Éden és Kánaán

 1Móz 2:15. Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt. /RÚF/

1Móz 3:17-24. Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! (18) Tövist és bogáncsot hajtson neked, és a mező növényét egyed! (19) Arcod verejtékével egyed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél! Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba! (20) Az ember Évának nevezte el a feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek. (21) Az Úristen pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket. (22) Azután ezt mondta az Úristen: Íme, az ember olyan lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ki ne nyújthassa kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyen, és örökké éljen, (23) kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. (24) És miután kiűzte az embert, odaállította kelet felől az Éden kertjéhez a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék azt az utat, amely az élet fájához vezet. /RÚF/

 A teremtéskor Isten Ádámot és Évát tökéletes környezetbe helyezte, amelyben a bőség és a szépség volt az alapvető jellemző. Az első emberpár itt, ezen a gyönyörű helyen találkozott Teremtőjével, amely minden fizikai szükségletüket kielégítette. Isten kimondott szavai mellett maga az Éden kertje is tanulóközpont volt, ahol Ádám és Éva nem akármilyen betekintést nyerhetett Isten jellemébe és abba az életbe, amit nekik szánt. Ez az oka, hogy amikor a bizalmi kapcsolatuk megtört a Teremtővel, a kerttel való kapcsolatuk is megváltozott, és a megtört kapcsolat jeleként el kellett hagyniuk azt. Elvesztették a területet, amit Isten nekik szánt. Az Éden kertje a bőség szimbóluma, aminek a motívumai újra felfedezhetők az ígéret földje témában.

 (1Móz 13:14-15). Az Úr ezt mondta Abrámnak azután, hogy Lót elvált tőle: Emeld föl tekintetedet, és nézz szét arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. (15) Azt az egész földet, amelyet látsz, neked és a te utódaidnak adom örökre. /RÚF/

(1Móz 26:3, 24). Maradj jövevényként ebben az országban, én pedig veled leszek, és megáldalak, mert neked és utódaidnak adom ezeket az országokat mind, és megtartom azt az esküt, amelyet apádnak, Ábrahámnak tettem. (24) Azon az éjszakán megjelent neki az Úr, és ezt mondta: Én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Istene. Ne félj, mert én veled vagyok, megáldalak, és megsokasítom utódaidat szolgámért, Ábrahámért! /RÚF/

(1Móz 28:13). Odafönt pedig az Úr állt, és ezt mondta: Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. /RÚF/

(Zsid 6:11-15). De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa mindvégig, amíg a reménység egészen be nem teljesedik, (12) hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket. (13) Amikor Isten Ábrahámnak ígéretet tett, önmagára esküdött, mivel nem esküdhetett nagyobbra, (14) és így szólt: „Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak.” (15) És így, miután Ábrahám türelemmel várt, beteljesült az ígéret. /RÚF/

 Ahogy Ábrahám belépett a földre, amit Isten mutatott neki, hite szerint az ígéret földje lett számára és a leszármazottai számára, és utána négyszáz évig még az is maradt. A pátriárkák nem vették birtokba a területet, nem volt az övék, amit a gyermekeikre hagyhattak volna örökségként. Sokkal inkább Istené volt, mint az Éden kertje is. Ahogy Ádám és Éva sem tett semmit, ami jussukká tette volna az Éden kertjét, Izrael sem cselekedett semmit, hogy kiérdemelje a földet. Az ígéret földje ajándék volt Istentől, mert Ő így látta jónak. Nem volt Izrael eredendő joga, hogy az övék legyen 

(5Móz 9:4-6). Amikor tehát elűzi őket előled Istened, az Úr, ne gondold majd magadban: a magam igazságáért hozott be ide engem az Úr, hogy birtokba vegyem ezt a földet. Ezeket a népeket gonoszságuk miatt űzi ki előled az Úr. (5) Nem a magad igazságáért vagy szíved tisztaságáért mégy be oda, hogy birtokba vedd a földjüket, hanem gonoszságuk miatt űzi ki előled Istened, az Úr ezeket a népeket, hogy teljesítse ígéretét, amelyre esküt tett az Úr atyáidnak: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. (6) Tudd meg tehát, hogy nem a magad igazságáért adja neked birtokul azt a jó földet Istened, az Úr, hiszen te keménynyakú nép vagy! /RÚF/, egyedül Isten kegyelme miatt kaphatták meg.

 Az ősatyák voltak az ígéret örökösei, amíg végül az ígéret be nem teljesedett Izraelen. Mi, Krisztus követői jobb ígéreteket örököltünk (Zsid 8:6), ami akkor teljesedik be, amikor „követői [leszünk] azoknak, akik hit és béketűrés által öröklik az ígéreteket”. (Zsid 6:12), /ÚRK/

 White idézet: Isten megígérte, hogy ha megtartják parancsolatait, a legjobb búzát adja nekik, mézet hoz elő a sziklákból, hosszú élettel ajándékozza meg őket, és megmutatja nekik szabadítását.

 Ádám és Éva engedetlenségük miatt vesztették el az Édent, és az Úr az egész földet megátkozta a bűn miatt. De ha Isten népe követte volna a mennyei útmutatást, földje újra termékeny és szép lett volna. Isten maga tanította őket a talaj megművelésére. Együtt kellett volna működniük vele a helyreállítás munkájában. Mennyei irányítása mellett egész országuk szemléltető oktatást nyújtott volna a lelki igazságokról. Ahogy a föld a természet törvényeit követve feltárja kincseit, úgy kellett volna a népnek az erkölcsi törvénynek való engedelmességükkel az Atya jellemvonásait visszatükröznie. Még a pogányok is elismerték volna az élő Isten szolgáinak és imádóinak felsőbbrendűségét.

 „Lássátok – mondta Mózes –, tanítottalak titeket rendelésekre és végzésekre, amint megparancsolta nékem az Úr, az én Istenem, hogy azok szerint cselekedjetek azon a földön, amelybe bementek, hogy bírjátok azt. Megtartsátok azért és megcselekedjétek! Mert ez lesz a ti bölcsességetek és értelmetek a népek előtt, akik meghallják majd mind e rendeléseket, és ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet! Mert melyik nagy nemzet az, amelyhez olyan közel volna az ő Istene, mint mihozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá kiáltunk? És melyik nagy nemzet az, amelynek olyan rendelései és igazságos végzései volnának, mint ez az egész törvény, amelyet én ma adok elétek?!” (5Móz 4:5-8)

 Isten azt akarta, hogy Izrael fiai az egész területet, amelyet kijelölt számukra, elfoglalják, és hogy az igaz Isten imádását és szolgálatát megtagadó népeket uralmuktól megfosszák. Jellemének Izrael általi bemutatásával azonban önmagához akarta vonzani az embereket. Népét azzal bízta meg, hogy az egész világra eljuttassa az evangélium hívását, és az áldozati szolgálat útján felmagasztalja Krisztust a népek előtt, hogy mindenki, aki feltekint rá, élhessen. Mindazoknak, akik a kánaánita Ráhábhoz és a moábita Ruthhoz hasonlóan a bálványimádással felhagyva az igaz Istent imádják, Isten választott népével kellett volna egyesülniük. Izraelnek, amint szaporodott, ki kellett volna határait szélesítenie, mígnem birodalma fel nem öleli az egész világot.

 Az irgalmas Isten a maga uralma alá akart vonni minden népet. Azt akarta, hogy öröm és béke töltse be a földet. Az embert boldogságra teremtette, és hő vágya, hogy szívüket a menny békéjével tölthesse be. Azt szeretné, ha földi családja a nagy mennyei családot szimbolizálná.– Krisztus példázatai, 289-290./old.

