Istentől kérjünk erőt és segítséget!

 

„Akkor nyomorúságra adnak majd benneteket, és megölnek titeket; és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért.” (Mát 24,9)

„A vasárnap megünneplését kényszerítők merészsége és elszántsága egyre fokozódik, s a törvény szigorát is bevetik Isten parancsolatainak megtartói ellen. Bírsággal és bebörtönzéssel fenyegetik őket, egyeseknek pedig magas állást ajánlanak fel, s egyéb jutalmakkal és kedvezményekkel próbálják rávenni őket hitük megtagadására. De ők rendíthetetlenül így válaszolnak: »Mutassátok ki Isten Igéjéből a tévedésünket!« Így védekezett Luther is hasonló körülmények között. A törvényszék elé állított hívők ékes bizonyságot tesznek az igazságról, amelynek hallatán egyesek állást foglalnak Isten minden parancsolata mellett. Így jut el az igazság olyan emberek ezreihez is, akik különben mit sem tudnának róla.

Isten szavának becsületes követői lázadóknak fognak minősülni. Szülők, akiket Sátán elvakított, durvák és kemények lesznek hívő gyermekükhöz. A gazda és gazdasszony sanyargatja az Isten parancsolatait megtartó szolgát. »A szeretet meghidegül.« Gyermekek veszítik el otthonukat és örökségüket. Szó szerint teljesednek majd Pál szavai: »Mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.« (2Tim 3,12) Az igazság egyes követőit, akik nem hajlandók megünnepelni a vasárnapot, börtönbe vetik, másokat elűznek hazájukból, s lesznek, akik rabszolgasorsra jutnak. 

Az üldözés idején Isten szolgáinak hite próbára lesz téve. Ezek a követek híven fogják tolmácsolni a figyelmeztetést, csak Istenre és Igéjére figyelve. Isten Lelke munkálkodik a szívükben, és szólásra készteti őket. Szent lelkesedéstől fűtve, és a mennyei sugallat késztetésére indulnak munkába. Nem mérlegelik, hogy az Úrtól rájuk bízott igék hirdetésének milyen következményei lesznek. Nem törődnek földi érdekeikkel, és nem igyekeznek megőrizni sem a hírnevüket, sem az életüket. De egyesek a támadások és gyalázkodások pergőtüzében rémülten kiáltják: »Ha előre láttuk volna szavaink következményeit, csöndben maradtunk volna!« Sátán akadályokat gördít útjukba. Kegyetlen kísértéseivel ostromolja őket, és úgy látják, hogy a munka, amelyre vállalkoztak, messze meghaladja képességeiket. Félő, hogy belebuknak. Elmúlt a lelkesedés, amely fűtötte őket. Mégsem tudnak viszszafordulni. Érezve tehetetlenségüket, a Mindenhatóhoz sietnek erőért.” (A nagy küzdelem, 607–609. o., Korszakok nyomában, 540–542. o.)

Üdvözítőnk az élet kenyere

 Lelkek éheznek az élet kenyere és vize után, de mi ez annak, akinek szíve a világon csügg. Ha szavukkal nem is, cselekedeteikkel sokan ezt mondják: „Nem adhatom fel érdeklődésemet ezek iránt a földi kincsek iránt, hogy így biztosítsam számomra az örökkévalót. Az eljövendő élet túlságosan távolinak tetszik számomra ahhoz, hogy számításba vegyem. A földi javakat választom és vállalom a jövő kockázatát. Isten kegyelmes és jó.” – Rest szolga! Ha megmaradsz ezen az úton, sorsod a képmutatókéval és a hitetlenekével lesz egyenlő. A klubhelyiség szeretete, a vacsorák és a világi társak, Belsazár ünnepségéhez hasonlóan, az Istenről való elfeledkezéshez és nevének megbecstelenítéséhez vezetnek.  (Szemelvények E. G. White írásaiból 2. kötet) 

Könyörgésünk a mindennapi kenyérért nem csak a testünknek naponta szükséges táplálékot foglalja magában, hanem a lelki táplálékot is, az örök élet elnyerése céljából. Jézus megparancsolta: „Munkálkodjatok, ne az eledelért, mely elvész, hanem az eledelért, mely megmarad az örök életre.” „Én vagyok amaz élő kenyér, mely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké” (Jn 6:27, 51). Üdvözítőnk az élet kenyere, s ha szeretetét felismerjük, magunkba fogadjuk Őt, és ekkor az a kenyér táplál bennünket, amely a mennyből szállt alá. 

Krisztus ezt mondta: „boldogok akik hallgatják az Istennek beszédét, és megtartják azt.” (Lk 11:28) Egyedül az élet kenyere képes megelégíteni az éhező lelket. Egyedül az élet vize oltja a szomjas lélek szomjúságát. A tanítványok gondolatait gyakran kíváncsiság hozta izgalomba, de Krisztus, ahelyett hogy kielégítette volna vágyukat olyan dolgok megismertetésével, amelyekre nem volt szükségük munkájuk megfelelő elvégzéséhez, más irányba terelte gondolataikat. A gyakorlati istenfélelem nagyon szükséges tanításait adta eléjük.

Amikor Jézus ezt mondta a tömegnek: „Mert az az Istennek kenyere, amely mennyből száll alá, és életet ad a világnak (Jn 6:33), akkor valaki a tömegből ezt mondta: „Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret!” (34) Közöttük volt az, de nem az élet kenyere ként ismerték fel. Jézus ekkor nyíltan megmondta: „Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.”(35 vers)

Táplálkozzatok Isten igéjéből s észreveszitek, hogy az valóban az élet kenyere. Krisztus mondta: „Aki eszi az én húsomat és issza az én véremet, örök élete van annak.” Magyarázatul hozzáfűzi: „A lélek az, amely megelevenít. A test nem használ semmit. A szavak, melyeket szólok hozzátok, élet és lélek." (Ján.6:63)

Krisztus szava az élet vize

 Azon a reggelen a pap azt a szertartást végezte, mely a pusztai szikla megütésére emlékeztetett. A szikla Őt jelképezte, aki halála által az üdvösség élő patakját árasztja minden szomjazóra. Krisztus szava az élet vize. Az összegyűlt tömeg színe előtt elkülönítette magát: üssék meg, hogy az élet vize ömölhessen a világra. Krisztus megütésével Sátán az élet Fejedelmét akarta megsemmisíteni, de a megütött sziklából élő víz folyt. Amint Jézus beszélt az emberekhez, a szíveket különös tisztelet hatotta át, és sokan készek voltak együtt felkiáltani a samáriai asszonnyal: "Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam!" (Jn 4:15)  (Jézus élet)

 Minden igazi tanítvány misszionáriusként születik az Isten országába. Aki iszik az élet vizéből, az élet forrásává válik. Az elfogadóból továbbadó lesz. Krisztus kegyelme olyan a léleknek, mint a forrás a sivatagban, amely azért buzog, hogy felüdítsen mindenkit, és a pusztulás előtt állókban vágyat ébresszen az élet vize után.

Kész volt befogadni a legnemesebb kinyilatkoztatást, mivel érdekelték az Írások, és a Szentlélek már felkészítette, hogy több világosságot tudjon befogadni. Tanulmányozta az ígéretet: „Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened teközüled, a te atyádfiai közül, olyat, mint én: azt hallgassátok!” (5Móz 18,15) Szerette volna megérteni ezt a próféciát. A világosság már bevilágított elméjébe. Az élet, a lelki élet vize, amit Krisztus ad minden szomjas léleknek, kezdett buzogni szívében. Az Úr Lelke munkálkodott benne.

Krisztus ezt mondta: „boldogok akik hallgatják az Istennek beszédét, és megtartják azt.” (Lk 11:28) Egyedül az élet kenyere képes megelégíteni az éhező lelket. Egyedül az élet vize oltja a szomjas lélek szomjúságát. A tanítványok gondolatait gyakran kíváncsiság hozta izgalomba, de Krisztus, ahelyett hogy kielégítette volna vágyukat olyan dolgok megismertetésével, amelyekre nem volt szükségük munkájuk megfelelő elvégzéséhez, más irányba terelte gondolataikat. A gyakorlati istenfélelem nagyon szükséges tanításait adta eléjük. (A keresztény nevelés alapjai)

A kereszténység a társas kapcsolatok útján lép érintkezésbe a világgal. Mindazoknak, akik mennyei világosságot kaptak, fényt kell árasztaniuk a jobbik utat nem ismerők sötét ösvényére. A Krisztus Lelke által megszentelt közösségi befolyásunkat fel kell használnunk arra, hogy embereket Krisztushoz vezessünk. Nem szabad Krisztust sóvárgott, szent és drága kincsként szívünkbe rejteni, és e kincsnek csak egymagunk örülni. Krisztusnak azzá kell lennie bennünk, mint az a forrás, amelyből az örök élet vize fakad, hogy felüdítse mindazokat, akikkel érintkezünk! (A nagy orvos lábnyomán)

Élete által Krisztus olyan vallást alapított, amelyben nincsen társadalmi osztályvagy valláskülönbség, amelyben a zsidók és pogányok, szabadok és szolgák valóságos testvéri közösségben kapcsolódnak össze és egyenlők Isten előtt. Tevékenységüket nem befolyásolja politikai kérdés. Jézus nem tett különbséget felebarát és idegen, barát és ellenség között. Az élet vize után szomjazó lélek indította meg szívét.

Megtérés

 

„Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1:9, ÚRK)

„Amikor az ember megtér és megszentelődik, megbékül Istennel, mert összhangba kerül Isten törvényének elveivel. A bűnös ezáltal megbékül Istennel. Kezdetben Isten az embert a maga képmására teremtette. Az ember tökéletes összhangban élt a természettel és Isten törvényével. Az igazságosság elvei szívébe voltak írva. A bűn azonban elidegenítette Alkotójától. Már nem tükrözte Isten képmását. Szíve harcban állt Isten törvényének elveivel. »A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti« (Róm 8:7). De »úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta«, hogy az ember megbékülhessen Istennel és Krisztus érdemei által újra összhangba kerüljön Alkotójával. Az emberi szívnek Isten kegyelme által meg kell újulnia, felülről új életet kell kapnia. Ez a változás az újjászületés, amely nélkül – mondja Jézus – az ember »nem láthatja az Isten országát«. 

 Az első lépés az Istennel való megbékéléshez a bűn belátása… Hogy a bűnös felismerje bűnösségét, jellemét Isten mércéjével, az igazság nagyszerű zsinórmértékével kell megmérnie. 

A törvény tükör, amely megmutatja, milyen tökéletes az igaz jellem; elfogadása képessé teszi az embert arra, hogy saját jellemében meglássa a hibákat. A törvény rámutat az ember bűneire, de nem gyógyítja ki belőlük. Míg életet ígér az engedelmeseknek, kijelenti, hogy a törvényszegő osztályrésze halál. A bűnöst csak Krisztus evangéliuma szabadíthatja meg a bűn szennyétől és a kárhozattól. A bűnösnek meg kell bánnia bűneit Isten előtt, akinek törvényét áthágta; hinnie kell Krisztusban és engesztelő áldozatában. Így kap bűnbocsánatot »az előbb elkövetett bűnök«-re, és isteni természet részesévé lesz. Ő Isten gyermeke; a fiúság Lelkét kapta, aki által így kiált: »Abba, Atyám«!” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 402 o.)

