Áldozatkész lelkület

Miben több az áldozatkész lelkület a rendszeres, megszokott szolgálatnál vagy adakozásnál?

Lk 21,1–4 • „És mikor feltekintett, látta, hogy a gazdagok hányják az ő ajándékaikat a perselybe. Látott pedig egy szegény özvegy asszonyt is, hogy abba két fillért vetett. És mondta: Igazán mondom néktek, hogy e szegény özvegy mindenkinél többet vetett. Mert mindezek az ő fölöslegükből vetettek Istennek az ajándékokhoz, ez pedig az ő szegénységéből minden vagyonát, amije volt, odavetette.”

„Az önmegtagadás és önfeláldozás már-már elfelejtett lelkületét kevesen gyakorolják. Jézus igazi követőjét azonban egyedül ez a lelkület mozgathatja. A Mester példát adott nekünk… Azoknak, akik a Mester követőinek vallják magukat… azzal a pontossággal, szaktudással, tapintattal és bölcsességgel kell dolgozniuk, mint amilyet a tökéletesség Istene a földi szenthely építésekor előírt… Az Istennek való odaszentelődést és az áldozatkész lelkületet kell az elfogadható szolgálat legelső feltételeinek tekinteni. Isten azt akarja, hogy az önzés egyetlen szála se szövődjék bele művébe.” (Ellen G. White: Szemelvények, II., 163–164. o.)

Nagyon szemléletes az evangéliumi történet a kétféle adakozásról. Károlyi Gáspár a tanulság kidomborítása érdekében két különböző szóval adja vissza ugyanazt kifejezést (a görögben „balló”, azaz „dobni, elhelyezni”): „a gazdagok hányják” ajándékaikat, a szegény asszony „két fillért vetett”.

Ám a gazdagok az ajándékaikat a fölöslegükből, a maradékból ajánlják fel. Akik adják, meg sem érzik a hiányát, de úgy adakoznak, hogy mások is lássák: nem kis összegről van szó. Ugyanakkor Istennek szánt felajánlásuk milyen ellentmondásos, hiszen maradékból, feleslegből még barátainknak sem rendezünk vendégséget!

Lemondás és áldozat nélkül szolgálni, adni annyi, mintha csak szívességet tennénk Istennek. A mennyei nyilvántartásoknak – e példázat szerint – az indíték feljegyzése mellett létezik egy másik megjegyzés rovata is. Mihez képest adott? Mennyiből él ő – Isten kegyelméből –, és mennyire van érzékenysége, szeme, szíve Isten akaratát cselekedni javaival. Felajánlottaink megnyugtathatják a lelkiismeretünket, és – kellő alázat hiányában – tekintélyt vívhatnak ki számunkra embertársaink előtt, de mi egy végső, nagy elszámolásra készülünk Jézus előtt, és lehet, hogy csak egyetlen kérdése lesz: „Én érted haltam meg… Én mindent érted hagytam el… A súlyos keresztet már vittem helyetted… Te mit adsz…, mit hagysz el…, mit tűrsz el értem?” (Hitünk énekei, 190.)

Mennyire más képet láthatunk az özvegy esetében! A Jézus korában a zsidók által használt legkisebb pénzérmét (mai érmék – mekkora szegénységben élhetett!) adta Istennek. „Mindenkinél többet adott” – minősítette a jelenetet Krisztus, mert szívből való áldozatot adott, amikor „szegénységéből minden vagyonát, amije volt, odavetette”.

Különbözőek vagyunk, különbözőek az adottságaink és a lehetőségeink, ezért Atyánk személyre szabott üdvtervet készített mindannyiunk számára. Azonban a lecke, amit meg kell tanulnunk, mindannyiunk számára ugyanaz. Végső győzelmünk – Jézus tanítása szerint – csupán az áldozat isteni eszméjének megértésén és megélésén múlik.

Adományaink felajánlá­sa

Mi a jelentősége indítékainknak adományaink felajánlá­sakor?

2Kor 9,6–7 • „Azt mondom pedig: aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat. Ki-ki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból vagy kénytelenségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” Zsolt 50,14 • „Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásaidat!”

Míg bevételeink tizede Atyánkkal való szövetségünk alapján eleve az Övé, adományainkat változó mértékben, döntéseink alapján adjuk. Méltó, hogy az evangélium ügyéről a személyes pénzügyeinkhez hasonlóan gondolkozzunk és imádkozzunk – így lehet értelmes, hasznos az adakozásunk, a szokásszerű, „összekotrom az aprót” gyakorlat helyett. Készüljünk lelkileg is az adományaink odaszánására, hiszen ez is az istentisztelet része, sőt felajánló ima kíséri! Hogyan lehetünk „jókedvű adakozók”? A vidám, készséges, örvendező (mindezt jelenti az igében szereplő "hilaros" görög szó) felajánlásnak egyedüli alapja az Isten iránti hála. A bűnei nyomorúságából megszabadított ember érzése és indítéka ez. Elmúlt hetünk szabadulásai, gyógyulásai, győzelmei segítenek abban, hogy ne „kénytelenségből” (nehogy „kinézzenek”) vagy megszokásból („ezt is megteszem”) adakozzunk, hanem Istent tisztelve, szeretve. A mennyei nyilvántartásban nem az összeg nagysága kap hangasúlyt, hanem a szív indítéka. Jó, ha ezzel mindig szembesítjük magunkat. „Isten észrevesz minden fillért, amit az Õ ügyére szánunk. Észreveszi az adakozó készséget vagy kelletlenséget. Az adakozás indítékát is feljegyzik.” (Ellen G. White: i. m., 312. o.)

Gyakorlati tanácsok anyagiakhoz

 

Milyen gyakorlati tanácsokat érdemes megfontolnunk az anyagiakhoz való viszonyulásunkban?

 

a)      Lk 15,13 „Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözött, és ott eltékozolta vagyonát, mivel hogy tobzódva élt.”

 A beosztás hiány a pénzkezelésben állandó lyukas zsákot eredményez. Így kétszer annyit költhetünk a család fenntartására, mint amennyi szükséges. Meg kell tanulnunk, hogy a jövedelmünk határain belül éljünk. Ápolnunk kell gyermekeinkben az önmegtagadást, melyet szavunkkal és példánkkal tanítsunk meg. Igényeinket szűkítsük és egyszerűsítsük le, hogy legyen időnk a szellemi fejlődésre és a lelki növekedésre.

d)  Péld 12,9 „Jobb akit kevésre tartanak, és szolgája van, mint aki magát felmagasztalja, és szűk kenyerű”

 Nem jó ha gazdagnak mutatjuk magunkat, vagy többnek mint amik vagyunk – szelíd, alázatos  Megváltó egyszerű követői!

 c)  Péld 22,7 „ Szolgája a kölcsönvevő a kölcsönadónak”

 A pénz felhasználása valamilyen célra, mielőtt még megkerestük volna, csapda az ember számára...
Határozd el, hogy többé nem keveredsz adósságba! Tagadj meg magadtól inkább ezer dolgot, mint hogy adósságba kerülj!” (Ellen G. White: „A Te Igéd igazság”, 76. o.)

    d) Péld 11,1 • „Az álnok font utálatos az Úrnál, az igaz mérték pedig   kedves néki.”

„Ne kövessünk el semmi becstelenséget… Inkább veszítsünk anyagilag, mintsem becstelenül pénzre tegyünk szert. Isten törvényének megfelelően kell élnünk. Hívőkkel és hitetlenekkel egyaránt egyenesen, igazságos elvek alapján kell intéznünk anyagi ügyeinket… csalás és ravaszkodás nélkül.” (Ellen G. White: i. m., 76. o.)

  e) 1Tim 6,7 • „Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.”

„Amikor az a kísértés környékez, hogy hiábavaló dolgokra költsd el a pénzedet, gondolj arra az önmegtagadásra és önfeláldozásra, amit Krisztus állt ki az elbukott emberiség megmentéséért.” (Ellen

G. White: Boldog otthon, 323. o.)

Hogyan értsük azt, hogy Isten vagyonkezelői vagyunk?

 

Mi mindenre nevel minket Atyánk az anyagiakon keresztül?

Mt 25,14. 16. 19. 21 • „Mert éppen úgy van ez, mint az az ember, aki útra akarván kelni, előhívatta az õ szolgáit, és amije volt, átadta nékik. Elmenvén pedig aki az öt talentumot kapta, kereskedett azokkal, és szerzett más öt talentumot. Sok idő múlva pedig megjött ama szolgáknak ura, és számot vetett velük. Az õ ura pedig mondta néki: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe.”

