Örök boldogság

 „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.” (Zsolt 16:11) {AG 363.1}

Szolgálata során Jézus többnyire a szabadban végezte a munkáját… A legtöbb tanítását a természetben mondta el. {AG 363.2}

A Biblia az üdvözültek örökségét országnak nevezi. A mennyei Pásztor ott az élő vizek forrásaihoz vezeti nyáját. Az élet fája minden hónapban megtermi gyümölcsét, és a fa levelei a nemzeteket fogják szolgálni. Állandó folyamok folynak ott, amelyek kristálytiszták, partjain a lengedező fák árnyékot vetnek az Úr megváltottai számára készített ösvényekre. A messze nyúló síkságok szép dombokká emelkednek, és Isten hegyei felemelik szellős ormaikat. Azokon a békés síkságokon, ama élő folyamok mellett talál otthont Isten népe, amely oly sokáig volt zarándok és vándor. {AG 363.3}

A Biblia elénk tárja a Menny kikutathatatlan gazdagságát és örökkévaló kincseit. Az embert a legerősebb vágya arra ösztönzi, hogy keresse a boldogságát. A Biblia elismeri ezt a vágyát, és megmutatja, hogy az egész Menny egyesül az emberrel az igazi boldogság elnyeréséért tett igyekezetében. Kijelenti azt a feltételt, amelynek alapján az ember elnyerheti Krisztus békességét. Bemutatja az örök boldogság és napfény otthonát, ahol többé nem lesz könny és nélkülözés. {AG 363.4}

Földi otthonunk szépsége emlékeztessen minket a kristályfolyóra és zöld mezőre, a hajladozó fákra és élő kútforrásokra, a fénylő városra, a fehér ruhás énekesekre, mennyei otthonunkra… a szépségnek arra a világára, amelyet egyetlen művész sem tud megfesteni, és egyetlen halandó nyelv sem képes leírni… {AG 363.5}

Véget nem érő korszakokon át növekedhetünk bölcsességben, ismeretben és szentségben. A gondolatoknak mindig új területét fedezhetjük fel. Mindig új szépségre és csodára lelhetünk. Szüntelenül növekszünk értelemben, örömben és szeretetben, tudva, hogy még mindig végtelen öröm, szeretetet és bölcsesség vár ránk. {AG 363.6}

Az édeni körülmények visszaállítása

 

„Házakat építenek, és bennük lakoznak, és szőlőket plántálnak, és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építenek, hogy más lakjék benne; nem úgy plántálnak, hogy más egye a gyümölcsöt, mert mint a fáké, oly hosszú lesz népem élete, és kezeik munkáját elhasználják választottaim.” (Ésa 65:21–22) {AG 362.1}

A Mennyben foglalatosságok várnak ránk. A megváltott állapot nem egyenlő a rest semmittevéssel. {AG 362.2}

Az újjáteremtett Földön a megváltottak azt a munkát végzik, és olyan dolgokban gyönyörködnek, amelyek Ádámot és Évát kezdetben boldoggá tették. Édeni életet élnek a kertben és a mezőn… {AG 362.3}

Ott minden erő kifejlődik, minden képesség kibontakozik. A legnagyszerűbb vállalkozásokat viszik véghez, a legmagasztosabb törekvéseket is megvalósítják, és a legszentebb vágyakat is elérik. Mégis, új magasságok emelkednek előttük, amelyeket mindig felülmúlnak; új csodát szemlélhetnek, új igazságot érthetnek meg, és új célok váltják ki testi, lelki és szellemi erejük tevékenységét. {AG 362.4}

„Az ő szolgái szolgálnak néki” (Jel 22:3). A földi élet a mennyei élet kezdete. Az igazi földi nevelés bevezetés a Menny alapelveibe. Itteni életünk kiképzés az ottani életre. Amik most vagyunk jellemben és szent szolgálatban, az biztos előképe annak, amivé leszünk {AG 362.5}

„...Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon...” (Mt 20:28) Krisztus földi munkáját, a tanítást és pásztorolást a Mennyben is végezni fogja, és a Krisztussal való együttműködésért jutalmunk az a nagyobb hatalom és kiváltság lesz, hogy az eljövendő világban is együtt munkálkodhatunk vele. „...Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok” (Ésa 43:12). Krisztus tanúi leszünk az örökkévalóságban is… {AG 362.6}

Földi életünkben – habár a bűn ezt korlátozza – a legnagyobb öröm és a legmagasabb nevelés a szolgálatban van. Jövendő állapotunkban is, amikor már nem léteznek a bűnös emberiség által emelt akadályok, a legnagyobb örömünk a szolgálatban lesz. Amikor bizonyságot teszünk, újból megismerjük azt, hogy mi „...eme titok dicsőségének gazdagsága... hogy a Krisztus tiköztetek van, a dicsőségnek ama reménysége” (Kol 1:27). {AG 362.7}

Minden szenvedésnek vége

 „És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21:4) {AG 361.1}

A Menny világában nem létezhet fájdalom. A megváltottak otthonában nem lesz könny, halottsiratás és gyászolás. „Nem mondja a lakos: beteg vagyok! A nép, amely benne lakozik, bűnbocsánatot nyer” (Ésa 33:24). A boldogság gazdag áradata egyre nagyobbra duzzad az örökkévalóság folyamán. {AG 361.2}

Elérkezett az az idő, amely felé a szent emberek vágyakozva tekintettek, amióta a lángoló pallos kizárta Édenből az első emberpárt; az idő „Isten tulajdon népének megváltatására” (Ef 1:14). A Földet eredetileg az ember kapta, mint országot, de az ember bűnbe esése után Sátán kezébe került, és a hatalmas ellenség mindaddig megtartja, amíg a megváltás magasztos terve által vissza nem kerül az ember tulajdonába. Mindazt, amit az első Ádám elvesztett, a második Ádám helyreállítja… Isten azért teremtette a Földet, hogy szent és boldog lények lakhelye legyen. Ez a szándéka akkor teljesedik be, amikor Isten hatalma által megújítva, a bűntől és szomorúságtól megszabadítva, a megváltottak örök lakhelye lesz… {AG 361.3}

Ott „örvend a puszta és a kietlen hely, örül a pusztaság, és virul, mint őszike”. „A tövis helyén ciprus nevekedik, és bogáncs helyett mirtusz nevekedik.” „Lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik... és egy kisgyermek őrzi azokat.” „Nem ártanak, és nem pusztítanak sehol szentségemnek hegyén” – mondja az Úr (Ésa 35:1; 55:13; 11:6, 9). {AG 361.4}

A bűnnek csak egy emléke marad, Megváltónk örökre viselni fogja kereszthalálának nyomait. A bűn kegyetlen munkájának semmi emléke nem marad, csak a sebhelyek Krisztus fején, oldalán, kezén és lábán… {AG 361.5}

A nagy küzdelem véget ért. Nincs többé bűn, és nincsenek bűnösök. Az egész világegyetem megtisztult. A végtelen nagy teremtettséget tökéletes harmónia és boldogság tölti be. Tőle, aki mindent teremtett, árad az élet, a fény és az öröm a határtalan téren át. Élők és élettelenek – a legparányibb atomtól a legnagyobb csillagig – tökéletes szépségükkel és felhőtlen boldogságukkal hirdetik, hogy Isten a szeretet. {AG 361.6}

Választás hit által

„A sokaságban, akik kijöttek Egyiptomból, sokan bálványimádók voltak; és a szokás hatalma oly nagy, hogy a gyakorlatot bizonyos mértékben a kánaáni letelepedés után is folytatták titokban. Józsué tisztában volt ezzel a bűnnel az izraeliták között, és világosan látta az ebből fakadó veszélyeket. Őszintén vágyott arra, hogy a héber seregben mélyre ható reformáció történjen. Tudta, hogy ha a nép nem foglal határozottan állást amellett, hogy teljes szívéből szolgálja az Urat, akkor egyre távolabb és távolabb fognak kerülni tőle… Bár a héber sereg egy része lélekben imádta Istent, sokan csak formálisan voltak istenkövetők; semmi buzgalom vagy komolyság nem jellemezte szolgálatukat. Némelyek a szívükben bálványimádók voltak, bár szégyellték volna mindezt bevallani”. (Ellen G. White: Az idők jelei. 1881. május 19.)

