Lámpás - Isten igéje

A Szentírás pontosan megfelel szükségleteinknek. Ez a kezünkbe helyezett lámpás, hogy a mennyei otthonba vezessen bennünket. Megmondja, hogy ha Isten örökösei és Krisztus örököstársai szeretnénk lenni, föltétlen engedelmeskednünk kell Isten utasításainak. A menny nem hagyhat jóvá semmilyen csoportot, bármi legyen is tisztségük, bármilyen magasztos a hitvallásuk, ha Istentől tiltott dolgokat gyakorolnak. Isten nem fogadhatja el azok szolgálatát, akik ugyanúgy maguknak markolók, önzők az igyekezetükben, mint az Isten dolgait nem ismerő világiak.

 Az élet megváltozik a szemléléssel. Isten igéje lámpás a lábunknak, világosság az ösvényünknek. „Szívembe rejtettem igédet, hogy ne vétkezzek ellened.” (Zsolt 119:11) Az Isten igéjével elfoglalt lélek megerősített vár lesz a Sátán ellen. Akik Krisztust teszik meg mindennapos társuk nak és benső barátjuknak, tapasztalni fogják, hogy a láthatatlan világ hatalmasságai veszik körül őket; hogy Jézust szemlélve, ők is az ő mására változnak el. Szemlélet által az isteni mintára alakulnak; jellemük meglágyul, kifinomul, megnemesül a mennyei ország számára.

Amint a nap is keletről támad és nyugatra halad az égen, fénnyel töltve be a világot, úgy lesz Krisztus igaz követője is a világ világossága. Elindul majd a világban, mint fényes, ragyogó lámpás, hogy fényt vigyen a sötétben veszteglőknek, hogy melegedjenek a belőle tündöklő sugaraktól. Krisztus mondja követőiről. „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.”(Máté 5:14)

Mi a helyzetünk a világban? A várakozás idejét éljük. Ezt az időszakot azonban nem elvont szemlélődéssel kell töltenünk. A várást a figyeléssel és az éber munkálkodással kell ötvöznünk. Életünknek nem a világ dolgainak tervezése körül kell forognia, nem irányulhat rá, miközben elhanyagoljuk a személyes vallást és az Isten által megkívánt szolgálatot. Eközben nem lehetünk nemtörődömök az üzleti dolgainkban sem, de az Urat odaadó lélekkel kell szolgálnunk. A lélek lámpását meg kell tisztogatnunk, és a kegyelem olaját oda kell készítenünk az edényeinkbe a lámpás mellé. Tegyünk meg minden óvintézkedést, hogy elejét vegyük a lelki hanyatlásnak, nehogy az Úrnak napja tolvaj módjára lepjen meg bennünket. (Testimonies, V, 276.)

Isten Igéje sötét helyen világító lámpás. Amikor olvassuk, világosság árad a szívünkbe, és fényénél meglátjuk, milyenné kell lennünk.(EGW)

„Az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat vivének az ő edényeikben.” (Mt 25:4)

A várakozók két csoportja [a tíz szűz példázatában] azt a két csoportot ábrázolja, amely vallja, hogy várja Urát. Krisztus azért nevezi őket szüzeknek, mert tiszta hitet vallanak. A lámpák Isten Igéjét jelképezik. A zsoltáros ezt mondja: „Az én lábamnak szövétneke a te Igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt 119:105). Az olaj a Szentlélek szimbóluma.

A példázatban mind a tíz szűz kiment a vőlegény elé. Mindegyiknek volt lámpája és olajosedénye. Egy ideig nem látszott, hogy különbség van köztük. Így van ez a közvetlenül Krisztus második eljövetele előtt élő egyházban is. Tagjai ismerik a Szentírást. Mindnyájan hallották, hogy Krisztus hamar eljön, és hisznek eljövetelében. De mint ahogy a példázatban történt, úgy van ma is. Várniuk kell, és ez próbára teszi hitüket. Az „Ímhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe!” kiáltás sok várakozót készületlenül ér. Nincs tartalék olajuk. Hiányzik az életükből a Szentlélek… A Lélek világossága nélkül az ember nem tudja megkülönböztetni az igazságot a tévedéstől, és elbukik Sátán mesteri kísértései nyomán… 

Isten mindenkinek ingyen felkínálja kegyelmét… A jellem azonban nem ruházható át. Egy ember sem hihet a másik helyett. Egy ember sem adhatja át a másiknak azt a jellemet, amely a Lélek munkájának gyümölcse…

Nem leszünk készen Urunk fogadására, ha csak az „ímhol jő a vőlegény” kiáltásra próbáljuk üres lámpásainkat megtölteni… A példázatbeli okos szüzek tartalék olajat is hoztak a lámpájukhoz. Ezért az a várakozás egész ideje alatt fényben égett… Krisztus követőinek is fényt kell árasztaniuk a sötét világban. A Szentlélek Isten Igéjéből fényt sugároz, és ez a világosság átformálja annak életét, aki befogadja. A Szentlélek az emberi szívekbe plántálja az Ige elveit, és kialakítja bennük Isten tulajdonságait. Krisztus dicsősége fényének, vagyis Krisztus jellemének vissza kell tükröződnie követőiben. 

A gazdag ifjú

 Az Isten ingyen kegyelmét hirdető igazságot a zsidók majdnem szem elől tévesztették. A rabbik azt tanították, hogy Isten pártfogását ki kell érdemelni; és azt remélték, hogy saját cselekedeteikkel megszerezhetik az igazak jutalmát. Istentiszteletük mögött nyerészkedő, haszonleső lelkület húzódott. Ettől a lelkülettől még Krisztus tanítványai sem voltak teljesen mentesek, és a Megváltó minden alkalmat kihasznált arra, hogy ráébressze őket tévedésükre. Mielőtt példázatot mondott a munkásokról, olyan eset történt, amellyel alkalma nyílt a helyes elvek bemutatására. 

Amint Jézus az úton ment, egy fiatal főember szaladt hozzá, leborult előtte, és tisztelettel köszöntötte. "Jó Mester - mondta -, mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek?"(Máté 19:16)

E főember úgy szólította meg Krisztust, mintha csupán köztiszteletben álló rabbi lett volna. Nem ismerte fel benne az Isten Fiát. A Megváltó így szólt: "Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten."(Máté 19:17) Milyen alapon nevezel engem jónak? Csak Isten jó. Ha elismered, hogy jó vagyok, azt is el kell ismerned, hogy Isten küldöttje, Isten Fia vagyok.

"Ha pedig be akarsz menni az életre - tette hozzá -, tartsd meg a parancsolatokat."(Máté 19:17) Isten jelleme törvényében fejeződik ki; és ha összhangban akarsz lenni Istennel, kövesd minden cselekedetedben Isten törvényét.

Krisztus nem csökkentette a törvény követelményeit, hanem félreérthetetlenül kijelentette, hogy megtartása az örök élet feltétele. Isten ezt a feltételt szabta meg Ádámnak a bukás előtt is. Az Úr most sem kíván kevesebbet, mint amit az Édenben elvárt az embertől: tökéletes engedelmességet, feddhetetlen, igaz életet. A kegyelem kínálta szövetség ugyanazt igényli az embertől, mint az Édenben felállított követelmény: összhangot Isten törvényével, amely szent, igaz és jó.

A "tartsd meg a parancsolatokat" (Máté 19:17) szavakra az ifjú ezt kérdezte: "Melyeket?" (Máté 19.18) Azt hitte, hogy Jézus valamilyen ceremóniális előírást ért a parancsolatokon. Krisztus azonban a Sínai-hegyen adott törvényről beszélt. Megemlített néhány rendelkezést a Tízparancsolat második táblájáról, és ebben az egy parancsolatban foglalta össze őket: "Szeresd felebarátodat, mint temagadat." (Máté 19:19)

Az ifjú tétovázás nélkül válaszolt: "Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem?"(Máté 19:20)  Az ifjúnak a törvényről alkotott fogalmai felszínesek voltak. Emberi normák szerint jellemét feddhetetlenül megőrizte. Élete kívülről nézve szinte bűntelen volt. Igazán azt gondolta, hogy engedelmességében nem lehet semmi hibát találni. Titokban mégis attól félt, hogy nincs minden rendben közte és Isten között. Ezért kérdezte: "Mi fogyatkozás van még bennem?" (Máté 19:20)

"Ha tökéletes akarsz lenni - mondta Krisztus -, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem. Az ifjú pedig e beszédet hallván, elméne megszomorodva; mert sok jószága vala." (Máté 19:21) 

Az önimádó ember törvényszegő. Ezt akarta Jézus az ifjúval megértetni, és azért próbálta meg, hogy leleplezze szívének önzését. Rátapintott jellemének gyenge pontjára. Az ifjú nem igényelt további felvilágosítást. Bálványt dédelgetett lelkében. A világ volt az istene. Állította, hogy megtartotta a parancsolatokat, de nem ismerte azt az elvet, amely az egész törvény lényege. Nem szerette Istent igazán, sem embertársait. Ezzel a fogyatkozásával egyszersmind hiányzott belőle mindaz, ami Isten országára alkalmassá tehette volna. Az "én"-nek és a világ kincseinek szeretete nincs összhangban a menny elveivel.

Amikor ez az ifjú főember Jézushoz fordult, nyíltságával és komolyságával megnyerte a Megváltó szívét. "Rátekintvén, megkedvelé őt" (Márk 10:21) Jézus ebben az ifjúban olyan valakit látott, aki az igazság hirdetője lehetne. E tehetséges, előkelő ifjút éppoly szívesen magához fogadta volna, mint szegény halász követőit. Ha ez az ifjú a lélekmentésre szentelte volna képességeit, Krisztus igyekvő és eredményes munkása lehetett volna.

Az ifjú távozása után Jézus így szólt tanítványaihoz: "Mily nehezen mennek be az Isten országába, akiknek gazdagságuk van!" (Máté 19:23) A tanítványok elcsodálkoztak e szavak hallatára. Úgy tanulták, hogy a gazdagokat a menny kegyeltjeinek kell tartani. Ők maguk is remélték, hogy világi hatalmat és gazdagságot kapnak a Messiás országában. Ha a gazdagok nem jutnak Isten országába, mit remélhet a többi ember!?