Isten adja nekik a földet örökségként

„Térjetek vissza az erődbe, reménykedő foglyok! Ma ki is hirdetem nektek: Kétszeresen megfizetek neked!” (Zak 9:12), /ÚRK/

   Józsué könyvének 13–21. fejezetei hosszú listákon adják közre azokat a földrajzi területeket, amelyek Izrael fiainak törzsi határait jelölik. A mai olvasóknak ezek a listák lehet, hogy feleslegesnek tűnnek, pedig az ígéret földjével kapcsolatosan teológiai jelentőségük van, amely számunkra is fontos. A nagyon is konkrét listákon keresztül Isten azt akarta megtanítani az izraelitáknak, hogy a föld több, mint csak álom. Nagyon is kézzel fogható ígéretet kaptak, valóságos fizikai jellemzőkkel, de az ígéreteket nekik kellett valóra váltaniuk.

 Igen, Isten adja nekik a földet örökségként, ajándékul, amely a betöltése annak, amit Isten az ősatyáknak ígért: „Íme, elétek adtam ezt a földet. Menjetek be, és vegyétek birtokba azt a földet, amely felől megesküdött az ÚR a ti atyáitoknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik és utánuk az ő utódaiknak adja” (5Móz 1:8), /ÚRK/. Ugyanakkor, igen, a saját részüket nekik kell megtenni.

 A héten az ígéret földjével kapcsolatos néhány teológiai kérdést tárgyalunk, valamint azok lelki értelmezését, amelyek mindenki számára fontosak, akik Jézusban várják az örökségüket.

 White idézet: Mózes halála után Józsué kezébe került a vezetés. Az Úr szolgájaként különleges feladatra lett elhívva. Ezzel egyben nagy tisztesség, ugyanakkor felelősség is járt, és a Mózesnek adatott utasítások jelentős mértéke át lett ruházva rá is. Az Úr így szólt hozzá: „Most azért kelj fel, menj át ezen a Jordánon te és mind ez a nép arra a földre, amelyet én adok nékik, az Izrael fiainak. Minden helyet, amelyet talpatok érint, néktek adtam, amiképen szólottam Mózesnek.”

 ..Amikor Józsué látta Jerikó megerősített falait, szívét imában Istenhez emelte, mivel látszatra hátrányban voltak. „És látá, hogy, íme, egy férfiú áll vala előtte meztelen karddal kezében.” Nem látomást kapott, hanem személyesen Krisztus jelent meg úgy, hogy dicsőségét emberi ábrázattal takarta el...

 Ha megnyílt volna Józsué szeme, láthatta volna a mennyei seregeket, amelyek azért jöttek, hogy lerombolják Jerikó falait, és Isten népe kezébe adják a várost. Most teljes bizalommal követhette az utasításokat, és az Úrra hagyhatta kínzó terheit...

 Az Úr jólétet kínált népének… Kijelentette, hogy ez az ő szent népe, és megígérte, hogy ha az izraeliták betartják a szövetséget vele, akkor mindent megad boldogulásukhoz, amire csak szükségük van.

 Tiszták és érthetőek voltak azok az utasítások, amelyeket Krisztus adott Mózesnek jólétükre és a betegségtől való megőrzésükre vonatkozóan. „Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te; téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki minden nép közül e föld színén. Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok; hanem mivel szeretett titeket az Úr, és hogy megtartsa az esküt, amellyel megesküdt volt a ti atyáitoknak; azért hozott ki titeket az Úr hatalmas kézzel, és szabadított meg téged a szolgaságnak házából, az egyiptombeli fáraó királynak kezéből.” ...Isten ezt az ígéretet adja népének, míg ezen a földön vándorol a mennyei Kánaán felé, ahol gazdag örökség vár mindazokra, akik szeretik Istent, és megtartják parancsolatait. – Christ Triumphant, 133./old.

Hosszú pusztai vándorlás

 

„Káleb hite ugyanolyan volt most is, mint amikor ellentmondott a kémek rossz jelentésének. Hitte Isten ígéretét, hogy népét Kánaán birtokába helyezi, és ebben teljesen az Urat követte. Elviselte népével a hosszú pusztai vándorlást, így osztozott a bűnösök csalódásában és terheiben, ám nem panaszkodott, hanem dicsőítette Isten irgalmát, amely megőrizte őt a pusztában, míg atyjafiai ott lelték sírjukat. A pusztai vándorlás veszedelmei, bajai és csapásai alatt, csakúgy, mint a kánaáni háborús esztendőkben is megtartotta őt az Úr, s most is, hogy elmúlt nyolcvan éves, ereje még mindig nem fogyatkozott meg. Nem kért meghódított területet örökségül, hanem ragaszkodott ahhoz a területhez, amelyet a kémek bevehetetlennek állítottak. Isten segítségével azt az erődítményt akarta kiragadni az óriások kezéből, amelynek ereje Izrael hitét megingatta. Nem hatalom vagy dicsőségvágy sugallta Káleb kérését. Az öreg harcos a népnek kívánt példát adni, amely dicsőíti Istent, és bátorítja a törzseket az atyáik által bevehetetlennek tartott ország elfoglalására” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 476./old.). 

„Kálebnek az Istenbe vetett hite adott bátorságot, ez tartotta tőle távol az emberektől való félelmet, ez tette képessé, hogy erősen, megingás nélkül álljon az igazság védelmében. Ugyanarra az erőre, a mennyei seregek hatalmas Hadvezérére támaszkodva a kereszt minden igaz katonája erőt és bátorságot kaphat, hogy legyőzze a leküzdhetetlennek tűnő akadályokat” (Ellen G. White: The Advent Review and Sabbath Herald. 1912. május 30.)

Szemlélődés által változva

(2Kor 3:18). Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. /RÚF/

(Zsid 12:1-2). Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. (2) Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. /RÚF/

 Marco Iakoboni Los Angelesben a Kalifornia Egyetem neurológusa, aki a tükörneuronok kutatásával foglalkozik. Azt tapasztalta, hogy ezek az apró sejtáramkörök aktiválódnak, amikor az ember egy bizonyos cselekedetet hajt végre – például amikor nevet vagy megölel valakit –, de akkor is, amikor csak nézi, hogy más ilyesmit csinál. Ezeknek a neuronoknak az aktivitása csökkenti a különbséget a megfigyelt és a tevőlegesen végzett dolgok között.

 Ellen G. White is beszél Jézus jellemének szemléléséről: „Ha Krisztust szemléljük, nagyszerűbb és tisztább képet kapunk Istenről, és eközben jellemünk átalakul. A jóság és az embertársaink iránti szeretet természetünkké lesz. Olyan jellemet fejlesztünk, amely Isten jellemének mása. Miközben egyre jobban hasonlítunk Istenhez, egyre többet tudunk felfogni belőle. Egyre inkább közösségre lépünk a mennyei világgal, és képességünk is nő az örökkévalóság gazdagságának, ismereteinek és bölcsességének befogadására”. (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 246./old.)

(Róm 12:1-29. Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, (2) és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. /RÚF/

 A Római levél záró fejezetében Pál két ellentétes erőről tesz említést, amely alakítani akarja az életünket. Az egyik a bennünket körbevevő világ, minden befolyásával, amely igyekszik saját képére alakítani minket nap mint nap, és kívülről befelé hatva erőszakolja ránk értékeit.

 Ezzel szemben a Szentlélek hatása belülről formál át bennünket, bizonyos szempontból hasonlóan ahhoz, ahogyan a hernyó pillangóvá változik. Azonban ez csak akkor történhet meg, ha odaszenteljük magunkat Istennek, és kérjük Őt, hogy végezze el a jó dolgot, amit elkezdett bennünk. 