 „Ezt az ünnepélyes szövetséget a törvény könyvében jegyezték fel, hogy szentként megőrizzék. Józsué ezután egy nagy követ állított fel egy tölgyfa alatt, amely az Úr szentélye mellett állt. »És ezt mondta Józsué az egész népnek: Íme, ez a kő lesz tanúbizonyságul ellenünk. Mert ez hallotta az ÚR minden beszédét, amelyet szólt nekünk. Tanúbizonyságul lesz ellenetek, ha megtagadjátok Isteneteket« (Józs 24:27), /ÚRK/. Józsué itt egyértelműen kijelenti, hogy a néphez intézett utasításai és figyelmeztetései nem a saját szavai, hanem Isten szavai. Ez a nagy kő a következő nemzedékek számára is tanúskodni fog arról az eseményről, amelynek emlékére állították, és tanúskodni fog a nép ellen, ha az valaha is újra a bálványimádás romlásába süllyedne”. (Ellen G. White: Az idők jelei. 1881. május 26.)

„Hogy megismerje a földnek minden népe az Úrnak kezét, hogy bizony erős az; hogy féljétek az Urat, a ti Isteneteket minden időben.” (Józs 4:24)

 „Józsué halála előtt ismét összegyűltek a törzsek fejedelmei és képviselői Sikemben. Az egész országban egyetlen helynek sem volt annyi szent emléke, mint ennek, amely gondolataikat Istennek Ábrahámmal és Jákóbbal kötött szövetségére irányította, és saját ünnepélyes fogadalmukra is emlékeztette, melyet a Kánaánba való belépéskor tettek… A környéken minden arról tanúskodott, amit Isten értük tett: miként adott nekik földet, amelyet nem ők műveltek; városokat, amelyeket nem ők építettek; szőlőket és olajfákat, amelyeket nem ők plántáltak… Józsué még egyszer áttekintette Izrael történetét, elbeszélte Isten csodálatos munkáját…

 Miután bemutatta Istennek Izrael iránti jóságát, felszólította őket Jahve nevében: Tegyenek vallást, kit akarnak szolgálni: Bizonyos mértékben még mindig gyakorolták titokban a bálványimádást, és Józsué most döntésre hívta a népet… »Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak:« – mondotta – »válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok!« (Józs 24:15) Isten szolgálatára kívánta vezetni őket, de nem kényszerrel, hanem szabad akaratból. A vallás igazi alapja az Isten iránti szeretet. A jutalom reményében vagy a büntetés félelmében való szolgálat értéktelen Isten előtt. A képmutatás és a csupán formai imádat nem kevésbé sértő Isten előtt, mint a nyílt hitehagyás…

 Az idős vezető kérte a népet, hogy nagyon komolyan gondolja meg, amit eléje tárt, és döntsön, valóban úgy akar-e élni, mint a körülötte lakó, romlásba jutott bálványimádó nemzetek… Milyen balgaság Izraelnek azokat az isteneket választani, melyeknek tisztelete miatt az emoreusok kiírtattak! »…én azonban és az én házam« – mondta Józsué – »az Úrnak szolgálunk«. (Józs 24:15) A vezető szívét ihlető buzgalomban a nép is részesült. Felhívása habozás nélküli választ várt. »Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, szolgálván idegen isteneknek«”. (Józs 24:16) (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. 486-488./old.)

Még ma döntsetek

 (Józs 24:29-33). Történt pedig ezek után, hogy meghalt Józsué, Nún fia, az Úr szolgája száztíz éves korában. (30) Eltemették örökségének a területén, Timnat-Szerahban, amely Efraim hegyvidékén, a Gaas-hegytől északra van. (31) Izráel pedig az Urat szolgálta Józsué egész életében meg azoknak a véneknek az idejében, akik túlélték Józsuét, és akik ismerték az Úrnak mindazokat a tetteit, amelyeket véghezvitt Izráelért. (32) József csontjait, amelyeket Egyiptomból hoztak magukkal Izráel fiai, Sikemben temették el, a mezőnek azon a részén, amelyet Jákób vett meg Hamórnak, Sikem atyjának fiaitól száz keszíta ezüstért, és amely József fiainak az öröksége lett. (33) Meghalt Eleázár, Áron fia is, és eltemették fiának, Fineásnak a városában, Gibeában, amelyet Efraim hegyvidékén adtak neki. /RÚF/

 A Józsué és Eleázár haláláról beszámoló utószóban a főpap kijózanítóan zárja le Józsué könyvét. Józsué és Eleázár temetéséről, illetve József csontjainak az eltemetéséről szóló együttes elbeszéléssel kontrasztot teremt az ígéret földjén kívül töltött idő és az ígéret földjén való élet elkezdése között. Nem kell többé vándorolni. A vezetők földi maradványait ezután már nem kell magukkal vinni. A pátriárkák egy barlangban egy Sikem mellett vásárolt telken temették el hozzátartozóikat. Most a nemzet a saját örökségük területén temeti el vezetőit, így az állandóság érzete érkezett el hozzájuk. A pátriárkáknak adott ígéretek beteljesedtek. Jahve hűsége képezi azt a történelmi fonalat, amely Izrael utódait összeköti a jelenével és a jövőjével.

(1Móz 23:13, 19). És így szólt Efrónhoz a föld tulajdonosainak a füle hallatára: Hallgass mégis rám! Megadom a szántóföld árát, fogadd el tőlem, azután oda temetem halottamat. (19) Azután eltemette Ábrahám a feleségét, Sárát a makpélai szántóföld barlangjában, Mamréval, azaz Hebrónnal szemben, Kánaán földjén. /RÚF/; 

(1Móz 25:9-10) Fiai, Izsák és Izmael temették el a makpélai barlangban, Efrónnak, a hettita Cóhar fiának a szántóföldjén, Mamréval szemben, (10) azon a szántóföldön, amelyet Ábrahám a hettitáktól vett meg. Ott temették el Ábrahámot, ahol Sárát, a feleségét. /RÚF/ 

(1Móz 33:19). És a mezőnek azt a részét, ahol sátrat vert, megvette Hamórnak, Sikem apjának a fiaitól száz keszíta ezüstért. /RÚF/

A befejező részek a könyv által elmondott történetet egy nagyobb történelmi eseménysorozathoz kötik, ezzel megnyitják az utat a jövő felé is. Lord George Cary, Canterbury egykori érseke a shrewsburyi Szentháromságtemplomban tartott ünnepi beszédében kijelentette, hogy az anglikán egyház „egy generációra van a kihalástól”.

 Valóban, az egyház mindig egy generációnyira áll a kihalástól, és így volt ez Isten ószövetségi népével is. Izrael történetének nagy fejezete a véghez közelít. A nép jövője azon múlik, milyen válaszokat ad a jövőjével kapcsolatos sokféle kérdésre. Hűségesek lesznek az Úrhoz? Képesek lesznek elfoglalni minden földet, amelyet Isten nekik ígért? Ragaszkodnak majd Jahvéhoz, nem belekeveredve a bálványimádásba? A Józsué által vezetett generáció hűséges volt az Úrhoz; vajon a következő generáció megtartjae azt az irányt, amit nagy vezetőjük felrajzolt eléjük? Minden következő generációnak, amely olvassa Józsué könyvét, szembe kell néznie ezekkel a kérdésekkel. A sikerük azon múlik, milyen természetű válaszokat adnak ezekre a mindennapi életükkel, és miként kapcsolódnak az igazsághoz, amit megörököltek.