Földi tulajdonainkkal kapcsolatos papírjaink az igei értelmezés szerint legfeljebb vagyonkezelői jogot biztosítanak nekünk – Istennel szembeni elszámolási kötelezettséggel. Lehet, hogy mindez nehezen feldolgozható első hallásra, de ha megértjük Isten célját mindezzel, hallatlan békét és reményt kapunk ajándékul. A hívő embert nem érhetik veszteségek – ahogy Jób is megértette ezt, amikor egész életműve, roppant gazdagsága napok alatt semmivé vált: „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak

méhéből, és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve! (Jób 1,21) A pénz nem szükségszerűen átok. Nagy érték, ha helyesen használják fel… Szeretetünk állandó próbája a pénz. Bárki, aki többet keres, mint amennyi elegendő valós szükségletére, keresse a bölcsességet és a kegyelmet, hogy megismerje szívét, és gondosan őrizze azt, nehogy képzeletbe­li kívánsága legyen, és hűtlen sáfárrá váljon, elpazarolva Urának reá bízott vagyonát… Az ideig való áldásokat letétként kaptuk, hogy bebizonyítsuk, vajon az örök gazdagsággal megbízhatnak-e.” (Ellen G. White: Boldog otthon, 311., 315. o.)

Olyan világ vesz körül bennünket, amelyben mindent a könnyű pénzszerzés elve és vágya mozgat. A munka, a szorgalom vagy a tudás – nem beszélve az emberi kapcsolatokról – értéküket vesztik. Senki nem akar fárasztó befektetést, csak gyors és könnyű nyereséget. Ezt a gondolkodásmódot érthető módon az élet bizonytalansága táplálja. A halálnak reménytelenül kiszolgáltatott ember itt és most akarja birtokolni, élvezni a javakat, ezért biztonságot keres bennük, feláldozva értük, ha kell, a szeretetet, hitet, békét, azaz belső értékeit is. Így az élet az önzés és a reménytelenség cél nélküli versenyfutása. Igazi öröm az anyagiakban csak Isten segítségével tapasztalható: amikor a világegyetem Urától tanuljuk a kamatoztatás törvényszerűségeit. Különböző mértékben, de mindenkire bízott valamennyit a tulajdonából, hogy tanácsai alapján megtanuljunk önzetlenül és boldogan gazdálkodni, élni.

„A jószívűség, mely az önmegtagadás gyümölcse, csodálatos segítség az adakozónak. Ez olyan nevelést nyújt számunkra, mely jobban megérteti velünk az Úrért végzett munkát, aki széjjeljárván jót cselekedett, hogy enyhítse a szenvedést és gondoskodjék a nélkülöz szükségleteiről. Az állandó önmegtagadó segítőkészség Istengyógyszere az önzés és a kapzsiság bűne ellen. Az Úr rendelte el a rendszeres segítőkészséget műve fenntartására és a szenvedők és nyomorúságban élők enyhítésére. A folyamatos adakozókészség halálra éhezteti az anyagiasságot.” (Ellen G. White: i. m., 313. o.)

Az anyagiakhoz való viszonyulásunk

Miért fontos kérdés Istenhitünk szempontjából az anya­giakhoz való viszonyulásunk? Mitől óv minket az Ige? Milyen gyakorlati tanácsot ad Isten a benne bízóknak hitük megtartása és erősítése érdekében?

Péld 11,28 • „Aki bízik az õ gazdagságában, elesik.”

Lk 12,15 • „Mondta azért nékik: Meglássátok, hogy eltávoz­tassátok a telhetetlenséget, mert nem a vagyonnal való bővelkedésben van az embernek az õ élete.”

1Tim 6,17–19 • „Azoknak, akik gazdagok e világon, mondd meg, hogy ne fuvalkodjanak fel, se ne reménykedjenek a bizonytalan gazdagságban, hanem az élő Istenben, aki bőségesen megad nékünk mindent, a mi tápláltatásunkra, hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlők, kincset gyűjtvén maguknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet.”Péld 10,22 • „Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bántást.”

3Móz 27,30–31 • „A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak. És ha valaki meg akar valamit váltani az ő tizedéből: adja hozzá annak ötödrészét.”

Malak 3,8. 10–11 • „Avagy az ember csalhatja-é az Istent? Ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen. És megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szőlőtök meddő a mezőn, azt mondja a Seregeknek Ura.”

Istenbe vetett hitünk a hétköznapok taposómalmában szinte észrevétlenül csúszik át a teljesítményünkben, javainkban való bizakodássá. Ennek a visszatükröződésnek mindig megvan a veszélye, amíg csak e földön élünk. Megrendítőbb példa erre talán nincs is, mint Bálám vagy Júdás esete. Isten prófétájaként, illetve Krisztus tanítványaként estek el, csak azért, mert nem vették komolyan ezt a kísértést.

Krisztus eljövetelének közeledtével drámai inflációs folyamatnak lehetünk tanúi. Érdemes elgondolkodnunk és mérleget vonnunk javainkról és kötődéseinkről. Azonban felelőtlen és elkapkodott döntések helyett egyenkénti, személyre szabott vezetését igényeljük, hogy Isten akaratával összhangban tudjuk „kamatoztatni” ránk bízott javait. Krisztus visszatérés a földi értékek teljes lenullázásával zárja le a történelmet, hogy ezt követően megvizsgálja: ki mennyi mennyei kincset gyűjtött.

„Ama napon odadobja az ember ezüst bálványait és arany bálványait, amelyeket magának csinált… Hogy elmenjen a sziklák lyukaiba és a hegyek hasadékiba, az Úr félelme elől… mikor fel­kél, hogy megrettentse a földet… Ó, szűnjetek meg hát az ember-ben bízni, akinek egy lehelet van orrában, mert hát ugyan mire becsülhető ő? (Ésa 2,20–22) Ha mindenekfelett szeretjük Istent, akkor érzelmeinkben a mulandó dolgok is a helyükre kerülnek… Amikor a szív a saját előnyeire és hajlamaira támaszkodik, amikor azt a gondolatot dédelgeti, hogy a pénz Isten jóindulata nélkül boldogíthat, akkor a pénz zsarnok lesz, amely uralja az embert. A pénz megnyeri bizalmát és megbecsülését, s azt istenként imádja…” (Ellen G. White: Boldog otthon, 315. o.)

Miért vezette be Isten a tizedrendszert? A tized – arányait tekintve – igen kis része a bevételeinknek, tehát önmagában nem okoz megélhetési problémát, ahhoz azonban már elegendő, hogy az evangélium terjesztésének alapjait biztosítsa.

Ezt a szabályt hitünk megerősítésére adta Atyánk, hogy rendszeresen számot vessünk és észrevegyük az Ő gondoskodását. „Próbáljatok meg engem” – biztat minket mindezeken felül Igéjében. Ugyanakkor hűségünk bizonyítéka is, hiszen az, hogy gyakoroljuk, vagy nem, jól tükrözi bizalmunkat iránta. Természetesen formailag is odaadhatjuk, sőt másokhoz képest még precízebbnek, sőt jobbnak is gondolhatjuk magunkat – Isten óvjon minket ettől a fajta vakságtól!

„Az Úr nemcsak igényt tart a tizedre mint sajátjára, hanem meg is kell őriznünk azt számára. Így szól: »Tiszteld az Urat a te vagyonodból, egész jövedelmed zsengéjéből.« (Péld 3,9) Nem azt tanítja, hogy javainkból előbb elégítsük ki a magunk szükségleteit, és a maradékot hozzuk el Istennek, még ha az becsületes tized is lenne. Először tegyük félre az Úr részét.”

„…Semmiképp nem jó visszatartani a tizedet és az áldozatokat, csak mert nem mindenben értetek egyet testvéreitek tetteivel. A tized és az áldozatok egyetlen embernek sem a tulajdonai, hanem az Istenért végzett munkára fordítandók. A behozott összegek egy részét méltatlan igehirdetők kaphatják meg, de emiatt senki ne tartsa vissza tizedét a kincstártól… Én nem merném ezt tenni. Örömmel és bőkezűen fizetem a tizedemet, Dáviddal szólval: A tiédből adjuk vissza ezeket.” (Ellen G. White: Boldog otthon, 328. o.; Igehirdetések és beszédek, II., 74–75)

A végidő hívő egyházának erkölcsi színvonala

 ... hogyan tükröződik tagjai beszédének tisztaságában is?

Sof 3,9. 13 • „Akkor változtatom majd a népek ajkát tisztává, hogy mind segítségül hívják az Úr nevét, hogy egy akarattal szolgálják őt… Izráel maradéka nem cselekszik hamisságot, nem szól hazugságot, és nem találtatik szájában álnokságnak nyelve, hanem legelésznek és lenyu­gosznak, és nem lesz, aki felrettentse őket.”

Jel 14,5 • „Szájukban nem találtatott álnokság, mert az Isten királyiszéke előtt feddhetetlenek.”

Mindkét igeszakasz a „maradék” feddhetetlenségéről, erkölcsi tisztaságáról szól. Szájuk azért mentes az álnokságtól, mert szívükben is tiszták (lásd: Péld 4,23). Az ige szerint a beszédük teszi egyértelművé, hogy Krisztus lakik-e a szívükben, milyen gondolatok és érzések uralják egész lényüket. Életükben végül beteljesedik a tökéletességnek az a mértéke, amelyet Jakab apostol fogalmaz meg: „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét megzabolázni.” (3,2) A fenti kijelentések és törvényszerűségek miatt figyeljünk jobban beszédünk tisztaságára, de mindenekelőtt őrködjünk gondolataink és érzéseink felett. Fogadjuk meg Pál apostol tanácsát: „Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.” (2Kor 10,5)

Hogyan ügyeljünk beszédünk tisztaságára?

Mi segíthet nyelvünk megtisztulásához?

Fil 4,8 • „Atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek, ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.”

Péld 16,32 • „Jobb a hosszútûrõ az erősnél, és aki uralkodik a maga indulatán, annál, aki várost vesz meg.” Péld 15,28 • „Az igaznak elméje meggondolja, mit szóljon; az istentelenek szája pedig ontja a gonoszt.” Gal 2,20

„Sokan nőnek fel az önuralom gyakorlása nélkül. Nem zaboláz­ták meg sem indulataikat, sem nyelvüket. Egyesek Krisztus követőinek vallják magukat, de nem azok. Ha az Üdvözítő szelídsége és alázata lenne bennük, nem adnának szabad utat a természetes szív késztetéseinek cselekedeteikben. Némelyek idegesek, és ha szavaikban, kedélyállapotukban kezdik elveszíteni önuralmukat valamely provokáció hatására, olyan mérgezést kapnak a haragtól, mint az iszákos a szeszes italtól. Nem józanok. Sátán teljes mértékben uralkodik rajtuk ebben az időszakban. Minden haragkitörés gyengíti idegrendszerüket és erkölcsi erejüket, nehe­zebbé téve, hogy a következő alkalomkor megtartóztassák magukat a felháborodástól.

Ennek az embercsoportnak csak egy gyógyszere van: önuralom minden körülmények között. Az az erőfeszítés, hogy olyan ked­vezõ helyzetet teremtsenek maguknak, amelyben énjüket nem éri bosszantás, legfeljebb egy ideig sikerülhet. Sátán ismeri ezeknek a szegény lelkeknek az érzékeny pontjait, és ott fogja támadni őket újra és újra… Mégis van reménység számukra! Adják át önként az uralmat Krisztusnak földi életük felett, amely tele van küzdelmekkel és aggodalmakkal.”

„Lényünk törvénye az, hogy gondolataink és érzéseink elmélyülnek és nagyobb súlyt kapnak, ha kifejezzük őket. Míg a szavak gondolatokat fejeznek ki, a gondolatokat szavak követik. Ha többet beszélnénk hitünkről, ha jobban örülnénk a nyilvánvalóan minket érintő áldásoknak – Isten nagy kegyelmének és szeretettének –, akkor mélyebben hinnénk és boldogabbak lennénk. Emberi nyelv képtelen kifejezni, véges elme nem tudja felfogni, milyen áldások származnak Isten jóságának és szeretetének érté­kelésébõl. Már ebben a világban is soha ki nem apadó forráshoz hasonlíthatna örömünk, mert az a folyam táplálja, amely Isten trónjától árad…