(Fil 1:6. Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára. /RÚF/ 

Végeredményben minden pillanatban tudatos döntést kell hoznunk, hogy a Lélek erejében akarunk járni.

 White idézet: A titkok titka! Az értelem számára nehéz megragadni Krisztus nagyságát, a megváltás titkát. A szégyenletes keresztet felállították, kezét és lábét átszegezték, a kegyetlen dárda átszúrta a szívét, és Jézus megfizette a megváltás árát az emberiségért.

 A megváltás témája kimeríthetetlen, legmélyebb elmélkedésünkre méltó. Túlszár nyalja a leghatalmasabb gondolatot és a legélénkebb képzelet határát is. Ki kutathatná ki Isten titkait?

 Ha ma velünk volna a Megváltó, ugyanazt mondaná, mint tanítványainak: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.” (Jn 16:12) Jézus mély és élő igazságot szeretett volna megnyitni a tanítványok előtt, de földhözragadtságuk, valamint homályos és hiányos felfogóképességük lehetetlenné tette. Nem tudták volna hasznosítani a nagy, dicsőséges és ünnepélyes igazságot. A lelki növekedés hiánya bezárja az ajtót a világosság Krisztustól jövő sugarai előtt.

 Akik szorgosan munkálkodtak Isten Igéjének bányájában, és felfedezték a drága ércet az igazság gazdag forrásaiban, a korszakokon át rejtett isteni titkokban, fel fogják magasztalni az Úr Jézust, minden igazság szerzőjét azáltal, hogy jellemükben bemutatják hitük megszentelő hatalmát. Jézust és kegyelmét ott kell őrizni a lélek legbelső szentélyében. Ha ez megtörténik, akkor a szavak, az ima, a buzdítás és a szent igazság megjelentése által mutatkozik meg Ő.

 A kereszt titka minden más titkot megmagyaráz. A Golgotáról sugárzó fényben Isten tulajdonságait, amelyekre korábban félelemmel és csodálattal gondoltunk, szépnek és vonzónak találjuk. Az irgalom, gyengédség és atyai szeretet egybeolvad a szentséggel, igazsággal és hatalommal. Míg Krisztus magas és felemelt trónjának fenségét szemléljük, meglátjuk jellemének szépségét, és megértjük, ahogy még soha, hogy mit jelent ez az örökkévaló név: „Mi Atyánk”. – Isten csodálatos kegyelme, 186./old. (június 27.)

 Ha annyit gondolnánk Istenre, mint ahányszor kegyelmének bizonyítékait tapasztaljuk, akkor gondolataink állandóan nála időznének; élvezetté válna róla beszélni és nevét magasztalni. Szívesen beszélünk mulandó dolgokról, mert érdekelnek minket; szívesen beszélünk barátainkról is, mert szeretjük őket, és átérezzük örömüket és bánatukat. Ámde végtelenül nagyobb okunk van arra, hogy Istent jobban szeressük, mint barátainkat, és ezért a legtermészetesebb dolog volna, hogy gondolatainkban legtöbbet vele foglalkozzunk, szeretetéről, irgalmasságáról beszéljünk, és mindenhatóságát magasztaljuk. A gazdag ajándékok, melyekkel Isten elhalmozott bennünket, ne vegyék annyira igénybe gondolatainkat és szeretetünket, hogy többé mit se adjunk Istennek; ellenkezőleg, ezek mindennap rá figyelmeztessenek, és a hála és a szeretet kötelékeivel fűzzenek bennünket mennyei jótevőnkhöz. Nagyon sokat foglalkozunk a mi nyomorúságos földi életünkkel. Irányítsuk lelki szemünket a mennyei szentély nyitott kapujára, ahonnan Krisztus arcáról Isten fénye és dicsősége tükröződik vissza, aki „mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez” (Zsid 7:25) 

 Gyűljünk Krisztus keresztje alá! A megfeszített Krisztus legyen elmélkedésünk, beszélgetésünk és legszentebb örömünk tárgya. Gondoljunk állandóan Isten áldásaira, és ha végtelen szeretetét tapasztaljuk, örömmel tegyünk le mindent azokba a kezekbe, melyek értünk szegeztettek keresztre. – Jézushoz vezető út, 102-103./old.

Alázatos hős

 

Az Izrael törzseinek kijelölt területek határain a helységnevek hosszú listáját az első kikémlelés két hősének, Kálebnek és Józsuénak a föld elosztásáról szóló jelentése zárja. Káleb elsőként, Józsué pedig utolsóként kapta meg az örökségét. Eddig a pontig Józsué osztotta ki a földet Izrael törzseinek, de ekkor eljött az ideje, hogy Izrael népe megadja neki a saját örökségét.

(Józs 19:49-51). Amikor befejezték az örökség szétosztását az ország területén, akkor örökséget adtak Izráel fiai maguk között Józsuénak, Nún fiának is. (50) Az Úr parancsa szerint azt a várost adták neki, amelyet kért: Timnat-Szerahot, Efraim hegyvidékén. Felépítette a várost, és abban lakott. (51) Ezeket a területeket osztotta ki örökségül Eleázár pap meg Józsué, Nún fia és az izráeli törzsek családfői sorsvetéssel Sílóban, az Úr színe előtt, a kijelentés sátrának a bejáratánál. Így végezték el az ország felosztását. /RÚF/

 Józsué Timnat-Szerah városát kapta, amelynek neve egy szóösszetétel. Az első rész, Timnat, a manah igéből származik, amelynek jelentése: „megszámolni” vagy „hozzárendelni”, és ebben az összetételben „kijelölt részt” vagy „területet” jelent. Az összetétel második tagja, Szerah, a héber szerach igéből származik, jelentése pedig „felesleg” vagy „maradék”. 

(2Móz 26:12). Ami pedig a sátortető lapjainak lelógó részét illeti: a lelógó sátorlap fele lógjon rá a hajlék hátuljára, /RÚF/) Ezek alapján Józsué városának neve így fordítható: maradék rész vagy a megmaradt terület.

 A város neve, amelyet Józsué választ abból, ami maradt, Izrael második vezetőjének nemes gondolkodására utal. Először is, addig várt, amíg mindenki meg nem kapta a saját részét. Másrészt, nem a sűrűn lakott vidékek közül választ, nem a legvonzóbb városok közül kerül ki az öröksége, ami neki jut, az egy szerény város, sőt, valószínűleg annak a romjai, hogy aztán fáradságos munkával kelljen azt helyreállítani. (Józs 19:50) Az Úr parancsa szerint azt a várost adták neki, amelyet kért: Timnat-Szerahot, Efraim hegyvidékén. Felépítette a várost, és abban lakott.

 Ugyanakkor Timnat-Szerah Silóhoz közel feküdt, a szentély közelségében, ami arra utal, milyen prioritásai voltak Józsuénak, hova húzott a szíve. Bizonyára, miután az újonnan született Izrael népe az ígéret földjét birtokba vette, és Isten segítségével minden törzs és család számára biztosítva lett az öröksége, senki nem tiltakozott volna, ha Józsué impozánsabb örökséget akar magának. Ő azonban elégedett volt az egyszerű élettel, amelynek a fókusza a lefontosabb dolgon nyugodott, megjelenítve a gondolatot, ami később Dávid imájában jelenik meg: „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam életem minden napján; hogy nézhessem az ÚR szépségét, és gyönyörködhessem templomában” (Zsolt 27:4), /ÚRK/

 White idézet: A hódító hadjárat befejeződött, és Józsué visszavonult Timnath-Szerah-i békés magányába… Az Úr felszólította hűséges szolgáját, hogy tegye azt, amit előtte tett Mózes – ismételje el a népnek történelmüket, és emlékeztesse az izraelitákat arra, milyen feltételekkel bízza rájuk az Úr szőlőjét.

