JÓZSEF ÉS MÁRIA BETLEHEMBE MENNEK

A Joppe-kapunál lévő piactéren, napközben harmadik órája járt, és sokan elmentek; a tömeg mégis láthatóan enyhülés nélkül folytatta a munkát. Az újonnan érkezők közül egy csoport volt a déli falnál, egy férfiból, egy nőből és egy szamárból, akiket hosszabb időre kellett értesíteni.

A férfi az állat feje mellett állt, kezében egy vezetőszíjat tartva, és egy botra támaszkodva, amelyet látszólag kettős célra választottak: ösztöke és bot. Öltözéke a körülötte lévő átlagos zsidókéhoz hasonlított, kivéve, hogy újszerűnek tűnt. A fejéről leomló palást és a nyakától sarkáig beborító köntös vagy ruha valószínűleg az a ruhadarab volt, amelyet szombatonként a zsinagógában szokott viselni. Arcvonásai látszottak, és ötven évnyi életről árulkodtak, ezt a feltételezést megerősítette az egyébként fekete szakállát éktelenkedő ősz csíkok is. Körülnézett egy idegen és vidéki félig kíváncsi, félig üres tekintettel.

A szamár kényelmesen legelt egy marék zöld fűből, amiből bőven akadt a piacon. Álmos elégedettségében az állat nem tűrt zavartnak a nyüzsgés és a lárma miatt; a hátán ülő nőre sem volt tekintettel, aki egy párnázott utasülésben ült. Egy matt gyapjúból készült külső köntös teljesen eltakarta testét, míg egy fehér sáska takarta a fejét és a nyakát. Időnként, kíváncsiságból fakadóan, hogy lásson vagy halljon valamit arrafelé, félrehúzta a sáskát, de olyan kissé, hogy az arca láthatatlan maradt.

Végül megszólították a férfit.

„Nem te vagy a názáreti József?”

A beszélő a közelben állt.

– Így hívnak – felelte József, komolyan megfordulva. – És te – ó, béke legyen veled! barátom, Rabbi Sámuel!

„Ugyanezt adom vissza neked is.” A rabbi szünetet tartott, a nőre nézett, majd hozzátette: „Béke legyen veled, házad népével és minden segítőddel.”

Az utolsó szóval egyik kezét a mellére tette, és a nő felé biccentett, aki, hogy lássa őt, addigra már annyira kihúzta a fürtjeit, hogy egy röviddel a leánykora után kinőtt arcot pillantott meg. Erre az ismerősök jobb kezüket megragadták, mintha az ajkukhoz akarnák emelni őket; az utolsó pillanatban azonban elengedték a kapcsot, és mindegyikük megcsókolta a saját kezét, majd tenyerét a homlokára tette.

– Olyan kevés por van a ruhádon – mondta a rabbi bizalmasan –, hogy arra következtetek, apáink városában töltötted az éjszakát.

– Nem – felelte József –, mivel csak éjszaka tudtunk volna Betániába érni, ott a khánban szálltunk meg, és napkeltekor ismét útra keltünk.

„Hosszú út áll előtted akkor... remélem, nem Joppéba.”

„Csak Betlehembe.”

A rabbi arca, amely addig nyílt és barátságos volt, most komor és baljóslatú lett, és köhögés helyett morgással köhintette meg a torkát.

– Igen, igen, értem – mondta. – Betlehemben születtél, és most oda jársz a lányoddal, hogy adóztassanak, Caesar parancsára.

Jákob fiai olyanok, mint az egyiptomi törzsek – csak nincs sem Mózesük, sem Józsuéjuk. Hogy estek el a hatalmasok?

József anélkül válaszolt, hogy megremegett volna az arca vagy a testtartása:

– Az a nő nem a lányom.

De a rabbi ragaszkodott a politikai eszméhez; és anélkül, hogy észrevette volna a magyarázatot, folytatta: „Mit keresnek a zelóták Galileában?”

– Ács vagyok, és Názáret egy falu – mondta József óvatosan. – Az utca, amelyen a padom áll, nem vezet egyetlen városba sem. A favágás és a deszkafűrészelés nem hagy időt arra, hogy részt vegyek a felek vitáiban.

– De te zsidó vagy – mondta a rabbi komolyan. – Te zsidó vagy, és Dávid leszármazottja. Lehetetlen, hogy örömödet leld bármilyen adó fizetésében, kivéve a Jehovának ősi szokás szerint adott sékelt.

József hallgatott.

– Nem panaszkodom – folytatta barátja –, az adó összege miatt – egy dénár csekélység. Ó, nem! Az adó kivetése a vétség. És különben is, mi más a megfizetése, mint a zsarnokságnak való alávetés? Mondd, igaz, hogy Júdás azt állítja magáról, hogy ő a Messiás? Te a követői között élsz.

„Hallottam, hogy a követői azt mondják, hogy ő a Messiás” – válaszolta József.

Ekkor félrehúzták a fátyolhajlatot, és egy pillanatra a nő egész arca fedetlenné vált. A rabbi tekintete arrafelé vándorolt, és volt ideje megpillantani egy ritka szépségű arcot, amelyet élénk érdeklődés sugárzott; majd pír terült szét az arcán és a homlokán, és a fátyol visszakerült a helyére.

A politikus elfelejtette a témáját.

– Csinos a lányod – mondta halkan.

– Nem a lányom – ismételte meg József.

A rabbi kíváncsisága felébredt; ezt látva a názáreti sietve hozzátette: „Ő a betlehemi Joachim és Anna gyermeke, akikről legalább hallottál; mivel nagy hírnévnek örvendtek…”

– Igen – jegyezte meg a rabbi tisztelettudóan –, ismerem őket. Dávid egyenes ági leszármazottai. Jól ismertem őket.

– Nos, most már halottak – folytatta a názáreti. – Názáretben haltak meg.

Joachim nem volt gazdag, mégis egy házat és egy kertet hagyott hátra, hogy megoszthassa lányai, Marian és Mary között. Ez is egy közülük; és hogy megmentse a vagyon rá eső részét, a törvény előírta, hogy legközelebbi rokonához menjen feleségül. Ő most a feleségem.

– És te voltál…

„A nagybátyja.”

„Igen, igen! És mivel mindketten Betlehemben születtetek, a római arra kényszerít, hogy őt is számba vegyétek.”

A rabbi összekulcsolta a kezét, és felháborodottan az égre emelte tekintetét, felkiáltva: „Izrael Istene él! Övé a bosszú!”

Azzal megfordult és hirtelen elment. Egy közelben álló idegen, látva József ámulatát, halkan megszólalt: „Rabbi Sámuel fanatikus. Júdás sem vadabb.”

József, mivel nem akart beszélni a férfival, úgy tűnt, nem hallja, és azzal volt elfoglalva, hogy egy kis halomba gyűjtse a szamár által szétszórt füvet; ezután ismét a botjára támaszkodott, és várt.

Egy óra múlva a csapat kilépett a kapun, és balra fordulva elindult a Betlehembe vezető úton. A Hinnom völgyébe vezető lejtő meglehetősen szakaszos volt, itt-ott elszórtan álló vad olajfák díszítették. A názáreti óvatosan, gyengéden sétált az asszony mellett, kezében a vezetőszíjjal.

Bal oldalon, délre és keletre a Sion-hegy körül húzódva, a városfal magasodott, jobb oldalon pedig a völgy nyugati határát alkotó meredek kiemelkedések.

Lassan elhaladtak a Gihon alsó tavánál, amelyből a nap gyorsan űzte ki a királyi domb fogyatkozó árnyékát; lassan haladtak, párhuzamosan haladva a Salamon-tavakból kivezető vízvezetékkel, egészen a kúria helyéig, amelyet ma a Gonosz Tanács dombjának neveznek; ott elkezdtek felkapaszkodni Refaim síkságára. A nap rikítóan sütött a híres hely köves oldalára, és a nap hatására Mária, Joachim lánya, teljesen lehullatta fejéről a fátyolfüggönyt, és felfedte a fejét.

József elmesélte a filiszteusok történetét, akiket Dávid meglepett a táborukban. Dávid unalmasan beszélt, egy unalmas ember ünnepélyes arcával és élettelen modorával. A nő nem mindig hallotta meg.

Bármerre is járnak a szárazföldön és a hajókon az emberek, a zsidó arca és alakja ismerős. A faj fizikai típusa mindig is ugyanaz volt; mégis voltak egyéni eltérések. „Pirospozsgás, szép arcú és jóképű volt.” Ilyen volt Isai fia, amikor Sámuel elé vitték. Az emberek képzeletét azóta is a leírások uralják. A költői szabadság kiterjesztette a zsidók sajátosságait…nevezetes leszármazottainak őse. Tehát minden ideális Salamonunknak világos arca van, haja és szakálla gesztenyebarna az árnyékban, és aranyszínű a napon. Azt is elhitetik velünk, hogy ilyenek voltak a szeretett Absolon fürtjei. És hiteles történelem hiányában a hagyomány nem kevésbé szeretettel bánt azzal, akit most követünk a vörös király szülővárosába.

Nem volt több tizenöt évesnél. Alakja, hangja és modora a lánykorból való átmenet időszakára utalt. Arca tökéletesen ovális volt, bőrszíne inkább sápadt, mint világos. Az orra hibátlan; kissé szétnyílt ajkai teltek és érettek, melegséget, gyengédséget és bizalmat kölcsönözve a száj vonalainak; a szemek kékek és nagyok voltak, lelógó szemhéjak és hosszú szempillák árnyékolták őket; és mindezzel összhangban egy aranyhaj özöne, a zsidó menyasszonyoknak megengedett stílusban, szabadon hullott a hátára az utasülésig, amelyen ült. A nyakán és a nyakán az a pihés puhaság látszott, ami miatt a művész kételkedik abban, hogy a kontúr vagy a szín hatásáról van-e szó. A vonásoknak és a személyiségnek ezekhez a bájos vonásaihoz mások, meghatározhatatlanabbak is társultak - a tisztaság légköre, amelyet csak a lélek adhat, és az elvontság természetes azok számára, akik sokat gondolnak a megfoghatatlan dolgokról. Gyakran remegő ajkakkal emelte tekintetét az égre, amely maga sem volt mélyebb kék; gyakran keresztbe fonta a kezét a mellén, mintha imádatot és imát fejezne ki; Gyakran felemelte a fejét, mintha hívó hangra várna izgatottan. Joseph időnként, a férfi lassú szavai közepette, feléje fordult, és amikor észrevette, hogy arckifejezése mintha fénytől gyúlna, elfelejtette a témát, és lehajtott fejjel, csodálkozva, továbbvánszorgott.

Így kerülték meg a nagy síkságot, és végül elérték a Mar Elias magaslatot; ahonnan egy völgyön át megpillantották Betlehemet, a régi, régi Kenyérházat, fehér falai egy hegygerincet koronáztak, és a levéltelen gyümölcsösök barna, omladozó gödre fölött ragyogtak. Megálltak ott és megpihentek, miközben József megmutatta a szent helyeket; aztán lementek a völgybe a kúthoz, amely Dávid erős embereinek egyik csodálatos hőstette színhelye volt. A keskeny tér zsúfolásig tele volt emberekkel és állatokkal. Józsefet félelem fogta el – félelem, hogy ha a város annyira zsúfolt lesz, nem lesz hely a nemes Máriának. Késlekedés nélkül továbbsietett, elhaladt a kőoszlop mellett, amely Ráhel sírját jelezte, fel a kertes lejtőn, senkinek sem köszönve a sok ember közül, akikkel útközben találkozott, míg meg nem állt a kán kapuja előtt, amely akkoriban a falu kapuján kívül állt, egy útkereszteződés közelében.

A BETLEHEMI BARLANG.

Legegyszerűbb formájukban bekerített, ház vagy fészer nélküli települések voltak, gyakran kapu vagy bejárat nélkül. Helyüket árnyék, védelem vagy víz szempontjából választották ki. Ilyen fogadók voltak azok, amelyek Jákobot szállásolták el, amikor feleséget keresett Padan-Arámban. Hasonlóikat ma is látni a sivatag megállóhelyein. Másrészt némelyikük, különösen a nagyvárosok, például Jeruzsálem és Alexandria közötti utakon fekvők, fejedelmi intézmények voltak, az őket építő királyok jámborságának emlékművei. Általában azonban nem voltak többek egy sejk házánál vagy birtokánál, amelyben – mint egy főhadiszálláson – irányította törzsét. Az utazók elszállásolása volt a legkisebb hasznuk; piacok, gyárak, erődök voltak; a kereskedők és kézművesek gyülekezési és tartózkodási helyei éppúgy, mint menedékhelyek a későn érkező és vándorló utazók számára. Falaikon belül, egész évben zajlottak a város megsokszorozott napi üzleti tevékenységei.

Ezeknek a fogadóknak az egyedülálló vezetése volt az a jellemző, amely valószínűleg a leginkább megütötte a nyugati emberek elméjét. Nem volt házigazda vagy háziasszony; nem volt hivatalnok, szakács vagy konyha; a kapunál álló intéző a kormány vagy a tulajdonjog minden látható bizonyítéka volt. Az érkező idegenek kedvükre maradtak anélkül, hogy számot adtak volna róluk. A rendszer következménye az volt, hogy aki jött, annak magával kellett hoznia élelmét és kulináris felszerelését, vagy meg kellett vásárolnia azokat a kán kereskedőitől. Ugyanez a szabály vonatkozott az ágyára, a fekvőhelyére és az állatai takarmányára is. Vizet, pihenést, menedéket és védelmet várt a tulajdonostól, és ezek borravalók voltak. A zsinagógák nyugalmát néha megtörték a veszekedő vitatkozók, de a kánokét soha. A házak és minden tartozékuk szent volt: egy kút sem volt az.

A betlehemi kán, amely előtt József és felesége megállt, jó példája volt a maga nemében, mivel sem nem volt túl primitív, sem túl fejedelmi előkelő.

Az épület tisztán keleti stílusú volt; vagyis egy négyszögletes, nyers kövekből épült, egyemeletes, lapostetős tömb, kívülről ablak nélkül, és csak egyetlen főbejárattal – egy ajtónyílással, amely egyben kapu is volt a keleti oldalon, vagyis elöl. Az út olyan közel vezetett az ajtóhoz, hogy a krétapor félig befedte a szemöldökfát. Egy lapos sziklákból álló kerítés, amely a halom északkeleti sarkánál kezdődött, sok méterre húzódott lefelé a lejtőn egy olyan pontig, ahonnan nyugat felé egy mészkősziklához vezetett; ezáltal az, ami a legnagyobb mértékben elengedhetetlen volt egy tiszteletre méltó kán számára – biztonságos terráriummá vált az állatok számára.

Egy olyan faluban, mint Betlehem, mivel csak egy sejk élt ott, nem is lehetett több egynél több kán; és bár a helyen született, a názáreti, mivel régóta máshol élt, nem igényelhetett vendégszeretetet a városban. Ráadásul az összeírás, amiért jött, hetekig vagy hónapokig is eltarthatott; a tartományokban a római megbízottak közmondásosan lassúak voltak; és hogy ilyen bizonytalan időre ismerősökre vagy rokonokra kényszerítse magát és feleségét, szóba sem jöhetett. Így mielőtt közeledett volna a nagy házhoz, miközben még a lejtőn mászott felfelé, a meredek helyeken a szamarat siettetve, a félelem, hogy nem talál szállást a kánnál, fájdalmas szorongássá vált; mert azt tapasztalta, hogy az út tele van férfiakkal és fiúkkal, akik, Nagy hűhóval szarvasmarháikat, lovaikat és tevéiket a völgybe és vissza vitték, némelyiket itatni, némelyiket a szomszédos barlangokba. És amikor a közelükbe ért, aggodalmát nem csillapította az a felfedezés, hogy egy tömeg áll az intézmény ajtaját elzárva, míg a szomszédos, széles bekerített terület már zsúfolásig tele volt.

– Nem érhetjük el az ajtót – mondta Joseph a rá jellemző lassan. – Álljunk meg itt, és derítsük ki, ha tudjuk, mi történt.

A feleség válasz nélkül csendben félrehúzta a nyálkás arcát. Arcán először a fáradtság kifejezése érdekessé változott. Egy olyan gyülekezet szélén találta magát, amely nem lehetett más, mint kíváncsiság tárgya számára, bár elég gyakori volt a kánoknál azokon az utakon, amelyeken a nagy karavánok szoktak közlekedni. Gyalogos férfiak rohangáltak ide-oda, éles hangon beszélgetve Szíria minden nyelvén; lóháton ülő férfiak kiabáltak a tevéken ülő férfiaknak; férfiak kételkedve küzdöttek a dühös tehenekkel és a megriadt juhokkal; férfiak kenyeret és bort árultak; és a tömegben egy csorda fiú, akik látszólag egy kutyacsordát üldöztek.

Úgy tűnt, mindenki és minden egyszerre mozgásban van.

Lehetséges, hogy a szép néző túl fáradt volt ahhoz, hogy sokáig lenyűgözze a látvány; kis idő múlva felsóhajtott, leült a hintóba, és mintha békét és pihenést keresne, vagy valakire várna, dél felé tekintett, fel a Paradicsom-hegy magas szikláira, amelyek akkor halványan vöröslöttek a lenyugvó nap alatt.

Miközben így nézelődött, egy férfi furakodott ki a tömegből, megállt a szamár közelében, és dühös homlokkal fordult hátra. A názáreti megszólította.

„Mivel az vagyok, aminek feltételezlek, jó barátom – Júda fia –, megkérdezhetem, mi az oka ennek a sokaságnak?”

Az idegen vadul megfordult; de látva József komoly arcát, amely annyira illett mély, lassú hangjához és beszédéhez, félig üdvözlésképpen felemelte a kezét, és így válaszolt:

„Béke veled, rabbi! Júda fia vagyok, és válaszolok neked. Bét-Dagonban lakom, amely, tudod, egykor Dán törzsének földjén volt.”

– Modinból Joppéba vezető úton – mondta József.

– Ó, Bét-Dagonban voltál – mondta a férfi, és az arca még jobban megenyhült. – Micsoda vándorok vagyunk mi, Júda lakói! Sok éven át távol voltam a hegygerinctől – az ősi Efrátától, ahogy apánk, Jákob nevezte. Amikor elterjedt a kiáltvány, miszerint minden hébert számba kell venni szülővárosában –, az a dolgom, Rabbi.

József arca kifejezéstelen maradt, mint egy maszk, miközben megjegyezte: „Én is ezért jöttem – én és a feleségem.”

Az idegen Maryre pillantott, majd hallgatott. A nő Gedor kopasz csúcsát nézte. A nap megsütötte felfelé fordított arcát, és betöltötte szeme ibolyaszínű mélységét; szétnyílt ajkán pedig egy olyan vágy remegett, ami egy halandó számára nem lehetett volna. Egy pillanatra szépségének minden emberi mivolta mintha szertefoszlott volna: olyan volt, amilyennek elképzeljük azokat, akik a kapu közelében ülnek a Mennyország átszellemítő fényében. A beth-dagoni meglátta annak az eredetijét, ami évszázadokkal később zseniális látomásként jutott el Sanzio, az isteni lény elé, és halhatatlanná tette őt.

„Miről is beszéltem? Ó! Emlékszem. Épp ezt akartam mondani, amikor meghallottam a parancsot, hogy idejöjjek, dühös lettem. Aztán eszembe jutott az öreg domb, a város és a völgy, amely Kidrón mélyébe süllyed; a szőlőtőkék, gyümölcsösök és gabonaföldek, amelyek Boáz és Ruth napjai óta mindig ugyanazok voltak; az ismerős hegyek – Gedor itt, Gibea amott, Mar Illás amott –, amelyek gyermekkoromban a világ falai voltak számomra; és megbocsátottam a zsarnokoknak, és eljöttem – én, Ráhel, a feleségem, és Debóra és Mikál, Sáron rózsái.”

A férfi ismét szünetet tartott, és hirtelen Máriára nézett, aki most őt nézte és figyelt. Aztán így szólt: „Rabbi, nem jönne a feleséged az enyémhez? Megláthatod őt ott a gyerekekkel, a ferde olajfa alatt az út kanyarulatában. Mondom neked” –Józsefhez fordult, és határozottan mondta –, „mondom neked, a kán tele van. Hiába kérdezősködsz a kapuban.”

József akarata lassú volt, akárcsak az elméje; habozott, de végül így válaszolt: „Kedves az ajánlat. Akár van hely számunkra a házban, akár nincs, elmegyünk meglátogatni az embereiteket. Hadd beszéljek személyesen a kapuőrrel. Hamarosan visszajövök.”

