Mózes és Mirjám dicsőitő éneke

Az egész egyiptomi sereg odaveszett, senki, még a fáraó sem maradt életben. (Zsolt 136:15). De a fáraót és seregét a Vörös-tengerbe szorította, mert örökké tart szeretete. /RÚF/ Döbbenetes vereség volt ez az egyiptomiakra nézve, Isten népének pedig hatalmas diadal. Nem is csoda, hogy a történelmük során a zsidók mindvégig, egészen a mai napig elbeszélik ennek eseményeit.

(2Móz 15:1-21). Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az Úrnak: Éneket mondok az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett. (2) Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom. (3) Az Úr vitéz harcos, „az Úr” az ő neve. (4) Szekereit, hadát a fáraónak tengerbe vetette, válogatott, legjobb harcosai belevesztek a Vörös-tengerbe. (5) Elborította őket a mélység, kőként szálltak a mélybe. (6) Jobbod, Uram, dicső az erőtől, jobbod, Uram, szétzúzza az el lenséget. (7) Nagy fenséggel elsöpröd támadóidat. Ha elszabadul haragod, megemészti őket, mint tarlót a tűz. (8) Haragod szelétől föltornyosultak a vizek, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a mélység a tenger szívében. (9) Üldözöm, megvan! – így szólt az ellenség. – Zsákmányt osztok mindjárt, kitöltöm a bosszúmat rajtuk. Kardomat kirántom ellenük, kezemmel kiirtom őket. (10) Rájuk fújtál szeleddel, s elborította őket a tenger. Mint ólom merültek el a hatalmas vízben. (11) Kicsoda olyan az istenek között, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges szentségében, félelmetes dicső tetteiben, csodákat cselekvő, mint te? (12) Kinyújtottad jobbodat, és elnyelte őket a föld. (13) Hűségesen terelgeted e megváltott népet, erőddel vezeted őt szent hajlékodba. (14) Hallják a népek, s beleremegnek, fájdalomban vonaglanak Filisztea lakói. (15) Megrémülnek majd Edóm fejedelmei, Móáb hatalmasait rettegés fogja el, kétségbeesik Kánaán minden lakosa. (16) Rettentő félelem szakad rájuk, hatalmas karodtól néma kővé válnak, míg átvonul a néped, Uram, míg átvonul ez a nép, amelyet kiváltottál. (17) Beviszed, és elülteted őket örökségednek hegyén, melyet lakó helyednek készítettél, Uram, a szent helyen, Uram, mit kezed tett szilárddá. (18) Az Úr uralkodik örökkön-örökké! (19) Amikor a fáraó lovai a harci kocsikkal és a lovasokkal együtt a tengerbe értek, az Úr visszafordította rájuk a tenger vizét, Izráel fiai azonban szárazon mentek át a tenger közepén. (20) Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nővére dobot vett a kezébe, és a többi asszony is mind kivonult utána dobolva és körtáncot járva. (21) Mirjám így énekelt előttük: Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett! /RÚF/

 Ez az ének az Urat dicséri, aki hatalmas harcos, legyőzte népe ellenségeit. Mózes hosszasan fejtegeti ezt a témát, hangsúlyozva, hogy Isten, az Úr az erőssége, éneke, szabadítója. Nincs hozzá fogható, „Kicsoda olyan felséges, mint te, szentségedben, félelemmel dicsérendő és csodatévő”? (2Móz 15:11), /ÚRK/

Mózes éneke csak Istenről szól, arról, hogy ki Ő és mit tesz. Mózes magasztalja, dicséri és csodálja az Urat népéért végbevitt hatalmas tetteiért. Irántunk való jósága természetes módon ébreszt hálát és tiszteletet. A tartalmas lelki élet előfeltétele, hogy értékeljük szeretetét. Mózes különösen kiemeli Isten állhatatos szeretetét, dicsőíti az Urat, mert megszabadított népét egészen szent lakóhelyükig vezetni fogja. Megjövendöli, hogy Isten megalapítja szentélyét öröksége hegyén (2Móz 15:17), ami Sionra és a jeruzsálemi templomra mutat előre. 

 (Jel 15:2-4)  (2)És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, a kik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, a kiknek kezében valának az Istennek hárfái.(3) És énekelik vala Mózesnek az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya! (4) Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedül vagy szent. Mert eljőnek mind a pogányok és lehajolnak előtted; mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek. /Kar/...versében a megváltottak Mózes és a Bárány énekét éneklik. El tudjuk képzelni, miként hangzik majd a mennyben Isten dicsérete hatalmas, csodálatos tetteiért, azért, mert Ő igaz, igazságosan ítél, igazságosan cselekszik és szent?

Figyeljük meg az ének utolsó sorát: „mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid”. (Jel 15:4), /HUNB/ Erre akkor kerül sor, amikor nyilvánvalóvá lesz Isten minden ítélete – különösen azok, amelyeket az évezredeken át büntetlenül maradt gonoszságok és elnyomás felett hozott meg. A nemzetek megváltottai dicsőíteni fogják az Urat ítéleteiért. 

White idézet: A hajnal világosságában Isten megmutatta Izrael sokaságának mindazt, ami megmaradt hatalmas ellenségük hadaiból – a páncélba öltözött holttesteket a partra vetette a víz. A legrettenetesebb veszélyből egyetlen éjszaka tökéletes szabadulást hozott Izrael számára. A harchoz nem szokott rabszolgák hatalmas, de tehetetlen tömege – az asszonyok és a gyermekek, a szarvasmarhák, előttük a tenger, és mögöttük Egyiptom előrenyomuló, hatalmas hadserege – meglátta a vízen átvezető megnyílt ösvényt, és a remélt diadal pillanatában legyőzött ellenségüket. Egyedül Jahve hozta el számukra a szabadulást, és ezért szívük most hálával és hittel fordult felé. Érzelmüket csak Istent dicsérő énekben tudták kifejezni. Az Úr Lelke megnyugodott Mózesen, és ő a hálaadás diadalmas himnuszára tanította meg népét, amelyet a legkorábbi idők legfenségesebb himnuszaként ismer az emberiség: „Éneklek az Úrnak, mert fenséges Ő, lovat lovasával tengerbe vetett.” – Pátriárkák és próféták, 287-288./old.