Kit követ a világ?

 

„Mihelyt hallották mind a népek a kürtnek, sípnak, citerának, hárfának, lantnak és mindenféle hangszernek szavát: leborultak mind a népek, nemzetségek és nyelvek, és imádták az arany állóképet, amelyet Nabukodonozor király állíttatott.” (Dán 3,7)

„A történelem megismétli önmagát. A hamis vallást felmagasztalják. A közönséges munkanapot, a hét első napját, amelynek semmiféle szentsége nincs, úgy állítják fel, akár a babiloni szobrot. Megparancsolják minden nemzetnek, népnek és nyelvnek, hogy ezt a hamis nyugalomnapot tiszteljék. Sátán szándéka, hogy semmivé tegye az Isten által alapított ünnepnapot, melyet a teremtés emlékére adott a világnak. A hamis nyugalomnap megünneplését elrendelő törvény az egész világon érvényes lesz.” (HNA Biblia-kommentár, 976. o.)

„Ha majd Amerika, a vallásszabadság országa erőszakot követ el az emberek lelkiismeretén, s a pápasággal egyesülve arra kényszeríti polgárait, hogy a hamis szombatot tiszteljék, akkor a Föld minden népét ráveszi példája követésére. (…) Más nemzetek az Egyesült Államok példáját követik majd. Bár Amerika jár majd elöl, mégis ugyanaz a válság következik el népünkre a világ valamennyi részén.” (Bizonyságtételek VI., 18., 395. o.) 

„Nemzetek fognak kimozdulni helyükről. Visszavonják a támogatást azoktól, akik az igazságosság egyedüli zsinórmértékét, a jellem egyetlen próbakövét tárják az emberek elé. Mindazok, akik nem hajtanak fejet a törvény előtt, amely a bűn embere által intézményesített hamis nyugalomnap magasztalását írja elő, nemcsak a pápaság elnyomó hatalmát érzik meg majd, hanem a protestáns világét, a fenevad képéét is.” (Selected Messages II., 380. o., Szemelvények Ellen G. White írásaiból II., 360. o.)

„Az Isten népe előtt álló gyötrelmes idő olyan hitet igényel, amely nem ingadozik. Isten gyermekeinek meg kell mutatniuk, hogy egyedül Őt imádják, és semmilyen áron, még az életük árán sem lehet őket rábírni, hogy akár a legkisebb engedményt tegyék a hamis imádat javára. Az örök Isten Igéjéhez hűséges szív előtt a bűnös, véges emberek parancsai elveszítik jelentőségüket. Az igazságnak engedelmeskednek, legyen bár börtön, száműzetés vagy halál a következménye.” (Próféták és királyok, 512–513. o., magyar kiadás: 317. o.)

Isten már megmentett benünket

[Ef 2:4-10]  (4) De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, (5) hogy minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! – (6) és vele együtt feltámasztott, és a mennyei világba ültetett Krisztus Jézusban, (7) hogy megmutassa az eljövendő világban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. (8) Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; (9) nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. (10) Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk. /RÚF/

Az üdvösségük nem a saját jellemtulajdonságaikban gyökerezik, hanem Isten felfoghatatlan szeretetéből fakad – abból, amit lehetetlen a szeretet tárgyának értékéből kiindulva magyarázni. Isten Krisztus Jézus által cselekszik értük irgalomban és szeretetben (Ef 2:4), feltámasztja őket a lelki halálból. Közbelépése nyomán csodálatos folyamaton mennek át, ami maga Jézus pályáját követi. A lelki halál és a felemésztő rabszolgaság elképesztő mélységéből feltámadnak és „a mennyekbe” (ÚRK) vitetnek, ahol Krisztus oldalára ülnek a világegyetem trónján. (Ef 2:5-6) Ez a villámcsapásszerű isteni közbelépés azonban nem csupán egy szempillantásra marad meg, hanem örökké tart, mert az Úr az egész örökkévalóságon át ki akarja fejezni kegyelmét irántuk. (Ef 2:7)

Ef 2:1-10 szakaszának összefoglalásában, a 8-10 versekben az apostol ismét végigmegy az eddigieken, mert szeretné, ha megértenék a mondandóját: a hívők üdvössége Isten munkája, nem az övéké. Nem tőlük ered, hanem Isten ajándékából. Nincs az az ember, aki azzal büszkélkedhetne, hogy belőle pattant ki a szikrája. (Ef 2:8-9) Hívőként Isten kegyelmének a bizonyságai vagyunk, csakis az Ő kegyelme által. Az Ő remekművei vagyunk, akiket „Krisztus Jézusban” (Ef 2:10) teremtett.

  Miért olyan fontos megérteni, hogy az üdvösségünk Istentől jön, nem a saját érdemeinkben vagy tetteinkben gyökerezik? 

 White idézet: Ilyen az isteni kegyelem, ilyen az a szeretet, amelyet már akkor tanúsított irántunk, amikor még holtak voltunk bűneinkben, amikor még elménk ellenséges gondolatokat táplált, gonosz kívánságoknak és élvezeteknek, romlott szenvedélyeknek, bűnnek és Sátánnak szolgált. Micsoda mélységes szeretetet tanúsított Krisztus, amikor eljött engesztelő áldozatul a mi vétkeinkért! A Szentlélek elvezeti az emberi lelkeket oda, hogy bűnbocsánatot nyerjenek.

Kegyelemből, örökké megáldva

 Ef 1:3-4. Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban. (4) Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. /RÚF/ Ef 2:7. Hogy megmutassa az eljövendő világban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. /RÚF/

Ef 2:7 versében Pál ezt az igazságot támasztja alá és hangsúlyozza tág időskálával. Isten a múltban megváltott bennünket Krisztusban, így a Fiával, Jézus Krisztussal azonosít. Tehát már a jelenben a társai lehetünk a feltámadásban, a mennybemenetelben és a felmagasztaltatásban! [Ef 2:4-6. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, (5) hogy minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! – (6) és vele együtt feltámasztott, és a mennyei világba ültetett Krisztus Jézusban /RÚF/] Az Úr terve viszont nem ér véget a kegyelemmel teli múlttal és az irgalommal átitatott jelennel. Időtlen idők isteni tanácsából eredő terve (Ef 1:4) átível a jövőn, az „eljövendő” korok (Ef 2:7, ÚRK) is a részét képezik. Az örök jövőre vonatkozó terve ugyanabban az elvben gyökerezik, mint a múltbeli és a jelenkori tettei – a kegyelem elvében. Isten alig várja, „hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban”. (Ef 2:7) 

Az apostol felbecsülhetetlen értékű kincsként, vagyonként gondol az Úr kegyelmére (vö. Ef 1:7. Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelmének gazdagsága szerint /RÚF/; Ef 3:8. Nekem, minden szent között a legkisebbnek adatott az a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem Krisztus mérhetetlen gazdagságát /RÚF/), amiből a hívők bátran meríthetnek, amikor csak szükségük van rá. A nagylelkű Isten ilyen ékes, kortalan és kozmikus módon fejezi ki kegyelmét. 

 „Jézus eljött, hogy közöttünk lakozzék, s kinyilatkoztassa az Atyát mind az emberek, mind az angyalok előtt… De ez a kinyilatkoztatás nem csupán földi gyermekeinek szól. Kicsiny világunk az egész mindenség tankönyve. Isten kegyelmének csodálatos terve, a megváltó szeretet titka az a tantárgy, amelybe »angyalok vágyakoznak betekinteni« (1Pt 1:12) és amelyet végtelen időkön át kutatni fognak. Mind a megváltottak, mind az el nem bukott lények számára Krisztus keresztje lesz az ismeret és a dicséret forrása. Meglátszik majd, hogy a Jézus arcán ragyogó dicsőség az önfeláldozó szeretet fénye”. (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 11./old.)

