A bűnösök menedéke

 

A rabbiknak nem tetszett, hogy "a vámszedők és a bűnösök" Jézus köré gyűlnek. "Ez bűnösöket fogad magához - mondták -, és velük együtt eszik."(Luk 15:2)

E váddal arra céloztak, hogy Krisztus szereti a bűnösök, a becstelenek társaságát, és nem törődik gonoszságukkal. A rabbik csalódtak Jézusban. Miért jár-kel olyan szerényen, és miért dolgozik mindenféle ember között? Ha igazi próféta volna - mondták a rabbik -, egyetértene velünk, és olyan részvétlenül kezelné a vámszedőket és bűnösöket, ahogy megérdemlik. A társadalom lelki őreit bosszantotta, hogy Jézus, akivel állandóan vitatkoztak, de akinek tiszta élete ámulatba ejtette és elmarasztalta őket, szemmel láthatóan rokonszenvez a társadalom kivetettjeivel. A rabbik művelt, csiszolt és kiváltképp vallásos embereknek tartották magukat. Krisztus példája azonban leleplezte önzésüket.

Az is bosszantotta őket, hogy azok az emberek, akik semmibe veszik a rabbikat, és nem járnak a zsinagógába, Jézus köré gyűlnek, és elragadtatással figyelnek szavaira. Az írástudók és farizeusok Jézus jelenlétének tisztaságában elmarasztalva érezték magukat. Hogyan lehetséges, hogy a vámszedők és bűnösök vonzódnak Jézushoz?

Az írástudók és farizeusok nem tudták, hogy a magyarázat éppen vádaskodó, gúnyos szavaikban rejlik: "Ez bűnösöket fogad magához." Azok az emberek, akik Jézushoz jöttek, közelében úgy érezték, hogy még számukra is van menekvés a bűn csapdájából. A farizeusok csak megvetették és elítélték őket. Krisztus pedig Istennek az atyai háztól elidegenedett, de az Atya által el nem felejtett gyermekeit üdvözölte bennük. Nyomorult és bűnös voltuk miatt még inkább szánta őket. Minél távolabb tévedtek tőle, annál mélységesebben vágyakozott megmentésükre, és annál nagyobb áldozatot volt hajlandó szabadulásukért hozni.

Izráel tanítói mindezt megtanulhatták volna a szent tekercsekből, amelyek őrzésével és magyarázásával büszkélkedtek. Vajon nem írta-e a halálos bűnbe esett Dávid: "Tévelygek, mint valami elveszett juh: keresd meg a Te szolgádat" (Zsolt 119:176)? Nem tett-e Mikeás tanúságot Istennek a bűnösök iránti szeretetéről, amikor ezt mondta: "Kicsoda olyan Isten, mint Te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban"(Mik 7:18) (E.G.W)

A hamis bíró és az özvegyasszony

 Krisztus a második eljövetelét közvetlenül megelőző időszakról és a követőire váró veszélyekről is beszélt. Különösen erre az időre vonatkoztatva mondta el példázatát "arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restülni".

"Volt egy bíró abban a városban - mondta -, aki Istent nem félt és embert nem becsült. Volt pedig abban a városban egy özvegyasszony, és elméne ahhoz, mondván: Állj bosszút értem az én ellenségemen. Az pedig nem akará egy ideig; de azután monda ő magában: Jóllehet Istent nem félek, és embert nem becsülök; mindazáltal mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem. Monda pedig az Úr: Halljátok, mit mond e hamis bíró! Hát az Isten nem áll-é bosszút az Ő választottaiért, kik Őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar." (Luk 18:1-8)

Az itt bemutatott bíró nem törődött az igazsággal, és nem szánta a szenvedőt. Újra meg újra elutasította az özvegyasszonyt, aki egyre csak zaklatta a maga ügyével. Az asszony minduntalan visszament hozzá, de a bíró megvetette, és a törvényszékről elkergette. Tudta, hogy az özvegyasszonynak igaza van. Segíthetett volna rajta mindjárt, de nem akart. Meg akarta mutatni hatalmát. Örömére szolgált, hogy az asszony hiába kér, esedezik, könyörög. Az asszony azonban nem fáradt bele a küzdelembe, és nem adta fel a harcot. Addig könyörgött, amíg a bíró - közömbössége és szívtelensége ellenére - foglalkozni kezdett ügyével. "Jóllehet Istent nem félek, és embert nem becsülök - mondta -, mindazáltal mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem." (Luk 18:5) Hogy megőrizze jó hírnevét, és hogy részrehajló, egyoldalú ítélkezése ne kerüljön a nyilvánosság elé, elégtételt szerzett az állhatatos asszonynak.

"Monda pedig az Úr: Halljátok, mit mond e hamis bíró! Hát az Isten nem állé bosszút az Ő választottaiért, kik Őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar."(Luk 18:6:7) Krisztus itt éles határt von Isten és az igazságtalan bíró között. A bíró puszta önzésből engedett az özvegyasszony kérésének, hogy megszabaduljon zaklatásától. Nem érzett iránta semmi szánalmat. Nem érdekelte az asszony nyomorúsága. Mennyire másként bánik Isten a hozzá fordulókkal! Könyörülete végtelen. Meghallgatja a szűkölködők és lesújtottak kérését.

