„A sokaságban, akik kijöttek Egyiptomból, sokan bálványimádók
voltak; és a szokás hatalma oly nagy, hogy a gyakorlatot bizonyos mértékben a kánaáni
letelepedés után is folytatták titokban. Józsué tisztában volt ezzel a bűnnel az
izraeliták között, és világosan látta az ebből fakadó veszélyeket. Őszintén vágyott
arra, hogy a héber seregben mélyre ható reformáció történjen. Tudta, hogy ha a nép
nem foglal határozottan állást amellett, hogy teljes szívéből szolgálja az Urat,
akkor egyre távolabb és távolabb fognak kerülni tőle… Bár a héber sereg egy része
lélekben imádta Istent, sokan csak formálisan voltak istenkövetők; semmi buzgalom
vagy komolyság nem jellemezte szolgálatukat.
Némelyek a szívükben bálványimádók
voltak, bár szégyellték volna mindezt bevallani”. (Ellen G. White:
Az idők jelei.
1881. május 19.)
„Ezt az ünnepélyes szövetséget a törvény könyvében jegyezték fel,
hogy szentként megőrizzék. Józsué ezután egy nagy követ állított fel egy tölgyfa
alatt, amely az Úr szentélye mellett állt. »És ezt mondta Józsué az egész népnek:
Íme, ez a kő lesz tanúbizonyságul ellenünk. Mert ez hallotta az ÚR minden beszédét,
amelyet szólt nekünk. Tanúbizonyságul lesz ellenetek, ha megtagadjátok Isteneteket«
(Józs 24:27), /ÚRK/. Józsué itt egyértelműen kijelenti, hogy a néphez intézett utasításai
és figyelmeztetései nem a saját szavai, hanem Isten szavai. Ez a nagy kő a következő
nemzedékek számára is tanúskodni fog arról az eseményről, amelynek emlékére állították,
és tanúskodni fog a nép ellen, ha az valaha is újra a bálványimádás romlásába süllyedne”.
(Ellen G. White: Az idők jelei. 1881. május 26.)
„Hogy megismerje a földnek minden népe az Úrnak kezét, hogy
bizony erős az; hogy féljétek az Urat, a ti Isteneteket minden időben.” (Józs
4:24)
„Józsué halála előtt ismét összegyűltek a törzsek fejedelmei
és képviselői Sikemben. Az egész országban egyetlen helynek sem volt annyi szent
emléke, mint ennek, amely gondolataikat Istennek Ábrahámmal és Jákóbbal kötött szövetségére
irányította, és saját ünnepélyes fogadalmukra is emlékeztette, melyet a Kánaánba
való belépéskor tettek… A környéken minden arról tanúskodott, amit Isten értük tett:
miként adott nekik földet, amelyet nem ők műveltek; városokat, amelyeket nem ők
építettek; szőlőket és olajfákat, amelyeket nem ők plántáltak… Józsué még egyszer
áttekintette Izrael történetét, elbeszélte Isten csodálatos munkáját…
Miután bemutatta Istennek Izrael iránti jóságát, felszólította
őket Jahve nevében: Tegyenek vallást, kit akarnak szolgálni: Bizonyos mértékben
még mindig gyakorolták titokban a bálványimádást, és Józsué most döntésre hívta
a népet… »Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak:«
– mondotta – »válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok!« (Józs 24:15) Isten
szolgálatára kívánta vezetni őket, de nem kényszerrel, hanem szabad akaratból. A
vallás igazi alapja az Isten iránti szeretet. A jutalom reményében vagy a büntetés
félelmében való szolgálat értéktelen Isten előtt. A képmutatás és a csupán formai
imádat nem kevésbé sértő Isten előtt, mint a nyílt hitehagyás…
Az idős vezető kérte a népet, hogy nagyon komolyan gondolja meg,
amit eléje tárt, és döntsön, valóban úgy akar-e élni, mint a körülötte lakó, romlásba
jutott bálványimádó nemzetek… Milyen balgaság Izraelnek azokat az isteneket választani,
melyeknek tisztelete miatt az emoreusok kiírtattak! »…én azonban és az én házam«
– mondta Józsué – »az Úrnak szolgálunk«. (Józs 24:15) A vezető szívét ihlető
buzgalomban a nép is részesült. Felhívása habozás nélküli választ várt. »Távol
legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, szolgálván idegen isteneknek«”. (Józs
24:16) (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. 486-488./old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése