszi őket, és az angyalok »egybegyűjtik az Ő választottait a négy szelek felől, a föld egyik végétől a másik végéig«. Most boldogan énekelve együtt emelkednek fel Isten városába.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, Isten népe megszabadul c. fej.)

Jézus visszajövetele: A „millennium”, vagyis az ezer év alatt a mennyben és a földön

 „Láttam királyiszékeket, leültek azokra, és adatott nékik ítélettétel… és éltek és uralkodtak Krisztussal ezer esztendeig.” (Jel 20,4)

„Mígnem eljött az öregkorú (akinek a kora nagy, az örökkévaló), és az ítélet adatott a magasságos egek szentjeinek; és az idő eljött, és elvették az országot a szentek.”

 (Dn 7,22)

„Nem tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg? És ha ti ítélitek meg a világot, méltatlanok vagytok-e a legkisebb dolgokban való ítéletekre? Nem tudjátok, hogy angyalokat fogunk ítélni, nemhogy életszükségre való dolgokat?” (1Kor 6,2–3)

„Láttam egy angyalt leszállni a mennyből, akinél volt a mélység kulcsa, és egy nagy lánc a kezében. És megfogta a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán, és megkötözte ezer esztendőre, és vetette a mélységbe, s bezárta azt és bepecsételte felette, hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő; azután el kell néki oldoztatni egy kevés időre.” (Jel 20,1–3)

 

A végső, egyetemes ítélet első szakasza, a hívők életének vizsgálata 1844-ben kezdődött, és lezárult Krisztus eljövetele előtt.

A második szakaszában azoknak az esete tárul fel, akik nem igényelték Isten kegyelmét. Amikor Isten bevonja megváltottait is az ítélet munkájába, feltárja előttük a „sötétség titkait és a szívek tanácsait”, tehát a rejtett indítékokat és titkos cselekedeteket is. Így mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, hogy Isten mindent megtett a megmentésükért, és önmagukat zárták ki a mennyből. Ez az időszak a megváltottak számára a földi történelem igazi megértését, átértékelését is jelenti. A menny szent légkörében, Isten jelenlétében tisztábban láthatják a bűn megrontó hatalmát és ragályos voltát, és megértik, miért „nem mehet be oda semmi tisztátalan”. Az ezer év alatt szerető Megváltójuk segítségével begyógyulhatnak azok a lelki sebek, fájó emlékek, amelyek embertársaikkal kapcsolatban támadtak bennük.

Az ezer év alatt Földünk puszta és kietlen, az utolsó napok kataklizmái, a földrengések, szökőárak mindent romba döntöttek. Az üdvözültek elragadtatása után nem maradnak itt élő emberek, csupán Sátán és angyalai, akik a pusztulás okozói voltak.

 

„Sátán ezer évig mérhetetlen szenvedések között kóborol a kihalt földön, és látja Isten törvénye elleni lázadásának következményeit. Az általa okozott bűnökért bűnhődnie kell.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, A Föld pusztulása c. fej.)

Jézus visszajövetele: A végső ítélet

 

„Amikor eltelik az ezer esztendő, Sátán eloldatik fogságából. És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévő népeket, a Gógot és a Magógot, hogy egybegyűjtse őket háborúra, akiknek száma, mint a tenger fövenye. És feljöttek a föld szélességére, és körülvették a szentek táborát és a szeretett várost, és Istentől a mennyből tűz szállt alá, és megemésztette azokat. És láttam egy nagy fehér királyiszéket, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnt a föld és az ég, és helyük nem találtaték. És láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állni Isten előtt; és könyvek nyittattak meg, majd egy más könyv nyittatott meg, amely az élet könyve, és megítéltettek a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint. A pokol pedig és a halál vettettek a tűz tavába. Ez a második halál, a tűz tava. És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvébe, a tűz tavába vettetett.” (Jel 20,7–15)

 

