A világosság mindenkihez elér, de nem mindenki fogadja örömmel. A világosság nem csupán fényt jelent, hanem mindent, ami pozitív, szép és jó. János evangéliumának egyik fő témája az, hogy hogyan fogadják el vagy utasítják vissza Jézust az emberek. Ez a téma itt kezdődik. Szomorú beszámoló hangzik arról, hogy a Messiás eljött a saját népe közé, Izraelbe, de sokan nem fogadták el Messiásként.
Róma 9-11. fejezeteiben Pál ugyanezt a tragikus témát taglalja, hogy a zsidók közül sokan el utasították Jézust. Pál mégsem negatív hangnemben zárja gondolatmenetét, amikor kifejti, hogy tulajdonképpen sok zsidó és sok pogány is el fogja Messiásnak fogadni Jézust. Azután inti a pogányokat, hogy ne tartsák magukat feljebbvalóknak a zsidóknál: „Mert ha a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájokba”. (Róm 11:24)
János is elmondja, hogy mindazok, akik elfogadják Jézust Megváltójuknak, Isten gyermekei lesznek, ha hisznek a nevében (Jn 1:12-13). Itt van a kapcsolat az evangélium bevezető és záró szakaszai között. (Jn 20:31) versében az apostol közli, hogy miért írta meg az evangéliumát: „hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen az ő nevében” (ÚRK). Így a bevezetés és a zárszó egységet képez, az egymással összefüggő fogalmak közrefogják mindazt, ami közöttük történik. Ez rámutat a János evangéliuma egészén átívelő célra: hogy az emberek üdvösséget nyerhetnek, ha hisznek Jézus Krisztusban, a Megváltóban.
White idézet: „Ismét szóla azért hozzájuk Jézus, mondván: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Jn 8:12) Jézus a templom ama udvarában szólta ezeket a szavakat, amely különlegesen kapcsolódott a sátoros ünnep szolgálataihoz. Az udvar közepén hét méltóságot sugárzó oszlop magasodott, ezek hatalmas lámpásokat tartottak. Az esti áldozat után meggyújtották a lámpákat, fényük világított Jeruzsálem felett. Ez a ceremónia az Izráelt a pusztában vezető tűzoszlopra emlékeztetett, és előremutatott a Messiás eljövetelére is. Este, amikor a lámpákat meggyújtották, az udvar nagy örvendezés színhelye volt. Ősz hajú férfiak, a templom papjai és a nép vezetői egyesültek ünnepi táncban a hangszeres zenére és a léviták énekére.
Jeruzsálem kivilágításával a nép kifejezte reményét, hogy a Messiás eljön, és világosságot áraszt Izráelre. Jézus számára azonban a helyszínnek nagyobb jelentősége volt. Ahogyan a templom sugárzó lámpái mindent megvilágítottak maguk körül, Krisztus, a lelki világosság forrása úgy oszlatja el a világ sötétségét. A jelkép mégsem volt tökéletes. Az a nagy világosság, amelyet saját kezével helyezett az egekbe, hívebben képviselte küldetésének dicsőségét. – Jézus élete, 463./old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése