Az Úr Szombatja

 A szombatot el nem fogadók minden – téves – érvelésével szemben, miszerint ez csak a zsidókra vonatkozik Isten az Édenben különítette el és szentelte meg a hetedik napot, és szemben a szintén téves vélekedéssel, miszerint a zsidók a Sínai-hegynél hallottak először erről. A zsidók már a Sínai előtt is megtartották a szombatot.

(1Móz 2:1-3). Így készült el az ég és a föld és azok minden serege. (2) A hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. (3) Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mert azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után. /RÚF/, 

 (2Móz 16:22-29). A hatodik napon történt, hogy kétszer annyi kenyeret szedtek, fejenként két ómerrel. Akkor elment a közösség összes főembere, és jelentették Mózesnek. (23) Ő így szólt hozzájuk: Ez az, amiről az Úr beszélt, hogy a nyugalom ideje lesz holnap, az Úr szent szombatja. Süssétek meg, amit sütni akartok, és főzzétek meg, amit főzni akartok, és tegyétek félre magatoknak mindazt, ami fölösleg, hogy megmaradjon másnapra. (24) Félre is tették másnapra, ahogy Mózes megparancsolta, és nem büdösödött meg, féreg sem volt benne. (25) Akkor ezt mondta Mózes: Ma ezt egyétek, mert ma az Úr szombatja van: ma nem találtok mannát a mezőn. (26) Hat napon át szedhetitek, de a hetedik napon szombat van: akkor nem lesz. (27) Mégis voltak a nép között olyanok, akik a hetedik napon is kimentek szedni, de nem találtak. (28) Ekkor azt mondta az Úr Mózesnek: Meddig akartok még ellenszegülni parancsolataimnak és törvényeimnek? (29) Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját. Ezért ad ő a hatodik napon két napra való kenyeret. Maradjon mindenki otthon, a hetedik napon senki se mozduljon ki a helyéről! /RÚF/, vitathatatlan, hogy a szombat kezdettől fogva nagyon is része volt a héber nép életének.

(2Móz 35:1-3). Azután összegyűjtötte Mózes Izráel fiainak egész közösségét, és ezt mondta nekik: Ezek azok az igék, amelyekről azt parancsolta az Úr, hogy meg kell tennetek: (2) Hat napon át végezzétek munkátokat, de a hetedik napot tartsátok szentnek, az Úrnak szentelt nyugalom nagy napja legyen az! Meg kell halnia mindenkinek, aki munkát végez ezen a napon! (3) Lakóhelyeteken sehol se gyújtsatok tüzet szombaton! /RÚF/

(2Móz 35:1-3) És egybegyűjté Mózes az Izráel fiainak egész gyülekezetét, és monda nékik: Ezek azok a dolgok, a melyeket parancsolt az Úr, hogy cselekedjétek: Hat napon át munkálkodjatok; a hetedik nap pedig szent legyen előttetek, az Úr nyugodalmának szombatja. Valaki azon munkálkodik, megölettessék. Ne gerjesszetek tüzet a ti házaitokban szombatnapon. (KÁR)

A szombat és annak üzenete Istenről szólt, szól és fog mindig is szólni, arról, hogy ki Ő és milyen hatalmas dolgokat cselekedett. A szombat az Úr teremtő és megváltó tetteire emlékeztet, a népe között lakozni kívánó Istenre összpontosítja a figyelmünket. A szombat és a szentély tehát ugyanabba az irányba mutat: Isten jelen van az életünkben.

 Az ószövetségi nép szombatja által közvetített üzenet sokrétű, aminek a lényegét öt meghatározó pontban lehet összefoglalni:

 1. Isten a Teremtő – a Biblia ezzel az elképesztő és alapvető kijelentéssel nyit. (1Móz 1:1). Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. /RÚF/) A szombat Isten teremtő művének eleven emlékünnepe. (1Móz 2:2-3); 

(2Móz 20:8-11) Emlékezz meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! (9) Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! (10) De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. (11) Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta az Úr a nyugalom napját, és megszentelte azt. /RÚF/

(2Móz 20:8-11) Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, [se] szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt. /KÁR/

Ebből az igazságból – hogy Isten a Teremtő – ered minden más bibliai igazság.

 2. A Messiás el fog jönni, ez a reménység aköré az ígéret köré összpontosul, amit Isten adott a Magra vonatkozóan, aki legyőzi a kígyót (Sátánt) és győz a gonoszság felett.

 3. Isten megalapítja országát, aminek a szombat az előíze.

 4. Az üdvösség az Úrtól van, Isten népe bizonyságot tesz arról, hogy Ő a Szabadító, a Megváltó, egyedül a kegyelme által nyerhetünk üdvösséget.

 5. Isten minden ember legfőbb Bírája. Aki makacsul dacol vele és visszautasítja, annak nincs jövője, viszont a követőinek ingyen ad örök életet az Úr. 

White idézet: „A szombatnak, mint a teremtés emlékünnepének az az igazi jelentősége, hogy állandóan arra emlékeztet, miért is illeti Istent imádat.” Azért mert Ő a Teremtő, mi pedig a teremtményei. „A szombat tehát Isten imádásának éppen a gyökerét érinti, mert semmi más intézmény nem tanítja ezt a nagy igazságot ilyen meggyőzően. Isten imádásának igazi alapját – nem csupán a hetedik napinak, hanem minden istentiszteletnek – a Teremtő és teremtményei közötti különbségben kell megkeresni. Ez a nagyszerű tény soha nem fakulhat meg, és ezt sohasem szabad elfelejteni.” Isten az Édenben azért rendelte el a szombatot, hogy az embert állandóan emlékeztesse erre az igazságra. Ameddig Istent azért imádjuk, mert Ő a teremtő, addig a szombat lesz ennek a jele és emlékeztetője. Ha a szombat egyetemes ünnep lett volna, az ember értelmével és szívével felfogta volna a Teremtőt, akit tisztelet és imádat illet, és soha senki nem lett volna bálványimádó, istentagadó vagy hitetlen. A szombat ünneplése az igaz Istenhez való hűségünk jele, ahhoz az Istenhez, „aki teremtette a mennyet és a földet és a tengert és a vizek forrásait”. Tehát az Isten imádására és parancsolatai megtartására felszólító üzenet a negyedik parancsolat megtartására különös súllyal szólít. – A nagy küzdelem, 437./old. 

Fő feladata Isten ótestamentumi népének (mint ami nekünk is ma)

„Ekkor a felhő befedte a gyülekezet sátrát, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot… Mert az Úr felhője volt a hajlékon nappal, éjjel pedig tűz volt rajta. Izráel egész háza látta ezt vándorlása egész idején.” (2Móz 40:34, 38), /ÚRK/

Az volt a fő feladata Isten ótestamentumi népének (mint ami nekünk is ma), hogy közeli kapcsolatban legyen az Úrral, Őt imádják és szolgálják, és igaz képet mutassanak róla az embereknek. 

(5Móz 4:5-8. Íme, én megtanítalak benneteket azokra a rendelkezésekre és törvényekre, amelyeket Istenem, az Úr parancsolt meg nekem. Azok szerint cselekedjetek azon a földön, ahova bementek, hogy birtokba vegyétek. (6) Tartsátok meg és teljesítsétek azokat, mert ezáltal lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében. Ha meghallják mindezeket a rendelkezéseket, ezt mondják majd: Bizony, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet! (7) Mert melyik nagy nemzethez vannak olyan közel az istenei, mint hozzánk a mi Istenünk, az Úr, valahányszor kiáltunk hozzá?! (8) És melyik nagy nemzetnek vannak olyan igazságos rendelkezései és előírásai, mint amilyen az az egész törvény, amelyet én adok ma elétek?! /RÚF/

Az Éden kertjében Ádám és Éva elrejtőzött Isten elől, mert a bűnük miatt féltek tőle. Természetes, hogy a bűn Istentől való félelmet ébreszt az emberben, ami eltorzítja benne a jelleméről alkotott képet. Jó hír viszont, hogy Isten teszi meg az első lépést a szakadék áthidalásáért, beforrasztja a törést, helyreállítja a megtört kapcsolatot. Visszahívja a bűnöst magához: „Hol vagy”?

(1Móz 3:9). De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? /RÚF/ 

Ezért tehát a fő küldetésünk, hogy a környezetünkben helyes képet mutassunk Isten jelleméről, szeretettel teljes, igazságos cselekedeteiről. Amikor az emberek Isten felé fordulnak, akkor meggyőződnek önzetlen szeretetéről, átadják az életüket neki és engedelmesen megteszik, amit tőlük kér, mivel tudják, hogy az a javukat szolgálja.

 A szentély bemutatta, hogy Isten közel van az emberekhez, és eléjük tárta a legnagyszerűbb igazságot, vagyis azt, hogyan üdvözíti a hittel hozzá fordulókat.

White idézet: Sátán hamis fényben tüntette fel Isten jellemét és a saját tulajdonságait erőltette rá. Úgy mutatta be Istent, mint merev, szigorú lényt. Azzal, hogy árnyat vetett az emberiség és az istenség közé, megakadályozta, hogy a világ megláthassa Isten igazi jellemét. Krisztus lejött világunkba, hogy eltávolítsa ezt a homályt. Lejött, hogy az Atyát képviselje. Ő mondotta: „Aki engem látott, látta az Atyát.” Azért imádkozott, hogy a tanítványok egyek legyenek vele, ahogy Ő is egy az Atyával. Az emberek azt állították, hogy ilyen egység Krisztussal lehetetlen, de Krisztus mégis lehetővé tette, összhangba hozva az emberiséget önmagával élete és áldozata érdemei révén. Miért kételkednénk Isten szeretetében és hatalmában? Miért nem állunk a hit oldalára? Keresitek-e Jézus szépségét és szeretetét, amellyel magához vonz? Igyekezzetek a nyomdokain járni! Eljött, hogy kinyilatkoztassa az Atyát a világnak, és ránk bízta a munkát, hogy képviseljük az Ő szeretetét, feddhetetlenségét, jóságát és az emberek iránti megértő kedvességét. – Signs of the Times, 1889. április 15. 

Mitől sugárzott Mózes arca?

(2Móz 34:29-35). Azután lejött Mózes a Sínai-hegyről; a bizonyság két táblája Mózes kezében volt, amikor lejött a hegyről. Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcbőre sugárzóvá vált, amikor Istennel beszélt. (30) Amikor Áron és Izráel fiai mind meglátták, hogy sugárzik Mózes arcbőre, nem mertek odamenni hozzá. (31) Mózes azonban odahívta őket, és akkor Áron meg a közösség vezetői mind visszatértek hozzá, Mózes pedig beszélt velük. (32) Azután odamentek hozzá Izráel fiai is mind, ő pedig megparancsolta nekik mindazt, amit az Úr mondott el neki a Sínai-hegyen. (33) Miután mindent elmondott nekik, leplet tett Mózes az arcára. (34) Valahányszor bement Mózes az Úr színe elé, hogy beszéljen vele, levette a leplet, amíg ki nem jött. Azután kijött, és elmondta Izráel fiainak mindazt, amit parancsként kapott. (35) És mivel Izráel fiai látták, hogy Mózes arcbőre sugárzik, ismét arcára borította Mózes a leplet, amíg be nem ment, hogy Istennel beszéljen. /RÚF/

Isten kinyilatkoztatta Mózesnek a jellemét, a szeretetet, ő pedig ezután sugárzó arccal ment le Izrael táborába. Vajon tudta azonnal, hogy az arca ragyog? Nem. Minél közelebb van az ember az Úrhoz, annál világosabban látja, hogy mennyire távol áll a tökéletességtől, Isten szentségéhez viszonyítva.

Mi okozta a változást Mózesben, ami miatt ragyogni kezdett az arca? Ennek nem egyszerűen az volt az oka, hogy Isten jelenlétében tartózkodott, hiszen korábban már többször volt az Úrnál, de akkor nem sugárzott az arca. Viszont, ha soha nem lett volna az Úr jelenlétében, az arca nem ragyogott volna. MÓZES CSAK AZUTÁN VÁLTOZOTT MEG, ÉS CSAK AKKOR RAGYOGOTT AZ ARCA, AMIKOR MEGÉRTETTE, MILYEN JÓ ÉS KEDVES ISTEN, ÉS TELJESEN KITÁRTA ELŐTTE A SZÍVÉT. AKKOR TÖRTÉNIK IGAZI VÁLTOZÁS A SZÍVÜNKBEN ÉS AZ ELMÉNKBEN, AMIKOR ÁTADJUK MAGUNKAT ISTENNEK, ENGEDJÜK, HOGY VALÓBAN AZ ÉLETÜNK URA ÉS KIRÁLYA LEGYEN.

(2Kor 3:18) Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. /RÚF/

Mózes arcának ragyogását Pál Jézus Krisztushoz hasonlítja (aki megszemélyesíti Isten törvényét és kegyelmét). Az apostol kifejti, hogy Jézus dicsősége felülmúlja a mózesi törvény dicsőségét. Krisztus és törvénye csak akkor vésődik a jellemünkbe, ha rá figyelünk

(Zsid 3:1). Ezért, szent testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra /RÚF/;

(Zsid 12:2). Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. RÚF/), csakis Isten Lelkének hatalma által.

(2Kor 3:12-18). Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk, (13) és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. (14) De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el. (15) Sőt mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, lepel van a szívükön. (16) De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel. (17) Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. (18) Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. /RÚF/

Mózes igazi példa a számunkra, azt mutatja be, mit tehet Isten, hogy az emberben helyreállítsa a képmását. Erre utal Pál, amikor azt mondja, hogy „új életben járjunk”. (Róm 6:4)

White idézet: Akik lábbal tapossák Isten tekintélyét, és nyíltan megvetik a Sínainál oly dicsőségesen kihirdetett törvényt, magát a Törvényadót, a nagy Jehovát vetik meg. Izrael gyermekei áthágták az első és a második parancsolatot, ezért azt a parancsot kapták, hogy ne közelítsék meg a hegyet, ahová az Úr leszállni készül nagy dicsőségben, hogy másodszor is ráírja törvényét a kőtáblákra, különben jelenlétének lángoló dicsősége megemészti őket. Ha még Mózes dicsőségtől ragyogó arcát sem szemlélhették, miután Istennel beszélt, mennyivel inkább nem lesznek képesek elviselni Isten Fiának látványát a törvény áthágói, amikor angyalsereg kíséretében megjelenik majd az ég felhőin, és jön, hogy ítéletet mondjon azok fölött, akik közömbösen bántak Isten törvényeivel, és lábbal taposták az Ő vérét! – Spiritual Gifts, 3. köt., 294./old.

Isten Önkinyilatkoztatása, kijelentése

(2Móz 34:1-28). Azután azt mondta az Úr Mózesnek: Faragj két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat! Én pedig majd felírom a táblákra azokat az igéket, amelyek az előbbi táblákon voltak, amelyeket összetörtél. (2) Reggelre légy készen! Aztán jöjj fel reggel a Sínai-hegyre, és állj ott elém a hegy csúcsán! (3) Ne jöjjön fel veled senki, ne is mutatkozzék senki az egész hegyen, se juhok, se marhák ne legeljenek a hegy tövében! (4) Faragott tehát Mózes két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat, majd korán reggel fölment a Sínai-hegyre, ahogyan megparancsolta neki az Úr, és kezében vitte a két kőtáblát. (5) Ekkor leszállt felhőben az Úr. Mózes pedig odaállt mellé, és segítségül hívta az Úr nevét. (6) Elvonult előtte az Úr, és így mondta azt ki: Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! (7) Megtartja irgalmát ezer nemzedéken át, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait is három, sőt négy nemzedéken át. (8) Mózes sietve a földig hajolt, leborult, (9) és ezt mondta: Ó, Uram, ha elnyertem jóindulatodat, járj közöttünk, Uram! Mert bár keménynyakú nép ez, bocsásd meg mégis bűnünket és vétkeinket, és tégy tulajdonoddá bennünket! (10) Az Úr pedig ezt mondta: Én most szövetséget kötök. Olyan csodákat teszek egész néped előtt, amilyenek nem történtek sehol a földön, egyetlen nép között sem. Meglátja majd az Úr tetteit az egész nép, amely között vagy, mert veled együtt félelmetes dolgokat fogok véghezvinni. (11) Jegyezd meg jól, amit most parancsolok neked! Kiűzöm előled az emóriakat, a kánaániakat, a hettitákat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat. (12) Vigyázz, ne köss szövetséget annak az országnak a lakosaival, ahová bemész, nehogy csapdává váljanak köztetek! (13) Sőt romboljátok le oltáraikat, törjétek össze szent oszlopaikat, és vágjátok ki szent fáikat! (14) Ne imádj másik istent, mert az Úr, akinek Féltőn-szerető a neve, féltőn szerető Isten. (15) Nehogy szövetséget köss annak az országnak a lakosaival, mert amikor paráználkodnak isteneikkel, és áldoznak isteneiknek, téged is meghívnak, és enni fogsz áldozataikból. (16) Ne végy feleséget fiaidnak leányaik közül, mert amikor leányaik paráználkodnak isteneikkel, fiaidat is paráználkodásra csábítják az ő isteneikkel. (17) Ne csinálj magadnak öntött istenszobrot! (18) Tartsd meg a kovásztalan kenyér ünnepét! Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, ahogyan megparancsoltam neked, az ábíb hónap megszabott idején, mert ábíb hónapban jöttél ki Egyiptomból. (19) Enyém legyen mindaz, ami megnyitja anyja méhét: minden hím jószágod, ha marhád vagy juhod elsőszülöttje! (20) De a szamár elsőszülöttjét juhon váltsd meg! Ha nem váltod meg, szegd nyakát! Minden elsőszülött fiút válts meg! Senki se jelenjék meg előttem üres kézzel! (21) Hat napon át dolgozz, de a hetedik napon pihenj meg, még szántáskor és aratáskor is pihenj! (22) Tartsd meg a hetek ünnepét, amikor búzád első termését aratod, és a betakarítás ünnepét az esztendő fordulóján. (23) Évente háromszor jelenjék meg minden férfi az Úristennek, Izráel Istenének színe előtt! (24) Mert népeket űzök ki előled, kiterjesztem határaidat, és senki sem kívánja meg országodat, amikor évente háromszor fölmész, hogy megjelenj az Úrnak, a te Istenednek színe előtt. (25) A nekem szánt áldozat vérét ne ontsd ki kovászos étel mellett, és ne maradjon meg másnap reggelre a páskaünnep áldozata! (26) Földed első termésének legjavát vidd el Istenednek, az Úrnak házába! Ne főzz gödölyét anyjának tejében! (27) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Írd le ezeket az igéket, mert ezeknek az igéknek alapján kötöttem szövetséget veled és Izráellel! (28) Mózes negyven nap és negyven éjjel volt ott az Úrnál. Kenyeret nem evett, vizet sem ivott. És felírta a táblákra a szövetség igéit, a tíz igét. /RÚF/