Az asszonynak, aki igazságszolgáltatásért a bíróhoz fordult, a férje meghalt. Szegényen, pénz és barátok nélkül nem tudta helyreállítani rombadőlt életét. A bűn miatt az ember elszakadt Istentől, és egyedül nem találja meg az üdvösség útját.

Az özvegyasszony imája Isten gyermekeinek imáját jelképezi. Nagy ellenségünk: a Sátán, "ki vádolja őket Isten előtt éjjel és nappal" (Jel 12:10). Sátán állandóan azon munkálkodik, hogy Isten népét hamis színben tüntesse fel, megvádolja, félrevezesse és elpusztítsa. Krisztus ebben a példázatban arra tanítja tanítványait, hogy imádkozzanak a Sátánnak és eszközeinek a hatalmától való szabadulásért.

A példázatbeli bíró jellemének bemutatásával, aki Istent nem félt, és embert nem becsült, Krisztus megmutatta korának ítélkezési módját, amelynek nemsokára szemlélői lehettek tanítványai Jézus kihallgatásakor. Az Úr szeretné, ha népe meglátná, milyen kevéssé lehet földi uralkodókban és bírákban bízni a megpróbáltatás idején. Isten választott népét sokszor idézik hivatalos személyek elé, akik nem Isten Igéjének útmutatására és tanácsaira, hanem saját megszenteletlen és fegyelmezetlen indítékaikra hallgatnak.

A hamis bíróról szóló példázatban Krisztus feltárta tennivalónkat: "Az Isten nem áll-é bosszút az Ő választottaiért?" Krisztus, a mi példaképünk semmit sem tett a maga védelmére vagy megszabadítására. Ügyét Istenre bízta. Követői se vádaskodjanak, ne ítélgessenek, és ne alkalmazzanak erőszakot szabadulásuk érdekében!

Ne veszítsük el békességünket akkor sem, ha nem tudjuk próbáink miértjét! Bármilyen igazságtalanul bánnak velünk, ne gerjedjünk haragra! A bosszúálló lelkülettel önmagunknak ártunk, Istenbe vetett bizalmunkat elveszítjük, és a Szentlelket megszomorítjuk. Mellettünk egy tanú áll - egy mennyei követ -, aki zászlót bont ellenségünk előtt, és az Igazság Napjának fényes sugaraival zár körül minket. Sátán ezen nem hatolhat át. E szent fénypajzsot nem tudja áttörni. 

Az Úr így szól: "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején" (Zsolt 50:15). Arra szólít, hogy mondjuk el neki problémáinkat, és azt, hogy szükségünk van segítségére. Arra szólít, hogy legyünk mindig készek az imádkozásra. Amikor nehézség támad, küldjük fel hozzá őszinte, buzgó könyörgésünket! Kitartó imádkozásunkkal arról teszünk bizonyságot, hogy szilárdan bízunk Istenben. Hiányérzetünk buzgó imádkozásra késztet, és könyörgésünk megindítja Istent. 

Krisztus tette az asszonyt olyan állhatatossá, hogy nem lehetett visszautasítani. Krisztus adott a könyörgő özvegynek is bátorságot és határozottságot a bíróval szemben. (E.G.W)

A farizeus és a vámszedő imája

"Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették" (Luk 18:9), Krisztus példázatot mondott a farizeusról és a vámszedőről. A farizeus nem azért megy a templomba imádkozni, mert érzi, hogy bűnös, és bocsánatra van szüksége, hanem mert igaznak véli magát, és dicséretre számít. Istentiszteletét érdemnek tartja, amely ajánlólevél Istenhez. Úgy gondolja, hogy az emberek is jó véleménnyel lesznek kegyességéről. Azt reméli, hogy megnyeri mind Isten, mind az emberek tetszését. Istentisztelete mögött önérdek húzódik.

A farizeus az öndicsőítés megtestesítője. Ezt mutatja a nézése, a járása, az imája. Elhúzódik másoktól, mintha csak ezt mondaná: "Ne jöjj hozzám, mert szent vagyok néked" (Ésa 65:5). Egyedül áll, és "magában" imádkozik. Önelégültségében azt képzeli, hogy Isten is elégedett vele.

"Isten! Hálákat adok néked - mondja -, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is."(Luk 18:11) Jellemét nem Isten szent jelleméhez méri, hanem az emberek jelleméhez. Nem Istent, hanem az embereket nézi. Önelégültségének ez az oka.

Imáját azzal folytatja, hogy felsorolja jótetteit: "Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek." Luk 18:12) A farizeus vallása nem érinti a szívét. Nem törekszik krisztusi jellemre. Nem vágyik szeretettel és irgalommal teljes szívre. Meg van elégedve azzal a vallással, amely csak külsőleg érinti az életet. Igazsága a sajátja; saját cselekedeteinek gyümölcse, amelyet emberi normákhoz mér.

Az önmagát igaznak tartó ember semmibe veszi a másik embert. A farizeus másokhoz méri magát, követendő példának pedig önmagát tartja. Mások szentsége alapján állapítja meg a saját szentségét. Minél rosszabbak mások, ő annál igazabbnak látszik. Önigazultságában másokat vádol. Az "egyéb emberek"-et Isten törvénye áthágóiként kárhoztatja. Ez Sátánnak, "az atyafiak vádolójá"-nak szelleme. Ilyen lelkülettel lehetetlen Istennel közösségre lépni. A farizeus Isten áldása nélkül tér haza.

A vámszedő más hivőkkel együtt ment el a templomba, de csakhamar elhúzódott tőlük, mint aki méltatlan arra, hogy velük imádkozzék. Távol állva "még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem - elkeseredett gyötrelmében és önmagát utálva - veri vala mellét". (Luk 18:13) Tudta, hogy vétkezett Isten ellen. Érezte, hogy bűnös, szennyes. Még csak szánalmat sem várhatott a körülötte levőktől; hiszen megvetéssel néztek rá. Tudta, hogy semmi érdeme nincs, amiért Isten megdicsérhetné, és kétségbeesetten kiáltott: "Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!" Nem hasonlította magát másokhoz. Bűntudattól megsemmisülten állt ott, mintha csak egymaga volna Isten előtt. Nem volt más vágya, csak a bocsánat és a béke. Csak egyet tudott felhozni a maga védelmére: Isten irgalmát. És áldást kapott. "Mondom néktek - szólt Krisztus - ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz."(Luk 18:14)

A farizeus és a vámszedő az Istent imádók két nagy osztályát ábrázolja. A világra született első két gyermekben felismerhetjük első képviselőiket. Kain igaznak vélte önmagát, és csak hálaáldozattal járult Isten elé. Nem tett bűnvallomást, és nem ismerte be, hogy szüksége van kegyelemre. Ábel vért hozott, amely Isten Bárányára mutatott. Bűnösként jött, beismerve elveszett állapotát. Egyedüli reménye Isten ki nem érdemelt szeretete volt. Az Úr elfogadta Ábel áldozatát. Kaint és áldozatát pedig nem becsülte. Ínségünk tudata, nyomorúságunk és bűnösségünk beismerése az első feltétele annak, hogy Isten elfogadjon minket. "Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa" (Mt 5: 3).

Péter apostol története tanulságul szolgál mind a farizeus, mind a vámszedő által ábrázolt osztály számára. Péter tanítványsága elején erősnek képzelte magát. A farizeushoz hasonlóan saját értékelése szerint nem volt "olyan, mint egyéb emberek". Krisztus figyelmeztette tanítványait elárulása estéjén: "Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem." Péter magabiztosan mondta: "Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem" (Mk 14: 27.29). Péter nem tudott a maga nyomorúságáról. Magabízása rossz útra vitte. Azt hitte, hogy le tudja győzni a kísértést. Néhány rövid óra múlva jött a próba, és ő átkozódva, szitkozódva megtagadta Urát.

Amikor a kakas kukorékolása Krisztus szavaira emlékeztette, saját tettén meglepődve és megrémülve megfordult, és Mesterére nézett. Ebben a pillanatban Krisztus is Péterre tekintett. E fájdalmas pillantásra, amelybe szánalom és szeretet vegyült, Péter önmagára eszmélt. Kiment, és keservesen sírt. Krisztus tekintete szívébe hasított. Péter fordulóponthoz érkezett. Könnyek között bánta meg bűnét. A töredelmes és bűnbánó Péter olyan volt, mint a vámszedő; és a vámszedőhöz hasonlóan ő is kegyelmet talált. Krisztus tekintete arról biztosította, hogy megbocsátott neki. Magabízása elmúlt. Soha többé nem dicsekedett, nem bizonygatott. 

Krisztus, aki megígérte, hogy helyettesünk és kezesünk lesz, nem feledkezik el senkiről sem. Nem tudta elviselni, hogy az ember örökre elpusztuljon. Feláldozta érte életét. Könyörülettel és szánalommal tekint mindazokra, akik ráébrednek arra, hogy önmagukat nem tudják megmenteni.

A vámszedő imáját Isten meghallgatta, mert arról tett bizonyságot, hogy nem önmagában, hanem egyedül a Mindenhatóban bízik. Amit önmagában látott, azért csak szégyenkezhet. Akik Istent keresik, azoknak így kell önmagukat látniuk. Nyomorúságukban hittel - minden magabízást megtagadó hittel - kell megragadniuk a végtelen Isten hatalmát. (E.G.W)

Kérjünk, hogy adhassunk

 Krisztus folyton olyan dolgokat hallott az Atyától, amit elmondhatott nekünk. "Az a beszéd, amelyet hallotok - mondta Jézus - nem az enyém, hanem az Atyáé." "Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon" (Jn 14: 24; Mt 20: 28). Nem önmagáért élt, és nem önmagáért imádkozott, hanem másokért. Nem önmagával törődött, hanem másokkal. Reggelenként - az Istennel töltött órák után - a menny világosságát hozta az embereknek. Naponta részesült a Szentlélek keresztségében. Az új nap hajnalán az Úr felébresztette szendergéséből. Lelkileg megerősítette, hogy szavaival áldást áraszthasson másokra. Az üzenetet közvetlenül Isten trónjától hozta, hogy a megfáradtaknak és lesújtottaknak azt mondja el, amire szükségük volt. "Az Úr Isten bölcs nyelvet adott énnékem - mondta -, hogy tudjam erősítni a megfáradtat beszéddel, fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok" (Ésa 50:4).

Krisztus imádkozása, Istennel való kapcsolata mélyen érintette a tanítványokat. Egyszer, miután kis időre eltávozott tőlük, imába merülten találták meg. Úgy látszik, nem vette észre őket, és hangosan imádkozott tovább. A tanítványok mélyen megindultak, és amikor Jézus befejezte imáját, így kiáltottak: "Uram, taníts minket imádkozni!" (Luk 11:1)

Krisztus mondja: "Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik." (Luk 11:9)

A Megváltó így folytatja: "Melyik atya pedig az közületek, akitől fia kenyeret kér, és ő talán követ ád néki? vagy ha halat, vajon a hal helyett kígyót ád-é néki? Avagy ha tojást kér, vajon skorpiót ád-é néki? Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik." (Luk 11:11)

Isten úgy tekint ránk, mint gyermekeire. Kiemelt a felszínes világból, kiválasztott, hogy a királyi család tagjai, a mennyei király fiai és leányai legyünk. Arra kér, hogy bízzunk benne jobban, mint a gyermek földi atyjában. A szülők szeretik gyermekeiket, de Isten szeretete nagyobb és mélyebb az emberi szeretetnél. Isten szeretete végtelen. Ha a földi szülők tudják, hogyan adjanak jó ajándékot gyermekeiknek, mennyivel inkább ad mennyei Atyánk Szentlelket azoknak, akik kérnek

Az imáról adott krisztusi tanítást alaposan át kell gondolnunk. Az ima mennyei tudomány. Krisztus példázata olyan elveket tár fel, amelyeket mindenkinek meg kell értenie. Megmutatja, hogy milyen az igazi imádkozó lelkület. Arra tanít, hogy kéréseinket kitartóan hozzuk Isten elé, és arról biztosít, hogy Isten hallja és meghallgatja az imát. (E.G.W)

Régi és új igazságok

 

Mialatt Krisztus a népet tanította, tanítványait is előkészítette később végzendő szolgálatukra. Minden oktatásában tanulság rejlett számukra is. Miután elmondta a hálóról szóló példázatát, megkérdezte tőlük: "Megértettétek-é mindezeket?" "Megértettük Uram" - válaszolták. Majd egy másik példázatban elmondta nekik, hogy mi a felelősségük a megismert igazsággal kapcsolatban. "Annakokáért - mondta - minden írástudó, aki a mennyeknek országa felől megtaníttatott, hasonlatos az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából." (Máté 13:51-52)

A gazda nem halmozza fel kincseit, hanem megosztja másokkal; és miközben használja, kincse gyarapszik. A gazdának értékei vannak - újak és régiek. Így tanítja tanítványait Krisztus arra, hogy a rájuk bízott igazságot el kell mondaniuk a világnak. Miközben megismertetik az igazságot másokkal, ők maguk is jobban megismerik.

Mindazok, akik az evangélium üzenetét szívükbe fogadják, vágyakoznak hirdetésére. Krisztus iránti szeretetüknek, amely a mennyből ered, kifejezést kell adniuk. Azok, akik felöltözték Krisztust, elmondják tapasztalataikat. Elmondják, hogyan vezette éhező, szomjazó lelküket a Szentlélek lépésről lépésre, Isten és Jézus Krisztus ismeretére. Elmondják, mit eredményezett igekutatásuk, imádkozásuk, vívódásuk, és elismétlik Krisztus szavait: "Megbocsáttattak néked a te bűneid!" Nem természetes, ha valaki ezeket a dolgokat titokban tartja. Akiket betöltött Krisztus szeretete, nem hallgatják el őket. Az Úrtól kapott szent igazság nagyságához mérten vágyakoznak arra, hogy mások is részesüljenek ugyanabban az áldásban. Miközben megismertetik másokkal Isten ajándékainak' gazdag kincsestárát, Krisztus egyre többet ad nekik ezekből az ajándékokból. Megtanulnak a kicsi gyermek őszinteségével engedelmeskedni. Lelkük a szentség után sóvárog, és egyre jobban feltárulnak előttük az igazság és kegyelem kincsei, hogy továbbítsák őket a világnak. 

