Imaharcosok

„Szeretem az Urat, mert meghallgatja esedezéseim szavát. Mivel felém fordította fülét, őt hívom segítségül egész életemben.” (Zsolt 116:1-2), /ÚRK/

Képzeld el a szituációt, hogy alig beszélsz egy barátoddal vagy a házastársaddal! Nem kell hozzá sok, hogy a kapcsolat megromoljon és problémák lépjenek fel. Ugyanígy működik az imaéletünk, ami nélkülözhetetlen része annak, hogy közeli kapcsolatban legyünk Istennel. Életbevágó, hogy személyes áhítataink legyenek, hiszen általuk szükséges és lehetséges erősödnünk. Ha nem imádkozunk elég gyakran és folyamatosan, csak idő kérdése, hogy eltávolodjunk Istentől.

A Bibliában látunk sokféle embert sokféleképpen imádkozni. Lépjünk kissé hátrébb, és vessünk egy pillantást arra, miként befolyásolta az Istennel való kapcsolattartásuk a tényleges kapcsolatukat! Hogyan és miért kell nekünk is imádkoznunk, valamint miként változtatta meg mások életét az ő imádságuk? Tagadhatatlan: az imaéletünk nemcsak ránk, hanem másokra is hatással van.

A bibliatanulmányozáshoz hasonlóan az ima témája is hatalmas és fontos, átfogóbb annál, minthogy két hét alatt teljesen végigvehetnénk. A héten néhány bibliai személy imájából fogunk tanulságokat leszűrni, akik példájából jól látszik, mennyire központi jelentőségű az ima az Istennel való erős kapcsolat szempontjából. Tanuljunk hát a példájukból!

White idézet: Isten szól hozzánk a természet, a kinyilatkoztatás, gondviselése és Lelkének befolyása által. Mindez azonban nem elégséges; előtte nekünk is ki kell tárni szívünket. A helyes lelki élet fejlődéséhez szükséges, hogy valóságos összeköttetésben legyünk mennyei Atyánkkal. Ha szívünk hozzá vonzódik, és műveit, irgalmasságát, áldásait állandóan szemünk előtt is tartjuk, ez még nem jelenti azt, hogy vele érintkezünk, hogy közösségben vagyunk vele. Hogy ezt elérhessük, mindennapi életünkben is hozzá kell folyamodnunk tanácsért.

Szívünket feltárni Istennek, mint barátunknak, ez az ima. Nem mintha szükséges lenne, hogy elmondjuk Istennek, kik vagyunk, mit akarunk, hanem ily módon Istent a szívünkbe fogadhassuk. Az ima nem Istent hozza le hozzánk, hanem bennünket emel fel Őhozzá.

Mikor Krisztus e földön járt, imádkozni tanította tanítványait. Arra oktatta őket, hogy mindennapi szükségleteiket vigyék Isten elé, és összes gondjukat Őreá vessék. Az az ígérete, hogy imájukat és kérésüket meghallgatja, biztosíték a mi számunkra is.

Jézus maga is gyakran imádkozott, amikor közöttük járt. Magára vette fogyatkozásainkat, gyengeségeinket, és áhítattal kért mennyei Atyjától támogatást és segítséget, hogy kötelességeire és próbáira felvértezze. Minden tekintetben Ő a példaképünk, gyengeségünkben testvérünk, aki „megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan” (Zsid 4:15), de mint az egyedüli bűntelen, természete visszariadt a gonosztól; lelki fájdalmakat és kínokat szenvedett el a bűnös világban. Emberi mivolta az imát szükségletévé és kiváltságává tette. Atyjával való közösségében vigaszt és örömet talált. Ha tehát az emberiség Megváltója, az Isten Fia, szükségét érezte az imának, mennyivel inkább fontos, hogy mi, bűnös, gyenge emberek is felismerjük annak szükségét, hogy bensőségesen és állandóan imádkozzunk Istenhez!

Mennyei Atyánk arra vár, hogy ránk áraszthassa az áldások teljességét. Kiváltságunk, hogy szüntelenül merítsünk és igyunk határtalan szeretete forrásából. Nem különös-e mégis, hogy olyan keveset imádkozunk?! Isten mindig kész meghallgatni legkisebb gyermekének is szívből fakadó imáját, és mi mégis olyan kevés hajlandóságot mutatunk, hogy Isten elé vigyük kívánságainkat. Vajon mit gondolnak a mennyei angyalok a gyenge, elhagyott és kísértésnek kitett emberiségről, mikor látják, hogy Isten végtelen szeretete sokkal többet óhajt nékik adni, mint amennyit kérni tudnának, de ők mégis olyan keveset imádkoznak, és olyan kishitűek?! Az angyaloknak öröm Istent szolgálni és közelében tartózkodni. Legnagyobb örömük, hogy Istennel közösségben lehetnek; ám e föld fiai, akiknek pedig olyan nagy szükségük van arra a segítségre, melyet egyedül Ő adhat, elégedetteknek látszanak Isten Lelkének világossága és a vele való közösség hiányában is. – Jézushoz vezető út, 93-94./old.