(2Tim 4:7). Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam /RÚF/

 White idézet: Józsué szent jellemét nem csúfította el szennyfolt. Bölcs vezető volt, aki egészen odaszentelte életét Istennek. Mielőtt meghalt, összegyűjtötte a héber sereget, és Mózes példáját követve összefoglalta pusztai utazásuk élményeit és Istennek irántuk tanúsított kegyelmes bánásmódját. Ekkor ékesszóló beszédet intézett hozzájuk. Elmondta, hogy Moáb királya harcolt ellenük, és felszólította Bálámot, hogy átkozza meg őket, azonban Isten nem hallgatta meg Bálámot, azért „áldva áldott titeket”. Azután így szólt hozzájuk: „Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak, válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok, akár azokat az isteneket, akiknek a ti atyáitok szolgáltak, amíg túl voltak a folyóvízen, akár az emoreusok isteneit, akiknek földjén lakoztok, én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk. A nép pedig felelt és monda: Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat szolgálván idegen isteneket! Sőt, inkább az Úr, a mi Istenünk az, aki felhozott minket és atyáinkat Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, és aki ezeket a nagy jeleket tette a mi szemünk előtt, és megtartott minket minden utunkban, amelyen jártunk, és mind ama népek között, amelyek között általjöttünk.” (Józs 24:15-17)

 A nép megújította a szövetséget Józsuéval. Így szóltak hozzá: „Mi is szolgálunk az Úrnak, mert ő a mi Istenünk!” (Józs 24:18) Józsué beírta a szövetség szavait egy könyvtekercsbe, amely a Mózesnek adott törvényeket és végzéseket tartalmazta. Az egész Izrael szerette és becsülte Józsuét, és nagyon megsiratták halálát. – A megváltás története, 181-182./old.

 A Krisztus szeretetét ápoló lélek szabadsága, világossága és öröme teljessé lesz Krisztusban. Ebben az emberben nincsenek megosztott gondolatok, és teljes valójában Isten után vágyakozik. Nem emberekhez fordul tanácsért, hogy megtudja, mi a kötelessége, hanem az Úr Jézushoz, minden bölcsesség forrásához. Isten Igéjét kutatva ismeri fel, hogy milyen mértéket állított fel...

 Minél többet tudunk meg az Ige által Krisztusról, annál inkább megtapasztaljuk, hogy szükségünk van rá. Addig nem szabad megnyugodnunk, amíg nem pihenhetünk a Mester igájának és terheinek hordozásában. Minél hűségesebben szolgáljuk Jézust, annál jobban szeretjük és magasztaljuk Őt. Hűséggel végezzünk minden feladatot, amit teljesítünk, legyen kicsi vagy nagy, és minél inkább az Úr ismeretében járunk, annál inkább vágyunk arra, hogy dicsőítsük Őt.

– Mennyei helyeken, 143./old. (május 15.)

Bálványimádás veszélyei

(Józs 24:22-24). Ekkor így szólt Józsué a néphez: Magatok vagytok a tanúi annak, hogy ti választottátok az Urat, hogy őt szolgáljátok. Ők azt felelték: Tanúi vagyunk. (23) Most azért távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek közöttetek vannak, és fordítsátok oda szíveteket az Úrhoz, Izráel Istenéhez! (24) A nép így felelt Józsuénak: Az Urat, a mi Istenünket fogjuk szolgálni, és az ő szavára hallgatunk. /RÚF/

 A bálványimádás fenyegetése nem elméleti probléma. Korábban egy hasonló helyzetben Mózes már kért ilyen döntést a néptől Moáb mezején. 

(5Móz 30:19-20. Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! (20) Szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára, és ragaszkodj hozzá, mert így élhetsz és így lakhatsz hosszú ideig azon a földön, amelyet Istened, az Úr esküvel ígért oda atyáidnak: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. /RÚF/)

 Az itt a látótérbe kerülő istenek immár nem Egyiptom istenei, vagy amelyek a folyón túl voltak, hanem amelyek „köztetek vannak”. Ezért Józsué kérleli a népet, hogy hajtsák a szívüket Isten felé. A héber natah kifejezés jelentése „nyújtani”, „hajlítani”. Úgy mutatja be Istent, mint akitől azt várják, hogy lehajol néphez és meghallja imáikat. 

(2Kir 19:16). Uram, fordulj hozzám figyelmesen, és hallgass meg! Uram, nyisd ki a szemedet, és láss! Halld meg Szanhérib beszédét, aki ideküldte ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent! /RÚF/; 

(Zsolt 31:3-4). Fordítsd felém füledet, siess, ments meg engem! Légy erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam! (4) Mert te vagy az én sziklaváram; vezess és terelgess engem nevedért! /RÚF/; 

(Dán 9:18). Istenem, fordítsd felém füledet, és hallgass meg! Nyisd ki szemedet, és lásd meg: milyen pusztulás ért bennünket és azt a várost, amelyet terólad neveztek el! Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. /RÚF/]

Ezt a hozzáállást várják el Izraeltől később a próféták.

(Ézs 55:3). Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert a Dávid iránti hűségem rendíthetetlen. /RÚF/; 

(Jer 7:24). De nem hallgattak és nem figyeltek rám, hanem megátalkodott gonosz szívük tanácsát követték; hátukat fordították felém, nem pedig arcukat. /RÚF/

Salamon hitehagyására is utal, amikor szíve idegen istenek felé hajlott.

 (1Kir 11:2, 4, 9). Olyan népekből valókat, amelyekről ezt mondta az Úr Izráel fiainak: Ne keveredjetek közéjük, és ők se keveredjenek közétek, mert saját isteneikhez fordítják szíveteket! Ezekhez ragaszkodott Salamon szerelemmel. (4) Így történt, hogy Salamon szívét feleségei vénségére más istenekhez fordították, és szíve nem maradt teljesen Istenéé, az Úré, mint volt apjának, Dávidnak a szíve. (9) Megharagudott azért az Úr Salamonra, mivel elfordult szíve az Úrtól, Izráel Istenétől, aki kétszer is megjelent neki /RÚF/

A bűnös emberi szívnek nincs meg az a természetes hajlama, hogy meghajoljon és hallgasson Isten szavára, tudatos döntésekre van szükség a részünkről ahhoz, hogy Isten akaratának teljesítése felé fordítsuk.

 Az izraeliták válasza szó szerint így hangzik: „odafigyelünk majd az Ő hangjára.” A kifejezés kihangsúlyozza az engedelmesség kapcsolati oldalát. Nem arra kéri őket Isten, hogy rutinból kövessenek holt szabályokat. A szövetség élő kapcsolatról szól Istennel, amit nem lehet puszta szabályokkal kifejezni. Istennek sosem volt az a szándéka, hogy Izrael vallása törvényeskedő legyen, hanem hitben folytatott párbeszédnek és szeretetkapcsolatnak kellett volna lennie a kegyelmes Megváltóval.

 Még azután sincs említés arról, hogy ez valóban megtörtént volna, hogy a nép háromszor megígéri: szolgálni fogják az Urat, ami Józsué parancsának megfelelően azt jelenti, hogy el kell távolítaniuk maguk közül az idegen isteneket. Az egész könyvben általános jellemző, hogy az engedelmesség példájaként Józsué (vagy Mózes) parancsainak teljesítéséről számolnak be. Ennek hiánya most a könyv végén nyitva hagyja Józsué kérését. A könyv központi felhívása az Úr szolgálatára nemcsak Józsué nemzedékének szól, hanem Isten népe minden új nemzedékének is, amely olvassa vagy hallja ezt az üzenetet.

White idézet: Józsué parancsára a szövetség ládáját elhozták Silóból. Igen ünnepélyes alkalom volt, és Józsué Isten jelenlétének jelképével akarta mélyíteni a népre tett hatást. Miután bemutatta Istennek Izrael iránti jóságát, Jahve nevében felszólította őket: tegyenek vallást, kit akarnak szolgálni. Bizonyos mértékben még mindig titokban gyakorolták a bálványimádást, és Józsué most döntésre hívta a népet, hogy vessék ki Izraelből ezt a bűnt. „Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak: válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok!” (Józs 24:15) Isten szolgálatára kívánta vezetni őket, de nem kényszerrel, hanem szabad akaratból. A vallás igaz alapja az Isten iránti szeretet. A jutalom reményében vagy a büntetés félelmében való szolgálat értéktelen az Úr előtt. A nyílt hitehagyás sem sértőbb Isten előtt, mint a képmutatás és a csupán formai imádat.