Isten beszéde - az írott Ige, a természet könyve és az Istennel szerzett tapasztalatok - az igazság csodálatos tárháza. Krisztus munkatársai ezekből a kincsekből merítenek. Az igazság utáni kutatás közben Istenre figyelnek, nem pedig nagy emberekre, akiknek bölcsessége Isten előtt bolondság. Az Úr a maga eszközeivel megismerteti önmagát mindazokkal, akik tudakozódnak utána. 

A Szentírás az Ótestamentumot éppúgy magában foglalja, mint az Újat. Egyik a másik nélkül nem teljes. Krisztus kinyilatkoztatta, hogy az Ótestamentum igazságai éppoly értékesek, mint az Újtestamentum igéi. Krisztus a világ kezdetekor ugyanaz a Megváltó volt, mint ma. Még mielőtt istenségét emberi természetbe öltözve eljött világunkba, Ádám, Séth, Énok, Mathusélah és Noé már tolmácsolta az evangéliumi üzenetet. Kánaánban Ábrahám, Sodomában Lót hirdette az üzenetet, és nemzedékről nemzedékre hűséges hírvivők beszéltek az Eljövendőről. A zsidó üdvrend szertartásait Krisztus maga rendelte el. Áldozati rendszerüknek Ő - az igazi áldozat - volt az alapja, akit minden istentiszteletük előképezett. Az áldozat bemutatásakor kiontott vér Isten Báránya áldozatát jelképezte. Minden szimbolikus áldozat Krisztusban teljesedett be. (E.G.W)

A háló- "Hasonlatos a mennyeknek országa a tengerbe vetett gyalomhoz"

 "Hasonlatos a mennyeknek országa a tengerbe vetett gyalomhoz, amely mindenféle fajtát összefogott; melyet, minekutána megtelt, a partra vontak a halászok, és leülvén, a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványakat pedig kihányták. Így lesz a világ végén is: Eljőnek majd az angyalok, és kiválasztják a gonoszokat az igazak közül, és a tüzes kemencébe vetik őket; ott lészen sírás és fogcsikorgatás." (Máté 13,47-50)

A háló kivetése: az evangélium hirdetése. A háló begyűjt a gyülekezetbe mind jókat, mind rosszakat. Amikor az evangélium munkája lezárul, az ítélet elvégzi a szétválogatást. Krisztus látta, miként fogják a gyülekezet álhivő tagjai rossz hírbe hozni az igazságot. A világ az álnok hitvallók ellentmondásos élete miatt gyalázza az evangéliumot. Még hivő keresztények is megbotránkoznak, amikor látják, hogy sokan, akik Krisztus nevét vallják, nincsenek Lelke befolyása alatt. Mivel ezek a bűnösök ott vannak a gyülekezetben, az emberek hajlamosak azt hinni, hogy Isten elnézi bűneiket. Krisztus ezért fellebbenti a jövő fátyolát. Szeretné, ha mindenki meglátná, hogy nem a rang, hanem a jellem dönti el az ember sorsát.

Mind a konkolyról, mind a hálóról szóló példázat világosan tanítja, hogy soha nem lesz olyan idő, amikor minden gonosz Istenhez tér. A búza és a konkoly együtt nő az aratásig. A rossz halakat a jókkal együtt húzzák ki a partra, hogy ott osztályozzák őket.

Ezek a példázatok azt is tanítják, hogy az ítélet után már nem lesz kegyelemidő. Amikor az evangélium munkája lezárul, a jókat és a gonoszakat különválasztják; és akkor mindkét osztály sorsa örökre eldől

Isten nem akarja, hogy bárki is elpusztuljon. "Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útitokról! hiszen miért halnátok meg?" (Ez 33:11.) A kegyelemidő alatt Lelke állandóan kérleli az embereket, hogy fogadják el az élet ajándékát. Csak azokat hagyja elpusztulni, akik nem hallgatnak könyörgésére. Isten kinyilatkoztatta, hogy a bűnnek - a világegyetem veszedelmének - meg kell semmisülnie. Vele pusztulnak mindazok, akik ragaszkodnak hozzá. (E.G.W)

Az igazgyöngy után kutató kereskedő

Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres; Aki találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván amije volt, megvevé azt. (Máté 13: 45-46)

A megváltó szeretet áldásait Üdvözítőnk az értékes igazgyöngyhöz hasonlította. Tanítását azzal a kereskedővel szemléltette, aki igazgyöngyök után kutatott, és amikor talált egyet, "elméne, és mindenét eladván, amije volt, megvevé azt". Az értékes igazgyöngy: Krisztus. Magába gyűjti az Atya minden dicsőségét, az Istenség teljességét. Ő az Atya dicsőségének visszatükröződése, valóságának képmása. A Fiú jellemében megmutatkozik Isten tulajdonságainak szépsége. A Szentírás minden egyes lapja Krisztus fényét sugározza. Az Ő igaz lénye hibátlan, makulátlan, mint a fehér, tiszta igazgyöngy. Isten nagy és drága ajándékát az ember nem teheti tökéletesebbé. Nincs szépséghibája. Krisztusban van "a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve". Ő "bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul" (Kol 2:3; 1 Kor 1: 30). Krisztusban az ember megtalálja mindazt, amire a jelen és az eljövendő élethez szüksége van. Megváltónk a nagy értékű igazgyöngy. Hozzá mérten minden mást "kár"-nak ítélhetünk. 