Az ezer év letelte után Jézus a megváltottak sokaságával és az „új Jeruzsálemmel” leszáll a Földre, egy számára elkészített helyre, és ekkor történik a gonoszok feltámadása. Amikor Sátán meglátja alattvalóit, akik a hatezer év során jó eszközei voltak, a hatalmas tömeg láttán újraéled benne a győzelem reménye. Az ő táborához képest Isten városa most is kisebbségnek és könnyen legyőzhetőnek tűnik előtte. Ezért még egy utolsó próbálkozással felkészül a döntő csatára: „körülveszik a szentek táborát és a szeretett várost”. Most azonban már Krisztusé a hatalom, és dicsőségének trónja előtt megrendülten áll meg a menthetetlenségét bizonyító hatalmas tömeg. Ekkor szembesíti őket az igaz Bíró minden cselekedetükkel, amely a mennyei feljegyzések alapján feltárul előttük.

 

„A gonoszoknak, mihelyt a könyvek megnyílnak és Jézus rájuk tekint, minden bűnük eszükbe jut. Rádöbbennek, hogy gőgjükkel és lázadásukkal milyen súlyosan megsértették Isten törvényét. A megejtő kísértések, amelyeket bűnös életükkel hívtak ki, az áldások, amelyekkel visszaéltek, Isten küldöttei, akiket semmibe vettek, az intések, amelyeket elvetettek, a gazdagon áradó kegyelem, amelyet konok, megátalkodott szívük visszautasított – mind megjelennek előttük.

Minden kétely, amely a hosszú küzdelem során az igazság és tévelygés kérdésében felmerült, most tisztázódik. A lázadás következményei, az isteni rendelkezések mellőzésének gyümölcsei minden értelmes teremtmény előtt nyilvánvalóak lesznek. Az egész világegyetem láthatja a különbséget Isten kormányzata és Sátán uralma között. Sátánt a saját cselekedetei ítélik el. Világossá válik, hogy Isten a nagy küzdelem során tett minden intézkedésében tekintettel volt népe örök érdekeire és a teremtett világokra. A bűn történelme az egész örökkévalóságon át tanúskodni fog arról, hogy minden teremtmény boldogsága szorosan összefügg Isten törvényének létezésével. A nagy küzdelem összes tényét látva az egész világegyetem hirdeti: »Igazságosak és igazak a te útjaid, óh szentek Királya!«

Istentől az égből tűz száll alá. A föld feltöredezik. Előkerülnek a föld mélyébe rejtett fegyverek. Emésztő lángokat lövell minden tátongó szakadék. Még a sziklák is tüzet fognak. Eljött a nap, amely lángol, mint a kemence. A roppant nagy forróságtól az elemek megolvadnak. A föld is megolvad, és ami rajta van, megég… A tisztító lángokban a gonoszok – a gyökér és az ágak – végül megsemmisülnek. Sátán a gyökér, hívei az ágak. Maradéktalanul lesújt rájuk a törvény szabta büntetés, ahogy azt az igazság megköveteli. A menny és a föld ezt látva a Teremtő igazságosságát hirdeti.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, A küzdelem véget ér c. fej.)

A megváltottak örök otthona

 

„Ezután láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger többé nem volt. És én, János, láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely Istentől szállt alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. És hallottam nagy szózatot, amely ezt mondta az égből: »Ímé Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, az ő népei lesznek, és maga Isten lesz velük, az ő Istenük. És Isten eltöröl minden könnyet a szemeikről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.« És mondta az, aki a királyiszéken ült: »Ímé mindent újjá teszek… Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak.«” (Jel 21,1–5)

„De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik.” (2Pt 3,13)

„Semmi elátkozott nem lesz többé, és Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz, és az ő szolgái szolgálnak néki, látják az ő orcáját, és a neve homlokukon lesz.” (Ésa 11,6–9; 32,17–18)

 