 Néhány év múlt el, mióta a nép a birtokain letelepedett, és már látható volt ugyanannak a gonoszságnak a beérése, mely azelőtt ítéletet hozott Izraelre. Józsué, amint érezte a korral járó gyengeség közeledtét, és felismerte, hogy küldetése hamarosan lezárul, igen aggódott népe jövőjéért. Amikor összegyűltek még egyszer idős vezetőjük előtt, atyai érdeklődésnél több volt, amit nekik mondott… Jóllehet a kananeusokat leigázták, a föld jelentős része még azok birtokában volt. Józsué figyelmeztette népét, ne telepedjen le kényelmesen, és ne feledje el Isten parancsát, hogy e bálványimádó nemzeteket egészen ki kell űznie...

 Bizonyságul hívta a népet, hogy amikor teljesítették a feltételeket, Isten hűségesen megtartotta ígéretét… Sátán sok embert vezet félre azzal a tetszetős elmélettel, mely szerint Isten annyira szereti népét, hogy mentséget talál bűneikre. A gonosz azt állítja, hogy míg az az Úr Igéjében lévő fenyegetések bizonyos célt szolgálnak erkölcsi kormányzatában, azok mégsem teljesednek be szó szerint. De Isten teremtményeivel való bánásmódjában mindenkor megőrizte az igazság alapelveit – kinyilatkoztatva a bűnt igazi jellegében –, és bemutatva: annak biztos következménye a halál. A bűnre sohasem volt és nem is lesz soha feltétel nélküli bűnbocsánat. Az ilyen megbocsátás a menny uralmának igaz alapját képező igazságosság elveinek felhagyását jelentené...

 Isten tisztán bemutatta a bűn következményeit, és ha ezek a figyelmeztetések nem lettek volna igazak, hogy lehetnénk biztosak abban, hogy teljesednek az ígéretei? Az igazságot figyelmen kívül hagyó úgynevezett jóindulat valójában nem is jóindulat, hanem gyengeség...

 Miután bemutatta Istennek Izrael iránti jóságát, felszólította őket Jahve nevében: Tegyenek vallást, kit akarnak szolgálni… Az Úr szolgálatára kívánta vezetni őket, de nem kényszerrel, hanem szabad akaratból. A vallás igazi alapja az Isten iránti szeretet. A jutalom reményében vagy a büntetés félelmében való szolgálat értéktelen a Mindenható előtt. Nem sértőbb a nyílt hitehagyás Isten előtt, mint a képmutatás és a csupán formai imádat. – Christ Triumphant, 139./old.

A példa ereje

 (Józs 15:16-19). Akkor ezt mondta Káléb: Aki megveri és elfoglalja Kirjat-Széfert, annak adom a lányomat, Akszát feleségül. (17) Otníél, Káléb öccsének, Kenaznak a fia foglalta el azt, így neki adta a lányát, Akszát feleségül. (18) Amikor az asszony hozzáment, a férje rábeszélte, hogy kérjen mezőt az apjától. Amikor leszállt a szamárról, Káléb megkérdezte tőle: Mi járatban vagy? (19) Az asszony ezt felelte neki: Ajándékozz meg engem! Ha a Délvidékre adtál férjhez, akkor adj nekem forrásokat is! Káléb pedig neki adta a Felső-forrásokat és az Alsó-forrásokat. /RÚF/

(Bír 1:13). Otníél, Káléb öccsének, Kenaznak a fia foglalta el azt, így neki adta a lányát, Akszát feleségül. /RÚF/

(Bír 3:7-11). Izráel fiai azt tették, amit rossznak lát az Úr. Elfeledkeztek Istenükről, az Úrról, és a Baalokat meg az Asérákat tisztelték. (8) Ezért föllángolt az Úr haragja Izráel ellen, és kiszolgáltatta őket Kúsan-Risátajimnak, Arám-Naharajim királyának. Izráel fiai nyolc évig szolgálták Kúsan-Risátajimot. (9) Ekkor Izráel fiai segítségért kiáltottak az Úrhoz, és az Úr szabadítót támasztott Izráel fiainak, hogy megszabadítsa őket: Otníélt, Káléb öccsének, Kenaznak a fiát. (10) Az Úr Lelke szállt rá, és így lett Izráel bírája. Hadba vonult, az Úr pedig kezébe adta Kúsan-Risátajimot, Arám királyát, és kemény kézzel bánt el Kúsan-Risátajimmal. (11) Így béke lett az országban negyven esztendeig. Azután meghalt Otníél, Kenaz fia. /RÚF/

 Ebben a szakaszban Káleb megígéri, hogy annak adja feleségül a lányát, Akszát, aki beveszi Debírt. Otniél elfoglalja a várost, és elnyeri Aksza kezét. Ez a történet azért fontos, mert ismét megmutatja Káleb bátorságát, hitét és készségét a kihívások vállalására. Azt is látjuk, hogy Izrael következő generációja követte a hit óriásainak, Kálebnek és Józsuének a példáját. Amint az idősebb generáció közeledik szolgálatának a befejezéséhez, az új generáció készen áll szembenézni a kihívásokkal, folytatni Isten Izraellel kapcsolatos tervének betöltését.

 Hasonlóan, mint amikor Káleb kérte Józsuét, hogy „add nekem ezt a hegyvidéket”, Aksza, férje bátorítására ugyanolyan hitről és elszántságról tesz bizonyságot, mint amit apja tanúsított. Odaadásával és bátorságával apja példáját követi az ígéret betöltésében, ami szerint végül birtokolni fogják a földet.

 A föld Jahve ajándéka Izraelnek, de Izraelnek meg kell tanulnia hittel és bátorsággal igényelni azt, Isten ígéreteire hivatkozva. Aksza elszántsága előrevetíti azoknak az evangéliumokban szereplő nőknek a kitartását, akiket sem a tömeg, sem a tanítványok nem tudtak eltéríteni, és nem voltak hajlandóak feladni céljukat, amíg meg nem kapták Jézus áldását magukra és családjukra.

(Lk 18:1-5). Jézus arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. (2) Így szólt: Az egyik városban volt egy bíró, aki Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. (3) Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben! (4) Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, (5) mégis mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül. /RÚF/

 White idézet: Káleb azért volt bátor, mert Istenbe vetette a hitét. Ezért nem félt az emberektől, az óriásoktól sem. Ezért tudott merészen és ingadozás nélkül az igaz ügy mellé állni. Ugyanebből a magasztos forrásból – a mennyei seregek hatalmas vezérétől – kell Krisztus minden igaz katonájának erőt és bátorságot meríteni ma is, hogy legyőzzék a gyakran leküzdhetetlennek látszó akadályokat. Az emberek erőtlenné tették Isten törvényét, ezért mindazok, akik teljesíteni akarják kötelességüket, mindig készségesen úgy szólnak, ahogy Isten mondja nekik, nem pedig a kételkedés, csüggedés és kétségbeesés szavaival. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 378./old.

 Az országot kikémlelők közül ketten másképp vélekedtek: „Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet…” (4Móz 13:31) – hangoztatták, mert Isten ígéretét nagyobbnak tekintették az óriásoknál, a körülkerített városoknál és a vas hadi szekereknél. Számukra az Úr Igéje igaz volt. Bár megosztották testvéreikkel a negyvenéves vándorlás fáradalmait, Káleb és Józsué bemehetett az ígéret földjére. Káleb olyan bátor szívvel, mint amikor az Úr seregeivel kivonult Egyiptomból, kérte és megkapta részéül az óriások erődítését. Az Úr erejével kiűzte a kánaánitákat. A szőlőkertek és olajligetek, ahova lépett, az ő tulajdonai lettek. A gyávák és lázadók elvesztek a pusztában, a hit emberei pedig ettek Eskol szőlőjéből.

 A Biblia egy igazságot se tárt olyan világosan elénk, mint az igazságtól való egyetlen eltérés veszedelmét, amely egyaránt utoléri mind a gonoszság cselekvőit, mind azokat, akiket ők befolyásoltak. A példának hatalmas ereje van, azért ha természetünk gonosz hajlamainak engedünk, rossz példánk másokat is ellenállhatatlan erővel sodor a bűnbe. – Előtted az élet, 149-150./old.

 Ezrek fogadnák el az igazságot, ha lemondás, önmegtagadás nélkül tehetnék, hanem az ilyenek sosem építik föl Isten ügyét, sosem vonulnának ki bátran az ellenség ellen – a világ, a maguk szeretete, a test kívánságai ellen – isteni vezetőjükben bízva, hogy győzelmet ad nekik. A gyülekezetnek hű Kálebekre, Józsuékra van szüksége, akik Isten egyszerű feltételével az engedelmesség útján készek elfogadni az örök életet. Gyülekezeteink munkáshiányban szenvednek. Munkaterületünk a világ. Hittérítőkre van hát szükség a városokban és falvakban, melyeket oly bizonyosan gúzsba kötött a bálványimádás, mint a keleti pogányokat, akik sose pillantották meg az igazság fényét. Elhagyta a gyülekezeteket az igaz hittérítő lelkület, noha nagyszerű hitet vallanak. Szívük nem izzik többé a kívánságtól, hogy embereket vezessenek Krisztus nyájába. Lelkiismeretes, buzgó munkásokra van szükség. Hát senki se tesz eleget a hívásnak, mely a négy égtájról hallatszik: „Gyertek át, és segítsetek rajtunk?” – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 155./old.

Káleb hite

(4Móz 14:24). De szolgámat, Kálébot, mivel más lélek volt benne, és hűségesen követett engem, beviszem arra a földre, ahol járt, és az ő utódai fogják majd birtokba venni azt. /RÚF/

(4Móz 32:12). kivéve Kálébot, a kenizzi Jefunne fiát és Józsuét, Nún fiát, mivel ők hűségesen követték az Urat. /RÚF/

(5Móz 1:36). Csak Káléb, Jefunne fia fogja meglátni azt, neki és fiainak adom azt a földet, amelyet bejárt, mert ő hűségesen követte az Urat. /RÚF/

(Józs 14:6-14). Júda fiai Gilgálban Józsué elé járultak, és a kenizzi Káléb, Jefunne fia ezt mondta neki: Te tudod, hogy mit mondott az Úr Mózesnek, az Isten emberének rólam és rólad Kádés-Barneában. (7) Negyvenéves voltam, amikor elküldött engem Mózes, az Úr szolgája Kádés-Barneából kikémlelni ezt az országot, és én megbízható híreket hoztam neki. (8) Társaim, akik velem jöttek, megrémítették a nép szívét; én azonban hűségesen követtem Istenemet, az Urat. (9) Azon a napon megesküdött Mózes: Bizony, a te örökséged lesz és a te fiaidé mindörökké az a föld, amelyet bejártál, mivel hűségesen követted Istenemet, az Urat. (10) Mostanáig megőrizte életemet az Úr, ahogy megígérte. Negyvenöt éve annak, hogy ezt az ígéretet tette az Úr Mózesnek, amikor a pusztát járta Izráel. Most, éppen ma vagyok nyolcvanöt esztendős. (11) Még ma is olyan erős vagyok, mint amikor Mózes elküldött engem. Amilyen erőm volt akkor, olyan az erőm most is: harcba vonulok, és visszatérek. (12) Most azért add nekem azt a hegyvidéket, amelyet megígért az Úr azon a napon, hiszen te is hallottad akkor, hogy anákiak vannak ott és nagy, erődített városok. Talán velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, ahogyan megígérte az Úr. (13) Józsué megáldotta őt, és örökségül adta Hebrónt Kálébnak, Jefunne fiának. (14) Azért lett hát Hebrón a kenizzi Kálébnak, Jefunne fiának az öröksége mind a mai napig, mert hűségesen követte az Urat, Izráel Istenét. /RÚF/

(Lk 6:45). A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember pedig a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. /RÚF/

 Káleb sosem felejtette el az ígéretet, amit az Úr Mózesen keresztül adott neki: be fogja vinni a földre, amelyen már járt. (4Móz 14:24) Negyven évvel később e szavakban – „és én olyan hírt hoztam neki, amilyen a szívemből jött” (Józs 14:7), ÚRK) – visszautal saját beszámolójára arról, amikor először járt ott. Amit mondott, meggyőződésből jött, miszerint Isten vezetésével és segítségével Izrael képes elfoglalni a földet.

 Szemben a tíz másik kémmel, akik félelemtől vezérelve számoltak be a látottakról, Káleb a szívéből fakadó hitét közvetítette, elkötelezetten Isten ígéretei iránt. A héber kifejezés, amely így jelenik meg a Bibliában: „én mindenben híven követtem az Urat” (Józs 14:8), ÚRK), valószínűleg a rövid változata egy hosszabb formának, ami így hangozhatott: „a szívem teljes egészében követte az Urat”; „eltökéltem a szívemben, hogy az Úr után/mögött menjek”. Szemben azokkal, akik idegen istenek után jártak és nem követték teljes szívvel az Urat, Káleb szíve mélyéből az Úrnak szentelte magát.

 Ugyanez a kifejezés később még kétszer szerepel, hangsúlyozva Káleb hűségét (Józs 14:9, 14). Jelleme összhangban állt azzal, amit az Úr „más lélekként” azonosított (4Móz 14:24), ez különböztette meg a másik oldalt képviselő tíz kémtől. Még 85 éves korában is példaként szolgált arra, hogy az Úr mit tud elérni azokon az embereken keresztül, akik teljesen neki és az Ő ügyének szentelik a szívüket.

 Káleb megértette, hogy az egyes törzsek által végül elnyert terület egyenesen arányos azzal, hogy mennyire bátrak igényelni az Úr ígéreteit, és hogy mekkora földet hajlandóak hittel bejárni. Isten ígéretei nem automatizmusok, nem válnak valóra az akaratunktól függetlenül. Nagyon is igénylik a hitünket, amihez határozott cselekvésünk társul. A héber ulay („talán”) szó (Józs 14:12) félelmet és kétséget fejezhet ki, ugyanakkor általában jelzi a reményt és a várakozást is, hogy valami pozitív dolog fog történni. 

(1Móz 16:2). Száraj ezt mondta Abrámnak: Íme, az Úr bezárta méhemet, és így nem szülhetek. Menj hát be a szolgálóleányomhoz: talán az ő révén lesz fiam! És hallgatott Abrám Száraj szavára. /RÚF/; 

(4Móz 22:6, 11). Ezért jöjj el, átkozd meg ezt a népet, mert erősebb nálam. Talán akkor meg tudom verni, és kiűzöm az országból. Jól tudom, hogy áldott lesz, akit te megáldasz, és átkozott, akit te megátkozol. (11) Egy nép jött ki Egyiptomból, és ellepte a föld színét. Jöjj tehát, és verd meg rontással a kedvemért, talán akkor meg tudok vele küzdeni, és el tudom űzni. /RÚF/; 

(4Móz 23:3). Majd ezt mondta Bálám Báláknak: Állj oda az égőáldozatod mellé, én pedig elmegyek. Talán találkozhatom az Úrral, és amit majd láttat velem, azt elmondom neked. És fölment egy kopár hegytetőre. /RÚF/

 White idézet: Mielőtt megkezdték volna az ország felosztását, törzsének fejedelmei kíséretében Káleb sajátos igénnyel lépett elő. Józsuét kivéve Káleb volt Izraelben a legidősebb ember. A kémek között Káleb és Józsué hozott jó jelentést az ígéret földjéről, bátorítva a népet, hogy menjen fel, és foglalja el az Úr nevében. Káleb most emlékeztette Józsuét az akkor nyert ígéretre, amelyet hűsége jutalmául kapott: „A föld, amelyet megtapodott a te lábad, tiéd lesz örökségül, és a te fiaidé mindörökké, mivelhogy tökéletesen követted az Urat.” (Józs 14:9) És kérte, hogy Hebront adják néki birtokul...

 Kérését azonnal teljesítették. Senkire sem lehetett volna az óriási erődítmény bevételét rábízni...

 Káleb hite ugyanaz volt most is, mint amikor ellentmondott a kémek rossz jelentésének. Hitte Isten ígéretét, hogy az ő népét Kánaán birtokába helyezi, és ebben teljesen az Urat követte. Elviselte népével a hosszú pusztai vándorlást, így osztozott a bűnösök csalódásában és terheiben, ám nem panaszkodott, hanem dicsőítette Isten irgalmát, amely megőrizte a pusztában, míg atyjafiai ott lelték sírjukat… Az öreg harcos a népnek kívánt példát adni, mely dicsőíti Istent, és bátorítja a törzseket az atyáik által bevehetetlennek tartott ország elfoglalására.

 Káleb elnyerte örökségét, mely után negyven éven át sóvárgott a szíve, és Istenben bízva „kiűzé onnan ...Anáknak három fiát” (Józs 15:14) ...

 A gyávák és a lázongók meghaltak a pusztában, de az igaz kémek ehettek Eskól gyümölcséből. Mindenkinek a hite szerint adatott. A hitetlen meglátta félelmének beteljesedését. Isten ígérete ellenére állították: lehetetlen Kánaánt bevenni, és nem is birtokolhatták. De akik bíztak Istenben, és inkább tekintettek az ő hatalmára, mint az őket körülvevő veszedelmekre, beléphettek a jó országba. – Pátriárkák és próféták, 511-513./old.

 Ma is teljesen megbízható emberekre van szükségünk, akik mindenben követik az Urat, akik nem hallgatnak, mikor szólniuk kell, akik acélszilárdan kitartanak az elvek mellett, akik célja nem a hatásvadász szereplés, hanem alázatosan járnak Istennel. Türelmes, kedves, megnyerő, udvarias emberekre, akik megértik, hogy az ima tudománya a hit gyakorlása és olyan cselekedetek végzése, melyek Isten dicsőségéről szólnak, és népének javát szolgálják… Jézus követése a kezdetektől fogva teljes szívből való megtérést kíván, és e megtérés naponkénti meg ismétlését.

 Kálebnek az Istenbe vetett hite adott bátorságot, ami megőrizte őt az emberi félelemtől, és lehetővé tette, hogy bátran és rendíthetetlenül kiálljon az igazság védelme mellett. Ugyanerre a hatalomra, a mennyei seregek hatalmas tábornokának erejére támaszkodva a kereszt minden igaz katonája erőt és bátorságot kaphat a legyőzhetetlennek tűnő akadályok leküzdéséhez. – Isten Fiai és leányai, 207./old. (július 19.)

Hűség

(4Móz. 13:5, 29-31). Simeon törzséből Sáfát, Hórí fia (29) A Délvidéken Amálék lakik, a hegyvidéken a hettiták, a jebúsziak és az emóriak laknak, a tenger és a Jordán partján pedig a kánaániak élnek. (30) Bár Káléb csitította a népet, amely Mózes ellen fordult, mert ezt mondta: Bátran fölmehetünk és elfoglalhatjuk, mert le tudjuk győzni őket, (31) de azok a férfiak, akik vele mentek, ezt mondták: Nem vonulhatunk fel az ellen a nép ellen, mert erősebb nálunk! /RÚF/

(Józs 14:6, 14). Júda fiai Gilgálban Józsué elé járultak, és a kenizzi Káléb, Jefunne fia ezt mondta neki: Te tudod, hogy mit mondott az Úr Mózesnek, az Isten emberének rólam és rólad Kádés-Barneában. (14) Azért lett hát Hebrón a kenizzi Kálébnak, Jefunne fiának az öröksége mind a mai napig, mert hűségesen követte az Urat, Izráel Istenét. /RÚF/

 A Káleb név a héber „keleb” (kutya) szóból származik, amely az Ótestamentumban mindig negatív összefüggésben jelenik meg. Ugyanakkor a keleb szó Biblián kívüli levelekben és himnuszokban is megjelenik, ahol a szolga bátorságát, kitartását jelenti, hűséget a gazdájához. Ebben az értelemben Káleb hűséges volt a nevéhez, amit egész életén át az Isten iránti rendíthetetlen hűségével demonstrált.

 (4Móz 14:6-10, 21-25). De Józsué, Nún fia és Káléb, Jefunne fia, akik az országba küldött kémek között voltak, megszaggatták ruhájukat, (7) és ezt mondták Izráel fiai egész közösségének: A föld, amelyet bejártunk, hogy kikémleljük, igen-igen jó föld. (8) Ha az Úr kedvel bennünket, akkor bevisz bennünket arra a földre, és nekünk adja azt a tejjel és mézzel folyó földet. (9) Csak az Úr ellen ne lázadjatok, és ne féljetek a föld népétől, mert a fél fogunkra sem elegek! Tőlük eltávozott oltalmuk, de velünk van az Úr! Ne féljetek tőlük! (10) De az egész közösség azt mondta, hogy meg kell kövezni őket. Akkor megjelent az Úr dicsősége a kijelentés sátra fölött egész Izráelnek, (21) De életemre mondom és az Úr dicsőségére, amely betölti az egész földet, (22) hogy azok közül az emberek közül, akik látták dicsőségemet és a jeleket, amelyeket Egyiptomban és a pusztában tettem, mégis megkísértettek engem tízszer is, és nem hallgattak szavamra, (23) senki sem fogja meglátni azt a földet, amelyet esküvel ígértem atyáiknak. Senki sem látja meg azt azok közül, akik engem semmibe vettek. (24) De szolgámat, Kálébot, mivel más lélek volt benne, és hűségesen követett engem, beviszem arra a földre, ahol járt, és az ő utódai fogják majd birtokba venni azt. (25) A völgyekben azonban az amálékiek és a kánaániak laknak. Holnap forduljatok meg, és induljatok el a pusztába a Vörös-tenger felé!  /RÚF/

4Móz 26:65. Mert az Úr megmondta nekik, hogy meg kell halniuk a pusztában. Nem is maradt meg közülük senki, csak Káléb, Jefunne fia és Józsué, Nún fia. /RÚF/

4Móz 32:12. kivéve Kálébot, a kenizzi Jefunne fiát és Józsuét, Nún fiát, mivel ők hűségesen követték az Urat. /RÚF/

 Vegyünk néhány fontos izraeli vezetőt, akik Józsué és Káleb kortársai voltak: Sammúa, Sáfát, Jigál, Palti, Gaddiél, Gaddi, Ammiél, Szetúr, Nahbi és Geúél. Ismerősen cseng a nevük?

 Minden valószínűség szerint nem!

 Miért? Mert ez a tíz másik kém neve, akiket Mózes azért küldött, hogy kikémleljék Kánaán földjét. A feledés homályába vesztek, mert nem voltak méltók az emlékezésre. A beszámoló, amit képviseltek, azt mutatta, hogy lehetetlen elfoglalni az ígéret földjét. Szöcskéknek érezték magukat a föld egyes vidékein lakó óriásokhoz képest, és a szívük megtelt félelemmel az „áthatolhatatlan” falak láttán, amelyek a kánaáni városokat védték.

 Káleb, a két pozitív beszámolót hozó kém között az idősebb, vezető szerepet töltött be, amikor bemutatott egy másik lehetőséget: a hit útját. Hajlandó volt kiállni azért, amiről tudta, hogy helyes, az ellenállás dacára, még a potenciális halállal szemben is: „pedig az egész gyülekezet azon tanakodott, hogy megkövezze őket”. (4Móz 14:10), /ÚRK/

 White idézet: Ezek az emberek rossz útra tértek, konokul szembe helyezkedtek Kálebbel, Józsuéval és Mózessel, sőt, magával Istennel is. Minden megtett lépéssel csak még elszántabbak lettek. Elhatározták, hogy kedvét szegik mindazoknak, akik birtokba akarják venni Kánaánt, és ennek megvalósítása érdekében fáradoznak. Eltorzították az igazságot, hogy fenntarthassák káros befolyásukat. „Olyan föld az – mondták –, amely megemészti lakóit.” Ez nemcsak egy rosszindulatú beszámoló, hanem hazugság is volt. Ez a hazugság önmagával is összeegyeztethetetlen, önmagának is ellentmondó volt. A kémek azt jelentették erről az országról, hogy termékeny, virágzó ország, és lakói óriás termetű emberek. Mindez lehetetlen lett volna, ha az ország éghajlata egészségtelen. Mikor az emberek hitetlenségre adják szívüket, akkor Sátán uralma alá helyezik magukat, és senki sem tudhatja, milyen messzire vezeti majd el őket...

 Megalázottságukban és bánatukban „akkor arccal leborulának Mózes és Áron Izrael fiai gyülekezetének egész községe előtt” (4Móz 14:5). Nem tudták, mit tegyenek, hogy miként térítsék el őket elhamarkodott és szenvedélyes szándékuk megvalósításától. Káleb és Józsué megpróbálta megnyugtatni, lecsendesíteni a tömeget. Fájdalmuk és felháborodásuk miatt meghasogatott ruháikkal rohantak a nép közé, és zengő hangjuk túlharsogta a siránkozás és a fájdalom lázongó förgetegét: „És szólának Izrael fiai egész gyülekezetének, mondván: A föld, amelyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, igen-igen jó föld. Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld. Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen, se ne féljetek annak a földnek népétől; mert ők nekünk csak olyanok, mint a kenyér; eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlük!” (4Móz 14:7-9) ...

 A hűtlen kémek nagy hangon vettek részt Káleb és Józsué bevádolásában. A nép pedig azt kezdte el kiáltozni, hogy kövezzék meg őket. A megkergült tömeg kődarabokat ragadott, hogy megölje e hűséges embereket. Az őrültségre jellemző ordítozással rohantak előre. Hirtelen kihullottak kezükből a kövek és mélységes csend ereszkedett rájuk. Remegni kezdtek a félelemtől. Isten közbelépett, hogy megakadályozza gyilkos szándékuk megvalósítását. Isten jelenlétének dicsősége lángoló fényként világította meg a sátrat. Az egész nép megláthatta és szemlélhette az Úr jelenlétének ezt a feltűnő jelét. Egy náluk hatalmasabb valaki nyilatkoztatta ki magát, és senki sem merte folytatni ellenállását. Azok a kémek, akik a hamis és bűnös jelentést hozták, a rémülettől lesújtottan lapultak meg, és visszafojtott lélegzettel tűntek el sátraikban...

 Kálebről pedig ezt mondta: „De az én szolgámat, Kálebet, mivelhogy más lélek volt vele, és tökéletességgel követett engem, beviszem őt arra a földre, amelyre bement vala, és örökségül bírja azt az ő magva.” (4Móz 14:24) – Pátriárkák és próféták, 389-391./old.

Józsué és Káleb

„Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten beszédét hirdették nektek, figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket!” (Zsid 13:7), /ÚRK/

 Minden szülő tudja, hogy a gyerekeik az ő példájukból tanulnak, ugye? Hány és hány szülő aggódott már, látva a gyerekeiket, akik a jó helyett az ő rossz szokásaikat követik! Akárhány évesek vagyunk, mindig könnyebb rosszat tenni, mint jót. Ez is része annak, amit úgy hívunk, hogy bűnös természet: „Mert magam sem értem, mit teszek. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök”. (Róm 7:15), /ÚRK/

 Születésétől kezdődően az embert a példa ereje formálja. Megtanuljuk az alapvető dolgokat az élethez, a járást, a beszédet, illetve azt is, hogyan fejezzük ki érzéseinket, mindezt úgy, hogy utánozzuk azokat, akik a legközelebb állnak hozzánk. Felnőttként továbbra is szükségünk van szerepmodellekre, és még ha ezek nem is tökéletesek, csodálhatjuk és utánozhatjuk azokat a lelki vonásokat, amelyek a hit óriásaivá teszik őket.

 White idézet: Isten utasította Mózest, hogy küldjön embereket Kánaán földjének kikémlelésére, melyet Izrael gyermekeinek szándékozott adni… Miután a föld termékenységéről szóltak, kettőt kivéve mind nagyon csüggesztőn nyilatkoztak Izrael választott népének képességéről, hogy birtokba vegye az országot…

 Mikor a nép meghallotta a jelentést, keserű szemrehányásokkal és jajgatással fejezte ki csalódását. Nem gondoltak arra, nem érveltek azzal, hogy Isten, aki ilyen messzire kivezette őket, kétségkívül nekik fogja adni a földet...

 Végül a sokaság elé állt Káleb, és messze csengő hangja túlharsogta a tömeg zsibongását. Szembeszegült kémtársai gyáva nézetével, ami elolvasztotta Izrael hitét és bátorságát. Magához vonta a nép figyelmét, s pillanatnyilag abbahagyták panaszaikat, s odafigyeltek rá… Hanem a hűtlen kémek a szavába vágtak: „Nem vagyunk képesek azzal a néppel szembeszegülni; erősebbek, mint mi vagyunk.”

 Ez a tíz, mivel helytelen ösvényen indult el Isten ellen, Mózes és Áron ellen fordította szívét, s Káleb és Józsué ellen is. Minden ez irányban megtett lépéssel még inkább megszilárdították céljukat, hogy lebeszéljék a népet bármi tettről, mellyel birtokba vennék Kánaán földjét. Elferdítették az igazságot, hogy megvalósítsák ártó céljukat. Egészségtelennek mondták az éghajlatot, s az egész lakosságát óriásoknak nevezték...

 Ez nemcsak kedvezőtlen beszámoló volt, hanem hazug is. S ellentmondó; mert ha az ország egészségtelen volt, és „elemészti lakóit”, hogy lehet, hogy mégis óriásira nőtt a lakosság? Mikor felelős állásokat betöltő emberek hitetlenségre adják magukat, akkor nincs határa a rossz irányba való fejlődésüknek...