Mózesnek magával kellett vinnie két kőtáblát, hasonlókat a korábbiakhoz, amelyeket összetört. (2Móz 32:19). Amikor a tábor közelébe ért, és meglátta a borjút meg a táncot, haragra lobbant Mózes, ledobta kezéből a táblákat, és összetörte a hegy lábánál. /RÚF/) Ekkor már a hetedik találkozóra ment az Úrral a Sínai-hegyre. Az előző alkalmakat a következő igehelyek említik:

1) (2Móz 19:3, 7). Mózes fölment Istenhez, az Úr pedig így kiáltott hozzá a hegyről: Így szólj Jákób házához, és ezt hirdesd Izráel fiainak: (7) Ezután lejött Mózes, összehívta a nép véneit, és átadta nekik mindazokat az igéket, amelyeket rábízott az Úr. /RÚF/;

2) (2Móz 19:8, 14). Az egész nép egy akarattal felelte: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. Mózes elvitte a nép válaszát az Úrnak. (14) Akkor lejött Mózes a hegyről a néphez, elrendelte, hogy a nép szentelje meg magát, és mossák ki felsőruhájukat. /RÚF/;

3) (2Móz 19:20, 25). Leszállt tehát az Úr a Sínai-hegyre, a hegy csúcsára. És fölhívta az Úr Mózest a hegy csúcsára, Mózes pedig fölment. (25) Mózes tehát lement a néphez, és megmondta ezt nekik. /RÚF/;

4) (2Móz 20:21). Az Úr ezt mondta Mózesnek: Menj le, és figyelmeztesd a népet, hogy ne törjön előre azért, hogy lássa az Urat, különben sokan elesnek közülük. /RÚF/; 2Móz 24:3. Akkor lement Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden igéjét és valamennyi törvényét. Az egész nép pedig ezt felelte egy akarattal: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr. /RÚF/;

5) (2Móz 24:9, 12-18). Majd fölment Mózes és Áron, Nádáb és Abíhú meg Izráel vénei közül hetvenen. (12) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Jöjj fel hozzám a hegyre, és maradj itt, mert át akarom adni neked a kőtáblákra írt törvényt és parancsolatokat, amelyeket azért írtam le, hogy tanítani lehessen azokat. (13) Elindult tehát Mózes és szolgája, Józsué. Mielőtt fölment Mózes az Isten hegyére, (14) ezt mondta a véneknek: Maradjatok itt, amíg visszatérünk hozzátok! Áron és Húr itt lesz veletek. Akinek vitás ügye lesz, forduljon hozzájuk! (15) Amikor fölment Mózes a hegyre, felhő borította be a hegyet, (16) mert az Úr dicsősége ereszkedett rá a Sínai-hegyre. Hat napig borította azt felhő, majd a hetedik napon magához szólította Isten Mózest a felhő közepéből. (17) Az Úr dicsőségének látványát olyannak látták Izráel fiai, mintha emésztő tűz égett volna a hegy csúcsán. (18) Mózes azonban bement a felhő közepébe, egészen fölment a hegyre, és ott maradt Mózes a hegyen negyven nap és negyven éjjel. /RÚF/; 2Móz 32:15. Mózes azután megfordult, és lement a hegyről, kezében a bizonyság két táblájával. A táblák mindkét oldalukon tele voltak írva; erről is, arról is tele voltak írva. /RÚF/;

6) (2Móz 32:30-31). Másnap így szólt Mózes a néphez: Igen nagy vétket követtetek el. Ezért fölmegyek most az Úrhoz, talán engesztelést tudok szerezni vétketekért. (31) Visszatért tehát Mózes az Úrhoz, és ezt mondta: Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. /RÚF/. Mózes kora reggel indult fel a hegyre.

Felkészült, hogy dicsőséges bepillantást nyerhet Isten jellemébe, aminek szépségét az Úr önkinyilatkoztatása magyarázza. Ez a legfőbb bemutatása annak, hogy ki is Isten; aranyfonál, ami az egész Bibliát átszövi.

(4Móz 14:18). Az Úr türelme hosszú, szeretete nagy, megbocsátja a bűnt és a hitszegést; bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat is, három, sőt négy nemzedéken át. /RÚF/;

(Neh 9:17). Nem akartak engedelmeskedni, nem emlékeztek csodáidra, amelyeket velük tettél, hanem megmakacsolták magukat, és a fejükbe vették, hogy visszatérnek az egyiptomi szolgaságba. De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, akinek türelme hosszú és nagy a szeretete, ezért nem hagytad el őket. /RÚF/;

(Zsolt 103:8). Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. /RÚF/;

(Jóel 2:13). Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és visszavonhatja még a veszedelmet! /RÚF/;

Jón 4:2. Így imádkozott az Úrhoz: Ó, Uram! Gondoltam én ezt már akkor, amikor még otthon voltam! Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, szereteted nagy, és visszavonhatod még a veszedelmet. /RÚF/ Az Ószövetség

(Jn 3:16) Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. /RÚF/) nevezhetjük azt, amit itt az Úr kijelent. A bibliai írók meghatározó helyeken alkalmazzák, elismétlik vagy bővebben kifejtik az élő Istennek ezt az önkinyilatkoztatását, mert Isten jellemét fontos helyesen megismerni.

Mózes megkapta Isten nevének kivételes, példa nélküli magyarázatát, amihez nincs más fogható, és imádattal meghajolt az Úr előtt. Amikor belepillanthatunk Isten szeretetébe, kegyelmébe, irgalmába, könyörületébe, jóságába, hűségébe, megbocsátásába, szentségébe, ez bennünket is mágnesként vonz hozzá. Kivételes tulajdonságait meglátva és csodálva szeretet ébred bennünk iránta. Ez a szeretet gyújt vágyat bennünk arra, hogy szolgáljuk Őt és engedelmeskedjünk neki. Ő szeret bennünket, ezért mi is viszontszeretjük Őt.

(1Jn 4:19). Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. /RÚF/

Önkinyilatkoztatásában Isten biztosította Mózest, hogy csodatetteket visz végbe népéért, és bevezeti őket az ígéret földjére. Megújítja velük szövetségét, megígéri, hogy más népek látni fogják fenségét és bámulatos tetteit. „Én most szövetséget kötök. Olyan csodákat teszek egész néped előtt, amilyenek nem történtek sehol a földön, egyetlen nép között sem. Meglátja majd az Úr tetteit az egész nép, amely között vagy, mert veled együtt félelmetes dolgokat fogok véghezvinni.” (2Móz 34:10), /RÚF/

Az izraelitáknak viszont, hogy jólétüket biztosítsák, engedelmeskedniük kellett Istennek, tíz feltételnek eleget téve. Ezek után Isten azt kérte Mózestől, hogy írja le a korábban már megszegett szövetség tartalmát (2Móz 34:27-28) Mózes negyven nap és negyven éjjel volt ott az Úrnál. Kenyeret nem evett, vizet sem ivott. És felírta a táblákra a szövetség igéit, a tíz igét. /RÚF/

White idézet: Isten kijelentette magát: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül.” (2Móz 34:6-7)

„És Mózes nagy sietséggel földre borula, és lehajtá fejét.” (2Móz 34:8) Ismét azért könyörgött, hogy Isten bocsássa meg népe vétkét, és tegye őket az Ő örökségévé. Isten meghallgatta imáját. Az Úr kegyelmesen megígérte, hogy megújítja szövetségét Izrael iránt, és csodákat tesz majd érettük, olyan csodákat, „…amilyenek nem voltak az egész földön, sem a népek között”. (2Móz 33:10)

Mózes ismét negyven napot és negyven éjszakát töltött el a hegyen. Egész idő alatt – mint ahogy az első alkalommal is történt – Isten csodálatos módon tartotta fenn életét. Isten senkinek nem engedte meg, hogy felmenjen vele, vagy Mózes távolléte alatt valaki megközelítse a hegyet. Isten parancsára Mózes két kőtáblát készített, és ezeket magával vitte a hegyre. Az Úr azután ismét „...felírá a táblákra a szövetség szavait, a tíz parancsolatot”. (2Móz 34:28) – Pátriárkák és próféták, 329./old.

Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet!

 Az aranyborjúval kapcsolatos hitehagyás után Mózes közbenjárt Isten népéért. Szerette volna, ha az Úr biztosítja, hogy továbbra is vezeti őket az ígéret földje felé. Lelke mélyén még jobban meg akarta ismerni az Urat.

(2Móz 33:18-23). Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! (19) Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. (20) Arcomat azonban nem láthatod – mondta –, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. (21) Majd ezt mondta az Úr: Van egy hely nálam: állj ide a kősziklára! (22) És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és betakarlak a kezemmel, amíg el nem vonulok. (23) Azután elveszem a kezemet, és megláthatsz hátulról. Az arcomat azonban senki sem láthatja. /RÚF/

„Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet” (2Móz 33:18) – fordult Mózes az Úrhoz, és kegyelméből Isten valóban megnyilatkoztatta előtte dicsőségét. Mózes kérésére válaszul megígérte, hogy megmutatja neki „fenségét” (RÚF, ÚRK), vagy ahogy egy angol fordítás írja: a „jóságát”. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy Isten dicsősége az Ő jósága, vagyis a jelleme.

Ellen G. White: (Az apostolok története) (Krisztus példázatai). (Próféták és királyok.) „Isten dicsősége, hogy tisztaságát gyermekeinek adja. Szeretné látni, hogy az emberek elérik a legmagasabb színvonalat” (Ellen G. White: Az apostolok története. Dicsőségével magához öleli a bűnbánó bűnöst (Ellen G. White: Próféták és királyok. ), és mindent megad, ami az átformálásukhoz szükségeltetik. A mi dicsőségünk pedig az, ha életünkkel az Ő jellemét mutatjuk be, hogy mások is megismerjék. A tetteinkben kell meglátszania annak, hogy Isten jellemét, a jóságát, a kedvességét, a gyengéd szeretetét tükrözzük. Így nemcsak a világunk számára jelenthetünk áldást, hanem fénysugárrá is lehetünk az egész figyelő világmindenségben.