Minden ember Krisztus szeretetének és érdeklődésének a tárgya. Életét adta azért, hogy visszavezethesse az embert Istenhez. Ahogy a pásztor gondot visel nyájának juhairól, úgy gondoskodik Ő is a bűnös, tehetetlen emberről, akit Sátán mesterien szőtt hálói pusztulással fenyegetnek. – A nagy Orvos lábnyomán,161-162./old.

Megtévesztettek bennünket a saját vágyaink

 „Egykor mi mindnyájan ezek között [az engedetlenek között] forgolódtunk, követve a test és a gondolatok akaratát és természet szerint a harag fiai voltunk, mint mások is.” (Ef 2:3, ÚRK)

 Isten közbeavatkozása nélkül az emberi életet nemcsak az Ef 2:2. Amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. /RÚF/ versében említett külső erők uralják, hanem belsők is: „követve testünk kívánságait, cselekedve a test és a gondolatok akaratát.” (Ef 2:3, ÚRK; Vö. Jak 1:14. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. /RÚF/ 1Pt 1:14. Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek /RÚF/)

 Mit ért Pál azon, amikor kijelenti, hogy egyszer „a harag fiai voltunk, mint mások is”? 

 (Ef 2:3, ÚRK) Vö. Ef 2:3. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk természetünknél fogva, éppen úgy, mint a többiek. /RÚF/ Ef 5:6. Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait. /RÚF/ verseit!

 Elég csüggesztő már az elveszett élet jelen valósága is, de a végidei következmények még félelmetesebbek. Az emberek „természet szerint a harag fiai”, „mint mások is” (Ef 2:3, ÚRK), Isten végidei ítéletének fenyegetése alatt élnek. 

 Egy másik ijesztő valóságra mutat a „természet szerint a harag fiai” kifejezés. Bár az Úr képmásai vagyunk, felismertük magunkban, hogy valami mélységesen elromlott bennünk. A keresztény élet tehát nem arról szól, hogy felülkerekedünk egy-két rossz szokáson vagy legyőzzük a vétkeinket, bűneinket. (Ef 2:1. Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt /RÚF/) Nem csupán bűnökkel küszködünk, hanem a bűnnel! Hajlunk az Isten elleni lázadás és önpusztítás felé. Emberként alapból az önpusztító, bűnös magatartás csapdájában vagyunk, és Sátán utasításait (Ef 2:2. amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. /RÚF/), illetve a saját belső, bűnös vágyainkat követjük. (Ef 2:3. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk természetünknél fogva, éppen úgy, mint a többiek. /RÚF/) A hívők egykor „természet szerint a harag fiai” voltak. 

 Fontos megjegyezni, hogy Pál múlt időt használ – „természet szerint a harag fiai voltunk”. (Ef 2:3, ÚRK) Ez nem azt jelenti, hogy a hívőknek már nem kell megküzdeniük a belső rossz hajlamukkal. Az apostol a levele jelentős részét – Ef 4:17-32. Ef 5:1-21. szakaszát – azzal tölti, hogy figyelmeztet: a bűnös természetben gyökerező gonosz cselekedetek továbbra is veszélyt jelentenek a keresztények számára. Ugyanakkor nem kell többé az „ó embernek” irányítania a hívőket, akik Krisztus erejéből már levethetik „a korábbi életviteletek szerinti ó embert”, és felöltözhetik „az új embert, amely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” (Ef 4:22-24, ÚRK)

Igazi bűnbánat

Dávid imája, amelyet súlyos elesése után mondott, megmutatja az igazi bűnbánat természetét. Dávid megbánása mély és őszinte volt. Nem törekedett arra, hogy mentegesse bűnét. Nem az a vágy késztette őt könyörgésre, hogy menedéket keressen a fenyegető ítélettel szemben. Látta törvényszegése iszonyatos voltát, tudta, hogy lelke beszennyeződött, és undorodott bűnétől. Nem csupán bűne megbocsátásáért könyörgött, hanem tiszta szívért is. Sóvárogva vágyakozott a szentség örömére, hogy újból összhangra és közösségre juthasson Istennel. 

Így öntötte szavakba a lelkét betöltő gondolatokat és érzéseket:

"Könyörülj rajtam, én Istenem,
kegyelmességed szerint,
irgalmasságodnak sokasága szerint
töröld el bűneimet!
Egészen moss ki engem álnokságomból,
vétkeimből tisztíts ki engem!
Mert ismerem az én bűneimet,
vétkem szüntelen előttem forog.
Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek,
moss meg engem, és fehérebb leszek a hónál!
Tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten,
és az erős lelket újítsd meg bennem!
Ne vess el engem a te orcád elől,
és a te Szentlelkedet ne vedd el tőlem!
Add vissza nékem a te szabadításod örömét,
és az engedelmesség lelkével támogass engem!
Szabadíts meg engem a vérontástól,
ó, Isten, szabadításomnak Istene,
hogy harsogja nyelvem a te igazságodat!" (Zsolt. 51:3-16)

A saját erőnkből nem tudunk ilyen megbánásra jutni. Csak Krisztus által nyerhetünk bűnbánatot, aki "felment a magasságba és ajándékokat adott az embereknek" (Ef. 4:8).

Ezen a ponton sokan tévedésbe esnek, s így elveszítik azt a segítséget, amiben Krisztus részesíteni szeretné őket. Azt gondolják ugyanis, hogy nem mehetnek Krisztushoz addig, amíg megbánásra nem jutnak, mivel a bűnbánat készít utat a bűnök megbocsátásához. Való igaz, hogy a bűnbánat megelőzi a bűnbocsánatot, hiszen eleve csak a töredelmes szív érzi azt, hogy Megváltóra van szüksége. De várnia kell-e a bűnösnek azzal, hogy Krisztushoz menjen, mindaddig, amíg meg nem bánta bűneit? A szükséges bűnbánat legyen talán az akadálya annak, hogy a bűnös a Megváltóhoz találjon?

A Biblia sehol sem tanítja azt, hogy a bűnösnek megbánást kellene tanúsítania, mielőtt megszívlelné Krisztus hívását: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én nyugalmat adok néktek-" (Mt. 11:28) Hiszen éppen a Krisztusból áradó erkölcsi hatalom és tisztaság az, ami valódi bűnbánathoz vezet. Világossá teszi ezt Péter apostol kijelentése, amelyet a zsidó főtanács előtt tett Krisztusra vonatkozóan: "Isten Fejedelemmé és Megtartóvá emelte Őt jobbjával, hogy adjon Izráelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát." (Ap. csel. 5:31) Éppúgy nem juthatunk bűnbánatra Krisztus Lelke nélkül - aki felébreszti a lelkiismeretet -, mint ahogy bűneink sem bocsáttathatnak meg Krisztus nélkül. (Krisztushoz vezető lépések EGW)

Hogyan lehet igaz az ember Isten előtt?

 Egyedül csak Krisztus által juthatunk összhangra Istennel és a szent élet kívánalmaival. De hogyan jöjjünk Krisztushoz? Sokan teszik fel ugyanazt a kérdést, amit egykor a sokaság Jeruzsálemben, pünkösd napján, akik, miután felismerték bűneiket, így kiáltottak fel: "Mit cselekedjünk?" Péter apostol válaszának első szava így hangzott:  "Bánjátok meg és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek." (Ap. csel. 3:19)

A bűnbánat magában foglalja a bűn elkövetése miatt érzett mély szomorúságot és a bűntől való elfordulást. Mindaddig nem tagadjuk meg a bűnt, amíg meg nem látjuk annak bűn voltát, és mindaddig nem lesz alapvető változás az életünkben, amíg szívből el nem fordulunk a bűntől.