"Jézus ismét felelvén, monda nékik: Gyermekeim, milyen nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. Azok pedig még inkább álmélkodnak vala." (Márk 10:23-26) A tanítványok most értették meg, hogy nekik is szól a komoly figyelmeztetés. Krisztus szavainak fényénél a saját titkos hatalom- és gazdagságvágyuk is lelepleződött. Nyugtalankodva kiáltották: "Kicsoda üdvözülhet tehát?"(Márk 10:26)

"Jézus pedig rájuk tekintvén, monda: Az embereknél lehetetlen, de nem az Istennél; mert az Istennél minden lehetséges."(Márk 10:27) (Máté 19:26)

KI VOLT MELKISÉDEK?

Jacques Doukhan, adventista írásmagyarázó szerint „ez a titokzatos király a szó szoros értelmében kilóg a szövegösszefüggésből. Sálem városából azaz a későbbi Jeruzsálemből érkezett, de ez a város nem volt érdekelt a háborúban. A város neve szerint a békesség városa, ami szintén nem illik a történet eddig leírt folyamatába (1Móz 14,1-17), ami lényegében egy sikeres hadjáratról szóló beszámoló. Nem is szólva a király nevéről, ami egy összetett szó, azt jelenti, hogy „igaz király” vagy az „igazság királya”. Neve tökéletes ellentéte Sodoma királyának (Bera) a nevével, és Gomora királyának (Birsa) a nevével. Ez utóbbiak nevében a gonosz, illetve a gonoszság fogalma jelenik meg. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a történetben rejlő iróniát sem, mert amikor Ábrám a kiszabadított néppel és a hadizsákmánnyal visszatért, Sodoma királya azért vonul ki elé, hogy osztozkodjon a kiszabadított nép és a zsákmány fölött (1Móz 14,17,21-24). Melkisédeket azonban más szándékok vezérelték, ő a történetnek istentiszteleti jelleget adott: „Melkisédek, Sálém királya kenyeret és bort vitt ki eléje. Ő a Felséges Isten papja volt, megáldotta, és ezt mondta: Áldott vagy, Ábrám, a Felséges Isten előtt, aki az eget és a földet alkotta! És áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet! Ábrám pedig tizedet adott neki mindenből” (1Móz 14,18-20).

A pap (héber: kohen) szó itt fordul először elő a Bibliában. Ennek később nagy jelentősége van, de azért a fantáziánkat ne engedjük szabadjára, mert Melkisédek a Messiás előképe volt ugyan, de ő maga hozzánk hasonló ember volt. Személye arról árulkodik, hogy a Felséges Istent, azaz a világ Teremtőjét más népek fiai is imádták. Ábrahám elismerte, hogy Sálem királya az ő hittestvére, és annak ellenére, hogy idegenek voltak egymás számára, tizedet adott neki a zsákmányból (1Móz 14,20). Sőt, van itt még egy momentum, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül: bár állatáldozatról nincs szó a szövegben, áldozati lakomáról igen. Értelmezhetnénk ezt úgy is, hogy Sálem királya megvendégelte a győztes katonákat, de a „kenyér és a bor” nevesítése is azt sugallja, hogy istentiszteleti cselekményről van szó. Jacques Doukhan szerint a történet jellegzetes vallási elemekkel megrakott volta amellett szól, hogy a kenyér és a bor, valamint a tized olyan szövetségi étkezésre utal, ami kifejezésre juttatta, hogy Melkisédek és Ábrám hálát adott a Teremtő Istennek, aki a kenyeret és a bort adta (Seventh-day Adventist International Bible Commentary, Genesis, Pacific Press, 2016, 214-215.p).

Melkisédek – eltekintve e történettől – csak egyszer szerepel az Ószövetségben, nevezetesen a zsoltárokban. Izráelben a királyok nem lehettek papok, és nem mutathattak be áldozatot. Dávid azonban a 110. zsoltárban arról énekelt, hogy késői leszármazottja, a Messiás, pap és király lesz egy személyben: „Megesküdött az Úr, nem bánja meg: Pap vagy te örökké Melkisédek módján. Az Úr van a jobbodon: királyokat zúz össze haragja napján. Ítéletet tart a népek felett…” (Zsolt 110, 4-5).

Az idézett szövegben az Úr esküje a Dáviddal kötött szövetség egy új elemét mutatja be, miszerint Melkisédekhez hasonlóan a Pap Király is lesz. A királyok részt vettek az istentiszteleti szertartásokon, elhozták az áldozati állatot, amit a pap aztán feláldozott, részt vettek a liturgiában, megáldották a népet, nyilvános imát mondtak, de soha nem nevezték papoknak őket. Ezért az Úr esküjével megerősített ígéret arról tanúskodik, hogy a Messiás király egyedi, minden más izraeli királytól eltérő módon nemcsak uralkodik, hanem közbenjáró szolgálatot is végez. A Melkisédek rendje szerinti papság valami egyedi dolog, aminek Melkisédek csupán előképe volt, de ami a Messiás szolgálatában fog beteljesedni.

Az ó- és az újszövetségi kor között keletkezett zsidó irodalomban számos elképzelésről olvashatunk erről a papkirályról. Érdekes módon az Újszövetségben azonban csak A zsidókhoz írt levél érinti a kérdést, összekapcsolva azt a krisztológiával. A levél írója részben Ábrám történetét, részben a 110. zsoltárt magyarázva mondja el, hogy Jézus papi, főpapi szolgálatának egyszer s mindenkorra szóló, és egyedülálló jelentősége van: Krisztus „nem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett, hanem az, aki így szólt hozzá: az én fiam vagy te, ma nemzettelek téged. Ahogyan másutt mondja: Pap vagy te örökké Melkisédek rendje szerint.” (Zsid 5,5-6). „Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerinti főpap lett örökké” (Zsid 6,19-20; vö.: 7,1-25). „Mert ilyen főpapra volt szükségünk, aki szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és az egek fölé emeltetett…, aki örökre tökéletes” (Zsid 7,26-28).

Ki volt Melkisédek? Egy ókori városi uralkodó, aki az élő Istent imádta, és akit Ő azzal tüntetett ki, hogy mennyei Főpapunk előképe lett. (Dr Szilvási József)

Az összes reakció:

2424

Ki az én felebarátom?

 

Lukács beszámolója szerint közvetlenül miután Jézus megnevezte a két nagy parancsolatot, hogy szeressük Istent és az embereket, egy törvénytudó „igazolni akarva magát, azt kérdez te Jézustól: De ki az én felebarátom” (Lk 10:29), ÚRK)? Válaszul Jézus elmondta a ma már jól ismert, de akkor megdöbbenést kiváltó példázatot az irgalmas samaritánusról.  

A zsidók között a "ki az én felebarátom?"(Luk 10:29) kérdés véget nem érő vitát indított el. A pogányokat és a samaritánusokat illetően semmi kétségük nem volt. A pogány és a samaritánus idegen és ellenség volt. De hol van a határ saját népüknél és a társadalom különböző osztályainál?! A papok, a rabbik, a vének ceremóniákat ceremóniákra halmoztak, hogy megtisztítsák magukat. Kit tartsanak ezek az emberek felebarátjuknak? Ha a tudatlan és felszínes tömeggel érintkeznek - tanították -, sok szenny rakódhat rájuk, amelyet csak fáradságos munkával lehet eltávolítani. Felebarátjuk-e vajon a "tisztátalan" is?

Erre a kérdésre válaszolt Krisztus az irgalmas samaritánusról szóló példázatában. Krisztus megmutatta, hogy nem csak az az ember felebarátunk, aki a mi hitünket vallja. Ebben a kérdésben nincs faj-, szín-, sem osztálykülönbség. Felebarátunk mindenki, akinek szüksége van segítségünkre. Felebarátunk mindenki, akit az ellenség megsebzett és összezúzott. Mindenki felebarátunk, aki Isten tulajdoni 

Az irgalmas samaritánus példázatának elmondására egy törvénytudó kérdése késztette Krisztust. A Megváltó tanított, és "egy törvénytudó felkele, kísértvén őt, és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?" (Luk 10:25) A farizeusok biztatták a törvénytudót e kérdés felvetésére, mert remélték, hogy Krisztust saját szavaival tőrbe ejthetik. És türelmetlenül várták válaszát. A Megváltó azonban nem bocsátkozott vitába. Magától a kérdezőtől akart választ kapni. "A törvényben mi van megírva?(Luk 10:26) - kérdezte -, mint olvasod?" A zsidók még mindig azzal vádolták Jézust, hogy nem tulajdonít nagy fontosságot a Sínai-hegyen adott törvénynek. De Ő az üdvösség kérdésénél éppen az Isten parancsolatai megtartását vetette fel. A törvénytudó így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat." "Jól feleltél - mondta Krisztus -; ezt cselekedd, és élsz."(Luk 10:27-28)

"Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba - mondta -, és rablók kezébe esék, akik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan."(Luk 10:30)

A Jeruzsálemből Jerikóba tartó embernek Júdea pusztáján is át kellett haladnia. Az út kietlen, sziklás, rablók háborgatta hegyszoroson vezetett át, amely gyakran volt erőszakos cselekmények színhelye. A példázatbeli utast itt támadták meg. Minden értékétől megfosztották, és félholtan az útszélen hagyták. Amint így feküdt, egy pap jött az úton. Látta a megsebesített, összezúzott, vérében fetrengő embert, de nem segített rajta, hanem "elkerülé". Ezután megjelent egy lévita. Kíváncsi volt, hogy mi történt; ezért megállt, és megnézte a szenvedőt. Tudta, hogy mit kellene tennie, de az kellemetlen feladat lett volna. Kívánta, hogy bárcsak ne jött volna arra, és ne látta volna meg a megsebzett embert. Meggyőzte magát, hogy az ügy nem tartozik rá, és ő is "elkerülé". (Luk10:30-32)

Egy arra elhaladó samaritánus azonban, meglátva a szenvedőt, elvégezte azt a munkát, amire a többiek nem voltak hajlandók. Jóindulattal és kedvesen segített a megsebzett emberen. "Mikor azt látta, könyörületességre indula, és hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé neki. Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked."(Luk 10:33-35) Mind a pap, mind a lévita vallásos embernek tartotta magát. A samaritánus pedig arról tett bizonyságot, hogy igazán megtért. Neki sem volt kellemesebb az a munka, mint a papnak és a lévitának, de lelkülete és cselekedete azt bizonyította, hogy a menny a szívében él.