A példázat, amely az igazgyöngy után kutató kereskedőről szól, kétféleképpen értelmezhető. Nemcsak az Isten országát kereső emberekre vonatkozik, hanem Krisztusra is, aki elveszett örökségét keresi. Krisztus, az igazgyöngy után kutató kereskedő az elveszett emberiségben értékes igazgyöngyöt látott. Felismerte a bűntől beszennyezett és megrontott ember megváltásának lehetőségét. A szeretet hatalmával megmentett emberi szív, amely egykor a Sátánnal vívott küzdelem csatatere volt, drágább a Megváltónak, mint az, amely soha nem bukott el. Isten nem az értéktelen bűnöst látta az emberben, hanem azt, amivé megmentő szeretete a Krisztusban elrejtett embert formálhatja. A világ minden kincsét odaadta, hogy az igazgyöngyöt megvásárolja. Jézus - megtalálva a gyöngyöt - koronájába helyezi. "Mint korona-kövek ragyognak az Ő földén." "Azon a napon, azt mondja a Seregek Ura, amelyet én szerzek, tulajdonommá lesznek" (Zak 9:16; Mal 3 :17).

 Krisztusról, mint drágagyöngyről, és arról a kiváltságunkról, hogy mienk lehet a mennyei kincs, nagyon sokat kellene elmélkednünk. A Szentlélek világítja meg, milyen nagy értékű az igazgyöngy. A Szentlélek hatalma mutatkozik meg akkor, amikor az ember odaadóan keresi a mennyei kincset és megtalálja. Krisztus korában sokan hallották az evangéliumot, de a hamis tanítások elhomályosították értelmüket, és nem ismerték fel az egyszerű galileai Tanítóban Isten küldöttjét. Krisztus mennybemenetele után a Szentlélek kitöltetése jelezte, hogy Jézus közbenjárói munkája megkezdődött. Pünkösd napján Isten elküldte Lelkét. Krisztus tanúi a feltámadt Megváltó hatalmát hirdették. A menny fénye áttörte a sötétséget azok lelkében, akiket Krisztus ellenségei félrevezettek. Meglátták Krisztust, akit Isten "fejedelemmé és megtartóvá" emelt, "hogy adjon az Izraelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát" (Acs 5 : 31 ). Látták Őt a menny dicsőségétől övezve, kezében tartva a végtelen kincset, hogy azokra árassza, akik lázadásukból megtértek. Amikor az apostolok az Atya Egyszülöttjének dicsőségét hirdették, háromezer lélek hitt nekik. Az emberek olyannak látták magukat, amilyenek a valóságban; bűnösnek, szennyesnek. Felismerték, hogy Krisztus a barátjuk, a Megváltójuk. Krisztust magasztalták és dicsőítették, mert a Szentlélek ereje megérintette szívüket. E hivők hitükkel látták meg azt a Krisztust, aki azért viselte el a megaláztatást, a szenvedést és a halált, hogy ők el ne vesszenek, hanem örökké élhessenek. A Lélek kinyilatkoztatásából felismerték Krisztus hatalmas és fenséges voltát. Bizalommal nyújtották felé kezüket, és ezt mondták: "hiszek!" (E.G.W)

Elrejtett kincs

Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet megtalálván az ember, elrejté azt; és afelett való örömében elmegy és eladván mindenét amije van, megveszi azt a szántóföldet. (Máté 13:44)

 Aki engedelmes szívvel, készségesen cselekszi Isten akaratát, nemcsak hogy örömmel fogadja az igazságot, hanem komolyan kutat is utána, mint elrejtett kincs után. Alázatos és befogadó lelkülettel nyitja ki a Szentírást, keresi, hogy hogyan járhatna a világosságban, és azt kérdezi: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" (ApCsel 9:6) Hajlandó feláldozni - ha kell - bármit, és mindent annak érdekében, hogy összhangba kerüljön Isten akaratával.

Az Úr arra int bennünket, hogy úgy kutassunk az igazság után, mint az elrejtett kincs után. Az Úr megnyitja az értelmét annak, aki valóban az igazságot keresi, s a Szentlélek képessé teszi őt arra, hogy megragadja az igazság kinyilatkoztatását. Erről beszél a zsoltáros, amikor azt kéri, hogy nyissa meg szemeit, hogy szemlélje a törvény csodálatos voltát. Ha a Lélek Jézus Krisztus csodái után vágyódik, akkor elméje képes lesz arra, hogy megragadja egy jobb világ dicsőségét. Csakis a mennyei Tanító segítségével érthetjük meg Isten Igéjének igazságait. Krisztus iskolájában megtanulhatjuk, hogyan lehetünk szelídek és alázatosak, mert ott kaphatunk betekintést az istenfélelem titkaiba.