 Az idős vezető arra kérte a népet, hogy nagyon komolyan gondolja át, amit eléje tárt, és döntsön, valóban úgy akar-e élni, mint a körülötte lakó, romlásba jutott bálványimádó nemzetek. Ha terhére lenne Jahve tisztelete, aki a hatalom és az áldás forrása, úgy válasszon ezen a napon: kinek akar szolgálni – „akinek a ti atyáitok szolgáltak”, aki Ábrahámot kihívta, vagy „az emoreusok isteneit, akiknek földjén lakoztok”. Eme utolsó szavak éles szemrehányást tettek Izraelnek. Az emoreusok istenei nem tudták megvédeni tisztelőiket. Utálatos és megalázó bűne miatt lett e gonosz nemzet elpusztítva, és az egykor birtokolt „jó föld” Isten népének adatott örökségül. Milyen balgaság Izraelnek azokat az isteneket választani, melyeknek tisztelete miatt az emoreusok kiirtattak! „Én azonban és az én házam – mondta Józsué – az Úrnak szolgálunk.” (Józs 24:15) A vezető szívét ihlető szent buzgalom a népre is átragadt. Felhívása habozás nélküli választ várt. „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat szolgálván idegen isteneknek.” (Józs 24:16)

 „Nem szolgálhattok az Úrnak – mondotta Józsué –, mert szent Isten Ő, ...nem bocsátja meg a ti vétkeiteket és bűneiteket.” (Józs 24:19) Mielőtt szó lehetett volna tartós megújulásról, a népet rá kellett vezetni, hogy elismerje: önmaga teljesen képtelen Istennek engedelmeskedni. Az Úr törvényét megszegték, s ez elítélte őket mint törvényszegőket, és nem ad módot a szabadulásra. Amíg saját erejükben és igazságukban bíznak, lehetetlen a bűnbocsánat biztosítani. Nem tudtak eleget tenni Isten tökéletes törvénye követelményének, s így hiábavaló volt a menny szolgálatára tett ígéretük. Csak a Krisztusba vetett hit által biztosíthatták bűneik bocsánatát, és nyerhettek erőt az Atya törvénye iránti engedelmességhez. Fel kellett hagyniuk az üdvösség megszerzésére tett saját erőfeszítéseikkel. Teljesen bízniuk kellett a Megváltó érdemeiben, hogy elfogadhassa őket Isten. – Pátriárkák és próféták, 523-524./old.

Szabadon szolgálni

Mint igaz és hűséges vezető, Józsué tiszteletben tartja a nép szabad akaratát, és azt kívánja, hogy bárcsak szabadon választanák az Urat, nem kényszerből. Pontosan erre utal a „választottátok” ige szándékos használata.

 (Józs 24:22). Ekkor így szólt Józsué a néphez: Magatok vagytok a tanúi annak, hogy ti választottátok az Urat, hogy őt szolgáljátok. Ők azt felelték: Tanúi vagyunk. /RÚF/)

 Más szövegekben a bakhar ige („választani”) Jahve Izraelre eső választását fejezi ki

 (5Móz 7:6-7). Hiszen te Istenednek, az Úrnak szent népe vagy. Téged választott ki Istened, az Úr valamennyi nép közül, amely a földön él, hogy az ő tulajdon népe légy. (7) Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi népnél nagyobbak volnátok – hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép között -, /RÚF/; 

(5Móz 10:15). Mégis csak a te atyáidat kedvelte meg az Úr, őket szerette, és az ő utódaikat, titeket választott ki valamennyi nép közül. Így van ez ma is. /RÚF/; 

(5Móz14:2). Hiszen te Istenednek, az Úrnak szent népe vagy. Téged választott ki az Úr valamennyi nép közül, amely a földön él, hogy az ő tulajdon népe légy. /RÚF/) 

Izrael még az isteni kiválasztás után is szabadon mondhat nemet az Úrnak, ha ez abszurd és értelmetlen is lenne. Mondhat igent, hogy élete folytatódjon, de hátat is fordíthat neki, hogy aztán megszűnjön létezni.

(Józs 24:16-21). Erre így válaszolt a nép: Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneket szolgáljunk! (17) Az Úr a mi Istenünk! Ő hozott föl bennünket és atyáinkat Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, és tette azokat a nagy jeleket a szemünk láttára. Ő vigyázott ránk végig az úton, amelyet megtettünk, és minden nép között, ahol átvonultunk. (18) Kiűzött előlünk az Úr minden népet, akik az országban laktak, még az emóriakat is. Mi is az Urat akarjuk hát szolgálni; bizony, ő a mi Istenünk! (19) Akkor Józsué ezt mondta a népnek: Nem tudjátok ti szolgálni az Urat, mert szent Isten ő, féltőn szerető Isten ő, nem tűri el hitszegéseiteket és vétkeiteket! (20) Ha majd elhagyjátok az Urat, és idegen isteneket szolgáltok, akkor ő újra meg újra csapást hoz rátok, és megsemmisít, ha addig jót is tett veletek. (21) A nép azonban ezt felelte Józsuénak: Nem! Mi az Urat akarjuk szolgálni! /RÚF/

 Határozottan pozitív válaszukkal az izraeliták elismerik, hogy atyáik és a pátriárkák Istene most már a „mi Istenünk” (Józs 24:17-18), és hajlandóak osztatlan hűséggel szolgálni Őt. Egyértelmű hűségüket kifejező szavaikra megerősítést és bátorítást várnánk reakcióként Józsuétól. Mégsem ez történik. A vezető és a nép közötti párbeszéd ekkor radikális fordulatot vesz, amelyben Józsué az ördög ügyvédjét játssza. Isten múltbeli kegyelmes gondviseléséről szóló beszédéből átvált, és fenyegető képet rajzol fel róla, mint akit nem olyan könnyű szolgálni.

 Józsué ismeri az első nemzedék ingatagságát, akik hasonló módon fogadkoztak, hogy engedelmeskednek Istennek 

(2Móz 19:8). Az egész nép egy akarattal felelte: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. Mózes elvitte a nép válaszát az Úrnak. /RÚF/; 

(2Móz24:3). Akkor lement Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden igéjét és valamennyi törvényét. Az egész nép pedig ezt felelte egy akarattal: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr. /RÚF/; 

(5Móz 5:27). Menj hát te oda, és hallgasd meg mindazt, amit Istenünk, az Úr mond, azután te mondd el nekünk mindazt, amit Istenünk, az Úr mondott neked, mi pedig meghallgatjuk és teljesítjük azt. /RÚF/, ...de még ajkukon volt a szó, amikor már elfeledkeztek ígéretükről (2Mózes 32). Ennek okán a retorika eszközeivel több dologra is rá akarja ébreszteni az izraelitákat.