E tanítással Krisztus félreérthetetlenül és meggyőzően bemutatta a törvény elveit, tanúsítva hallgatóinak, hogy elmulasztották megvalósítani ezeket az elveket. Szavai olyan világosak és súlyosak voltak, hogy a hallgatók nem tudtak akadékoskodni. A törvénytudó a tanításban semmi megbírálhatót nem talált. Krisztussal szembeni előítélete eloszlott. A nemzetében élő idegenkedést azonban nem győzte le egészen, és ezért nem tudott név szerint elismeréssel adózni a samaritánusnak. Krisztus kérdésére: "E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók kezébe esett" - így válaszolt: "Az, aki könyörült rajta."(Luk 10:36) 

 "Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is akképpen cselekedjél."(Luk 10:37) Légy ugyanilyen kedves, melegszívű a nyomorultakhoz! Ezzel mutatod meg, hogy megtartod az egész törvényt. (EGW: Krisztus példázatai)

A jó befolyás sáfárai

„Annak okáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl... hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon. Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat. Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon, és ezáltal sokan megfertőztessenek.” (Zsid 12:12-15)

Ezek a szavak óvatosságra intenek. Ne szakítsuk el hitünk fonalát azzal, hogy szüntelenül a nehézségeinkről beszélünk. Ne felejtsük el, hogy beszédünknek hatalmas befolyása van, jó, vagy rossz irányban... Ne engedjük meg az ellenségnek, hogy gonosz célra használja nyelvünket... Ne árasszunk olyan befolyást, amely bárkit is elszakíthat Istentől... 

Isten gyermekei ápolják és nyilvánítsák ki az életükben a Lélek által elérhető nemes tulajdonságokat. Dicsőítsék meg Istent alázatuk és töredelmes szívük által. Vágyjanak hasonlóvá válni Jézushoz. Kövessék leckéit a mindennapi életben, és így rendeljék alá magukat az Ö akaratának.

„Isten szántóföldje vagytok” (1Kor 3:9). Ahogy az ember szíve felderül kertjének gondozása közben, úgy örvendezik Isten az Ő hívő fiaiban és leányaiban. A kert folyamatos munkát igényel. A gyomokat ki kell húzni, új növényeket kell ültetni, az ágakat pedig meg kell metszeni. Így munkálkodik az Úr is a kertjében, és így gondozza növényeit. Nem leli örömét olyan fejleményekben, amelyek nem nyilvánítják ki Krisztus jellemének szép vonásait. Krisztus vére Isten értékes, drága tulajdonává tette az embereket, ezért nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy túl nagy szabadságot tulajdonítva magunknak, kihúzzuk azokat a növényeket, amelyeket Isten helyezett a kertjébe. Némely növény olyannyira gyönge, hogy alig-alig van benne élet, de az Úrnak különös gondja van ezekre.

Embertársaitokkal való ügyleteitek során soha ne feledjétek, hogy Isten tulajdonával van dolgotok. Legyetek kedvesek, irgalmasok és udvariasak. Tiszteljétek Isten áron vett tulajdonát. Legyetek gyöngédek és udvariasak egymás iránt. Istentől kapott képességeiteket használjátok példaadásként az emberek számára...

Adja meg a szívet és annak ingadozásait ismerő Isten, hogy irgalmas lehessen hozzátok, amiért ti is irgalmasok, együttérzők és szerető szívűek voltatok mások iránt... (Zsid 12:13). (EGW Isten csodálatos kegyelme) 

Az erő sáfárai

„Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat.” (Mk 12:30) 

Minden ember személyre szóló tálentumokat kap Istentől. Némelyek úgy vélik, hogy ezek csak bizonyos kiváltságos embereket illetnek meg, azokat, akik különleges szellemi képességgel és tehetséggel rendelkeznek. Isten azonban nem korlátozza ajándékait egy kivételt élvező kisebbségre. Mindenkinek ad valamilyen sajátos ajándékot, amelynek felhasználásáról valamikor majd számot kell adnia az Urnak. Az idő, értelem, a javak, szellemi képesség és lelki gyöngédség mind-mind olyan ajándék az Úrtól, amelyet az emberiség áldására kell felhasználnunk.

A munkára képesítő erő adománya igen értékes ajándéknak számít. Többet ér minden, a bankban őrzött tőkénél, ezért többre is kell értékelnünk azt... Olyan áldás ez, amely aranyért vagy ezüstért, házért vagy földért nem vásárolható meg. Isten azt kéri, hogy használjuk fel bölcsen ezt az adományát. Senkinek nincs joga feláldozni ezt a tálentumot a semmittevés pusztító oltárán. Mindnyájunknak éppúgy számot kell majd adnunk a testi erőnkről, mint anyagi javaink felhasználásáról...

Az élet szükségszerű kötelességeinek elégedett szívvel való teljesítése olyan lecke, amelyet sok kereszténynek meg kell még tanulnia. Nagyobb kegyelemre és énjének szigorúbb fegyelmezésére van szüksége annak a szerelőnek, kereskedőnek, jogásznak vagy földművesnek, aki az Úrért munkálkodva, be kívánja vinni a mindennapi élet ügyleteibe a keresztényi elveket, mint az átfogó területen munkálkodó hivatásos misszionáriusnak. Erős lelki idegzetre van szükség ahhoz, hogy vallásunkat beleszőjük a műhely és az iroda dolgaiba, megszenteljük a mindennapi élet részleteit, és minden ügyünket Isten Igéjének zsinórmértéke szerint rendezzük. Az Úr azonban ezt kívánja meg tőlünk.

A vallás és a polgári foglalkozás nem két dolog. A kettő egy. A Biblia vallásának bele kell szövődnie minden munkánkba. Az isteni és az emberi erőnek egyesülnie kell a fóldi és a lelki célok eléréséért. 