És a vezetőszíjat az idegen kezébe adva, belenyomakodott a nyüzsgő tömegbe.

Az őr egy hatalmas cédrustömbön ült a kapun kívül. Mögötte egy gerely támasztva volt a falnak. Mellette egy kutya guggolt a tömbön.

„Jehova békéje legyen veletek!” – mondta József, végre szembeszállva az őrrel.

„Amit adsz, azt találd meg újra; és ha megtalálod, sokszorozódjék meg neked és a tieidnek” – felelte az őr komolyan, bár mozdulatlanul.

– Betlehemi vagyok – mondta József a rá jellemző leghatározottabb hangon. – Nincs-e hely a…?

„Nincs ilyen.”

„Lehet, hogy hallottál már rólam – a názáreti Józsefről. Ez atyáim háza. Dávid leszármazottja vagyok.”

Ezek a szavak tartották a názáreti reményét. Ha cserbenhagyták, a további kérés hiábavaló volt, még a sok sékel felajánlása is. Júda fiának lenni egy dolog volt – a törzs véleménye szerint nagy dolog; Dávid házából származni megint más; egy héber nyelvén nem lehetett nagyobb dicsekedés. Ezer év, vagy még több telt el azóta, hogy a fiús pásztor Saul utódja lett, és királyi családot alapított. Háborúk, csapások, más királyok és az idő számtalan homályos folyamata a sors tekintetében leszármazottait a közönséges zsidó szintre süllyesztette; a kenyér, amit ettek, soha nem volt szerényebb fáradságból származott; mégis részesültek a szentül őrzött történelemből, amelynek a családfája volt az első és az utolsó fejezete; nem válhattak ismeretlenné; miközben bárhová is mentek Izraelben, az ismeretség tiszteletet váltott ki magából, amely áhítattal egyenértékű volt.

Ha ez így lenne Jeruzsálemben és másutt is, akkor a szent család egyik tagja bizonyára ésszerűen hivatkozhatna erre a betlehemi kán kapujában. Azt mondani, ahogy József mondta: „Ez az én atyáim háza”, a legegyszerűbben és szó szerint kimondott igazságot jelentette; mert ez volt az a ház, amelyet Ruth Boáz feleségeként uralt; az a ház, amelyben Isai és tíz fia, Dávid, a legfiatalabb született; az a ház, amelyben Sámuel királyt keresett, és megtalálta; az a ház, amelyet Dávid Barzillai fiának, a barátságos gileádinak adott; az a ház, amelyben Jeremiás imádság által megmentette faja maradékát, akik a babiloniak elől menekültek.

A kérés nem maradt eredménytelen. A kapuőr lecsúszott a cédrustömbről, és a szakállára téve kezét tiszteletteljesen így szólt: „Rabbi, nem tudom megmondani, mikor nyílt ki először ez az ajtó az utazó előtt, de több mint ezer évvel ezelőtt történt; és ez idő alatt nem ismert példa arra, hogy egy jó ember elfordult volna, kivéve, ha nem volt hely, ahol pihenhetett volna. Ha így történt az idegennel, akkor jogos oka kell legyen annak az intézőnek, aki nemet mond Dávid leszármazottjának. Ezért ismét üdvözlök; és ha velem akar jönni, megmutatom, hogy nincs több szállás a házban; sem a szobákban, sem a sátorban, sem az udvarban, még a tetőn sem. Megkérdezhetem, mikor jött?”

– De most.

A kapus elmosolyodott.

„’A jövevény, aki veletek lakik, olyan legyen, mint aki közöttetek született, és szeresd őt úgy, mint magadat.’ Nem ez a törvény, Rabbi?”

József hallgatott.

„Ha ez a törvény, mondhatom-e valakinek, aki régóta jön: »Menj el, más jön, hogy átvegye a helyed«?”

József azonban hallgatott.

„És ha azt mondanám, kié lenne a hely? Nézd csak, mennyien várakoznak, némelyek már dél óta.”

„Kik ezek az emberek?” – kérdezte József a tömeghez fordulva. „És miért vannak itt ilyenkor?”