(2Mózes 32:1-35). Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, Áron köré sereglett a nép, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból. (2) Áron ezt mondta nekik: Szedjétek ki az arany fülbevalókat feleségeitek, fiaitok és leányaitok füléből, és hozzátok ide hozzám! (3) Kiszedte hát az egész nép az arany fülbevalókat a füléből, és odavitte Áronhoz. (4) Ő átvette tőlük, vésővel mintát készített, és borjúszobrot öntött. Ekkor azt mondták: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból. (5) Amikor Áron látta ezt, oltárt épített elé, majd kihirdette Áron: Holnap az Úr ünnepe lesz! (6) Másnap tehát korán fölkeltek, égőáldozatokat áldoztak, és békeáldozatokat mutattak be. Azután leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek. (7) Ekkor így beszélt Mózeshez az Úr: Menj, eredj le, mert megromlott a néped, amelyet fölhoztál Egyiptomból. (8) Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból. (9) Majd ezt mondta Mózesnek az Úr: Látom, hogy ez a nép keménynyakú nép. (10) Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! Téged azonban nagy néppé teszlek. (11) Mózes azonban így esedezett Istenéhez, az Úrhoz: Miért lángolt fel a haragod, Uram, a te néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból? (12) Ne mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld színéről. Fékezd meg izzó haragodat, szánd meg népedet, és ne hozd rá ezt a bajt! (13) Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, amikor megígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, és az az egész föld, amelyről azt mondtam, hogy utódaitoknak adom, örökké az ő birtokukban lesz. (14) Ekkor szánalomra indult az Úr, és nem hozta rá népére azt a bajt, amelyről beszélt. (15) Mózes azután megfordult, és lement a hegyről, kezében a bizonyság két táblájával. A táblák mindkét oldalukon tele voltak írva; erről is, arról is tele voltak írva. (16) A táblákat Isten készítette, a táblákra vésett írás is Isten írása volt. (17) Amikor Józsué meghallotta a nép hangos kiáltozását, így szólt Mózeshez: Csatazaj hallatszik a táborból! (18) De ő így felelt: Nem diadalének hangja ez, nem is legyőzöttek énekének hangja, dalolás hangját hallom én! (19) Amikor a tábor közelébe ért, és meglátta a borjút meg a táncot, haragra lobbant Mózes, ledobta kezéből a táblákat, és összetörte a hegy lábánál. (20) Majd fogta a borjút, amelyet készítettek, elégette, porrá zúzta, vízbe szórta, és megitatta azt Izráel fiaival. (21) Majd ezt kérdezte Mózes Árontól: Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket?! (22) Áron így felelt: Ne lobbanjon haragra az én uram! Magad is tudod, hogy milyen gonosz ez a nép. (23) Ezt mondták nekem: Készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki kihozott bennünket Egyiptomból. (24) Erre azt mondtam nekik: Akinek van aranya, szedje le magáról! Ők ide is adták nekem, én meg tűzbe dobtam, és ez a borjú lett belőle. (25) Amikor látta Mózes, hogy a nép így elvadult, mert Áron hagyta őket elvadulni ellenségeik csúfjára, (26) odaállt Mózes a tábor kapujába, és így kiáltott: Ide hozzám, aki az Úré! Erre Lévi fiai mind odagyűltek hozzá. (27) Ő pedig ezt mondta nekik: Így szól az Úr, Izráel Istene: Kössön mindenki kardot az oldalára! Járjátok be a tábort egyik kaputól a másikig, és gyilkoljatok le testvért, barátot és rokont! (28) Lévi fiai Mózes parancsa szerint cselekedtek, és elesett azon a napon a népből mintegy háromezer ember. (29) Utána azt mondta Mózes: Most avattátok fel magatokat az Úrnak, mivel fiatokat és testvéreteket sem kíméltétek. Áldás száll ma rátok. (30) Másnap így szólt Mózes a néphez: Igen nagy vétket követtetek el. Ezért fölmegyek most az Úrhoz, talán engesztelést tudok szerezni vétketekért. (31) Visszatért tehát Mózes az Úrhoz, és ezt mondta: Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. (32) Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál! (33) Az Úr így felelt Mózesnek: Csak azt törlöm ki könyvemből, aki vétkezett ellenem. (34) Most azért menj, vezesd a népet, ahová parancsoltam: íme, az én angyalom megy majd előtted. De a számonkérés napján számon kérem majd a vétküket. (35) És megverte az Úr a népet, amiért azt a borjút csináltatta, amelyet Áron készített. /RÚF/

 Először, hogy az Isten szolgálatára vonatkozó döntés komoly dolog, az egész népet Isten kijelentése szerint kell formálnia. Az cél követésének áldásai nyilvánvalóak, de az engedetlenség következményeit is teljes mértékben meg kell érteni. A bűnbocsánathoz nincs elidegeníthetetlen joga az emberiségnek, az Isten kegyelmének csodája.

 Másrészt fontos, hogy a saját választásuk legyen a döntés, hogy Istent szolgálják, nem lehet az valamelyik vezető, akár Józsué rájuk kényszerített akarata sem.

 Harmadszor, Izraelnek muszáj átlátnia, hogy az ember nem képes a saját erejéből szolgálni Istent. Isten szolgálata nem a szövetség előírásainak mechanikus betartásával valósul meg, hanem a megváltó Úrral való személyes kapcsolat révén.

(2Móz 20:1-2). Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: (2) Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. /RÚF/; 

(5Móz 5:6-7). Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. (7) Ne legyen más istened rajtam kívül! /RÚF/

 White idézet: Egy hadsereg erejét a soraiban harcoló közkatonák alkalmassága határozza meg. Az előrelátó tábornok utasítja tisztjeit, hogy minden egyes katonát képezzék ki a tevékeny szolgálatra. Minden beosztottját a lehető legképzettebbé igyekszik tenni. Ha kizárólag tisztjeire támaszkodhatna, soha nem számíthatna sikeres hadjáratra. Számolnia kell serege minden egyes tagjának hűséges és fáradhatatlan szolgálatával. A felelősség oroszlánrésze a közkatonákon nyugszik.

 Ugyanez a helyzet Immánuel fejedelem seregében is. Vezetőnk, aki még soha nem vesztett el csatát, készséges és hű szolgálatot vár serege minden egyes tagjától. A jóság erői és a gonoszság seregei között folyó végső nagy küzdelemben elvárja a részvételt a gyülekezeti tagoktól és a lelkészektől egyaránt. Mindenkinek, aki belépett a seregébe, hűséges szolgálatot kell végeznie egyéni felelőssége tudatában.

 Az Úr seregében nem mindenki lesz százados, hadnagy, de még őrvezető sem. Nem mindenkire hárul vezetői felelősség. Másféle nehéz munkát is el kell végezni. Lesz, akinek árkokat kell ásnia, erődítményeket építenie vagy üzeneteket továbbítania. Noha egy hadseregnek kevés tisztre és sok közkatonára van szüksége, mégis minden egyes katona hűségén múlik a siker. Egyetlen ember gyávasága vagy árulása szerencsétlenséget hozhat az egész seregre.

 A hit nemes és szép harcában komoly munkát kell végeznünk egyénileg. Örök érdekek forognak kockán. Öltsük magunkra az igazságosság teljes fegyverzetét, és álljunk ellen az ördögnek, hiszen biztos ígéretünk van arra nézve, hogy meg fog futamodnia előlünk. A gyülekezet folytasson mozgalmas hadviselést, hódítson Krisztus számára, mentsen lelkeket az ellenség hatalmából. Isten és a szent angyalok vesznek részt ebben a küzdelemben. Tegyünk annak kedvére, aki katonáiként hívott el bennünket. – Isten csodálatos kegyelme, 29./old. (január 21.)

 Úgy érhetjük el életünk megszentelődését, ha kiéljük a szeretet alapelvét. „Az Isten szeretet; és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne.” (1Jn 4:16) Aki szívébe befogadta Krisztust, tetteivel bizonyítja vallását. A jelleme megtisztul, finomodik, nemesebbé és tökéletesebbé válik. A hittételek tisztasága szent, igaz életmódhoz kapcsolódik, az isteni szabályok szent cselekedetekhez.

 Akik a megszentelődés áldásait óhajtják, előbb meg kell tanulniuk, hogy mit jelent az önfeláldozás. Krisztus keresztje az a főoszlop, amely „igen-igen nagy, örök dicsőséget” hordoz (2Kor 4:17). „Ha valaki jönni akar énutánam – mondja Jézus –, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16:24) Embertársaink ir ánti szeretetünk mutatja Isten iránti szeretetünket. A türelmes szolgálat szerez nyugalmat a léleknek. Alázatos, szorgalmas és hűséges munka növeli Isten gyermekeinek jólétét. A Mindenható támogatja és erősíti, aki Krisztus útján akar haladni. – Az apostolok története, 560./old.