Nemcsak teljes szívünkkel, értelmünkkel és lelkünkkel kell szeretnünk Istent, hanem minden erőnkkel is. Fizikai képességeink teljes és józan felhasználását kell ezen értenünk. (EGW Isten csodálatos kegyelme) 

Az igazság sáfárai

 

Jöjjetek el, és halljátok meg, hadd beszélem el minden istenfélőnek, miket cselekedett az én lelkemmel!” (Zsolt 66:16)

Ahol élet, ott gyarapodás és növekedés is van. Isten országában szüntelen a csere, a bevétel és a kiadás; az Úrtól kapott ajándékok elvétele, és annak visszaadása, ami az Övé. Isten együtt tevékenykedik az igazi hívővel, aki ismét a műbe fekteti a kapott világosságot és áldásokat. Így növekedik benne a befogadás képessége. Amikor valaki mennyei ajándékokat ad tovább, ezzel csak a kegyelem és igazság friss áramlatainak készít helyet, hogy a kiapadhatatlan forrásból a lelkébe ömöljenek. Övé a nagyobb világosság, övé a megnövekedett tudás, övé az áldás. Ebben a gyülekezet tagjaira háruló munkában rejlik a gyülekezet élete és növekedése. Akinek élete abból áll, hogy mindig csak kap, és soha sem ad, az hamar elveszíti az áldást. Ha nem árad tőle másokhoz az igazság, elveszti képességét az Istentől adni kívánt áldások befogadására. Ha friss áldásokra vágyunk, előbb adjuk tovább a Menny javait. 

Mindazok, akik az evangélium üzenetét a szívükbe fogadják, vágyakoznak a hirdetésére. Krisztus iránti szeretetüknek, amely a Mennyből ered, kifejezést kell adniuk. Azok, akik felöltözték Krisztus igazságát, elmondják tapasztalataikat. Elmondják, hogyan vezette éhező, szomjazó lelküket a Szentlélek lépésről lépésre, Isten és Jézus Krisztus ismeretére. Elmondják, mit eredményezett Ige-kutatásuk, imádkozásuk, vívódásuk, és elismétlik Krisztus szavait: „Megbocsáttatott néked a te bűnöd!” 

Nem természetes, ha valaki ezeket a dolgokat titokban tartja. Akiket betöltött Krisztus szeretete, nem hallgatják el élményeiket. Az Úrtól kapott szent igazság nagyságához mérten vágyakoznak arra, hogy mások is részesüljenek ugyanabban az áldásban. Miközben megismertetik másokkal Isten ajándékainak gazdag kincsestárát, Krisztus egyre többet ad nekik ezekből az ajándékokból. Megtanulnak a kicsi gyermek őszinteségével engedelmeskedni. Lelkük a szentség után sóvárog, és egyre jobban feltárulnak előttük az igazság és kegyelem kincsei, hogy továbbítsák őket a világnak. (EGW Isten csodálatos kegyelme) 

Isten kegyelmének sáfárai

 

„Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” (1Pét 4:10)

Isten kegyelmének ismerete, Igéjének igazsága és egyéb ajándéka is, mint például az idő és az anyagi javak, a képességek és befolyás, mind megannyi megbízatás Istentől, hogy dicsőségére és az emberek megmentésére használjuk azokat. Semmi sem sérti annyira a szüntelenül ajándékait osztó Istent, mint amikor látja, hogy valaki önző módon magának markolja mindezeket az ajándékokat, és semmit sem térít vissza az ajándékozónak. Jézus a Mennyben lakóhelyet készít az őt szeretőknek. Több, mint egyszerű lakóhely, egy egész ország lesz a miénk. De mindazoknak, akik öröklik majd az áldásokat, részt kell venni Krisztus önmegtagadó és önfeláldozó életében. 

Krisztus ügyében soha nem volt nagyobb szükség önfeláldozó tettekre, mint most, amikor a próbaidő órái rohamosan közelednek a befejezéshez, s a vég előtt el kell juttatnunk a világnak a kegyelem utolsó üzenetét…

Amit az emberek Isten bőkezűsége révén kapnak, mind Istené. Minden értékes és szép dolgot azért helyez a kezünkbe, hogy próbára tegye szeretetünket és kegyelme méltányolásának mértékét. Legyen az a gazdagság vagy értelem ajándéka, helyezzük készséggel hozott áldozatként Jézus lábához...

Bármit adunk is Istennek, azt Ő kegyelme és bőkezűsége folytán a javunkra írja, mint hűséges sáfárainak javára... Isten angyalai, akiknek az értelmi képességét nem felhőzte be a bűn, elismerik az ég adományait, mint amiket a legbőkezűbb ajándékozó dicsőítésének céljából kaptak. Az emberek jóléte Isten felségjogával kapcsolódik össze. Isten dicsősége az összes teremtett lény öröme és áldása. Ha Isten dicsőségét kívánjuk elősegíteni, akkor a lehető legfőbb jót segítjük elő, amiben csak részesülhetünk... Isten hív, hogy szolgálatában szenteljük meg minden tőle nyert tehetségünket és képességünket. Azt akarja, hogy Dáviddal együtt mondjuk: „Tőled van minden, és amiket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most néked” (1Krón 29:14). (EGW Isten csodálatos kegyelme)  

Hamis sáfár

 