„A Biblia hazának nevezi a szentek örökségét (Zsid 11,14– 16). Ott a mennyei Pásztor élő vizek forrásaihoz vezeti nyáját. Az élet fája minden hónapban megtermi gyümölcsét, és leveleivel a népeknek szolgál. Ott kiapadhatatlan, kristálytiszta vízforrások fakadnak, és a partjukon hajladozó fák árnyékot vetnek az ösvényekre, amelyen az Úr megváltottai járnak. A szélesen elterülő síkságok gyönyörű dombokba torkollnak. Isten hegyeinek fenséges ormai magasra emelkednek. A békés rónákon, az élő vizek mellett Isten népe, a sokáig zarándok és vándor nép, otthonra talál. »Népem békesség hajlékában lakozik, biztonság sátraiban, gondtalan nyugalomban. Nem hallatik többé erőszaktétel földeden, pusztítás és romlás határaidban, és a szabadulást hívod kőfalaidnak, és kapuidnak a dicsőséget. Házakat építenek és bennük lakoznak, és szőlőket plántálnak, és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építenek, hogy más lakjék benne, nem úgy plántálnak, hogy más egye a gyümölcsöt… Kezeik munkáját elhasználják választottaim.« (Ésa 32,18; 60,18; 65,21–22)

Ott a halhatatlan lények soha el nem fogyó örömmel szemlélik a teremtő hatalom csodáit, a megváltó szeretet titkait. Ott nem lesz Isten elfelejtésére kísértő kegyetlen, ámító ellenség. Minden tehetség fejlődik, minden képesség gyarapszik. A tanulás nem fárasztja majd elménket. A legnagyobb vállalkozások is véghezvihetők, a legmagasztosabb törekvések is megvalósíthatók, a legmagasabb célok is elérhetők. Mindig új magaslatok hívogatnak, új csodák gyönyörködtetnek, új igazságokat érthetünk meg, és új dolgok serkentgetik a lélek és a test képességeit. A világegyetem minden kincse kutatásra tárul Isten megváltott gyermekei elé. A halandóság béklyóitól megszabadult ember fáradhatatlanul szárnyal távoli világok felé, amelyek lakói sírtak az emberi szenvedés láttán, de örömének csendült ajkukon már egyetlen ember megtérésének hírére is. A Föld lakói kimondhatatlan örömmel osztoznak az el nem bukott lények boldogságában és bölcsességében. Megismerik tudásuk kincseit, amelyeket a végtelen korszakokon át Isten keze munkájának szemlélésével gyűjtöttek. Tisztán látó szemmel nézik a természet dicsőségét – napokat, csillagokat és naprendszereket –, amelyek kijelölt pályájukon keringenek Isten trónja körül. Mindenre, a legparányibbtól a legnagyobbig a Teremtő neve van írva. Minden Isten végtelen hatalmát hirdeti. És az évek, az örökkévalóság évei folyamán még káprázatosabb, még dicsőségesebb ismeretek tárulnak fel Istenről és Krisztusról. Nő a szeretet, a tisztelet és a boldogság, miként a tudás is. Az ember minél többet megtud Istenről, annál jobban csodálja jellemét.

A nagy küzdelem véget ért. Nincs többé bűn, és nincsenek bűnösök. Az egész világegyetem megtisztult. A végtelen nagy teremtettséget tökéletes harmónia és boldogság tölti be. Tőle, aki mindent teremtett, árad az élet, a fény és az öröm a határtalan téren át. Élők és élettelenek – a legparányibb atomtól a legnagyobb csillagig – tökéletes szépségükkel és felhőtlen boldogságukkal hirdetik, hogy Isten a szeretet. (Ellen G. White: Manuscript Release, IX. köt., 104–105. o.)

„Krisztus megváltói munkája igazságot szolgáltat Isten uralmának. Megtudja a világ, hogy a Mindenható a szeretet Istene. Sátán vádjai alaptalanoknak bizonyulnak, jelleméről lehull a lepel. A lázadás soha többé nem ismétlődhet meg. Bűn soha többé nem hatolhat be a világegyetembe. A hitehagyás ellen mindenki örökre biztosítva van. Az önfeláldozó szeretet eltéphetetlen kötelékkel egyesíti a Föld és a menny lakóit Teremtőjükkel.