Tökéletesen és hűségesen

 (Józs 24:14-15). Most azért az Urat féljétek, és őt szolgáljátok hűen és feddhetetlenül! Távolítsátok el azokat az isteneket, amelyeket atyáitok szolgáltak a folyamon túl meg Egyiptomban, és az Urat szolgáljátok! (15) De ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén laktok. De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk! /RÚF/ 

Józsué felhívása világos: Izraelnek dönteni kell, hogy hűséges lesz-e Teremtőjéhez, és ezzel megtartja különlegességét, élhet a földjén, vagy visszaszürkül, hogy egy legyen a bálványimádó népek közül, zavaros identitással, céllal és küldetéssel. A választás az övék. Józsué felhívása kétrétű: Izraelnek félnie kell az Urat, valamint „tökéletesen és hűségesen” szolgálni Őt. Az Úr félelme nem állandó remegést és érzelmi bizonytalanságot jelent. Inkább arra a tiszteletre és áhítatra utal, amely egyrészt Isten kifürkészhetetlen nagyságának, szentségének és végtelenségének, másrészt a mi kicsinységünknek, bűnösségünknek és végességünknek a felismeréséből fakad. Az istenfélelem annak folytonos tudatosítása, hogy Istennek komoly elvárásai vannak velünk szemben; annak felismerése, hogy Ő nemcsak mennyei Atyánk, hanem isteni Királyunk is. Ennek tudata vezeti életünket a neki való engedelmességben. 

(3Móz 19:14). A süketet ne szidalmazd, a vak elé ne vess gáncsot! Félj Istenedtől: Én vagyok az Úr! /RÚF/; 

(3Móz 25:17). Ne csapjátok be honfitársatokat! Féld Istenedet! Én, az Úr vagyok a ti Istenetek. /RÚF/; 

(5Móz 17:19). Tartsa azt magánál, és olvassa azt egész életében, hogy megtanulja félni az Urat, az ő Istenét, s hogy megtartsa ennek a törvénynek minden igéjét, és teljesítse mindezeket a rendelkezéseket. /RÚF/; 

(2Kir 17:34). A mai napig is követik a régi szokásokat. Nem félik az Urat, és nem követik az ő rendelkezéseit, előírásait, törvényét és parancsolatát, amelyet pedig az Úr parancsolt meg Jákób fiainak, akinek az Úr az Izráel nevet adta. /RÚF/

 Míg a félelem a belső hozzáállást írja le, amelynek alakítania kell az izraeliták jellemét, a tisztelet gyakorlati megjelenése nem más, mint az Istennek való szolgálat. 

Az Izraeltől megkívánt szolgálatot két héber kifejezés jellemzi: „őszinteségben, tökéletességben” és „igazságban, hűségben”. Az első kifejezést (héberül: tamim) többnyire melléknévként használják az áldozati állat tökéletességének leírására. A második kifejezés, amely Izrael szolgálatára utal, az „igazság” vagy „hűség” (héberül: ’emet), és ez általában állandóságot, stabilitást jelent. Többnyire Istenre utal, akinek jellemét eredendően jellemzi a hűség, így viszonyul Izraelhez. 

A hűséges személy megbízható, akire lehet számítani. Józsué alapvetően nem mást kér, minthogy Izrael ugyanolyan hűséget tanúsítson Isten iránt, mint ahogy Ő viszonyult hozzájuk történelmük során. Mindez nem pusztán az Isten követelményeinek való külső megfelelés, hanem az, ami a szívük mélyéről, osztatlan következetességükből fakad. Azért kell az életükkel tükrözniük az Isten iránti hálát, mert Ő már annyi mindent tett értük. Alapjában ma is így kellene viszonyulnunk Jézushoz

White idézet: Jézus a mennybe vezető lépcső… és Isten hív, hogy induljunk el felfelé ezen a lépcsőn. Viszont ezt nem tehetjük meg addig, míg földi kincsekkel terheljük magunkat. Önmaguknak ártunk, amikor Isten dolgai elé helyezzük saját kényelmünket és előnyünket. Nincs üdvösség a földi javakban vagy a körülöttünk található tárgyakban. Nem azért értékes egy ember Isten szemében, mert földi javakat birtokol. Ha igazi tapasztalatokat szerzünk a folyton fölfelé haladásban… félre kell tennünk minden akadályt. A magasba tartóknak határozottan kell rálépniük a lépcső minden egyes fokára. 

Ezeken a lépcsőfokokon fölfelé haladva, Krisztust szemlélve és Krisztusba kapaszkodva nyerünk üdvösséget, ha lépésről lépésre növekszünk Jézus teljességének mértékére, hogy Ő legyen számunkra a bölcsesség, az igazság, a szentség és a megváltás. Íme, a lépcsőfokok: hit, erény, ismeret, mértékletesség, türelem, kegyesség, testvéri és emberek iránti szeretet. 

Bátorságra, kitartásra, hitre és Isten üdvösséget adó erejében való bizalomra van szükségünk. Ezek a mennyei ajándékok nem egy szempillantás alatt sajátíthatók el, hanem éveken át szerzett tapasztalatok révén. Viszont az őszintén és komolyan kutató ember az isteni természet részesévé válhat. Mélységes vágy hatja át lelkét, hogy megismerje a minden ismeretet felülhaladó szeretet teljességét. Miközben halad előre a mennyei tapasztalatban, egyre inkább megérti Isten Igéjének magasztos és nemesítő igazságait, mígnem szemlélés által elváltozik, és hasonlóvá válik Megváltójához. 

Isten gyermeke, angyalok figyelik a jellemedet, mérlegelik szavaidat és tetteidet; éppen ezért figyelj oda az utadra… Azt bizonyítsa az életed, hogy Isten szeretetében vagy. 

Istent szeretni mindenek felett és embertársainkat, mint önmagunkat – ez az igazi szentség. – The Faith I Live By, 120./old. 

Nap mint nap és óráról órára végbe kell, hogy menjen bennünk az önmegtagadás és a megszentelődés folyamata, és akkor arról fognak bizonyságot tenni a tetteink, hogy Jézus lakik hit által a szívünkben. A megszentelődés nem zárja be a lelket az ismeret előtt, hanem elkezdi fejleszteni és ihletni az elmét, hogy keresse az elrejtett kincset, Isten akaratának megismerése pedig arra készteti, hogy haladjon előre a megszentelődés útján. A menny létezik, és ó, milyen komolyan kell küzdenünk azért, hogy oda jussunk! Kérlek benneteket… higgyétek, hogy az Úr Jézus a Megváltótok. Higgyétek el, hogy Ő kész a kegyelme által segítséget nyújtani, ha őszintén mentek elé. Harcolnotok kell az élet koronájáért. Harcoljatok, mivel Sátán el akar ragadni, és ha ti nem szakadtok el tőle, akkor megbénít, majd tönkretesz. Jobbról és balról, elöl és hátul is ellenség vesz körül, akit el kell taposnotok. Küzdjetek, mert el kell nyernetek a koronát. Harcoljatok, mert ha nem nyeritek el a jutalmat, mindent elveszíthettek ebben és az örök életben is. Harcoljatok, de feltámadt Megváltónk ereje által! 

Hamarosan tanúi leszünk királyunk megkoronázásának. Akinek az élete el van rejtve Krisztusban, akik ezen a földön megharcolták a hit nemes harcát, Isten országában Megváltójuk dicsőségében fognak fényleni. – The Faith I Live By, 124./old. 

Ugyanott voltatok

 

„Józsué pedig összegyűjtötte Izráel minden nemzetségét Sikembe, és előhívta Izráel véneit, fejeit, bíráit és elöljáróit, és odaálltak az Isten színe elé.” (Józs 24:1), /ÚRK/ 

Sikem volt a hely, ahol Ábrahám oltárt épített, amikor megérkezett az ígéret földjére, és Isten ott ígérte neki először azt a földet.

 (1Móz 12:6-7). Majd átvonult Abrám az országon egészen a sikemi szenthelyig, Móre tölgyfájáig. Akkor még kánaániak éltek ezen a földön. (7) Az Úr megjelent Abrámnak, és ezt mondta: A te utódaidnak fogom adni ezt a földet. Ő pedig oltárt épített ott az Úrnak, aki megjelent neki. /RÚF/

 Amikor az Ábrahámnak tett ígéretek teljesedtek, Izrael éppen ott újítja meg Istennel a szövetséget, ahol az első ígéret elhangzott. Józsué szavai visszhangozzák Jákob szavait, aki szintén ezt mondta:

„vessétek el az idegen isteneket, akik köztetek vannak”. (Józs 24:23);  Jákób ekkor azt mondta háza népének és mindazoknak, akik vele voltak: 

(1Móz 35:2-4). Távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek nálatok vannak! Tisztítsátok meg magatokat, és váltsatok ruhát! (3) Induljunk, menjünk föl Bételbe! Oltárt akarok ott készíteni az Istennek, aki meghallgatott, amikor nyomorúságban voltam, és velem volt az úton, amelyen jártam. (4) Átadták azért Jákóbnak a náluk levő idegen isteneket mind meg a fülbevalóikat is, Jákób pedig elásta azokat a sikemi cserfa alá. /RÚF/

 Már önmagában a helyszín is arra hívja őket, hogy mutassanak osztatlan hűséget Isten felé, megvetve minden más „istenséget”. 

(Józs 24:2-13). Ekkor azt mondta Józsué az egész népnek: Így szól az Úr, Izráel Istene: A folyamon túl laktak régen atyáitok, Ábrahámnak és Náhórnak az apja, Táré, és más isteneket tiszteltek. (3) De kiragadtam atyátokat, Ábrahámot a folyamon túlról, és végigvezettem Kánaán egész földjén. Megszaporítottam utódait: Izsákot adtam neki, (4) Izsáknak pedig Jákóbot és Ézsaut adtam; Ézsaunak a Széír-hegységet adtam birtokul, Jákób és fiai pedig lementek Egyiptomba. (5) Majd elküldtem Mózest és Áront, és megvertem Egyiptomot; ezt vittem véghez közöttük. Azután kihoztalak benneteket. (6) Kihoztam atyáitokat Egyiptomból, és eljutottatok a tengerig. Az egyiptomiak azonban harci kocsikkal és lovasokkal üldözték atyáitokat a Vörös-tengerig. (7) Akkor az Úrhoz kiáltottak segítségért, és ő sötétséget bocsátott közétek és az egyiptomiak közé. Rájuk eresztette a tengert, és az elborította őket. A saját szemetekkel láttátok, hogy mit tettem Egyiptommal. Azután a pusztában laktatok hosszú ideig. (8) Majd bevittelek benneteket az emóriak földjére, akik a Jordánon túl laktak. Ők harcba szálltak ellenetek, de én a kezetekbe adtam őket. Birtokba vettétek a földjüket, őket pedig kipusztítottam előletek. (9) Azután fölkelt Bálák, Cippór fia, Móáb királya, és harcba szállt Izráel ellen. Elküldött, és hívatta Bálámot, Beór fiát, hogy átkozzon meg benneteket. (10) Én azonban nem akartam meghallgatni Bálámot, hanem meg kellett áldania benneteket, és így kimentettelek benneteket a kezéből. (11) Azután átkeltetek a Jordánon, és elérkeztetek Jerikóhoz. Harcba szálltak ellenetek Jerikó polgárai, az emóriak, a perizziek, a kánaániak, a hettiták, a girgásiak, a hivviek és a jebúsziak, de a kezetekbe adtam őket. (12) Rettenetes félelmet bocsátottam rájuk: az futamította meg az emóriak két királyát, nem a te kardod vagy az íjad. (13) Olyan földet adtam nektek, amelyért nem ti fáradoztatok, városokat, amelyeket nem ti építettetek, mégis letelepedtetek bennük, szőlőket és olajfákat, amelyeket nem ti ültettetek, mégis ti esztek róluk. /RÚF/ 

Isten az áttekintett múlt alanya: „én vettem el”, „én adtam”, „én küldtelek”, „én hoztam csapásokat”, „én tettem”, „én hoztalak ki”, „én hordoztalak” stb. Izrael nem a főszereplője az elbeszélésnek, hanem az, akivel a dolgok történtek. Isten hozta létre Izraelt. Ha nem avatkozott volna be Ábrahám életébe, még mindig ugyanazokat a bálványokat szolgálnák. Izraelnek mint nemzetnek a létezése nem a felmenőik érdemeinek köszönhető, hanem Isten különleges kegyelmi munkájának. Nem ok a dicsekvésre, hogy letelepedtek azon a földön, inkább ez arra ad okot, hogy szolgálják Istent. 

Az Úr beszédében ötször váltakozik az, hogy „ti” és „ők” (atyáitok). Az ősatyák és a mostani generáció Sikemnél egy és ugyanazon nép. Józsué igyekszik megmutatni, ami már... 

(5Móz 5:3). Nemcsak atyáinkkal kötötte meg az Úr ezt a szövetséget, hanem mivelünk is, mindnyájunkkal, akik itt és most életben vagyunk. /RÚF/) ...versében megjelenik, hogy a szövetséget Isten nemcsak az ősatyákkal kötötte, hanem azokkal is, akik éppen a beszédét hallgatják. Az ott állók túlnyomó többség nem élte át a kivonulást, nem voltak mindannyian jelen a Hórebnél. Józsué mégis úgy beszél, mintha mind részei lettek volna a történteknek, hiszen a múlt leckéit minden új nemzedéknek magáévá kellett tennie. Isten, aki az elődeikért munkálkodott a múltban, kész a jelen generáció érdekében is cselekedni.

White idézet: A nép általában lassú és tétovázó volt a pogányok kiűzésében. A törzsek elszéledtek birtokaikra, a hadsereget leszerelték, és a háború felújítását nehéz és gondterhes vállalkozásnak tekintették. De Józsué kijelentette: „Az Úr pedig, a ti Istenetek kiűzi őket a ti orcátok elől, és kiűzi őket tielőletek, hogy örököseivé legyetek az ő földüknek, amint megmondotta vala néktek az Úr, a ti Istenetek. Legyetek azért igen erősek, hogy megtartsátok és megcselekedjétek mindazt, ami meg van írva a Mózes törvényének könyvében; hogy el ne távozzatok attól se jobb kézre, se bal kézre.” (Józs 23:5-6) 

Bizonyságul hívta a népet, hogy amikor teljesítették a feltételeket, Isten hűségesen megtartotta ígéretét. „Tudjátok meg azért teljes szívetek és teljes lelketek szerint, hogy egy szó sem esett el mind ama jó szóból, amelyeket az Úr, a ti Istenetek szólott vala felőletek. Minden betelt rajtatok, egy szó sem esett el azokból!” (Józs 23:14) Kijelentette nekik, hogy amiképpen az Úr teljesítette ígéreteit, azonképpen fenyegetéseit is beteljesíti. „De amiképpen betelt rajtatok mind az a jó szó, amelyeket az Úr, a ti Istenetek szólott vala felőletek: akképpen teljesíti majd rajtatok mind a gonosz szót is az Úr... Ha általhágjátok az Úrnak, a ti Isteneteknek szövetségét, ...akkor felgerjed ellenetek az Úrnak haragja, és hamar kivesztek e jó földről, amelyet ő adott néktek.” (Józs 23:15-16) – Pátriárkák és próféták, 521-522./old. 

Ábrahámnak nem volt birtoka a földön, „egy lábnyomnyi” sem (ApCsel 7:5). Ugyan nagy vagyona volt, de Isten dicsőségére és embertársai javára használta fel. Nem tekintette ezt a világot otthonának. Isten arra szólította, hogy hagyja el bálványimádó honfitársait, és neki ígérte Kánaánt mint örök birtokot, de sem fia, sem unokája nem kapta meg. 

Amikor Ábrahám temetkezési helyet akart szerezni halottja számára, meg kellett azt vennie a kananeusoktól. Egyetlen birtoka az ígéret földjén egy sziklába vájt sír volt Makpelah barlangjában. 