„Mert úgy vélem, hogy az Isten minket, az apostolokat, utolsókul állított, mintegy halálra szántakul: mert látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek.” (1Kor 4:9)

Ez a kozmikus dimenzió ad olyan értelmet és célt az életünknek, a szolgálatunknak, amit szinte fel sem foghatunk. (Róm 2:4) versében Pál kijelenti, hogy „az Istennek jósága téged megtérésre indít”. Vagyis az győzi meg az embert bűnösségéről és megváltásra szoruló állapotáról, hogy a Szentlélek Isten jóságára és jellemére mutat rá. Amikor a keresztre tekintve belegondolunk, hogy ki volt ott (maga az Úr), és miért került oda (mert szeretett bennünket és egyedül csak így menthetett meg), ez nyilatkoztatja ki a lehető legerősebben jóságát és jellemét.

White idézet: Mózes a sikertől felbuzdulva bátorkodik olyan szent családiassággal még közelebb húzódni Istenhez, ami meghaladja az értelmünket. Olyat kér, amit addig egyetlen emberi lény sem kért: „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet!” Micsoda kérés egy véges, halandó embertől! De vajon elutasítják? Megdorgálja-e Isten a merészségéért? Nem. Kegyelemteljes szavát hallhatjuk: „Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el.”

Egyetlen ember sem láthatja Isten dicsőségét, különben meghal, de Mózest arról biztosítja az Úr, hogy olyan mértékben szemlélheti meg Isten dicsőségét, amennyire csak halandó embernek ez lehetséges. A világot alkotó kéz, amely hegyeket tart a helyükön, megfogja ezt a por, de erős hitű embert, és irgalmasan eltakarja őt ott a sziklahasadékban, miközben Isten teljes dicsősége és jósága elvonul előtte. Nem csoda, hogy a Mindenható „felséges dicsősége” hatására Mózes arca olyannyira ragyogott, hogy a nép egyszerűen nem tudott ránézni. Isten kézjegye nyugodott meg rajta, ezért olyannak tűnt, mint a mennyei trón körül szolgáló angyalok közül egy.

Ez a tapasztalat elsősorban arról biztosította őt, hogy Isten meghallgatta imáját, és Ő maga lesz vele. Ezt Mózes vezetőként többre becsülte az Egyiptomban szerezett összes tanításnál vagy hadtudományi megvalósításnál. Egyetlen földi hatalom, értelem vagy ismeret sem helyettesítheti Isten közvetlen jelenlétét. Mózes élete mutatja meg azt, hogy miért hatalmas előjog az ember számára az Istennel ápolt szoros kapcsolat. A bűnös előtt félelmetesnek tűnik az élő Isten kezébe esni, de Mózes nem félt egyedül maradni a Szerzővel, aki oly félelmetesen jelentette ki törvényét a Sínai-hegyen, mivel a lelke összhangban volt Teremtőjének akaratával.

Az ima úgy tárja ki Isten előtt az ember szívét, mint egy barát előtt. Hitszemével maga mellett látja Istent, és imádkozása nyomán az isteni szeretet és gondoskodás értékes bizonyítékait szerezheti meg. – Gospel Workers (1892.) 34-35./old.

Hogy megismerjelek Téged

 

(2Móz 33:12-17). Majd ezt mondta Mózes az Úrnak: Nézd, te azt mondod nekem, hogy vezessem ezt a népet. De nem adtad tudtomra, kit küldesz velem. Pedig azt mondtad: Név szerint ismerlek téged, és elnyerted jóindulatomat. (13) Ha valóban elnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hogy megismerjelek téged, és hogy elnyerjem jóindulatodat. Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped! (14) Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? (15) Mózes erre mondta neki: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! (16) Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped elnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén. (17) Az Úr így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert elnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek téged. /RÚF/

Mózes folyamatosan növekedett az Úr ismeretében. Egyre közelebb került hozzá, az Ő képére akart formálódni. Egy nap a gyülekezés sátrában beszélgetett Istennel, amikor hirtelen rádöbbent, hogy nem ismerte az Urat, ezért így imádkozott: „ismertesd meg velem utadat, hogy ismerjelek téged”. (2Móz 33:13) /RÚF/ Ráébredt, milyen nagy szüksége van arra, hogy mélyebb szinten megismerje Istent. Felismerte, hogy minél jobban ismerte Őt, valójában annál kevésbé ismerte. Meglátta, hogy mire van szüksége, és teljes szívéből jobban meg akarta ismerni Istent, Ő pedig készségesen megadta, amit a próféta kért.

Mózes eddigi tapasztalatából láthatjuk, hogyan került mind mélyebb, bensőségesebb kapcsolatba az Úrral, hogyan fejlődött lelkileg.

Először Mózes „felment” a hegyre Istenhez (2Móz 19:3), aztán felment „a hegy tetejére” (2Móz 19:20), majd „bement a sötét felhőbe”. (2Móz 20:21), /SZIT/

Egy másik alkalommal „bement Mózes a felhő közepébe”, ahol Isten volt, és negyven nap és negyven éjjel ottmaradt vele. (2Móz 24:18), /ÚRK/ Ekkor Isten két igen értékes ajándékot adott neki:

1) a Tízparancsolatot, amit a saját ujjával írt fel a két kőtáblára, amit Ő is vágott ki

(2Móz 24:12). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Jöjj fel hozzám a hegyre, és maradj itt, mert át akarom adni neked a kőtáblákra írt törvényt és parancsolatokat, amelyeket azért írtam le, hogy tanítani lehessen azokat. /RÚF/

2) a szent sátor építésére és berendezésére vonatkozó útmutatásokat. (2Mózes 25–31. fejezetei.)

Később Mózes újból eltöltött negyven napot és éjjelt az Úrral, amikor közbenjárt a bűnösökért.

(2Móz 32:30-32). Másnap így szólt Mózes a néphez: Igen nagy vétket követtetek el. Ezért fölmegyek most az Úrhoz, talán engesztelést tudok szerezni vétketekért. (31) Visszatért tehát Mózes az Úrhoz, és ezt mondta: Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. (32) Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál! /RÚF/;

(5Móz 9:18). Azután odaborultam az Úr elé, és ugyanúgy, mint először, negyven nap és negyven éjjel nem ettem kenyeret, és nem ittam vizet azok miatt a vétkeitek miatt, amelyeket elkövettetek, amikor azt tettétek, amit rossznak lát az Úr, hogy bosszantsátok őt. /RÚF/]

Mindezek után még továbbra is arra vágyott, hogy jobban megismerje Isten jellemét, Ő pedig hamarosan különleges módon megadta ezt neki. A Mózes által vágyott ismeret nem pusztán annak intellektuális megértése volt, hogy kicsoda Istent, tapasztalati úton kívánta megismerni a személyét.

Nem csoda, hogy évszázadokkal később Jézus kijelentette: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust”. (Jn 17:3) Hogyan is ismertethette volna meg jobban magát Isten az emberekkel annál, mint amikor emberré lett?

White idézet: Mózes mélységes szeretetet tanúsított a nép iránt, amikor arra kérte az Urat, hogy bocsássa meg az izraeliták vétkét, vagy inkább az ő nevét törölje ki könyvéből. Közbenjárásai Krisztus szeretetét és közbenjáró szolgálatát szemléltetik a bűnös emberiség érdekében. Az Úr nem hagyta, hogy Mózes szenvedjen a nép bűneiért és állandó visszaeséseiért. Kijelentette, hogy azoknak nevét törli ki a könyvből, akik vétkeztek, hogy igaznak ne kelljen szenvednie a bűnösért. Az itt említett könyv a mennyei emlékezés könyve, amelyben fel van jegyezve minden név, cselekedet és bűn, és minden hit vezérelte engedelmesség. Ha valaki túlságosan súlyos bűnt követ el, és az Úr nem tud neki megbocsátani, a nevét kitörlik a könyvből, és pusztulás lesz a sorsa. Noha Mózes felismerte azok szörnyű sorsát, akiknek a nevét kitörlik Isten könyvéből, mégis kijelentette az Úr előtt, hogy ha Izrael vétkező gyermekeinek nevét kitörlik a könyvből, és az Úr többé emlékezni sem fog rájuk, akkor az ő nevét is töröljék ki. Egyszerűen nem nézhette végig, amint kiárad Isten szörnyű haragja azon emberekre, akik korábban hatalmas isteni csodákban részesültek. – Spiritual Gifts, 3. köt., 285-286./old.