 Ha csak ketten hoztak volna lehangoló hírt, és tízen buzdították volna őket, hogy az Úr nevében vegyék birtokba az országot, gonosz hitetlenségük miatt akkor is a kettőre hallgattak volna. De csak ketten javasolták, ami helyes, tízen pedig nyílt lázadásban törtek ki vezetőik és Isten ellen. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 148-151./old.

 Ma élő népének Isten nagyobb világosságot adott, mint hajdan Izraelnek. Nemcsak nagyobb világosság ragyog rájuk, hanem rendelkezésükre áll az a tanítás is, amit Isten adott Mózes által a népnek. Isten tisztán bemutatta, mi a különbség a szent és a közönséges között, és kijelentette, hogy ennek a különbségnek szigorúan meg kell mutatkoznia...

 Az Úr nagyobb világosságot és tisztább tanítást adott. Micsoda fájdalmat, szégyent és lelki kínokat éltek át a menny hűséges követői, akik Józsuéhoz és Kálebhez hasonlóan szilárdan kitartottak, amikor hallották, hogy Izrael népe szembeszáll vezetőivel… és egy lázadót választ maga közül, hogy visszavezesse őket Egyiptomba. A zúgolódó izraeliták Istent gyalázták meg, aki eközben kijelentette, hogy Kánaán védtelen, és most van itt a megfelelő pillanat a bevételére.

 Káleb kimondta az akkor és minden időben jelenvaló igazságot: „A föld, amelyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, igen-igen jó föld. Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld. Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen, se ne féljetek annak a földnek népétől; mert ők nekünk csak olyanok, mint a kenyér; eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlük!” – Christ Triumphant, 122./old.

Vágyni az Úr jelenlétére

 (Józs 18:1-2). Izráel fiainak egész közössége összegyűlt Sílóban. Ott helyezték el a kijelentés sátrát, miután meghódolt előttük az ország. (2) Izráel fiai között ekkor még hátra volt hét olyan törzs, amelyeknek nem osztották ki az örökségét. /RÚF/

 A Jordán nyugati partján élő két legnagyobb törzsnek és Manassé fél törzsének kiosztott területek leírása után ez a szakasz a nép Silóban tartott gyűlését mutatja be, ahol a földet felosztották a fennmaradó hét kisebb törzs között.

 A szentély, a szent sátor jelképezi Isten ígéreteinek betöltését, miszerint a népe között fog lakni 

(2Móz 25:8). Készítsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakjam! /RÚF/; 

(3Móz 26:11-12). Hajlékomat közétek helyezem, és nem utállak meg benneteket. (12) Köztetek járok, és Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. /RÚF/, ... valamint megjeleníti a könyv központi témáját: Isten jelenléte Izrael között lehetővé tette a föld birtokba vételét, és az áldások folyamatos forrásaként fog szolgálni Izrael, illetve rajtuk keresztül az egész föld számára. 

(1Móz 12:3). Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége. /RÚF/) 

Isten imádata lesz a középpontban, élvez elsőbbséget, még a föld birtokbavétele és felosztása előtt is. A szentély, majd később a templom jelenlétének kellett volna mindig is segíteni az embereknek, hogy felismerjék Isten jelenlétét a nép között és kötelességüket a szövetség iránt.

(Zsid 6:19-20). Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, (20) ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké. /RÚF/

(Zsid 9:11-12). Krisztus pedig mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. (12) Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. /RÚF/

(Zsid 10:19-23). Mivel tehát, testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, (20) azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; (21) és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: (22) járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, (23) a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett. /RÚF/

 Nem kell meglepődni azon, hogy a szentély megjelenik a könyvben, mivel a szövetség ládája által ennek témája már jelen volt Józsué leírásában. A láda ugyanis a központi eleme volt a szentek szentjének, és utalt a könyv első két részében foglaltakra: a Jordánon való átkelésre és a honfoglalásra. Józsué a sátor felállítását a földosztás középpontjába helyezi, amivel rámutat, hogy Izrael egész élete a szentély, Jahve földi székhelye körül forgott.

 Nekünk, keresztényeknek pedig, akik a nagy engesztelési nap különleges korában élünk, még fontosabb, hogy tekintetünket a mennyei szentélyre szegezzük, miközben folytatjuk küzdelmünket a modern (vagy posztmodern) óriások ellen, amelyek kihívást jelentenek hitünk, reményünk és lelki örökségünk számára. Amint folyamatosan Krisztus kereszten elvégzett munkájára támaszkodunk, valamint arra, amit a szentélyben most végez, várakozással tekinthetünk azokra az időkre, amikor Isten újra a népe között lakik majd, de úgy, hogy ez az idő sosem ér véget. 

(Jel 21:3). Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük /RÚF/

 White idézet: Amikor Krisztus a földön járt, elvégezte azt a munkát, amiért elhagyta a mennyei trónt. Az emberekért dolgozott, hogy munkája által az emberek isteni, magasabb erkölcsi szintre jussanak. Magára vette az emberi természetet, hogy az emberi családot fölemelhesse, és az embert az isteni természet részesévé tegye, és előnyösebb helyzetbe juttassa az Úr oldalán. Jézus minden tette az elbukott világ érdekeit szolgálta, azt, hogy az akoltól eltávolodott, és az elveszett juhot megkeresse és visszavigye Istenhez…

 Az Úr látta, hogy milyen siralmas állapotba jutottunk, és elküldte világunkba az egyedüli hírnököt, akire rábízhatta a megbocsátás és a kegyelem hatalmas kincseit. Krisztus, Isten egyszülött Fia volt ez a hírnök. Őt jelölte ki az Atya arra a munkára, amit még a mennyei angyalok sem végezhettek el. Csak rá lehetett rábízni azt a munkát, amit elvárt az átoktól perzselt világ üdvözítése. Az Atya ebben az ajándékában az egész mennyet ajándékozta a világnak.

 Hatalmas változás volt ez Isten Fia, a menny világossága számára, akinek angyalok hódoltak! Meglátogathatta volna az el nem bukott világok befogadó otthonait, azt a tiszta légkört, amelyet sosem szennyezett be a hitetlenség és a lázadás, és biztos, hogy ott dicsőítő énekekkel és szeretettel fogadták volna. Volt viszont egy elbukott világ, amelynek Megváltóra volt szüksége: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre” – mondta. Azért jött, hogy az Atyát képviselje, és elhozza világunkba a reménység és az üdvösség üzenetét. Nem önmagának élt, nem kereste a könnyebb és kellemesebb utat, nem engedett a kísértésnek, hanem megalázta magát egészen a halálig, hogy a bűnös ember megváltást nyerjen, és örökké éljen abban az otthonban, amelyet Ő készít számára. Jézus küldetésének tartotta azon emberek tanítását, akik elhalnak a bűneikben.

 Ezt a munkát Krisztus később a megváltottaira bízta. Az Úr nagy világosságot ad hűségeseinek… Irgalma és Lelkének kegyelemteljes kifejeződései mindig a befogadók rendelkezésére állnak. Az üdvösség kínálata nem változott. Az ember az, aki folyton megváltoztatja a kapcsolatát Istennel. Sokan olyan álláspontra helyezkednek, hogy nem tudják elismerni kegyelmét és az üdvösséget…

 Az Úr semmit sem mulasztott el megtenni, amit megtehetett értünk. Jellemének tökéletes példaképét adta Fia jelleme révén, követői pedig az ő semmihez sem fogható tökéletességét és jellemét tekintve kell, hogy növekedjenek, mígnem hasonlókká válnak hozzá. Amint Jézust szemlélik, és szeretetét viszonozzák, Krisztus képmását fogják visszatükrözni. – Lift Him Up, 208./old.