Jézus szó szerint értette amikor úgy utasította tanítványait, hogy "kutassák az Írásokat". A kutatás azt jelenti, hogy igét igével, lelki dolgokat lelkiekkel kell összevetni. Nem szabad megelégednünk felületes tudással. Kutatnunk kell az elrejtett kincs után, mely a mélyben rejtőzik, ahogy a kereskedő is kutat a drága gyöngyök után. Az igazság szorgalmas kutatójának fény, ragyogó fény lesz a jutalma.

A mennyei kincs értékét szemlélteti, és azt, hogy milyen erőfeszítést kell tennünk megszerzéséért. A földbe rejtett kincs megtalálója hajlandó volt megválni mindenétől és lankadatlanul dolgozni, hogy hozzájusson az elrejtett vagyonhoz. A mennyei kincs keresője sem tart semmilyen munkát túl soknak, és semmilyen áldozatot túl nagynak az igazság kincsének megszerzéséhez. 

 Az emberek fölismerik az Istennel való élő kapcsolatot - Aki élő hit által fogadja Krisztust, az élő kapcsolatban áll Istennel, és tisztességes edény. Az ugyanis a menny légkörét hordozza magával, ami az Isten kegyelme, olyan kincs, amilyet a világ nem tud megvásárolni. Aki élő összeköttetésben áll Istennel, alacsony helyzetben lehet bár, erkölcsi értéke mégis olyan nagy, mint Józsefé, Dánielé, akikben a pogány királyok fölismerték, hogy velük az Isten Lelke. (1894, 54. kézirat) (E.G.W)

Konkoly a búza között

Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földébe jó magot vetett; de mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is." (Máté 13:24-25-26)

 A példázat Isten országáról és a megváltás munkájáról szól. Ezt a munkát Isten az egyház által végzi. Jóllehet a Szentlélek az egész világon jelen van, és mindenütt munkálkodik az emberi szívekben, de a gyülekezetben kell növekednünk, és az aratás idejére beérnünk.

"Aki a jó magot veti, az az embernek Fia ... a jó mag az Isten országának fiai; a konkoly pedig a gonosznak fiai." A jó mag azokat jelképezi, akiket Isten Igéje: az igazság szült. A konkoly azt a csoportot példázza, amely a tévelygés, a hamis elvek megtestesítője, gyümölcse. "Az ellenség pedig, aki a konkolyt vetette, az ördög." Sem Isten, sem angyalai soha nem vetnek egyetlen olyan magot sem, amely konkolyt terem. A konkolyt mindig Sátán - az Isten és ember ellensége - veti.

Krisztus szolgáit elkeseríti, ha észreveszik, hogy a gyülekezetben álhivők keverednek az igazak közé. Szeretnék megtisztítani a gyülekezetet. A gazda szolgáihoz hasonlóan kiszakítanák a konkolyt. De Krisztus ezt mondja nekik: "Nem. Mert amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig."(Máté 13-29)

Krisztus világosan megmondta, hogy a köztudottan vétkezőket ki kell zárni a gyülekezetből; de a jellem és az indítékok megítélését nem reánk bízta. Annál sokkal jobban ismer minket. Ha megpróbálnánk a gyülekezetből kiszakítani azokat, akiket álkeresztényeknek vélünk, biztosan követnénk el hibákat. Sokszor éppen azokat tartjuk reménytelen eseteknek, akiket Krisztus magához vonz. Ha gyarló ítélőképességünkre hallgatva járnánk el velük, talán reményük utolsó szikrájától is megfosztanánk őket. Számos olyan embert fog Isten elmarasztalni, aki ma hivőnek tartja magát. Sokan pedig ott lesznek a mennyben, akikről felebarátaik nem is feltételezték. Az ember a látszatból ítél, Isten pedig a szív alapján. A konkoly és a búza együtt nő az aratásig. Az aratás a kegyelemidő vége.

Krisztus példázata nem mások elítélésére és kárhoztatására tanít, hanem alázatra, és arra, hogy ne bízzunk önmagunkban. Nem minden mag jó, amit a földbe vetnek. Az a tény, hogy valaki a gyülekezet tagja, még nem bizonyítja kereszténységét.

Az éretlen, zöld konkoly kalásza nagyon hasonlított a búzáéhoz. Amikor azonban a szántóföld már fehérlett az aratásra váró kalászoktól, az értéktelen gyomnövények nem hasonlítottak a teli, érett kalászok súlya alatt hajladozó búzához. A kegyességet színlelő bűnösök egy ideig keverednek Krisztus igaz követőivel, és Sátán számít arra, hogy a kereszténység látszata sok embert megtéveszt. De a világ aratásakor semmi hasonlóság sem lesz a jó és rossz között. Lelepleződnek azok, akik a gyülekezet tagjai lettek ugyan, de nem léptek közösségre Krisztussal. 