Sokan félreértik a bűnbánat igazi természetét. Sokan vannak, akik fájlalják, hogy vétkeztek, sőt mintha meg is javulnának külsőleg, mert félnek attól, hogy rossz cselekedeteik miatt szenvedések hárulnak rájuk. De ez a megbánás nem azonos a bibliai értelemben vett bűnbánattal. Az ilyenek inkább a bűn következményeit fájlalják, semmint magát a bűnt. Így bánkódott Ézsau is, amikor rádöbbent, hogy örökre elveszítette elsőszülöttségi jogát. Bálám is megrémült Isten angyalától, aki kivont karddal állta el az útját. Elismerte vétkét, nehogy elveszítse az életét. De szívében nem volt valódi bűnbánat, nem változtatta meg szándékát, nem rettent vissza a gonosz cselekedettől. Júdás is így kiáltott fel, miután elárulta az Urat: "Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért!" (Mt. 27:4) A kárhozat borzalmának érzete, a félelmetes ítéletre való előretekintés kényszerítették ki csupán belőle ezt a vallomást. A rá háruló következmények töltötték el rémülettel, de lelkében nem volt mély, szívettépő bánat amiatt, hogy elárulta Isten ártatlan Fiát, hogy megtagadta Izráel Szentjét. A fáraó is elismerte bűnét, amikor a csapásoktól szenvedett, azért, hogy megmeneküljön a továbbiaktól, de mihelyt felfüggesztette Isten e csapásokat, rögtön, újból szembeszegült akaratával. A felsorolt személyek mind siránkoztak a bűn következményei miatt, de nem fájlalták a bűnt magát.

Más a helyzet akkor, ha a szív enged Isten Lelke befolyásának. Ekkor a lelkiismeret megelevenedik, és a bűnös bizonyos mértékig felfogja az erkölcsi törvény mélységét és szentségét, amely Isten uralmának alapja. "Az a világosság, amely megvilágosít minden embert", bevilágít a lélek titkos zugaiba, és világosságra hozza "a sötétség elrejtett dolgait" (Jn. 1:9; I. Kor. 4:5). Határozott meggyőződés lesz úrrá szívén, lelkén. Érzékeli az örökkévaló Isten tökéletesen igaz jellemét, és megretten attól a gondolattól, hogy bűnnel terhelten, tisztátalanul kell megállnia a szívek vizsgálója előtt. Látja Isten szeretetét, a szentség szépségét, a tisztaság örömét, vágyakozik arra, hogy megtisztuljon és helyreállítsa a mennyel való közösségét. (Krisztushoz vezető lépések EGW
)

Imádság reggelente

 

„Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat, jó reggel készülök hozzád, és vigyázok.” (5. zsoltár, 4)

Reggel a lélek legelső sóhajtása Jézus jelenlétéért történjék, aki így szól: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (János evangéliuma 15,5) Állandóan szükségünk van Jézusra, az Ő világosságára és Lelkére. Szükségünk van rá minden órában, és imádkoznunk kell reggel, hogy amiképpen a nap megvilágítja a tájat, s fénnyel tölti be a világot, úgy világítson be az Igazság napja szívünkbe és elménkbe, s mindnyájunkat a világ világosságává tegyen. Jézus Krisztus jelenléte nélkül ez lehetetlen. Ha Krisztus nélkül vállalkozunk valamire, az ellenség gonosz gondolatokat sugallhat nekünk, s így kiesünk
erősségünkből – azonban Isten arra vágyik, hogy pillanatról pillanatra Őbenne lakozzunk, és így beteljesedjünk Szentlelkével.

Isten célja az, hogy Őbenne mindnyájan tökéletessé legyünk, úgy, hogy bemutathassuk a világnak Urunk jellemének tökéletességét. Azt akarja, hogy megszabaduljunk a bűntől, ne okozzunk csalódást a mennynek, és ne szomorítsuk meg isteni Megváltónkat. Azt kívánja tőlünk, ne csak valljuk a kereszténységet, hogy ne hiába vegyük az Ő kegyelmét – amely képes bennünket tökéletessé tenni. Azt akarja, hogy semmiben ne találtassunk híjával. (Bible Echo, 1892. január 15.)