A kijelentés sátora

(2Móz 33:7-11). Mózes pedig fogta a sátrat, és a táboron kívül állította fel, messze a tábortól, és a kijelentés sátrának nevezte el. És mindenkinek, aki az Urat kereste, ki kellett mennie a kijelentés sátrához a táboron kívülre. (Valahányszor kiment Mózes a sátorhoz, az egész nép fölkelt, mindenki odaállt sátra bejáratához, és követte szemével Mózest, amíg be nem ment a sátorba. (9) Valahányszor bement Mózes a sátorba, leereszkedett egy felhőoszlop, és megállt a sátor bejáratánál: így beszélt Mózessel az Úr. (10) Amikor az egész nép látta, hogy ott áll a felhőoszlop a sátor bejáratánál, az egész nép fölkelt, és mindenki leborult sátra bejáratánál. (11) Az Úr pedig színről színre beszélt Mózessel, ahogy az egyik ember beszél a másikkal. Amikor visszatért a táborba, a szolgálatára rendelt ifjú, Józsué, Nún fia nem távozott el a sátorból. /RÚF/

Nem szabad összetéveszteni a „gyülekezés sátrát” (amit Izrael táborán kívül állítottak fel) a szent sátorral, amit később építettek meg, és ami a tábor közepén helyezkedett el. Azt nem tudni, Mózes milyen gyakran találkozott Istennel a gyülekezés sátrában, egy dolog azonban biztos: a találkozásaik nyomán szoros lett a barátság közöttük. „Az Úr pedig színről színre beszélt Mózessel, úgy, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni”. (2Móz 33:11, /ÚRK/

Barát az, akinek a tanácsát kérhetjük, akivel szinte mindent nyíltan megbeszélhetünk, bízva abban, hogy másoknak nem mondja el. Az az egyik legjobb dolog, ha van ilyen barátunk, aki a legkedvesebb emberek között van az életünkben. (2Mózes 19–34). fejezeteinek feljegyzéseiből sokat megtudunk Mózes történetén keresztül arról, hogyan formálja át Isten az életünket. Miként épített az Úr kapcsolatot ezzel a kiemelkedő vezetővel? Mózes életét tanulmányozva meglátjuk, hogyan ismerte meg egyre jobban Istennek nemcsak a hatalmát, hanem a szeretetét és a jellemét is. Az Istennel való közösségnek ez meghatározó alkotóeleme.

Isten már azelőtt is hatalmas módon felhasználta Mózest, mielőtt a Sínai-hegyhez ért, akkor is, amikor még csak felkészítette különleges vezetői szerepére. Midián földjén, a pásztorévek alatt két könyv (Jób könyve és Mózes első könyve) megírására ihlette. Majd pedig az égő csipkebokor drámai erejű eseményével elhívta, hogy vezesse ki Izraelt Egyiptomból. Mózes látta Egyiptom isteneinek és az erős egyiptomi hadseregnek a vereségét a Vörös-tengernél. Hosszú heteken át tanúja volt, Isten hogyan vezette Izraelt Egyiptomból a Sínai-hegyhez. Az arcának ragyogását kiváltó eset után még harminckilenc évig vezette Izraelt, egészen az ígéret földjének határáig. A bibliai üzenet megerősíti, hogy Mózes Isten hűséges szolgája volt

(5Móz 34:5). Ott halt meg Mózes, az Úr szolgája, Móáb földjén, az Úr akarata szerint. /RÚF/;

(Józs 1:1). Mózesnek, az Úr szolgájának halála után ezt mondta az Úr Józsuénak, Nún fiának, Mózes szolgájának: /RÚF/ tiszta világosság a sötétben, mintaértékű próféta, akihez másokat is mértek (5Móz 18:15, 18). Prófétát támaszt majd testvéreid közül Istened, az Úr: olyat, mint én – őreá hallgassatok! (18) Prófétát támasztok nekik testvéreik közül, olyat, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok. /RÚF/.

A változás előmozdítója volt, még ha a nép nem is követte mindig útmutatását és szavait, amikor azonban aszerint cselekedtek, mindig jól ment a soruk.

White idézet: Isten megtiszteli azokat, akik megalázkodnak előtte. Mózes elcsüggedt, látva az általa vezetett nép hálátlanságát és zúgolódását, és kérte Istent, biztosítsa őt a jelenlétéről: „Lásd, te azt mondod nékem, vidd el ezt a népet, de nem mutattad meg nékem, kit küldesz velem; pedig azt mondtad nékem: név szerint ismerlek téged, és kedvet találtál szemeim előtt. Most azért, ha kedvet találtam szemeid előtt, mutasd meg nékem a te útadat, hogy ismerjelek meg téged, hogy kedvet találhassak előtted. És gondold meg, hogy e nép a te néped. És monda: Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak?”

Mózes bátorságot nyert Isten jelenlététől, és még közelebb húzódva az Úrhoz, újabb áldásokért könyörgött. „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet” – mondta. Mit gondoltok, megdorgálta Isten Mózest a bátorságáért? Valójában nem. Mózes kérése mögött nem kíváncsiság állt, hanem egy határozott cél. Rájött, hogy saját erejéből nem tehet eleget az isteni feladatnak. Tudta, hogy ha tisztábban láthatná Isten dicsőségét, bátran mehetne előre fontos küldetésében, de nem saját erejéből, hanem az Úr, a Mindenható Isten erejének segítségével. Lelke Istenhez vágyakozott, szerette volna még jobban megismerni Őt, minden nehézségben vagy háborúságban érezni akarta maga mellett az isteni jelenlétet. Mózes nem önzéstől vezérelve kérte, hadd láthassa Isten dicsőségét. Egyedüli célja az volt, hogy még jobban hódolhasson Teremtőjének. Advent Review and Sabbath Herald, 1897

Közbenjárás

(2Móz 32:30-32). Másnap így szólt Mózes a néphez: Igen nagy vétket követtetek el. Ezért fölmegyek most az Úrhoz, talán engesztelést tudok szerezni vétketekért. (31) Visszatért tehát Mózes az Úrhoz, és ezt mondta: Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. (32) Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál! /RÚF/

A lázadás miatt rettenetes dolgok történtek az izraeliták táborában, sokan meg is haltak. (2Móz 32:28) Másnap Mózes bejelentette a népnek: „Nagy bűnt követtetek el, most azért fölmegyek az Úrhoz, talán kegyelmet nyerhetek bűneitekre”. (2Móz 32:30, ÚRK) 

„Visszatért tehát Mózes az Úrhoz, és azt mondta: Ó, jaj, ez a nép nagy bűnt követett el! Aranyból csinált magának isteneket. De most bocsásd meg bűnüket! Ha pedig nem, törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál”. (2Móz 32:31-32), /ÚRK/

Nem csoda, hogy Krisztus egyik előképének tartják Mózest. Valóban krisztusi lelkület mutatkozott meg benne, amikor imában közbenjárt a bűnösökért, sőt az életét is adta volna értük. Példaértékű a kegyelme a bűnösök iránt. Bemutatta, hogy teljes mértékben az Úrnak szentelte magát és áldozatos szeretettel viseltetett az emberek iránt. Mózes második könyve nem tér ki rá, hogy ez alkalommal meddig maradt a hegyen az Úrral, de Mózes ötödik könyvéből megtudjuk, hogy negyven napig volt ott. (5Móz 9:18). Azután odaborultam az Úr elé, és ugyanúgy, mint először, negyven nap és negyven éjjel nem ettem kenyeret, és nem ittam vizet azok miatt a vétkeitek miatt, amelyeket elkövettetek, amikor azt tettétek, amit rossznak lát az Úr, hogy bosszantsátok őt. /RÚF/

(2Móz 32:32) versében az a szó, ami a fordításban „bocsásd meg”, egy olyan igéből származik, aminek az alapjelentése: „viselni”, „hordozni”, mint (Ézs 53:4) versében (Jézusra utalóan): „pedig a mi betegségeinket viselte”. (ÚRK) Ugyanaz az ige, ami (2Móz 32:32) versében a fordításban úgy szerepel, hogy „bocsásd meg”, (Ézs 53:4) versében „viselte”. Milyen komoly bepillantást ad ez a megváltás és a megbocsátás folyamatába, és abba, hogy mekkora árat fizetett Isten a megváltásunkért! Mózes valójában azt kérte Istentől, hogy „viselje el” és „hordozza” a nép bűnét, és évezredekkel később Ő éppen ezt tette meg a kereszten. (2Móz 32:32), nemcsak az engesztelés, a helyettes áldozat gondolatára mutat rá, hanem arra is, hogy ki lett a Helyettesünk: Isten maga. Ez a szöveg a megbocsátás menetét tárja elénk. Krisztusban Isten magára vette, hordozta a bűneinket, ez a megbocsátás egyetlen út ja. Bámulatos kifejezése ez a megváltási tervnek, bemutatja nekünk és az egész világmindenségnek, hogy mibe került Istennek a megváltásunk. 

White idézet: Miután Izrael vétkezett az aranyborjú imádásával, Mózes újból Isten elé járult, hogy közbenjárjon a népért… Tapasztalatból már megtanulta, hogy ha befolyást akar gyakorolni az emberekre, akkor isteni erőre van szüksége. Az Úr látta szolgája őszinteségét és önzetlen lelkületét, és leszállt, hogy szemtől szembe találkozzon ezzel a gyenge halandóval, és úgy beszéljen vele, mint ember a barátjával. Mózes teljesen Istenre bízta magát és a terheit, és kiöntötte a lelkét az Úr előtt. Az Úr nem dorgálta meg szolgáját, hanem lehajolt és meghallgatta könyörgését… Válasza hamarosan megérkezett: „Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak?” Mózes érezte, hogy itt nem állhat meg. Sok mindent kapott már, de szeretett volna még közelebb kerülni Istenhez, és állandó jelenlétének erőteljes bizonyítékaira vágyott. Izrael terheit hordozta, hatalmas felelősség hárult rá; amikor vétkeztek, neki voltak a legnagyobb lelkiismeret-furdalásai, mintha ő maga lett volna bűnös, és most lelkében úgy érezte, hogy ha Isten elhagyja az izraelitákat megkövült és megtéretlen állapotukban, akkor annak szörnyű következményei lesznek… Olyan komolysággal és vággyal könyörgött, hogy hamarosan választ is kapott: „Megteszem ezt is, amit kívántál; mert kedvet találtál szemeim előtt, és név szerint ismerlek téged.” 

 Ezek után arra számítanánk, hogy a próféta abbahagyja a könyörgést, de épp ellenkezőleg, a sikeren felbuzdulva bátorkodik még közelebb húzódni Isten szent közelségéhez. Olyan kéréssel állt elő, amit ember addig nem kért: „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet.” Micsoda kérés ez egy véges, halandó ember részéről! De vajon elutasítják? Talán megdorgálja Isten ezért a merészségéért? Nem, hanem kegyelemteljes szavakkal szól hozzá: „Meg teszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el.” 

 Mózes történetében láthatjuk azt a szoros Istennel ápolt közösséget, amiben az ember részesülhet. – Conflict and Courage, 99./old.  

Isten jogos haragja

 (2Móz 32:9-29). Majd ezt mondta Mózesnek az Úr: Látom, hogy ez a nép keménynyakú nép. (10) Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! Téged azonban nagy néppé teszlek. (11) Mózes azonban így esedezett Istenéhez, az Úrhoz: Miért lángolt fel a haragod, Uram, a te néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból? (12) Ne mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld színéről. Fékezd meg izzó haragodat, szánd meg népedet, és ne hozd rá ezt a bajt! (13) Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, amikor megígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, és az az egész föld, amelyről azt mondtam, hogy utódaitoknak adom, örökké az ő birtokukban lesz. (14) Ekkor szánalomra indult az Úr, és nem hozta rá népére azt a bajt, amelyről beszélt. (15) Mózes azután megfordult, és lement a hegyről, kezében a bizonyság két táblájával. A táblák mindkét oldalukon tele voltak írva; erről is, arról is tele voltak írva. (16) A táblákat Isten készítette, a táblákra vésett írás is Isten írása volt. (17) Amikor Józsué meghallotta a nép hangos kiáltozását, így szólt Mózeshez: Csatazaj hallatszik a táborból! (18) De ő így felelt: Nem diadalének hangja ez, nem is legyőzöttek énekének hangja, dalolás hangját hallom én! (19) Amikor a tábor közelébe ért, és meglátta a borjút meg a táncot, haragra lobbant Mózes, ledobta kezéből a táblákat, és összetörte a hegy lábánál. (20) Majd fogta a borjút, amelyet készítettek, elégette, porrá zúzta, vízbe szórta, és megitatta azt Izráel fiaival. (21) Majd ezt kérdezte Mózes Árontól: Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket?! (22) Áron így felelt: Ne lobbanjon haragra az én uram! Magad is tudod, hogy milyen gonosz ez a nép. (23) Ezt mondták nekem: Készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki kihozott bennünket Egyiptomból. (24) Erre azt mondtam nekik: Akinek van aranya, szedje le magáról! Ők ide is adták nekem, én meg tűzbe dobtam, és ez a borjú lett belőle. (25) Amikor látta Mózes, hogy a nép így elvadult, mert Áron hagyta őket elvadulni ellenségeik csúfjára, (26) odaállt Mózes a tábor kapujába, és így kiáltott: Ide hozzám, aki az Úré! Erre Lévi fiai mind odagyűltek hozzá. (27) Ő pedig ezt mondta nekik: Így szól az Úr, Izráel Istene: Kössön mindenki kardot az oldalára! Járjátok be a tábort egyik kaputól a másikig, és gyilkoljatok le testvért, barátot és rokont! (28) Lévi fiai Mózes parancsa szerint cselekedtek, és elesett azon a napon a népből mintegy háromezer ember. (29) Utána azt mondta Mózes: Most avattátok fel magatokat az Úrnak, mivel fiatokat és testvéreteket sem kíméltétek. Áldás száll ma rátok. /RÚF/

Mózes még a Sínai-hegyen volt, amikor Isten azt mondta neki, hogy elpusztítja a lázadókat, az ő utódait pedig nagy néppé teszi, de Mózes ezt nem akarta. Könyörgött az Úrnak, rámutatott, hogy Izrael Isten népe, nem az övé. Nem ő, Mózes vezette ki őket Egyiptomból, ha nem hatalmas tettei által Isten. Kérlelte az Urat, utalt az atyáknak tett ígéreteire, közbenjárt Isten előtt az emberekért. 

Miután „megállította az Úr azt a veszedelmet, amelyet a népére akart bocsátani” (2Móz 32:14), /ÚRK/, Mózes visszatért a táborba. Eltérően a 2Móz 34:29-30. Azután lejött Mózes a Sínai-hegyről; a bizonyság két táblája Mózes kezében volt, amikor lejött a hegyről. Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcbőre sugárzóvá vált, amikor Istennel beszélt. (30) Amikor Áron és Izráel fiai mind meglátták, hogy sugárzik Mózes arcbőre, nem mertek odamenni hozzá. /RÚF/ verseiben leírtaktól itt nincs szó arról, hogy az Úrral való találkozása miatt sugárzott volna az arca. Bizonyára a harag tükröződött rajta.  

„És amikor közeledett a táborhoz, látta a borjút és a táncolást, és fölgerjedt Mózes haragja, elhajította kezéből a táblákat, és összetörte a hegy alatt”. (2Móz 32:19, /ÚRK/ A Tízparancsolat kőtábláinak összetörése annak volt a nyilvánvaló jele, hogy a nép megszegte a törvény tartalmát. Isten megfeddte Mózest ezért, majd később megparancsolta neki, hogy az összetörtek helyett vágjon ki másik két kőtáblát (5Móz 10:2). Én pedig majd felírom a táblákra azokat az igéket, amelyek az előbbi táblákon voltak, amelyeket összetörtél, és tedd bele azokat a ládába! /RÚF/) A parancsolatokat újból Isten írta fel.  

Mózes szigorúan elmarasztalta Áront, amiért engedett a nép követelésének. „Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket”?! (2Móz 32:21), /RÚF/ Áron úgy próbálta mentegetni a bűnét, hogy 1) másokat hibáztatott és 2) varázslatra hivatkozott: „én pedig a tűzbe vetettem [az aranyat], és e borjú formáltaték”. (2Móz 32:24) Az pedig csak súlyosbította a helyzetet, hogy Isten Áront is nagy megtiszteltetésben részesítette, sok kiváltságot kapott, többek között ő is felment a hegyre Mózessel és a hetven vénnel. (2Móz 24:1. Azután így szólt Mózeshez: Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abíhú meg Izráel vénei közül hetvenen, és tőle távol boruljatok le előtte! /RÚF/ 

Milyen szomorú! Áron arra hivatkozott, hogy csoda történt, így próbálta megtéveszteni a testvérét (figyeljük meg, hogy vezet az egyik bűn a másikhoz, ebben az esetben a bálvány imádás a hazugsághoz) Mózest azonban nem tudta bolonddá tenni, mert látta, mennyire megvadult a nép. A rossz következmények nyilvánvalóak voltak, és Mózesnek azonnal le kellett állítania a lázadást.  

White idézet: Isten előre látta, hogy Izrael gyermekei, különösen az elegy nép, hajlamos az ellenszegülésre, és cselekedeteikkel ki akarják váltani haragját, hogy pusztítsa el őket. Tud ta, hogy fel fognak lázadni Mózes ellen, amint nehézséggel szembesülnek, és az állandó ellenszegülésük szomorúságot okoz neki. Ezért azt javasolta, hogy a népet elpusztítja, Mózest pedig nagy néppé teszi. Ezzel Mózest tette próbára. Tudta, hogy szolgájára nehéz feladatok hárulnak, amelyek lelki fájdalmakkal járnak, hiszen egy lázongó népet kell vezetnie az ígéret földje felé. Próbára akarta tenni Mózes kitartását, hűségét és szeretetét a bűnös és hálátlan nép iránt. De Mózes nem egyezett bele, hogy Isten elpusztítsa a népet. Közbenjárt érettük Isten előtt, és ezzel kifejezte, hogy számára többet ér Isten választott népének jóléte, mint saját hírneve, vagy az, hogy Izraelnél nagyobb nemzet atyja lehessen. „De Mózes esedezék az Úrnak, az ő Istenének színe előtt, mondván: Miért gerjedne Uram a te haragod néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál vala ki Égyiptomnak földéről? Miért mondanák az egyiptomiak, mondván: Vesztökre vivé ki őket, hogy elveszítse a hegyek között, és eltörülje őket a föld színéről? Múljék el a te haragod tüze, és hagyd abba azt a néped ellen való veszedelmet. Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, kiknek megesküdtél te magadra, mondván nékik: Megsokasítom a ti magotokat, mint az égnek csillagait; és azt az egész földet, melyről szóltam, a ti magotoknak adom, és örökségül bírják azt örökké.”  

Mózest mélységesen elkeserítette a gondolat, hogy az egyiptomiak győzelmet ülhetnek Izrael pusztulása fölött és Istent gyalázhatják. Nem hagyhatta, hogy népe elpusztuljon, noha folyamatosan fellázadtak ellene és hálátlankodtak. Hogyan válhatott meg ettől a néptől, amelyért oly sokat tett, és olyan csodás módon szabadult ki Egyiptomból? Szabadulásuk híre eljutott minden nemzethez, és mindenki feszülten figyelte, hogy mit fog tenni érettük az Isten. Mózes is emlékezett az egyiptomiak állításaira, melyek szerint ő azért vezeti ki a zsidókat a pusztába, hogy ott pusztuljanak el, és ő elvehesse a vagyonukat. Ha pedig most Isten elpusztítja a népet, és őt nagy néppé teszi, akkor a pogányok beigazolódni látják állításaikat, és gyalázhatják a zsidók Istenét, mint aki nem volt képes elvezetni őket abba az országba, amit megígért nekik. Miközben Mózes Izraelért könyörgött Isten előtt, félelme megszűnt, és mélységes szeretetet érzett azon nép iránt, amelyért Isten eszközeként oly sokat tehetett. Emlékeztette az Urat az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett ígéretéről, és erős hittel s határozott céllal könyörgött. Az Úr meghallgatta Mózes könyörgését, figyelembe vette önzetlen imáját, és megígérte, hogy nem pusztítja el Izraelt. – Spiritual Gifts, 3. köt., 276-277./old.  