Emberi bölcsesség vagy Isten bölcsessége

 "Hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék.” (1Kor 2:5)

 „Korunkra jellemző a hűtlenség, a hitehagyás. A világban az önteltség és az önfelmagasztalás lelkülete mutatkozik meg. Az emberek azzal kérkednek, hogy megvilágosodtak, ami valójában elvakító elbizakodottság, mert szemben állnak Isten nyilvánvaló Szavával. Sokan magasztalják az emberi értelmet, bálványozzák az emberi bölcsességet és emberek véleményét Isten kinyilatkoztatott bölcsessége fölé helyezik… Az önmagukat keresztényeknek vallók hatalmas tömegei nem értik, milyen veszélyes Isten törvényének a megszegése. Nem ismerik fel, hogy a megváltás csakis Krisztus vére árán lehet a miénk…

 Az emberek Isten Igéjénél értékesebbnek tartják a csalóka filozófiát és a tudományt – amit tévesen hívnak annak. Nagy mértékben teret nyert az a felfogás, hogy az ember megváltásához nincs szükség az isteni Közbenjáróra. A világ úgynevezett bölcsei különféle elméleteket dolgoztak ki az ember felemeléséért, amelyeket inkább elhisznek, amelyekben jobban bíznak, mint Isten igazságában, ahogyan azt Krisztus és apostolai tanították. 

 Az Úr szeretné, ha mindannyian egyénileg kutatnánk az Írásokat, hogy megismerjük a nagyszerű megváltási tervet, és amennyire az emberi elme számára lehetséges, befogadjuk ezt a hatalmas témát, így Isten Lelke által megvilágosítva megértenénk a szándékát. Szeretné, ha felfognánk valamit szeretetéből, ami miatt engedte meghalni Fiát, hogy szembeszálljon a gonoszsággal, eltávolítsa Isten alkotásaiból a bűn szennyező foltjait és Krisztus nekünk tulajdonított igazsága által visszaállítsa az elveszettet, nemesítse és felemelje a lelket eredeti tisztaságára. Az elbukott emberi faj helyreállításának egyedüli módja a vele egyenrangú, isteni tulajdonságokkal bíró Fia odaajándékozása volt… 

 Isten olyan tulajdonságokkal ruházta fel az embereket, hogy képesek vagyunk méltányolni Őt, és bár az ember fellázadt Isten ellen és megpróbálta mások imádatával kitölteni a helyét, egyedül az igaz Isten képes megadni azt, ami után a lélek vágyódik” (Ellen G. White: That I May Know Him. 206./old.)

A gonoszság csírája

 

Sátánnak az egész világegyetem érdekében, amelynek korszakai szünet nélkül peregnek, alaposabban ki kellett bontakoztatnia elveit, hogy az Isten kormányzása elleni vádját igazi megvilágításban lássa minden teremtett lény, és hogy Isten igazságossága, irgalma és törvényének változhatatlansága örökre vitán felül álljon.

  Sátán lázadása tanulságul szolgál a világegyetem számára az egymást követő századok során; örök bizonyságul a bűn jellegéről és borzalmas következményeiről. A sátáni elv megvalósulása, az emberekre és angyalokra gyakorolt hatása mutatja, mi következik Isten tekintélyének félretevéséből. Nyilvánvalóvá lesz, hogy Isten kormányzatának és törvényének létével fonódik össze minden teremtményének jóléte. E lázadás szörnyű emléke örök időkön át védeni fogja a szent lényeket a törvényszegés természetének fel nem ismerésétől, a bűn elkövetésétől és a büntetéstől.
  A mennyben folyó küzdelem utolsó percéig a nagy bitorló igazolni próbálta magát. Amikor elhangzott a kijelentés, hogy Sátánnak összes hívével együtt el kell a boldogság honát hagynia, a lázadó vezér arcátlanul kimondta, hogy semmibe veszi a Teremtő törvényét. Megismételte azt az állítását, hogy az angyaloknak nincs szükségük irányításra, hanem hagyni kell, hogy tegyék azt, amit tenni akarnak, és akaratuk mindig jól fogja őket irányítani. Isten törvényeit a szabadság korlátjának bélyegezte, és kijelentette: el kell törölni a törvényt, hogy a mennyei seregek a törvény korlátjától megszabadulva a lét magasabb, dicsőségesebb szintjére juthassanak.
  Sátán és követői a lázadás minden felelősségét egyhangúan Krisztusra hárították. Azt mondták, ha Isten nem feddte volna meg őket, akkor nem lázadtak volna fel. E makacs és kihívóan hűtlen őscsaló híveivel együtt megpróbálta megdönteni Isten kormányzását.

  Tiszteletlenül azt állították, hogy egy' elnyomó hatalom ártatlan áldozatai. De végül el kellett hagyniuk a mennyet.
  Ugyanaz a szellem, amely lázadást szított a mennyben, a földön még mindig lázadást sugall. Sátán ugyanazt a módszert alkalmazza az emberek között, amit egykor az angyaloknál. Az ő szelleme uralja az engedetlenség fiait, akik hozzá hasonlóan igyekeznek lerombolni Isten törvényének korlátait, és szabadságot ígérnek a parancsolatok áthágóinak. A bűn megfeddése ma is gyűlöletes és ellenállást vált ki az emberekben. Amikor Isten intő üzenetei érintik a lelkiismeretet, Sátán arra indítja az embert, hogy igazolja magát, és próbáljon másokat is rábírni a bűneivel való egyetértésre. Az ember ahelyett, hogy hibáit kijavítaná, felháborodást szít a dorgáló ellen, mintha ő volna a probléma egyedüli oka. (Korszakok nyomában 444-445 old.)

Kinek a nyugalom napja a szombatnap?

 Az igaz, hogy a bibliában eredetileg a sabbath kifejezés szerepel, és nem a szombat. A zsidók sorszámozták a napokat, amelyek közül a 7. Volt a nyugalom napja - azaz a sabbath. (a napok nevei a pogány kultúrákban viseltek neveket, sokszor égitestekét, így pl. A vasárnap angolul és németül egyaránt a "nap napja" jelentéssel bír).

 A sabbath mint kifejezés ugyan zsidó eredetű, de kérdés, hogy a tartalma, a nyugalomra vonatkozó rendelkezés is csak a zsidóságra vonatkozó hatállyal bír-e.

I. Móz. 2:2-3-ban azt olvassuk, hogy a 7. napra nézve rendelt Isten nyugalmat, személyes példaadással (!), noha nyilván nem szorult rá, és ne felejtsük el, hogy ekkor még nincs zsidó nép, csak ezer évekkel később. Ezért sem mondható, hogy csak a zsidókra vonatkozott, amit az is alátámaszt, hogy Jézus szavai szerint "A szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért." (Márk. 2,27), tehát az emberért és nem a zsidóért. (Megjegyzem, itt is a sabbath szó áll a görögben). A testi-lelki pihenés tehát sem csak a zsidó ember szükséglete és kiváltsága, hanem minden emberé (a mai élettempó mellett talán nem is igényel különösebb magyarázatot).

Ez szempont és rendelkezés végigkíséri az emberi történelmet a Bibliában (ld. pl. Mát. 24,20 "Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon [a görögben itt is sabbath szerepel!]: - Jézus szavai egyértelműen a történelem lejártáról szóló prófécia keretében, kifejezetten a vég idejére fogalmazzák meg a mondandóját).

Ez azért nem meglepő, mert Istennek nem változnak a szempontjai, ahogy az emberi lét törvényszerűségei és szükségletei sem, amelyekre tekintettel születnek (érdekesség, hogy már a bűneset előtt megfogalmazódik a nyugalom és a nyugalomnap rendelkezése I.Móz. 2:2-ben).

Azt látni kell, hogy a nyugalomnap a kereszténységben sem ismeretlen, csak éppen más napon és más tartalommal jelenik meg. Igaz, hogy erre az eltérésre vannak különböző magyarázatok, de hogy ezek mennyire megalapozottak, azt kinek-kinek magának kell eldönteni. Ebben lehet nagy segítség a Biblia, annak személyes olvasásába, tanulmányozása :-)

„Akik diadalmaskodnak a fenevadon”

„Az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cselekszi őelőtte; és azt is cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat, amelynek halálos sebe meggyógyult.” (Jel 13,12)

„Hogy az Egyesült Államok megformálhassa a fenevad képét, ahhoz a vallási hatalomnak úgy kell irányítania a polgári hatalmat, hogy a saját céljai szolgálatába állítsa.(…)

A »fenevad képe« a hitehagyó protestantizmusnak azt a formáját ábrázolja, amely akkor alakul ki, amikor a protestáns egyházak dogmáik megtartásához a polgári hatalom segítségét igénylik. (…)

Eljön az idő, amikor a vasárnap megtartását törvény teszi kötelezővé, és a világ tisztán fogja látni, melyik az igazi szombat. Ha valaki akkor szegi meg Isten törvényét, hogy olyan parancsnak engedelmeskedjen, amely csak Róma tekintélyének bélyegét viseli magán, ezzel a pápaságot Isten fölé helyezi. Rómának hódol, és annak a hatalomnak, amely érvényt akar szerezni a Róma által elrendelt ünnepnek. A fenevadat és annak képét imádja. Amikor az ember elveti azt az ünnepet, amelyet Isten a saját hatalma jelének nevez, és helyette a Róma által választott hatalmi jelvényt tartja tiszteletben – ezáltal elfogadja a Róma iránti hódolat jelét: »a fenevad bélyegét«. Ez azonban csak akkor lesz aktuális, amikor a kérdés világosan feltárul az emberek előtt, és választaniuk kell Isten törvénye és az emberi rendelések között. Aki ekkor is a törvényszegés mellett dönt, az felveszi »a fenevad bélyegét«. (…) 

Ebben a küzdelemben az egész keresztény világ két nagy csoportra oszlik – azokra, akik megtartják Isten parancsolatait és Jézus hitét, és azokra, akik a fenevadat és képét imádják, s bélyegét magukra veszik. Habár az egyház és az állam egyesíti erejét, hogy »mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal« (Jel 13,16) kényszerrel elfogadtassa »a fenevad képét«, de Isten népe e bélyeget nem veszi magára. A pátmoszi próféta látja »azokat, akik diadalmaskodtak a fenevadon és az ő képén, és bélyegén, és az ő nevének számán... állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében voltak az Isten hárfái«, és éneklik Mózes és a Bárány énekét (Jel 15,2–3).” (A nagy küzdelem, 443., 445., 449., 450. o., Korszakok nyomában, 395., 397., 400–401. o.) Maranatha

A spiritizmus szerepe a csalásban

 "Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba.” (1Ján 4,1)

„Sok embert ejt tőrbe az a hiedelem, hogy a spiritizmus csupán emberi szélhámosság. Amikor pedig szemtől szembe kerülnek olyan megnyilatkozással, amely szerintük csakis természetfölötti lehet, elhiszik, hogy e jelenségek mögött Isten hatalma rejlik.

Amikor az egyházak elfogadják a spiritizmus tanításait, az érzékiséget fékező korlát ledől, s hitvallásuk csak palást lesz, amely alá gonoszságukat rejtik. A természetfölötti megnyilatkozásokba vetett hit ajtót nyit az ördög csalásai és tanításai előtt, s a sötétség hatalmasságainak befolyása megmutatkozik az egyházakban.” (A nagy küzdelem, 553., 603–604. o., Korszakok nyomában, 492., 537. o.)

„A népegyházak papjai nem tudnak sikeresen szembeszállni a spiritizmussal. Nincs semmijük, amivel megóvhatnák nyájukat a mérgező hatástól. A spiritizmus szomorú következményeiért nagyrészt korunk lelkészei felelősek, mert lábbal tapossák az igazságot, és jobban kedvelik a kitalációkat.” (Bizonyságtételek I., 324. o.) 

„Sátán régóta készül arra, hogy teljesen megtévessze a világot. Munkáját az Édenben kezdte az Évának adott ígérettel: »Bizony nem haltok meg. Amely napon esztek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.« (1Móz 3,4–5) Sátán lassanlassan készítette elő legnagyobb csalásának útját a spiritizmus kialakításával. Szándékait még nem valósította meg teljesen, de a végső időben megteszi. A próféta ezt mondja: »Láttam… három tisztátalan lelket… a békákhoz hasonlókat… ördögi lelkek azok, akik jeleket tesznek; akik elmennek a földnek és az egész világnak királyaihoz, hogy egybegyűjtsék azokat a mindenható Isten ama nagy napjának viadalára.« (Jel 16,13–14) Ez a csalás az egész világot magával sodorja. Kivéve azokat, akiket Isten hatalma őriz az Igébe vetett hit által. Az embereket nemsokára elfogja valami végzetes biztonságérzet, és csak akkor ébrednek fel, amikor Isten kiönti haragját.” (A nagy küzdelem, 561–562. o., Korszakok nyomában, 499. o.) Maranatha

A hűség próbája

 

„Sokat szól a Felséges ellen, és a magasságos egek szentjeit megrontja, s véli, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt; és az ő kezébe adatnak ideig, időkig és fél időig.” (Dán 7,25)

„Az ember boldogságának nagy ellensége a negyedik parancsolatban foglalt szombatot rendkívüli támadások célpontjává teszi a keresztény korszak idején. Sátán így beszél: »Isten céljaival ellentétben cselekszem. Követőimet felhatalmazom arra, hogy tegyék félre Isten emlékünnepét, a hetedik napi szombatot. Így megmutatom a világnak, hogy megváltozott az a nap, amelyet Isten megszentelt és megáldott. Az emberek el fognak feledkezni róla. Kitörlöm emlékezetükből, és olyan nappal helyettesítem, amely nem hordja magán Isten hitelesítő jelét; olyan nappal, amely nem lehet jel Isten és népe között. Arra késztetem ennek elfogadóit, hogy tulajdonítsák ennek a napnak azt a szentséget, amelyet Isten a hetedik napnak adott. 

Eszközeim által felmagasztalom magam. Az első napot fogják dicsőíteni, és a protestáns világ a hamis szombatot valódinak fogadja el. Azzal, hogy az Isten által létesített szombatot nem tartják meg, teljesen elvetik a Teremtő törvényét. Ezeket a szavakat: Jel az énközöttem és tiköztetek nemzetségről nemzetségre, az én nyugalomnapom szolgálatába állítom. Így enyém lesz a világ. Én lesz a Föld ura, a világ fejedelme. Annyira uralom majd az emberek lelkét, hogy Isten szombatja különös megvetés tárgya lesz. Ami pedig a jelet illeti? A hetedik nap megtartását a földi hatalmasságokkal szembeni hűtlenség jelévé teszem. Olyan szigorúak lesznek az emberi törvények, hogy nem merik majd megtartani a hetedi napi szombatot, attól félve, hogy nem lesz mit enniük és mibe öltözniük. Ezért a világgal tartanak, és figyelmen kívül hagyják Isten törvényét. Én leszek a világ teljhatalmú ura!«” (Próféták és királyok, 183–184. o., magyar kiadás: 116–117. o.) 

„A hűség nagy próbája a szombat lesz, mert az igazságnak különösen vitatott pontja. A végső próbatétel idején éles határvonal húzódik majd Isten szolgái és azok között, akik nem szolgálják Őt.” (A nagy küzdelem, 605. o., Korszakok nyomában, 539. o.) Maranatha