Az ima és a hit elvégzi azt, amire semmiféle földi hatalom nem képes. Ritkán kerülünk minden tekintetben ugyanolyan helyzetbe. Állandóan új élményekben van részünk, s újabb és újabb próbák várnak ránk, amelyekben a múlt tapasztalatai önmagukban nem lehetnek megfelelő vezetőink. Mindig szükségünk van az Istentől származó világosságra. Krisztus minden pillanatban üzenetet küld azoknak, akik hallgatnak szavára. (Ministry of Healing, 509. o.)

Isten tervének része, hogy a hit imájára válaszul megkaphassuk, amit nem adhatott volna meg nekünk, ha nem kérjük. (A nagy küzdelem, 525. o.) 

Az Isten iránti hűség nagy próbája

 „Így szól az Úr Isten: Ímé veszedelem, egyetlen veszedelem; ímé eljött. Vég jött, eljött a vég, fölserkent ellened, ímé eljött!” (Ezék 7,5–6) 

„A világ félelmetes események előtt áll. A Föld hatalmasságai egymással öszszefogva harcot indítanak Isten parancsolatai ellen, s elrendelik, hogy mindenki – kicsiny és nagy, gazdag és szegény, szabad és szolga (Jel 13,16) – a hamis nyugalomnap megtartásával alkalmazkodjon az egyház szokásaihoz. Az engedelmesség megtagadása államellenes cselekménynek minősül, amelyért halálbüntetés jár. A másik oldalon Isten törvénye szólít engedelmességre, amely elrendeli a Teremtő nyugalomnapjának megtartását, és kinyilatkoztatja mindazok megbüntetését, akik megsértik rendelkezéseit.

Aki e félreérthetetlen következmények ismeretében emberi törvényeknek enged, lábbal tiporva Isten törvényét, az magára veszi a fenevad bélyegét, annak a hatalomnak a hűségjelét, amelynek Istent megtagadva engedelmeskedik.

A hűség nagy próbája a szombat lesz, mert az igazság különösen vitatott pontja. A végső próbatétel idején éles határvonal fog húzódni Isten szolgái és azok között, akik nem szolgálják Őt. Míg a negyedik parancsolat megtagadása és a hamis nyugalomnap megtartása – melyet az állam törvénye megkíván – egyenlő az istenellenes hatalomnak tett hűségesküvel, addig az igazi szombat megtartása – amint Isten törvénye megszabja – a Teremtő iránti hűség bizonyítéka. Az egyik csoport a földi hatalmaknak való engedelmesség jelét elfogadva a fenevad bélyegét veszi fel, míg a másik a menny iránti hűség jelét választva, megkapja Isten pecsétjét.

Mindeddig sokan rémhírterjesztőknek tartották a harmadik angyali üzenet igazságainak követőit. Jövendöléseiket – hogy az Egyesült Államokban úrrá lesz a vallási türelmetlenség, s egyház és állam egymással szövetségben üldözni fogja Isten parancsolatainak megtartóit – alaptalannak és képtelenségnek minősítették. Meggyőződéssel mondták, hogy ez az ország soha nem lesz más, mint amilyen eddig volt: a vallásszabadság védelmezője. De amikor a vasárnapünneplés kötelezővé tételének kérdése mindenütt vita tárgya lesz, kiderül, hogy közeledik ez a kétségbevont és el nem hitt esemény, s a harmadik angyali üzenet addig soha nem tapasztalható hatást vált ki.” (A nagy küzdelem, 604–606. o., Korszakok nyomában, 538–539. o.) Maranatha

Jézus Krisztus Gecsemánéban folytatott küzdelméről

Facebook

 A Gecsemánéban folytatott küzdelméről adott kinyilatkoztatásokból egyértelműen kitűnik, hogy Jézus nem a saját természetében lévő bűnös és önző hajlamok ellen küzdött. Ő ekkor az egész világ bűnterhét vette magára, ami az Atyával fennálló egységét törte össze, mert az Atyának el kellett fordulnia Tőle, a rajta lévő bűnök miatt. Emberi természetét az törte össze, hogy az Atyával való egységének ez a megszakadása, az “esetleges veresége”, véglegesen “az Istentől való elválasztását jelentené”. Ez okozta az igazi szenvedését, ezért könyörgött úgy, “ha lehetséges… vedd el tőlem ezt a poharat” (Mk. 14,35-36.), mert az Atyával való egységét szerette volna megőrízni.