Isten hagyja, hogy a konkoly a búza között nőjön, és élvezze a napsugár és az eső áldásait. De az aratáskor "megtértek és meglátjátok, hogy különbség van az igaz és a gonosz között, az Isten szolgája között és a között, aki nem szolgálja Őt" (Mal 3:18). Krisztus maga dönti el, hogy ki méltó a mennyei családhoz. Szavaink és cselekedeteink alapján ítél meg minket. A hitvallásnak semmi súlya sincs a mérlegen. Jellemünk dönti el örök sorsunkat. (E.G.W)

A szombat, helyesen értelmezve

Ha a nem jársz kedvteléseid után a szombat napján, az én szent napomon, ha a szombat napját gyönyörűségesnek hívod, az Úr szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, akkor gyönyörködni fogsz az Úrban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni, és táplállak ősödnek, Jákóbnak örökségében. Az Úr maga mondja ezt” (Ézs 58:13–14).

Azonosságunk jele Az egyik áldás, amely valóban fontos az emberi élet számára, a szombati pihenés. A szombatnap emlékeztet bennünket eredetünkre és arra, hogy Isten a Teremtőnk "Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt.Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt."(2Móz 20:8–11). Emellett Isten kegyelméről is tanúskodik, mint szerető Megváltóról, aki megszabadította népét a rabszolgaság terhétől "Vigyázz a szombatnak napjára, hogy megszenteld azt, amiképpen megparancsolta néked az Úr, a te Istened. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se ökröd, se szamarad, és semminémű barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belől van, hogy megnyugodjék a te szolgád és szolgálóleányod, mint te magad;És megemlékezzél róla, hogy szolga voltál Égyiptom földén, és kihozott onnan téged az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral. Azért parancsolta néked az Úr, a te Istened, hogy a szombat napját megtartsad." (5Móz 5:12–15). Mint ilyen, a szombat megünneplése emberi azonosságtudatunk erőteljes jele. Ez az identitás nem a gazdasági sikerből vagy a termelékenységünk szintjéből ered. Azonosságunkat az sem határozza meg, hogy munkaadók vagy munkavállalók vagyunk-e. 

A szombat Isten meghívása, hogy benne megpihenjünk és élvezzük azt, amit kegyelmesen biztosított. A szombat, helyesen értelmezve, a rohanás nélküli nyugalom gyakorlása. Arra tanít minket, hogy pihenjünk meg a rohanástól, a teljesítménykényszertől és a megvalósítástól. Ez a szívem és az elmém heti kijelentése arról, hogy Isten fontosabb, mint a teendőim listája és a teljesítményem. Elismeri az értékrendem eltolódását, és láthatóvá teszi a hűségemet. A szombat lehetővé teszi számomra, hogy lelassuljak és megpihenjek Isten jelenlétében. Engedi, hogy élvezzem az Ő ígéretét, hogy Ő elég számomra. Bár az, hogy szombaton nem veszünk részt világi üzleti tevékenységekben, fontos kifejezése az Isten iránti hűségünknek, az Isten szeretetében és gondoskodásában való pihenés sokkal több, mint a munkától való tartózkodás. A szombati pihenés a Teremtőnkkel való tudatos és tartalmas közösségben teljesedik ki. Amikor megtanulunk megpihenni Isten kimeríthetetlen szeretetének valóságában, és amikor az Ő jósága kerül figyelmünk középpontjába, örömöt, békét tapasztalunk, és vágyat érzünk arra, hogy egész lényünkkel imádjuk Istent.

 Így a szombat örömteli és hűséges megtartása fontos jele annak, hogy kik vagyunk és kikhez tartozunk. A szombati lelkiség gyakorlása a béke, az öröm és a nyugalom pillanataival sokkal többet igényel, mint a hetedik napi munkától való tartózkodás. Ez tudatos tervezést foglal magában, amely a hét folyamán felkészít bennünket a szombati béke csúcspontjára. Mint ilyen, a szombat értelmes ellenkultúrát hoz létre, amely egy határozottan más életmódban válik láthatóvá. A szombat megvéd minket attól, hogy a fogyasztás vezéreljen bennünket. Ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy egyre többet és többet szerezzünk a hatalomért és uralomért folytatott végtelen versenyben, arra kapunk meghívást, hogy megálljunk és tiszteljük Istent, az Ő jóságát és kegyelmét. Ez szöges ellentétben áll büszkeségünkkel és önzésünkkel. A szombat megünneplésével Jézus Krisztus tanítványai leszünk, aki szokása szerint megtartotta a szombatot "És méne Názáretbe, ahol felneveltetett: és beméne, szokása szerint, szombatnapon a zsinagógába, és felálla olvasni". (Lk 4:16). A szombat megszentelése, elkülönítése és Isten különleges céljaira szentelése segít nekünk abban, hogy arra öszszpontosítsunk, ami igazán számít a Jézussal való lelki járásunkban. A szombat nem csak egy nap, amikor aludhatunk, és nem teszünk semmit; ehelyett az egyetlen igaz Isten imádására szolgáló nap, és így értelmes jelévé válik annak, hogy életünk immár a Szentírás élő Istenéhez igazodik. (E.G.W)