Romlásba dőlve

 Ekkor így beszélt Mózeshez az Úr: Menj, eredj le, mert megromlott a néped, amelyet fölhoztál Egyiptomból. (8) Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból. (2Móz 32:7)/RÚF/

Amikor az izraeliták a bálványhoz fordultak, olyan útra léptek, amin elszakadtak az igaz Istentől, aki kiszabadította őket Egyiptomból. Az Úr egyértelműen őket hibáztatta ezért. Azt mondta Mózesnek, hogy „megromlott a te néped”. (2Móz 32:7) Még az Egyiptomból való szabadulásukat is a szobornak tulajdonították. Pontosan az ellenkezőjét állították annak, amit Isten mondott nekik. (2Móz 20:2. Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. /RÚF/)

 Rendkívül komoly dolog volt ez, tagadták Isten hatalmas tetteit és azt, hogy közöttük van. Teljesen eltorzult, megromlott a gondolkozásuk, mint ahogy az érzéseik is. Ezékiel próféta szerint Isten népének minden nyomorúsága a bálványimádásban gyökerezett, és abból fakad minden más bűn is. 

(Ezékiel 8:1-18). A hatodik esztendőben, a hatodik hónap ötödik napján, amikor a házamban ültem, Júda vénei pedig előttem ültek, megérintett ott az Úrnak, az én Uramnak a keze. (2) Egy alakot láttam, amely tűzhöz volt hasonló. Derekától lefelé tűznek látszott, derekától fölfelé pedig ragyogónak látszott, ezüstösen csillogónak. (3) Ekkor kinyúlt felém valami kézhez hasonló, és megragadott a hajamnál fogva. Fölemelt a lélek az ég és a föld közé, és isteni látomásban elvitt Jeruzsálembe, a Belső-kapu bejáratához, amely észak felől van, ahol az Istent ingerlő bálvány foglalt helyet az ő bosszantására. (4) De megjelent ott Izráel Istenének a dicsősége; ugyanolyan volt, mint amilyennek a völgyben láttam. (5) Ezt mondta nekem: Emberfia! Tekints észak felé! Föl is tekintettem észak felé, és megláttam a kaputól északra egy oltárt, ahol az Istent ingerlő bálvány volt a bejáratnál. (6) Azután ezt mondta nekem: Emberfia! Látod, mit művelnek? Olyan nagy utálatosságot művel itt Izráel háza, hogy el kell távoznom miattuk a szentélyemből. De még más nagy utálatosságokat is fogsz látni. (7) Azután bevitt engem az udvar bejáratához, és láttam, hogy egy rés van a falban. (8) Ezt mondta nekem: Emberfia! Törj át a falon! Áttörtem a falon, és láttam ott egy ajtót. (9) Majd ezt mondta nekem: Menj be, és nézd meg, hogy milyen gonosz, utálatos dolgokat művelnek ott! (10) Be is mentem, és láttam, hogy mindenféle csúszómászónak és förtelmes állatnak a képe, és Izráel házának valamennyi bálványa be volt vésve körös-körül a falba. (11) Ott álltak előttük Izráel házának vénei közül hetvenen, közöttük Jaazanjá, Sáfán fia. Mindegyiknek tömjénező volt a kezében, és illatos füstfelhő szállt fölfelé. (12) Akkor ezt mondta nekem: Emberfia! Látod, hogy mit művelnek Izráel házának a vénei a sötétben, mindegyik a maga bálványának fülkéjénél?! Mert ezt mondják: Nem lát bennünket az Úr! Elhagyta az Úr ezt az országot! (13) Majd ezt mondta nekem: Még más nagy utálatosságokat is fogsz látni, amiket művelnek. (14) És bevitt engem az Úr háza kapujának a bejáratához, amely északra néz. Asszonyok ültek ott, akik Tammúzt siratták. (15) Ezt mondta nekem: Látod, emberfia? Még ezeknél is nagyobb utálatosságokat fogsz látni. (16) És bevitt engem az Úr házának belső udvarába. Az Úr templomának bejáratánál, a csarnok és az oltár között mintegy huszonöt férfi volt, háttal az Úr templomának, arccal pedig kelet felé, és kelet felé leborulva imádták a napot. (17) Akkor ezt mondta nekem: Látod, emberfia? Nem volt elég az, hogy Júda háza olyan utálatos dolgokat művelt, amilyeneket itt elkövettek! Még az országot is elárasztották erőszakkal, és engem folyton-folyvást csak bosszantottak! Nézd, hogy tartják a szőlőhajtásokat az orruk előtt! (18) De én majd elbánok velük haragomban, nem szánakozom, és nem leszek könyörületes. Kiálthatnak hozzám bármilyen nagy hangon, nem hallgatom meg őket. /RÚF/; 

 (Ez 20:1-44). (Ezékiel 20:1-44). A hetedik esztendőben, az ötödik hónap tizedikén eljöttek hozzám néhányan Izráel vénei közül megkérdezni az Urat, és leültek velem szemben. (2) Akkor így szólt hozzám az Úr igéje: (3) Emberfia, szólj Izráel véneihez, és mondd nekik: Ezt mondja az én Uram, az Úr: Azért jöttetek, hogy megkérdezzetek engem? Életemre mondom: Nem hagyom, hogy kérdezgessetek! – így szól az én Uram, az Úr. (4) Akarsz-e ítélkezni fölöttük, emberfia, akarsz-e? Akkor szembesítsd őket elődeik utálatos tetteivel! (5) Ezt mondd nekik: Így szól az én Uram, az Úr: Amikor kiválasztottam Izráelt, fölemelt kézzel tettem esküt Jákób háza leszármazottjainak. Megismertettem magam velük Egyiptom földjén, és fölemelt kézzel tettem esküt, amikor ezt mondtam: Én, az Úr vagyok a ti Istenetek! (6) Akkor fölemelt kézzel tettem esküt, hogy kihozom őket Egyiptom földjéről abba az országba, amelyet kiszemeltem nekik: tejjel és mézzel folyó föld az, minden országnak díszére válna. (7) Ezt mondtam nekik: Vessétek el mindnyájan szemetek elől a förtelmes bálványokat, ne tegyétek magatokat tisztátalanná Egyiptom bálványisteneivel! Én, az Úr vagyok a ti Istenetek! (8) De engedetlenek voltak velem szemben, és nem akartak hallgatni rám. Senki sem vetette el szeme elől a förtelmes bálványokat, és nem hagyták el Egyiptom bálványisteneit. Ezért arra gondoltam, hogy kitöltöm rajtuk lángoló haragomat, és végzek velük haragomban ott, Egyiptom országában. (9) Mégis másként bántam velük a nevemért, hogy ne gyalázzák azt azok a népek, amelyek között éltek, és amelyek előtt meg ismertettem magamat velük. Kihoztam hát őket Egyiptomból. (10) Kihoztam őket Egyiptomból, és elvittem őket a pusztába. (11) Eléjük tártam rendelkezéseimet, és megismertettem velük törvényeimet, hogy aki teljesíti azokat, életet nyerjen általuk. (12) Szombatjaimat is nekik adtam, annak jeléül, hogy közünk van egymáshoz, és megtudják, hogy én vagyok az Úr, aki megszentelem őket. (13) De Izráel háza engedetlen volt velem szemben a pusztában: rendelkezéseimet nem követték, és törvényeimet megvetették, pedig aki teljesíti azokat, életet nyer általuk. Szombatjaimat is súlyosan meggyalázták. Ezért arra gondoltam, hogy ki töltöm rajtuk lángoló haragomat a pusztában, és végzek velük. (14) Mégis másként bántam velük a nevemért, hogy ne gyalázzák azt azok a népek, amelyeknek szeme láttára kihoztam őket. (15) De fölemelt kézzel tettem esküt a pusztában, hogy nem viszem be őket arra a földre, amelyet nekik akartam adni – tejjel és mézzel folyó föld az, minden országnak díszére válna –, (16) mivel törvényeimet megvetették, nem követték rendelkezéseimet, és szombatjaimat meggyalázták, mert bálványaikhoz vonzódott a szívük. (17) Mégis megszántam őket: nem pusztítottam el őket, és nem végeztem velük a pusztában. (18) De azt mondtam fiaiknak a pusztában: Ne kövessétek atyáitok szokásait, ne az ő törvényeikhez igazodjatok, és bálványaikkal ne tegyétek magatokat tisztátalanokká! (19) Én, az Úr vagyok a ti Istenetek! Az én rendelkezéseimet kövessétek, az én törvényeimhez igazodjatok, és azokat teljesítsétek! (20) Szenteljétek meg szombatjaimat annak jeléül, hogy közünk van egymáshoz, és megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek. (21) De a fiak is engedetlenek voltak velem szemben: nem követték rendelkezéseimet, nem tartották meg és nem teljesítették törvényeimet, pedig aki teljesíti azokat, életet nyer általuk. Szombatjaimat is meggyalázták. Ezért arra gondoltam, hogy kitöltöm rajtuk lángoló haragomat, és végzek velük haragomban a pusztában. (22) Mégis visszavontam a kezemet, és másként bántam velük a nevemért, hogy ne gyalázzák azt azok a népek, amelyeknek szeme láttára kihoztam őket. (23) De fölemelt kézzel tettem esküt a pusztában, hogy szétszélesztem őket a népek között, és szerteszórom őket az országokba, (24) mivel törvényeimet nem teljesítették, rendelkezéseimet megvetették, szombatjaimat meggyalázták, és atyáik bálványait kereste a tekintetük. (25) Ezért én is hagytam, hogy legyenek olyan rendelkezéseik, amelyek nem jók, és olyan törvényeik, amelyek által nem élnek. (26) Hagytam, hogy tisztátalanokká váljanak ajándékaikkal, amikor áldozatul elégettek mindent, ami az anyja méhét megnyitotta; hagytam, hogy maguk is megrémüljenek, és megtudják, hogy én vagyok az Úr! (27) Ezért, emberfia, szólj Izráel házához, és mondd meg nekik: Így szól az én Uram, az Úr: Még azzal is megcsúfoltak engem őseitek, hogy hűtlenséget követtek el ellenem. (28) Mert én bevezettem őket abba az országba, amelyről fölemelt kézzel tettem esküt, hogy nekik adom, ők azonban ahol csak láttak egy magas halmot vagy egy lombos fát, ott vágták le véresáldozataikat, ott bosszantottak áldozati ajándékaikkal, ott mutatták be engesztelő illatáldozataikat, és ott öntötték ki italáldozataikat. (29) Akkor megkérdeztem tőlük: Mire való az a halom, ahová áldozni jártok? Azért nevezik ezeket áldozóhalmoknak még ma is. (30) Ezért mondd meg Izráel házának: Így szól az én Uram, az Úr: Őseitek módján teszitek tisztátalanná magatokat, és az ő förtelmes bálványaikkal paráználkodtok! (31) Tisztátalanokká teszitek magatokat, amikor ajándékot hoztok, és elégetitek áldozatul fiaitokat bálványaitoknak mindmáig! És én engedjem, hogy kérdezgessetek, Izráel háza? Életemre mondom – így szól az én Uram, az Úr –, nem hagyom, hogy kérdezgessetek! (32) Semmi sem lesz abból, amit tervezgettek, amikor azt mondjátok: Legyünk olyanok, mint más nemzetek, mint a többi ország népei, akik fát és követ tisztelnek! (33) Életemre mondom – így szól az én Uram, az Úr –, hogy királyotok maradok erős kézzel és kinyújtott karral, de kiáradó, lángoló haraggal is. (34) Kivezetlek majd benneteket a népek közül, és összegyűjtelek az országokból, amelyekbe szétszóródtatok, erős kézzel, kinyújtott karral és kiáradó, lángoló haraggal! (35) Elviszlek benneteket a népek pusztájába, ahol szemtől szemben állva törvénykezem veletek. (36) Ahogyan őseitekkel törvénykeztem Egyiptom pusztájában, úgy törvénykezem veletek – így szól az én Uram, az Úr. (37) Átterellek benneteket pásztorbotom alatt, és beveszlek a szövetség kötelékébe. (38) Megtisztítlak benneteket az ellenem lázadóktól és a hitszegőktől: abból az országból, amelyben jövevényként laknak, kivezetem őket, de Izráel földjére nem fognak bemenni. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr! (39) Ti azért, Izráel háza – így szól az én Uram, az Úr –, kövessétek csak mindnyájan bálványaitokat, és tiszteljétek őket! De majd egyszer hallgatni fogtok rám, és többé nem gyalázzátok meg szent nevemet ajándékaitokkal és bálványaitokkal. (40) Mert szent hegyemen, Izráel magas hegyén – így szól az én Uram, az Úr –, ott fog tisztelni engem Izráel egész háza, mindnyájan azon a földön. Ott gyönyörködöm majd bennük, és oda hozatom veletek felajánlásaitokat, az első termés áldozatát, és mindazt, amit nekem szenteltek. (41) Gyönyörködöm bennetek, mint a kedves illatú áldozatban, amikor kivezetlek a népek közül, és összegyűjtelek azokból az országokból, amelyekbe szétszóródtatok, és a népek szeme láttára mutatom meg rajtatok, hogy szent vagyok. (42) Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor beviszlek benneteket Izráel földjére, abba az országba, amelyről fölemelt kézzel tettem esküt, hogy őseiteknek adom. (43) Ott majd visszagondoltok arra, hogyan éltetek, és mi mindent tettetek: hogyan tettétek magatokat tisztátalanokká. Akkor meg undorodtok magatoktól a számtalan gonoszság miatt, amelyet elkövettetek. (44) Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. Az én nevemért, nem pedig a ti gonosz életetek és romlott tetteitek szerint bánok így veletek, Izráel háza! – így szól az én Uram, az Úr. /RÚF/;

(Ez 22:1-12). Így szólt hozzám az Úr igéje: (2) Akarsz-e ítélkezni, emberfia? Akarsz-e ítéletet mondani a vérontó város fölött? Akkor szembesítsd minden utálatos tettével, (3) és mondd: Így szól az én Uram, az Úr: Ennek a vérontó városnak eljön az ideje, mert bálványokat készített a maga vesztére, és tisztátalan lett. (4) A vér, amelyet kiontottál, vétkessé tett, és bál ványaid, amelyeket készítettél, tisztátalanná tettek. Te vagy az oka, hogy közel van már a napod, elérkeztél esztendeid végéhez. Ezért gyalázatossá teszlek a népek előtt, és csúffá teszlek minden országban. (5) Csúfolni fognak téged közel és távol, te rossz hírű, te sokat viszálykodó! (6) Íme, Izráel összes fejedelme annyi vért ontott, amennyit csak bírt. (7) Apjukat és anyjukat gyalázták országodban, a jövevényt zsarolták, az árvát és az özvegyet nyomorgatták. (8) A szent dolgokat semmibe vetted, és szombatjaimat meggyaláztad. (9) Rágalmakat terjesztettek országodban, hogy vért onthassanak; a hegyeken bemutatott áldozatból ettek, fajtalanságokat követtek el. (10) A fiúk apjuk feleségével háltak. Erőszakoskodtak a tisztulásban levő nővel. (11) Volt, aki a más feleségével követett el fajtalanságokat, volt, aki a saját menyét gyalázta meg galádul; olyan is volt, aki a húgával, saját apja leányával erőszakoskodott. (12) Hagyták magukat megvesztegetni országodban, hogy vért onthassanak. Kamatot és uzsorát szedtél, felebarátaid rovására nyerészkedtél, zsarolva őket, engem pedig elfelejtettél! – így szól az én Uram, az Úr. /RÚF/ 

Csodálkozunk, hogy az ókori hívők miért voltak olyan hiszékenyek, miért nem hallgattak a szóra, amikor belebonyolódtak különféle emberalkotta bálványok imádásába. Biztosra vesszük, hogy mi soha nem tennénk ilyesmit. Csakhogy valóban nem vonzanak bennünket bálványok? A mai bálványok alakja, formája talán más, de a hatásuk hasonló. Bálvány az, ami Isten helyét foglalja el, és noha tudjuk, hogy nem helyes, amit teszünk, mégis imádjuk. Rabul ejti a képzeletünket, az érzelmeinket, lefoglalja az időnket és a gondolatainkat, jobban, mint Isten. A gondolkodásunkat rabul ejtheti a bálványunk. Azzá válunk, amit figyelünk, és nem emelkedhetünk magasabbra annál az „istennél”, amit szolgálunk. Ha nem Isten van életünk középpontjában, akkor más istenek foglalják el a helyét. Amennyiben nem élvezzük, értékeljük az Úr élő jelenlétét, nem ápoljuk a kapcsolatot vele, akkor valaki vagy valami másnak szenteljük az életünket. Más és más formája lehet annak, amit Krisztus helyére állítunk: lehet büszkeség, önzés, pénz, hatalom, szex, étel, tévé, drogok, alkohol, tisztátalan gondolatok, pornográfia, örömhajhászás, munka, sport, család, videójátékok, filmek, vásárlás, bizonyos eszmék, politika, zene, pozíció, tudományos fokozatok, jó jegyek stb. A lista végtelen. Ebben a tekintetben roppant találékony és kreatív az ember. Képesek vagyunk bálványozni mindent, ami szép, jó és tartalmas. A bálványimádás azért különösen veszélyes, mert átformálja a személyiségünket, a gondolkodásmódunkat, az érzelmeinket és a társadalmi életünket is. Megváltoztatja az identitásunkat, az őszinte emberi kapcsolatainkat pedig üres, végeredményben tartalmatlan dolgok váltják fel, amelyek nem menthetnek meg bennünket.  

White idézet: Mózes távollétében a bírói hatalom átruházódott Áronra. A hatalmas tömeg a sátor körül gyülekezett össze, és ezzel a követeléssel állt elő: „Kelj fel, csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak; mert nem tudjuk, mint lőn dolga ama férfiúnak, Mózesnek, aki minket Egyiptom földéből kihozott.” (2Móz 32:1) Azt mondták, hogy a felhő, amely eddig vezette őket, most állandóan a hegyen nyugszik, és nem vezeti őket többé. Helyette egy képmásra van szükségük; és ha – amint egyesek ajánlották – úgy döntenének, hogy vissza térnek Egyiptomba, akkor elnyernék az egyiptomiak jóindulatát azzal, hogy a képmást vinnék maguk előtt, és azt ismernék el istenükként. – EGW: Pátriárkák és próféták,