„Ami kétségtelenül elhozta önnek, Rabbi, a császár rendelete” – az őr kérdő pillantást vetett a názáretire, majd folytatta –

„Elhoztam a házban megszállók nagy részét. Tegnap pedig megérkezett a karaván, amely Damaszkuszból Arábiába és Alsó-Egyiptomba tartott. Ezek itt láthatók, és hozzá tartoznak – emberek és tevék.”

József továbbra is kitartott.

– A bíróság nagy – mondta.

„Igen, de tele van rakománnyal – selyembálákkal, fűszerekkel teli zsebekkel és mindenféle áruval.”

Aztán egy pillanatra a jelentkező arca elvesztette merevségét; fénytelen, bámuló szemei ​​lesütötték tekintetüket. Némi melegséggel így szólt: „Nem törődik magammal, de velem van a feleségem, és hideg az éjszaka – hidegebb ezeken a magaslatokon, mint Názáretben. Nem tud a szabad ég alatt élni. Nincs hely a városban?”

„Ezek az emberek” – a kapus intett a kezével az ajtó előtt álló tömegnek –

„mindannyian kérlelték a várost, és jelentik, hogy a szállások már foglaltak.”

József ismét a földet fürkészte, félig magában mondogatva: „Milyen fiatal! Ha a dombon vetem meg az ágyát, a fagy megöli.”

Aztán ismét beszélt az őrrel.

„Lehetséges, hogy ismerted a szüleit, Joachimot és Annát, akik egykor Betlehemből származtak, és hozzám hasonlóan Dávid leszármazottai voltak.”

„Igen, ismertem őket. Jó emberek voltak. Ez még fiatalkoromban volt.”

Az őr ezúttal gondolatban a földet fürkészte. Hirtelen felemelte a fejét.

„Ha nem tudok helyet csinálni neked” – mondta –, „akkor nem küldhetlek el. Rabbi, mindent megteszek érted, amit tudok. Hányan vannak a társaságodban?”

József elgondolkodott, majd így válaszolt: „A feleségem és egy barátom a családjával, Beth-Dagonból, egy kisvárosból Joppé mellett; összesen hatan voltunk.”„Rendben van. Nem szabad a hegygerincen heverésznetek. Hozzátok az embereiteket, és siessetek; mert amikor a nap lenyugszik a hegy mögött, tudjátok, hogy gyorsan leszáll az éjszaka, és már majdnem itt van.”

„A ház nélküli utazó áldását adom rád; a jövevény áldása következik.”

Így szólva, a názáreti örömmel tért vissza Máriához és a beth-dagonihoz. Kis idő múlva az utóbbi felhozta családját, a szamárháton ülő asszonyokat. A feleség anyai rangú volt, a lányok pedig annak a másolatai, amilyennek fiatalkorában lehetett; és ahogy közeledtek az ajtóhoz, az őr tudta, hogy az egyszerűbb osztályból valók.

– Ő az, akiről beszéltem – mondta a názáreti –, ők pedig a mi barátaink.

Mária fátyla felhúzódott.

„Kék szemek és aranyhaj” – motyogta magában a steward, miután csak őt látta.

„Így nézett ki az ifjú király, amikor Saul elé ment énekelni.”

Aztán elvette József kezéből a szíjat, és így szólt Máriához: „Béke legyen veled, Dávid leánya!” Azután a többiekhez: „Béke legyen mindnyájatokkal!” Majd Józsefhez: „Rabbi, kövess engem!”

A társaságot egy széles, kővel kikövezett átjárón vezették keresztül, amelyen keresztül beléptek a kán udvarába. Egy idegen számára a látvány különös lett volna; de észrevették a minden oldalról sötéten rájuk ásító köveket és magát az udvart is, csak hogy felfigyeljenek a zsúfoltságra. Egy a rakományok tárolására fenntartott ösvényen, majd onnan egy, a bejáratnál lévőhöz hasonló átjárón keresztül jutottak ki a házhoz csatlakozó bekerített területre, és tevékre, lovakra és szamarakra bukkantak, akik szoros csoportokban szundikáltak kikötve; közöttük voltak a gondozók, sok ország emberei; és ők is aludtak vagy csendben figyelték az eseményeket. Lassan mentek le a zsúfolt udvar lejtőjén, mert a nők unalmas hordozóinak saját akaratuk volt. Végül egy ösvényre tértek, amely a kánra nyugaton néző szürke mészkőszikla felé vezetett.