Amikor valaki a hogyléted felől érdeklődik, ne próbáld valami szomorú dologgal sajnáltatni magadat! Ne beszélj hited kicsiny­ségérõl, fájdalmaidról és szenvedéseidről! A kísértő gyönyörködik az ilyen szavakban, a lehangoló dolgok említésével őt dicsőíted. Ne mondogassuk, hogy Sátán nagy hatalmával le fog győzni minket! Sokszor kiszolgáltatjuk neki magunkat azzal, hogy hatalmát hangoztatjuk. Inkább Isten nagy hatalmáról beszéljünk, hogy érdekeink összefonódhassanak az Õ érdekeivel. Hirdessük Krisz­tus páratlan hatalmát, és beszéljünk dicsõségérõl!” (Ellen G. White, Youth Instructor, 1886. nov. 10.; A nagy orvos lábnyomán, Test és lélek kölcsönhatása c. fej.)

Mi jellemezte Jézus beszédét?

Mit tanulhatunk Jézus Krisztus beszédének lelkületéből, tartalmából?

Ésa 50,4 • „Az Úr Isten bölcs nyelvet adott énnékem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel, fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok.”

Zsolt 45,3 • „Szebb, szebb vagy az ember fiainál, kedvesség ömledezz ajkaidon, azért áldott meg az Isten örökké.”

Mi jellemezte Jézus beszédét? „Jézus az igazság egyetlen szavát sem hallgatta el, de mindig szeretettel beszélt. Napi kapcsolatban volt az emberekkel, és mindig tapintatosan, figyelmesen és szeretetteljesen viselkedett. Sohasem volt udvariatlan vagy barátságtalan, sohasem ejtett ki ok nélkül kemény szót, és senki örömét nem rontotta el hiába. Megmondta az igazságot, de mindig szeretetteljesen. Sohasem ítélt el emberi gyengeségeket, de a legkeményebben megrótta és elítélte a képmutatást, a hitetlenséget és igazságtalanságot – azonban ezt is könnyes szemmel tette, és hangján érződött a fájdalom.”

„Krisztus eljött, hogy megmutassa: a felülről kapott erővel az ember tiszta életet élhet. Lankadatlan türelemmel, megértéssel és segítőkészséggel segített az embereken. Szelídsége és kedvessége kiűzte a lélekből a nyugtalanságot és a kételyt, a kétkedés szertefoszlott, a gyűlölködést felváltotta a szeretet, a hitetlenséget a bizalom… Megtört a világ varázsa. Szavai hallatán eltűnt a szívből a kapzsiság és a becsvágy, és az emberek felszabadultan követték a Megváltót…

Jézus nem mellőzött egyetlen embert sem, mindenkiben értéket látott. Gyógyítását mindenkinek felkínálta. Bármilyen embercsoportban találta magát, időhöz és körülményekhez szabott oktatást adott… Sokszor találkozott Sátán foglyaiként vergõdõ emberekkel, akiknek nem volt erejük e csapdából kitörni. Ezekhez a csüggedt, beteg, megkísértett, elbukott emberekhez Jézus a legnagyobb tapintattal és részvéttel szólt; azt mondta, amire szükségük volt, és amit megértettek. Akik közelharcot vívtak a lelkek ellenségével, azokat kitartásra bátorította, arról biztosítva őket, hogy győzni fognak, mert Isten angyalai mellettük állnak, és győzelemhez segítik őket.

Jézus nagyra becsült vendégként ült a vámszedők asztalánál, megértő magatartásával és közvetlen kedvességével tanúsítva, hogy elismeri emberi méltóságukat. Az emberek vágytak arra, hogy méltók legyenek bizalmára. Áldást és életet adó erővel hullottak szavai szomjas szívükbe. Új érzések ébredtek bennük, és a társadalom kitaszított tagjai előtt feltárult egy új élet lehetősége.”

„A lágy, kedves szavak úgy hatnak a lélekre, mint a harmat és a csendes záporeső a kiszáradt földre. Krisztusról azt mondja a Szentírás, hogy »kedvesség ömlött ajkairól«, tudta, hogyan kell »erősíteni a megfáradtat beszéddel« (Ésa 50,4). Az Úr megparancsolja mindnyájunknak: »A ti beszédetek mindenkor kellemes (kedves) legyen, hogy áldásos legyen a hallgatóknak.« (Kol 4,6) Ha követjük Krisztus példáját a jó cselekvésében, az emberek szíve ugyanúgy megnyílik előttünk, mint Õelõtte.”

„Ha nincs ajkadon a kedvesség törvénye, és szívedből nem árad ki a szeretet édes illata, akkor még semmit sem tudsz úgy tenni, ahogyan kellene… Vannak szomorú történetek, amelyeket beírtak a menny könyveibe, de megőrizték őket a kíváncsi sze­mektõl. A küzdelmeket a próbára tevő, nehéz körülmények ellen, amelyek abban az otthonban támadnak, amely naponta felemészti a bátorságot, a hitet és a bizalmat… Az ilyen ember úgy fogadja a kedves, szeretetteljes szavakat, mint az angyalok mosolyát.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Isten szeretete az ember iránt c. fej.; A nagy Orvos lábnyomán, Példaképünk c. fej.; Krisztus példázatai, A talentumok c. fej.; 37. levél, 1891)

Melyik a leggyakoribb vétek, amelyet beszédünkben elkövetünk?

 

Hogyan védekezhetünk ellene?

2Móz 20,16 • „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.”

3Móz 19,16,17 • „Ne járj rágalmazóként a te néped között; ne támadj fel felebarátod vére ellen. Én vagyok az Úr. Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben; fedd meg a te felebarátodat nyilván, hogy ne viseld az ő bűnének terhét.”

 Vö. Zsolt 15,2–3; Péld 16,28; Zak 7,10; 8,16–17.

A rágalmazást gyakran valami szándékosan elkövetett „feketítésnek” véljük. Holott ha csak negatív színben tüntetjük fel a felebarátunkat, vagy hibáit, gyengeségeit elemezgetjük másokkal, mások előtt – már az ítélkezés csapdájába estünk, amit Jézus a legélesebben ítélt el (Mt 7,1–5). Ez persze nem azt jelenti, hogy a problémákról nem szólhatunk, hanem elsősorban az érintettel beszéljünk, és ha nem hallgat ránk, vigyük Isten elé, majd az érintett személy érdekében egy keresztény közösség tegyen meg mindent Jézus tanácsának szellemében (Mt 18,15–17).

„Irtózattal gondolunk az emberevőre, aki áldozatának még vonagló, meleg húsából lakmározik. De vajon ennél a barbár szokásnál nem rettenetesebb-e az a gyötrelem és romlás, amelyet embertársaink indítékainak félreismerése, jó hírnevük befeketítése és jellemük kritizálása okoz? A gyerekek és a fiatalok tanulják meg azt, amit Isten mond erről: »Élet és halál van a nyelv hatalmában…« (Péld 18,21) A Szentírás a rágalmazókat, a pletykálkodókat egy osztályba sorolja azokkal, akik »…istengyűlölők… rosszban mesterkedők… szeretet nélkül valók, engesztelhetetlenek, irgalmatlanok… irigységgel, gyilkossággal, versengéssel, álnoksággal…« teltek (Rm 1,30–31. 29. 32). Az, akit Isten Sion polgárai közé sorol, »…igazat szól az ő szívében. Nem rágalmaz nyelvével… nem szerez gyalázatot rokonainak« (Zsolt 15,2–3).”

„Gyakran a pletyka terjesztői okozzák a bajokat. Elsuttogott célzásaik és sugalmaik megmérgezik a gyanútlanok elméjét, és éket vernek még a legmeghittebb barátok közé is. A bajkeverőket segítik rombolásukban sokan, akik gonosz szívvel hallgatják és továbbadják a pletykát. Krisztus követői körében nem kellene megtűrnünk ezt a bűnt. Egyetlen keresztény szülő se tűrte meg a pletyka elismétlését, vagy az egyház tagjait befeketítő megjegyzéseket családi körben… Az ördög örökké tartó bizalmatlanságot, elidegenedést és rosszakaratot igyekszik támasztani Isten népe körében…

Bárki, aki megrágalmaz vagy nevetség tárgyává tesz valakit, Jézust sérti meg. Jézus megjegyez minden gonoszságot, amelyet követői ellen követünk el…

Akik szeretnek rágalmazni és hamis tanúságot tenni, ne feledjék, hogy Isten a tanúja cselekedeteiknek… A kéz, amely Belsacár falára rótta az írásjeleket, ma is pontosan feljegyzi az igazságtalanság és elnyomás minden tettét, melyet bárki elkövet Isten népe ellen…” (Ellen G. White: Válaszd az életet!, Tanítási módszerek c. fej.; Bizonyságtételek, V., 241–242., 244–245. o.)

Hogyan alapozhatjuk meg gyermekeink későbbi hitre jutását?

5Móz 4,9 • „Csak vigyázz magadra, és őrizd jól a te lelkedet, hogy el ne felejtkezzél azokról, amelyeket láttak a te szemeid, és hogy el ne távozzanak a te szívedtől teljes életedben, hanem ismertesd meg azokat a te fiaiddal és fiaidnak fiaival.”

5Móz 6,7 (vö. 2Kir 5,2–4) • „Gyakorold ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz.”

„Lehetetlen felmérni egyetlen óra vagy akár csak fél óra áldásos befolyását, ha derűsen, Isten szavának közös tanulmányozásával töltik el… Egyszer megkérdeztek egy lelkészt: a gyermek hány éves korától reménykedhetünk abban, hogy kereszténnyé válik? A kornak ehhez semmi köze – szólt a válasz –, Jézus szeretete, a hit, a bizalom, a megnyugvás mind olyan dolgok, amelyekkel egyezik a gyermeki természet. Ahogy egy gyermek bízni tud az édesanyjában, úgy tud bízni Jézusban is, és úgy tudja szeretni Õt. Krisztus a barátja is lesz, akit szeret és tisztel majd… Beszéljünk az Õ szeretetéről, kegyelméről és tökéletes jelleméről. Micsoda tanítást adhatnak így nap mint nap az istenfélő szülők gyermekeiknek, szidás és veszekedés helyett…

Az első lecke, amit a gyermeknek meg kell tanulnia, hogy Isten az ő Atyja… Foglaljuk bele minden egyes tanításba Isten szeretetét… Már egész kicsi korban meg lehet tanítani a gyermekeket arra, hogy hibáikat és tévedéseiket Jézus elé vigyék. Tanítsátok őket, hogy kérjenek naponta bocsánatot minden rosszért, amit elkövettek. Mondjátok meg nekik, hogy Jézus hallja a megtört szív egy­szerű esdeklését, és kész megbocsátani nekik. Ugyanúgy magához engedi őket, mint ittjártakor azokat a gyermekeket, akiket anyjuk Őhozzá vitt, hogy megáldja őket.” (Ellen G. White: Boldog otthon, 340–358. o.)

Rövid, egyszerű beszélgetésekben tárjuk fel a hit alapjait gyermekeink számára. Kerüljük a vallásos kifejezéseket, mondanivalónkat szabjuk inkább az ő szókincsükhöz.

Ha hétköznapi életünk – a küzdelmeinkkel, hitharcainkkal együtt – hiteles Krisztus-követést mutat, lehetetlen, hogy ne hagyjon nyomot családtagjaink, gyermekeink lelkében, és a példa követésére ne bátorítaná őket is.

A hitre nevelés azonban lelki megújulást és következetes gyakorlati változásokat követel meg a szülő részéről. „A Biblia elveinek megfelelő gyermeknevelés sok türelmet, időt, kitartást és imát igényel, s még akkor is folytatni kell, ha emiatt a házimunkák közül kell valamit elhanyagolni… A gyermekek már egészen kicsi korukban (!) nagyon jól megfigyelnek és észrevesznek mindent. Ha azt látják, hogy szüleik nem tekintik legfőbb törvénynek Isten szavát, s nem törődnek a nekik szóló szent felhívásokkal, akkor a gyermekekben is ugyanaz a »nemtörődöm« lelkület nyilvánul majd meg.”

Komolytalan vagy erőtlen megújulási törekvéseink, fáradt imaéletünk, bólogató, ám következmények nélküli Igehallgatásunk megnehezíti számukra a hívő élet jelentőségének megértését. „Az apáknak és anyáknak mindent el kell követniük, hogy leszokjanak a szellemi restségről, amely miatt Isten szolgálatát tehernek érzik. Az igazság erejének megszentelő befolyásként kell hatnia az egész családra.” (Ellen G. White: Boldog otthon, 358. o.)