“Kínszenvedése közben körmeivel belevájt és belekapaszkodott a kemény földbe, mintha ezzel akarná megmenteni magát attól, hogy távolabb vonszolják Istentől. Az éjszaka dermesztő harmata hullott arccal a földre borult alakjára, de Ő észre sem vette. Sápadt ajkáról ez a keserű kiáltás szakadt fel: ’Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár’. Azonban most is azonnal hozzáteszi: ’Mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te’.” (JÉ 593,1.)

“Krisztus kínszenvedése nem múlt el, de lelki levertsége megszűnt. A vihar nem csillapodott le, de Krisztus, aki célpontja volt a viharnak eléggé megerősödött ahhoz, hogy szembe merjen szállni dühöngésével. Megnyugodva jött ki a viharból. Mennyei békesség nyugodott vérfoltos arcán. Krisztus elhordozta azt, amit ember sohasem tudott volna elhordozni, mert ő a halál szenvedését minden ember helyett és minden emberért ízlelte meg.” (JÉ 598,1.)

Figyeljük meg Szilvási József válaszát.

„…én is megtartalak téged”

 „Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, s nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is.” (Mát 24,24) 

„Az ellenség az egész világ megtévesztésére készül csodatévő ereje által. Meg fogja személyesíteni a világosság angyalait és Jézus Krisztust is.” (Selected Messages II., 96. o., Szemelvények Ellen G. White írásaiból II., 92. o.)

„Ameddig a hatalma kiterjed, Sátán tényleges csodákat is művel majd. A Szentírás kijelenti: »E csodákkal, melyeket a fenevad színe előtt volt hatalma művelni, megtévesztette a föld lakóit.« (Jel 13,14) Tehát nem csak színlelésre van hatalma: a csaló szemfényvesztésénél többre figyelmeztet minket a Szentírás. De van bizonyos határ, melyen Sátán nem léphet túl; ekkor hívja segítségül a szemfényvesztést, hogy hamisítsa azt, amit nincs hatalma valóban megtenni. Az utolsó napokban úgy jelenik meg, hogy az emberek Krisztusnak gondolják őt, aki most jött el másodszor a Földre. Valóban a világosság angyalának változtatja át magát.” (Bizonyságtételek V., 698. o., magyar kiadás: 503. o.) 

„Eljön, hogy megszemélyesítse Jézus Krisztust, hatalmas csodákat tegyen, és az emberek Krisztusként imádják. Parancsot kapunk majd arra, hogy imádjuk ezt a lényt, akit a világ Krisztusként dicsőít.” (Review and Herald, 1888. december 18.) 

„»A megpróbáltatás ideje, amely az egész világra eljön, hogy megpróbálja a föld lakosait« (Jel 3,10), közvetlenül előttünk van. Sátán elámítja és legyőzi azokat, akik nem Isten Igéjére építik hitüket. »A gonoszság minden csalárdságával« dolgozik, hogy uralma alá vonja az embereket. Csalásai egyre sokasodnak. De célját csak akkor érheti el, ha az ember önként enged kísértéseinek. Akik igazán igyekeznek megismerni az igazságot, és lelküket az engedelmesség útján megtisztítani, minden erejükkel készülve a harcra, azok az igazság Istenében biztos oltalomra lelnek. »Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged« (Jel 3,10) – ígéri a Megváltó. Inkább elküldené minden angyalát a mennyből népe védelmére, mintsem engedné, hogy Sátán egyetlen olyan embert is legyőzzön, aki Istenben bízik.” (A nagy küzdelem, 560. o., Korszakok nyomában, 498. o.) Maranatha