De Isten szava nem vesztette érvényét; és nem is akkor vált véglegesen valóra, amikor a zsidó nép elfoglalta Kánaánt… Ábrahámnak osztoznia kell az örökségben… A Biblia világosan tanítja, hogy az Ábrahámnak adott ígéretek Krisztus által fognak teljesedni... 

Isten bepillantást adott Ábrahámnak ebbe a halhatatlan örökségbe, és ő meg volt elégedve ezzel a reménységgel. „Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival. Mert várja vala az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten.” (Zsid 11:9-10) 

Ábrahám utódairól ezt olvashatjuk: „Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön.” (13. v.) Vándorként és idegenként kell élnünk itt, ha el akarjuk nyerni „a jobb”-at, „tudniillik” a „mennyei”-t (16. v.). – Pátriárkák és próféták, 169-170./old. 

Helyreállított Éden

 „A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van.” (Jel 2:7) {AG 360.1}

Az Éden a Földön maradt, hosszú idővel azután is, hogy gyönyörű ösvényeiről Isten elűzte az első emberpárt. Az elbukott emberiség még sokáig nézhette az ártatlanság hazáját. Bejáratát angyalőrök zárták el. A Paradicsom kérubok által őrzött kapujánál megmutatkozott Isten dicsősége. Ádám és fiai ide jöttek Isten tiszteletére. Itt fogadták meg újólag, hogy engedelmeskedni fognak a törvénynek, amelynek megszegése miatt kellett az Édent elhagyniuk. Amikor a bűn özöne elárasztotta a világot, és az embert a gonoszsága miatt özönvíz pusztította el, az a kéz, amely az Édent ültette, elvitte azt a Földről. A végső helyreállításkor azonban, amikor Isten „új eget és új földet” (Jel 21:1) teremt, dicsőbb díszbe fogja az Édent öltöztetni, mint amilyen kezdetben volt. {AG 360.2}

Akkor azok, akik megtartották Isten parancsolatait, halhatatlanul fognak az élet fája alá lépni, a bűntelen világok lakói abban a gyönyörű kertben a végtelen korszakokon át szemlélni fogják Isten tökéletes teremtői művének egy darabját, azt, amelyet a bűn átka nem érintett; ízelítőt abból, amivé a Föld lehetett volna, ha az ember a Teremtő dicső tervét betöltötte volna. {AG 360.3}

Ádám visszakapja korábbi birodalmát. Elragadtatással tekint a fákra, amelyekben egykor gyönyörködött. Ártatlan és boldog korában ő szedte le róluk a gyümölcsöt. Látja a szőlőt, amelyet ő ápolt, a virágokat, amelyeket egykor oly szívesen gondozott. Értelme felfogja, hogy valóság az, amit lát; hogy ez a kert tényleg a helyreállított Éden. {AG 360.4}

A rég elvesztett Édenbe, az élet fájához visszavitt üdvözültek növekedni fognak, mígnem elérik kezdetben kapott méltóságteljes magasságukat. A bűn átkának utolsó maradványa is eltűnik, és Krisztus hű gyermekei „az Úrnak, a mi Istenünknek” szépségét fogják viselni, és testben, lélekben, értelemben Uruk tökéletes hasonmását fogják tükrözni. Ó, sokat emlegetett, régóta remélt, türelmetlenül várt, de igazán soha meg nem értett, csodálatos üdvösség! {AG 360.5}

Végre otthon!

 
„Hanem, amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és embernek szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek.” (1Kor 2:9) {AG 359.1}

Ha e Föld pompájában és szépségében gyönyörködünk, gondoljunk az eljövendő világra, amelyben soha semmi nyoma sem lesz a bűnnek és halálnak, ahol a természet nem viseli majd az átok nyomát. Képzeljétek magatokat az üdvözültek boldog honába, és gondoljatok arra, ez az ország olyan dicső lesz, hogy a legtermészetesebb képzelet sem tudja lefesteni. Az a sok jó adomány, amelyet Isten a természetben ajándékoz nekünk, csak halvány tükörképe az Ő dicsőségének. {AG 359.2}

Így majd annak idején megnyílnak az egek kapui, hogy bevonulhassanak rajtuk Isten gyermekei, s a dicsőség Királyának ajkáról, mint legszebb zene érinti fülüket: „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett!” (Mt 25:34) Ezután üdvözölni fogják a megváltottakat abban a hazában, amelyet Jézus készít a számukra. {AG 359.3}

Azután láttam, ahogyan Jézus a megváltottak seregét a város kapujához vezette. Megragadta a kaput, és ragyogó sarkait kitárva, megparancsolta a nemzeteknek, amelyek megőrizték az igazságot, hogy lépjenek be. A városban minden szemet gyönyörködtető volt. Mindenhol gazdag dicsőség volt látható. Ekkor Jézus a megváltott szentekre tekintett; arcuk dicsőségtől ragyogott. És amint szeretetteljes tekintetét rájuk vetette, dallamos, zengő hangon mondta: „Látom lelki gyötrelmeimnek gyümölcseit, és megelégszem. Ez a gazdag dicsőség mind a tietek, hogy örökké örvendezzetek! Szomorúságotok véget ért! Többé nem lesz halál, bánat, kiáltás, sem semmi fájdalom”… {AG 359.4}

Emberi nyelv nem képes elbeszélni a Menny dicsőségét. Amikor a jelenet elém tárul, elmerülök a csodálatban. Mindent felülmúló fényétől és rendkívüli dicsőségétől elragadtatva leteszem a tollat, és így kiáltok fel: „Ó, mily szeretet! Mily csodálatos szeretet!” A legmagasztosabb nyelv sem képes leírni a Menny dicsőségét és Megváltónk szeretetének határtalan mélységét! {AG 359.5}

Örök örvendezés

 „Hiszen az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejükön, vígasságot és örömöt találnak; és eltűnik fájdalom és sóhaj.” (Ésa 35:10) {AG 358.1}

Krisztus első eljövetelekor alázattal és ismeretlenségben jelent meg. Szegényes élete tele volt szenvedéssel… A második eljövetelkor ez már nem így lesz. Az emberek nem egy csőcselék által körülvett fogolyként látják meg Őt, hanem mint a Menny Királyát. Krisztus saját, mennyei Atyja és a szent angyalok dicsőségében jön el. Ezerszer ezer és tízezerszer tízezer angyal, Isten szépséges, diadalmas és tündöklő gyermekei fogják kísérni az útján. A töviskorona helyére a dicsőség koronája kerül. A régi bíborpalástot olyan hófehér ruha váltja fel, „amihez hasonlót a ruhafestő e Földön nem fehéríthet” (Mk 9:3). Mellén és derekán ez a név olvasható: „Királyok királya és uraknak Ura.”… {AG 358.2}

Jézus Krisztus mindennapi társa és meghitt barátja hűséges követőinek, akik Istennel szoros kapcsolatban és állandó közösségben élnek. Rajtuk támad fel az Úr dicsősége. Visszatükrözik Isten dicsőségének fényét, amelyet Jézusban látnak. És amikor a királyok Királya eljön a maga fenségében, örvendeznek dicsőségének és ragyogásának fényes sugaraiban. Alkalmasak a mennyei lények társaságára, mert a Menny a szívükben él. {AG 358.3}

Felemelt fejjel, az igazság Napjának rájuk hulló fényes sugaraiban, megváltásuk elérkeztén örvendezve, e szavakkal fogadják a Vőlegényt… {AG 358.4}

Már csak egy rövid idő, és meglátjuk a Királyt a maga szépségében és dicsőségében. Már csak egy rövid idő, és Krisztus letöröl a szemünkről minden könnyet… Nemsokára számtalan ajak énekli majd: „Ímé, az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az Ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük, az ő Istenük…” (Jel 21:3) {AG 358.5}

„Annak okáért, szeretteim, ezeket várván, igyekezzetek, hogy szeplő nélkül és hiba nélkül valóknak találjon titeket békességben” (2Pét 3:14). {AG 358.6}