– A barlanghoz megyünk – mondta Joseph szűkszavúan.

A kalauz addig időzött, amíg Mary oda nem ért hozzá.

– A barlang, ahová megyünk – mondta neki –, biztosan a te ősöd, Dávid üdülőhelye volt. Az alattunk lévő mezőről és a völgyben lévő kútból szokta oda hajtani a nyáját biztonságba; és később, amikor király lett, visszatért ide a régi házba pihenésre és egészségre, nagy állatsorokkal. A jászolok még mindig olyanok, mint az ő idejében voltak. Jobb egy ágy a padlón, ahol aludt, mint egy az udvaron vagy az út szélén. Ó, itt van a ház a barlang előtt! Ezt a beszédet nem szabad a felajánlott szállás mentegetőzéseként értelmezni. Nem volt szükség mentegetőzésre. A hely akkoriban a legjobb volt. A vendégek egyszerű emberek voltak, akik életmódjuknak köszönhetően könnyen kielégíthetőek voltak. Az akkori zsidók számára ráadásul a barlangokban való lakhatás ismerős volt, amit a mindennapi események és a zsinagógákban hallott szombatokról tettek azzá. A zsidó történelem mennyi része, a történelem legizgalmasabb eseményei közül mennyi történt barlangokban! Továbbá ezek az emberek betlehemi zsidók voltak, akik körében ez a gondolat különösen gyakori volt; mivel környékük bővelkedett nagy és kicsi barlangokban, amelyek közül néhány az emiek és a hóriak idejétől fogva lakóhely volt. Az sem sértette őket, hogy a barlang, ahová vitték őket, istálló volt, vagy az volt. Egy pásztorfaj leszármazottai voltak, akiknek nyájai rendszerint megosztották lakóhelyeiket és vándorlásaikat. Ábrahámtól örökölt szokás szerint a bedawin sátra ma is menedéket nyújt lovainak és gyermekeinek egyaránt. Így hát vidáman engedelmeskedtek a gondozónak, és a házat bámulták, csupán természetes kíváncsiságot érezve.

Minden, ami Dávid történetével kapcsolatos, érdekes volt számukra.

Az épület alacsony és keskeny volt, csak kissé emelkedett ki a sziklából, amelyhez hátul csatlakozott, és teljesen ablaktalan. Üres homlokzatán egy ajtó volt, hatalmas zsanérokon nyílva, és vastagon okkersárga agyaggal bevonva. Miközben a zár fa retesztjét visszanyomták, a nőket lesegítették utasaikról. Az ajtó kinyílásakor az őr kiáltott:

"Jöjjön be!"

A vendégek beléptek, és körülnéztek. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a ház csupán álarc vagy takaró egy természetes barlang vagy grotto szájának, amely valószínűleg negyven láb hosszú, kilenc vagy tíz láb magas és tizenkét vagy tizenöt láb széles volt. A fény beáradt az ajtón, egyenetlen padlón, a kamra közepén elhelyezkedő gabona- és takarmányhalmokra, agyagedényekre és háztartási holmikra vetült. Az oldalak mentén jászolok álltak, elég alacsonyak az alváshoz, és cementbe rakott kövekből épültek. Nem voltak ott semmilyen bokszok vagy válaszfalak. A por és a pelyva megsárgult a padlón, kitöltötte az összes repedést és mélyedést, és megsűrítette a pókhálókat, amelyek a mennyezetről szennyesvászon-darabokként hullottak alá; egyébként a hely tiszta volt, és látszólag olyan kényelmes, mint a kán bármelyik boltíves sikátora.

Valójában egy barlang volt a Lewen modellje és első javaslata.

– Gyertek be! – mondta az idegenvezető. – Ezek a padlón lévő kupacok az olyan utazóknak valók, mint ti. Vigyetek belőlük, amennyire szükségetek van.

Aztán Máriához szólt.

– Pihenhetsz itt?

– A hely megszentelt – felelte a nő.

"Akkor búcsúzom tőletek. Béke legyen veletek!"

Amikor elment, azzal szorgalmasan dolgoztak, hogy lakhatóvá tegyék a barlangot.

(könyv- Lew Wallace: Ben Húr)