A megváltás munkája befejeződik. Ott, ahol eláradt a bűn, Isten kegyelme még bőségesebb lesz. A földet – amit Sátán magának igényel – Isten nemcsak megváltja, hanem meg is dicsőíti. A mi kis világunk, amely a bűn átka miatt az egyetlen sötét folt Isten dicső teremtésén, a világegyetem minden más világát felülmúló megbecsülésben részesül. Itt, ahol Isten Fia emberi testben sátorozott, ahol a dicsőség Királya élt, szenvedett és meghalt, majd amikor mindent megújít, itt lesz »Isten sátora az emberekkel… és velük lakozik, az ő népei lesznek, és maga Isten lesz velük, az ő Istenük« (Jel 21,3).” (Ellen G. White: Jézus élete, Velünk az Isten c. fej.)

Megváltottak Jézus feltámadott testéhez hasonló testben támadnak fel

 - Hogyan tesz bizonyságot a Szentírás arról, hogy az élet feltámadásában és az elváltozásban részesülő megváltottak Jézus feltámadott testéhez hasonló testben támadnak fel, illetve ilyen testet kapnak?

Fil 3,20–21 • „A mi országunk a mennyben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk, aki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez, amaz õ hatalmas munkája szerint.”

1Kor 15,52–53 • „Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra, mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Mert szükséges, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára.”

- Megmarad-e a megváltottak személyiségének azonossága a magasabb rendű testbe öltözéskor?

„Jézus feltámadása előképe volt mindazok végső feltámadásának, akik őbenne aludtak el. A feltámadott Megváltó arckifejezését, beszédét, hanghordozását jól ismerték a tanítványai. Amint Jézus feltámadt a halottak közül, éppúgy azok is feltámadnak majd, akik Őbenne alusznak. Ráismerünk majd barátainkra, ahogyan a tanítványok is megismerték Jézust. Lehet, hogy e halandó életben testük eltorzult, megbetegedett vagy megcsúnyult, de tökéletes egészségben és testi-lelki arányosságban támadnak majd fel, azonosságukat azonban megdicsőült testükben is teljesen megőrzik… A feltámadottak arcán, melyet a Jézus arcáról fénylő világosság tesz sugárzóvá, felismerjük majd azoknak a vonásait, akiket szerettünk.”

„A föltámadáskor azonosságunk megmarad, bár nem a sírba alászállt anyagban. A teremtő Isten csodálatos dolgai titkok az ember előtt…

A feltámadáskor minden ember a saját jellemével ébred… Ugyanaz az alak jön elő, de minden betegségtől, hibától mentesen. Újra él majd ugyanazokkal az egyéni vonásokkal, s a barátai megismerik. Nincs olyan isteni törvény a természetben, amely azt bizonyítaná, hogy Isten a halál előtti anyagi részecskét adná vissza. Isten neki tetsző testet ad majd a meghalt igazaknak.

Pál a mezőn elvetett maggal szemlélteti ezt a gondolatot. Az elvetett mag elrothad, de új kalász hajt ki belőle. A mag anyaga nem támad fel azelőtti összetételében. Isten testet ad neki, amilyet jónak lát. Az emberi test sokkal finomabb anyagból áll, hiszen új teremtés, új születés lesz. A bűnös testet vetik el a földbe, és lelki test támad fel.” (Ellen G. White: Jézus élete, 709. o., e. 802–804. o.; GK Biblia-kommentár, 7/A, „A Te Igéd igazság”, 183. o.)

Hogyan, milyen testben tért vissza Jézus a mennybe

 ... és ült Isten jobbjára? Mi a jelentősége ennek számunkra?

Jel 1,9–10.12–13.17–18 • „Én, János, aki néktek atyátokfia is vagyok… a szigeten voltam, amely Pátmosznak neveztetik… Lélekben voltam ott az Úrnak napján, és hallottam hátam mögött nagy szót, mint egy trombitáét… Megfordultam azért, hogy lássam a szót, amely velem beszélt, megfordulván pedig láttam hét arany gyertyatartót, a hét gyertyatartó között pedig hasonlót az Emberfiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve… Mikor pedig láttam őt, leestem az ő lábaihoz, mint egy holt. Reám vetette az ő jobb kezét, mondván nékem: Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő, pedig halott voltam, és íme élek örökkön-örökké.”

Eféz 2,5–7 • „Minket, akik holtak voltunk vétkeink miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, és együtt feltámasztatott, együtt ültetett a mennyben Krisztus Jézusban, hogy megmutassa a következendő időkben kegyelmének felséges gazdagságát, hozzánk való jóságából, a Krisztus Jézusban.”

- Mi minden tette bizonyossá János számára, hogy szeretett Mestere jelent meg előtte? Milyen örömhírt közvetít nekünk az Efézusiakhoz írt levélből idézett ige?

Amint az apostol megfordult, hét arany gyertyatartót vett észre, és mindjárt ez után egy fenséges lényt a gyertyatartók között. A gyertyatartóknak fordított szó az eredeti szövegben lámpás. Különálló lámpaállványoknak kellett lenniük, mert az Emberfiához hasonló személy köztük állt. Őt így írta le János: „hasonló az Emberfiához”. Az Emberfia elnevezés ószövetségi profetikus megjelölés a Messiásra vonatkozóan (lásd Dn 7,13; Zsolt 8,5), amelyet Jézus következetesen önmagára alkalmazott. Az apostol tehát szeretett Mesterét ismerte fel a neki megjelent és hozzá szóló dicsőséges lényben. A názáreti Jézust, akinek éveken át a tanítványa volt, akivel együtt járta Palesztina tájait. Nyilván azért fogalmaz úgy, hogy az, akit látott, „hasonló volt az Emberfiához”, mert isteni dicsőség övezte, és bár Õ volt a jól ismert, szeretett személy, mégis titokzatosnak és megközelíthetetlenül hatalmasnak tűnt.

János az 1. század vége felé kapta ezt a látomást. A mennyből isteni dicsőségben megjelenő Jézus azonban most is az Emberfiához volt hasonló! A mennyei lény dicsőségétől holtként földre bukó apostol úgy nyerte vissza az öntudatát és erejét, hogy az Emberfiához hasonló megérintette és megszólította: „Rám vetette jobb kezét, mondván nékem: Ne félj! Én vagyok, az Első és az Utolsó…” Ez a megnyugtató szó bizonyára nem a sok víz robajával hangzott, mint előzőleg, hanem azon a „halk és szelíd hangon”, amelyet Illés próféta is hallott egykor (lásd 1Kir 19,7–13). János számára már hangszínében is ismerős lehetett a neki szóló bátorítás, de megfogalmazásában mindenképpen. A következő részlet Máté evangéliumából tanúsítja ezt: „Mikor látták a tanítványok, hogy ő [Jézus] a tengeren járt, megrémültek, mondván: »Ez kísértet.« És a félelem miatt kiáltoztak. De Jézus azonnal szólt hozzájuk, mondván: »Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!«” (Mt 14,26–27; 

„Én vagyok, az Első és az Utolsó…” – hangzott tovább a szózat Jánoshoz. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy az a „halk és szelíd hang”, amely az ismerős „ne félj, én vagyok” szavakat intézi hozzá, s a jól ismert módon áldó, gyógyító kezét helyezve rá, ugyanannak a megrendítően dicsőséges lénynek a szava és mozdulata, aki előtt az imént holtként esett a földre.

„Krisztus megszentelt emberi testben ment a mennybe. Így uralkodik majd az örök korokon át, hiszen az Isten városában élő összes embert megváltotta.” (Ellen G. White: GK Biblia-kommentár, 7/A, „A Te Igéd igazság”, 159. o.)

Az Efézusi levélből idézett ige hatalmas ígéret: Jézusnak nemcsak a feltámadása előkép és ígéret a megváltottak feltámadását illetően, hanem a mennybemenetele és Isten jobbjára ülése is. Az üdvözültek hozzá hasonlóan belépnek majd a mennybe, és „királyiszéket kapnak” Ővele együtt Isten trónjánál. „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyszékembe üljön velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében.” (Jel 3,21)