"Vala egy gazdag ember - mondta -, kinek vala egy sáfára; és az bevádoltaték nála, hogy javait eltékozolja." (Luk 16:1) A gazdag ember minden vagyonát e szolgájára bízta. De a szolga nem volt becsületes, és ura rájött arra, hogy rendszeresen meglopja. A gazdag ember elhatározta, hogy elbocsátja szolgáját, és maga elé rendelte, hogy elszámoltassa. "Mit hallok felőled? - kérdezte. - Adj számot a te sáfárságodról; mert nem lehetsz tovább sáfár." (Luk 16:2)

A sáfárnak - tudva, hogy elbocsátják - három választása volt: dolgozik, koldul vagy éhezik. És ezt mondta magában: "Mit míveljek, mivelhogy az én uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem tudok; koldulni szégyenlek! Tudom mit tegyek, hogy mikor a sáfárságtól megfosztatom, befogadjanak engem házaikba. És magához hívatván az ő urának minden egyes adósát, monda az elsőnek: Mennyivel tartozol az én uramnak? Az pedig monda: Száz bátus [Folyadék mérésére szolgáló űrmérték. A "bát" űrtartalma azonos az efával: 36,9 liter] olajjal. És monda néki: Vedd a te írásodat, és leülvén hamar írj ötvenet. Azután monda másnak: Te pedig mennyivel tartozol? Az pedig monda: Száz kórus [Folyadék mérésére szolgáló űrmérték. A "kor" a "bát" tízszerese: 369 liter] búzával. És monda annak: Vedd a te írásodat, és írj nyolcvanat."(Luk 16:3-7)

A hűtlen szolga másokat is becstelenségbe vitt. Az ő javukra megkárosította urát, és az adósok ennek elfogadásával elkötelezték magukat arra, hogy barátjukként befogadják otthonukba. 

"És dicséré az úr a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett."(Luk 16:8) E földies ember megdicsérte megkárosítója éleseszűségét. A gazdag ember dicsérete azonban nem Isten dicsérete volt.

Krisztus nem dicsérte meg a hűtlen sáfárt, csak e jól ismert esetet kihasználva szemléltette azt a leckét, amelyre meg akarta tanítani hallgatóit. "Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból [A "mammon" szó jelentése: vagyon, gazdagság] - mondta -, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba."(Luk 16:9)

A farizeusok kifogásolták, hogy a Megváltó a vámszedők és bűnösök közé vegyül. Krisztusnak azonban nem csökkent e bűnösök iránti érdeklődése. Továbbra is munkálkodott értük. Látta, hogy foglalkozásuk sodorta őket kísértések közé. Körülvették őket a bűn csábításai. Az első rossz lépést könnyű volt megtenni. A nagyobb becstelenségekhez és bűncselekményekhez vezető út pedig meredek lejtő volt. Krisztus minden eszközzel igyekezett megnyerni őket a magasabb céloknak és nemesebb elveknek. Ez a szándék vezette, amikor elmondta a hűtlen sáfárról szóló történetet. A példázatban bemutatott eset megtörtént a vámszedők között, és a vámszedők magukra ismertek a példázatban. Megragadta figyelmüket, és saját becstelen életük rajzából tanulva, sokan megértették a példázatban rejlő igazságot. 

A hűtlen szolgára ura azért bízta vagyonát, hogy jótékony célra fordítsa. Ő azonban saját magára költötte. Ez a vád Izraelnek szólt. Isten kiválasztotta Ábrahám magvát. Erős karral kiszabadította az egyiptomi szolgaságból, és szent igazságok őrzőjévé tette a világ áldására. Reá bízta az élő kinyilatkoztatásokat, hogy tolmácsolja a világosságot másoknak. De Isten sáfárai ezeket az ajándékokat a maguk gazdagítására és dicsőségére használták. (EGW)

Egy talentum

 Az az ember, aki egy talentumot kapott, "elmenvén, elásá azt a földbe, és elrejté az ő urának pénzét" (Máté 25:18)

Aki a legkisebb ajándékot kapta, kihasználatlanul hagyta képességét. Ebben figyelmeztetés rejlik mindazok számára, akik úgy érzik, hogy képességük kicsisége felmenti őket Krisztus szolgálata alól. Ha valami nagy feladatra volnának képesek, boldogan vállalkoznának rá. De mivel csak kicsi dolgokban szolgálhatnak, úgy vélik, jogosan nem csinálnak semmit. Nincs igazuk. Az Úr a képességek elosztásával megpróbálja a jellemet. Az egy talentumát parlagon hagyó ember hűtlennek bizonyult. Ha öt talentumot kapott volna, mind elásta volna, akárcsak azt az egyet. Az egy talentum hűtlen kezelésével tanúsította, hogy lebecsüli a menny ajándékait. 

"Aki hű a kevesen, a sokon is hű az" (Lk 16 :10). Az ember sokszor lebecsüli a kis dolgok fontosságát, mert kicsik. E kis dolgoknak pedig nagy szerepük van a fegyelmezésben. A keresztény életben valójában nincsenek lényegtelen dolgok. Jellemépítésünket ezer veszély fenyegeti, ha lebecsüljük a kis dolgokat.

De azok se csüggedjenek, akik kevés talentumot kaptak! Használják azt, amijük van, és ügyeljenek lelkiismeretesen jellemük gyenge pontjaira, igyekezve Isten kegyelméből erőssé tenni őket! Minden tettünket hűség és becsületesség szője át! Ápoljuk magunkban azokat a tulajdonságokat, amelyek képessé tesznek feladataink teljesítésére!

Nem szabad figyelmen kívül hagyni a legkisebb feladatokat sem. Minden becsületes munka áldás, és ha lelkiismeretesen látjuk el, felkészíthet nagyobb megbízatásokra. Isten legmagasabb rendű szolgálatként fogadja el legkisebb szolgálatunkat is, ha teljes odaadással végezzük. Semmilyen áldozatunk sem kicsi előtte, ha őszinte szívvel és örömmel hozzuk.

Bármilyen kicsi is a talentumod, Istennél van hely számára. A bölcsen használt egy talentum ellátja a maga feladatát. Mi növeljük, Isten pedig megsokszorosítja képességeinket, ha a kis feladatokat lelkiismeretesen elvégezzük. Ezek az apró feladatok fogják a legáldottabb befolyást árasztani Isten művére.

Számadás:

 "Sok idő múlva pedig megjöve ama szolgáknak ura, és számot vete velük."(Máté 25:19) Amikor az Úr elszámoltatja szolgáit, minden egyes talentum kamatját jól megvizsgálja. Az elvégzett munka árulkodik a munkás jelleméről

Aki öt talentumot kapott - és az is, aki kettőt -, haszonnal szolgáltatta vissza Urának a reá bízott képességeket. De semmi elismerést nem igényeltek. Talentumaikat kapták, és más talentumokat szereztek. A kölcsönkapott talentumok nélkül azonban nem lett volna nyereség. Tudták, hogy csak kötelességüket teljesítették. A tőke az Úré volt. A haszon is az övé. Ha a Megváltó nem árasztotta volna rájuk szeretetét és áldását, elvesztették volna az örökérvényű kincseket.

Mégis, amikor a gazda átvette a talentumokat, olyan elismerésben és jutalomban részesítette a munkásokat, mintha minden az ő érdemük lett volna. Arca sugárzott az örömtől és elégedettségtől. Boldog volt, hogy megáldhatta szolgáit. Minden szolgálatért és minden áldozatért megjutalmazta őket. Nem mintha ezzel tartozott volna, hanem mert szíve túláradt a szeretettől és melegségtől.

"Jól vagyon jó és hű szolgám - mondta -, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe." (Márk 25:21)

"Eljövén pedig az is, aki az egy talentumot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te talentumodat a földbe; ímé megvan ami a tiéd."(Márk 25:24)

Így mentegetőznek azok az emberek, akik Isten ajándékait semmibe veszik. Istent szigorú zsarnoknak tartják, aki csak azért figyel rájuk, hogy hibáikat kikémlelve megbüntesse őket. Azzal vádolják, hogy azt követeli, amit nem adott, és ott akar aratni, ahol nem vetett. 

A gazda nem utasítja vissza a gonosz szolga vádját, bármennyire jogtalan, hanem érveit ellene fordítja, és megmutatja, hogy magatartására nincs mentség. Isten olyan lehetőségekkel és eszközökkel ajándékozta meg, amelyekkel talentumát kamatoztathatta volna a gazda javára. "El kellett volna... helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál - mondta -; és én megjövén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét."(Márk 25:27)

Mennyei Atyánk nem igényel sem többet, sem kevesebbet, mint amennyinek elvégzéséhez képességet adott. Nem helyez szolgáira elhordozhatatlan terheket. "Ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk" (Zsolt 103:14). Mindazt, amit igényel tőlünk, az Ő erejével meg is tudjuk cselekedni.

Sokszor hajlunk arra, hogy a rest szolgát alázatosnak mondjuk. Az igazi alázatosság egészen más. Nem jelent szellemi törpeséget, a törekvések hiányát, gyáva meghunyászkodást, sem pedig a kudarctól félve a terhek lerázását. Az igazán alázatos ember Isten erejében bízva végrehajtja a menny szándékát.

Az elvesztett tálentum: 

A gazda ezt az ítéletet mondta ki a rest szolgára: "Vegyétek el azért tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van."(Márk 25:28) Itt is - mint a hűséges munkás megjutalmazásánál - nemcsak a végső ítélet által sújtó büntetésről van szó, hanem arról a fokozatos bűnhődésről, amelyet már ebben az életben el kell szenvedni. Ugyanaz történik a lélek világában is, mint a fizikai életben: minden fel nem használt képesség elgyengül és elsorvad. Törvényszerű, hogy a munka éltet, a tétlenség pedig öl. "Mindenkinek... haszonra adatik a Léleknek kijelentése" (1 Kor 12:7). A mások áldására használt képességek gyarapodnak. Ha az ember csak önmagának szolgál velük, megfogyatkoznak és végül megszűnnek. Aki nem adja tovább azt, amit kapott, végül nem lesz mit adnia. Megindít egy olyan folyamatot, amely lelki képességeit elkorcsosítja és végül elpusztítja. 

Senki se gondolja, hogy önző, öncélú élet után beléphet Urának örömébe. Az önzetlen szeretet örömét nem élvezheti. Nem alkalmas a mennyre. Nem tudná értékelni a tiszta szeretet légkörét, amely betölti a mennyet. Az angyalok hangja és hárfájuk zenéje nem szerezne örömet neki. Számára a menny tudománya talány volna. (EGW)