Isten háborúzik a gonoszság ellen

 

„Mindezeket a királyokat és földjüket egy út során hódította meg Józsué, mivel az Úr, Izráel Istene harcolt Izráelért.” (Józs 10:42), /ÚRK/

 Józsué könyve időnként felkavaró jeleneteket mutat be. Súlyos kérdéseket vet fel, amikor a szent vagy isteni háború emberek egy csoportjának felhatalmazást ad arra, hogy elpusztítsa más emberek csoportját.

 A szent háború kérdésének a megértése az Ótestamentumban igazi kihívás. Isten úgy jelenik meg a könyvben, mint a világegyetem mindenható Ura; így minden, ami itt történik, valamilyen módon a közvetlen vagy közvetett akaratához kell, hogy kapcsolódjon. Ezzel pedig a „Hogy engedhette meg mindezt Isten?” kérdés nem megkerülhető. Isten maga is bekapcsolódik az összeütközésbe, amely lényegesen hatalmasabb, mint bármilyen háború vagy csata, ami valaha zajlott az emberiség történelmében. Egy olyan küzdelemről beszélünk, amely életünk minden aspektusát áthatja. Az is világos, hogy az események – legyenek akár bibliaiak, akár a világi történelemből valók – egyedül e konfliktus fényében érthetők meg teljesen.

White idézet: A pogány nemzetek ócsárolták Istent és népét, mert Izrael nem volt képes bevenni Kánaánt mindjárt Egyiptom elhagyása után, úgy, ahogy elvárták volna. Ellenségeik ujjongtak, hogy a héberek oly sokáig vándoroltak a pusztában, s gúnyolódva állapították meg, hogy a héberek Istene nem képes bevinni őket az ígéret földjére. Az Úr most jelentőségteljesen megmutatta hatalmát és kegyelmét, megnyitotta népe előtt a Jordánt, és ellenségei nem ócsárolhatták többé őket. – Pátriárkák és próféták, 486./old.

 Jerikó lakosainak teljes pusztulása a Mózes által adott Kánaán lakóira vonatkozó korábbi parancs beteljesedése volt: „…megvered őket: mindenestől veszítsd ki őket”. (5Móz 7:2)

„De e népnek városaiban, amelyeket örökségül ad néked az Úr, a te Istened, ne hagyj élni csak egy lelket is”. (5Móz 20:16) 

Sokaknak e parancsolat a Biblia más részeiben megparancsolt szeretet és jóság lelkületével ellentétesnek látszik, pedig valójában ezek is a végtelen bölcsesség és jóság utasításai voltak. Isten Kánaánban akarta megalapítani Izraelt, hogy ott nemzetté, kormányzattá fejlődve e földön kinyilatkoztassa királyságát általuk. Nekik nemcsak az igazi vallás örököseivé kellett lenniük, hanem az egész földön el kellett terjeszteniük annak elveit. A kánaániták azonban akkor már a legromlottabbak, a leglealacsonyítóbb pogányság követői voltak, s szükséges volt, hogy megtisztítsák a földet attól, ami megakadályozná Isten kegyelmes céljának beteljesítését.

 Kánaán népének elég lehetősége volt bűnbánatra. Negyven évvel ezelőtt az Egyiptom feletti ítélet és a Vörös-tengeren való átkelés bizonyítéka volt Izrael Istene legfőbb hatalmának. És most Midián, Gileád és Básán királyainak legyőzése ugyancsak megmutatta, hogy minden isten felett áll Jahve. Jellemének szentsége és a tisztátalansággal szembeni utálata nyilvánvalóvá lett abban az ítéletben, amellyel Izraelt büntette Baál-Peór förtelmes szertartásaiban való részvételükért. Mindezeket az eseményeket jól ismerték Jerikó lakói. Sokan voltak, akik osztották Ráháb meggyőződését, mely szerint Jahve Izrael Istene, a menny és a föld Istene, de visszautasították az engedelmességet. Mint az özönvíz előtti emberek, úgy a kánaániták is csak azért éltek, hogy káromolják az eget, és tisztátalanná tegyék a földet. A szeretet és az igazságosság megkívánta az Isten elleni lázadók és az emberek ellenségeinek azonnali kiirtását. – Pátriárkák és próféták, 492./old.