Krisztus az irgalom és megbocsátás üzenetét hozta földünkre. Olyan vallásnak tette le az alapjait, melyen keresztül a zsidó és a pogány, a fekete és a fehér, a szabad és a szolga egyaránt ugyan, abba a családba tartozik, mely családban Isten mindenkit egyenlőnek ismer el. A Megváltó határtalan szeretettel bír az emberek iránt. Mindenkiben lát képességet a fejlődésre. Isteni erővel és reménnyel üdvözli azokat, akikért életét adta. Hatalma által az emberek a jó cselekedetek életét élhetik, és megtelhetnek a Lélek erejével
"Az emberi szív természeténél fogva rideg, sötét és szeretetlen. Amikor irgalmas és megbocsátó, akkor ezt nem önmagától teszi, hanem Isten Lelkének a befolyása és munkája nyomán... Az irgalmas emberekben Isten együtt érző szeretete nyilvánul meg, mert ők az isteni természet részesei. Szívük egy ütemben dobban a végtelen szeretettel, menteni törekszenek és nem kárhoztatnak... Ha a szerencsétlenek, a szűkölködők, a bűn és a hitetlenség áldozatai segítséget kérnek, a keresztény nem azt kérdezi, hogy vajon megérdemlik-e, hanem ezt: hogyan segíthetek rajtuk? A legnyomorultabb és legmegvetettebb emberben is olyan lelket lát, akiért Jézus meghalt, és akinek az érdekében Isten megbízta őt, hogy a békéltetés szolgálatát elvégezze." (Gondolatok a Hegyi beszédről, Boldogok az irgalmasok c. fejezetből)
A megbocsátás sokkal többet jelent, mint sokan gondolják. Mikor Isten kijelenti, hogy számtalan vétkünket megbocsátja — elképzeléseinken felül —, még hozzáfűzi: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr. Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál” (Ésa 55:7—9). Isten megbocsátása nem pusztán egy bírósági, jogi aktus, amellyel a büntetés alól felment; ő nemcsak megbocsátja a bűnt, hanem meg is akar szabadítani tőle. A megbocsátás túláradó szeretete átalakítja a szívet. Dávid tényleg tapasztalta ezt, amikor így imádkozott: „Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem” (Zsolt 51:12). Máshol pedig így szól: „Amilyen messze van a napkelet a napnyugattól, oly messzire veti el tőlünk a mi vétkeinket” (Zsolt 103:12).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése