Átkelés a Vörös-tengeren

 

(2Móz 13:17-22). A szamár elsőszülöttjét juhon váltsd meg. Ha nem váltod meg, szegd a nyakát. Minden ember elsőszülött fiát váltsd meg. (14) És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából. (15) Mert amikor a fáraó makacsul nem akart bennünket elbocsátani, megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomban, az ember elsőszülöttjét csak úgy, mint az állat elsőszülöttjét. Ezért áldozok véresáldozatul az Úrnak minden hímet, amely megnyitja anyja méhét, és ezért váltok meg minden elsőszülött fiút. (16) Legyen ez jelként a kezeden és emlékeztetőként a homlokodon, mert erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból. (17) Amikor a fáraó elbocsátotta a népet, Isten nem a filiszteusok országa felé vezette őket, bár arra közelebb lett volna. Isten ugyanis azt gondolta: Nehogy megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, és visszatérjen Egyiptomba! (18) Ezért kerülő úton vezette Isten a népet, a Vörös-tenger felé a pusztán át. Hadirendben vonultak ki Izráel fiai Egyiptomból. (19) József csontjait is magával vitte Mózes, mert József ünnepélyesen megeskette Izráel fiait: Bizonyosan rátok tekint Isten, és akkor vigyétek el innen a csontjaimat magatokkal! (20) Azután útnak indultak Szukkótból, és tábort ütöttek Étámban, a puszta szélén. (21) Az Úr pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek. (22) Nem távozott el a fel hőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől. /RÚF/

(2Móz 14:1-12). Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (2) Mondd meg Izráel fiainak, hogy forduljanak meg, és verjenek tábort Pí-Hahírót előtt, Migdól és a tenger között, Baal-Cefón előtt! Vele szemben táborozzanak a tengernél! (3) Hátha azt gondolja a fáraó, hogy eltévedtek Izráel fiai ezen a földön, körülzárta őket a puszta. (4) Én pedig megkeményítem a fáraó szívét, hogy üldözőbe vegye őket, és megmutatom dicsőségemet a fáraón és egész haderején. Akkor megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr. És így cselekedtek. (5) Amikor jelentették Egyiptom királyának, hogy elmenekült a nép, megváltozott a fáraónak és udvari embereinek indulata a nép iránt, és ezt mondták: Mit tettünk?! Elbocsátottuk Izráelt a szolgálatunkból! (6) Befogatott a fáraó a harci kocsijába, és maga mellé vette a hadseregét. (7) Maga mellé vett hatszáz válogatott harci kocsit meg Egyiptom összes harci kocsiját, mindegyiken csupa kiváló harcost. (8) Az Úr megkeményítette a fáraónak, Egyiptom királyának a szívét, és az üldözőbe vette Izráel fiait. De Izráel fiai kivonultak az Úr kezének oltalma alatt. (9) Az egyiptomiak tehát üldözték őket – a fáraó minden lova, harci kocsija, lovasa és hadereje –, és utolérték őket, amikor a tenger mellett táboroztak Pí-Hahírótnál, Baal-Cefónnal szemben. (10) A fáraó közeledett. Izráel fiai pedig föltekintettek, és látták, hogy az egyiptomiak utánuk eredtek. Ekkor nagy félelem fogta el őket, és segítségért kiáltottak Izráel fiai az Úrhoz. (11) Mózesnek pedig ezt mondták: Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?! (12) Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk Egyiptomot?! Mert jobb nekünk, ha Egyiptomot szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg! /RÚF/ 

Isten Mózesnek adott utasításait követve az izraeliták jól szervezett hadseregként hagyták el Egyiptomot. A héber cábá’ és makhaneh kifejezések is ezt bizonyítják, vagyis „hadsereg”, „hadosztály”, „tábor” és „seregek”. 

(2Móz 6:26). Ez az az Áron és Mózes, akiknek azt mond ta az Úr: Vezessétek ki Izráel fiait Egyiptom országából seregeik szerint! /RÚF/;

 (2Móz 7:4). A fáraó mégsem hallgat majd rátok, amíg rá nem teszem kezemet Egyiptomra. Akkor majd kihozom seregeimet, az én népemet, Izráel fiait Egyiptomból súlyos ítéletekkel. /RÚF/; 

 (2Móz 12:17, 41, 51). Tartsátok meg a kovásztalan kenyér ünnepét, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból. Tartsátok meg tehát ezt a napot nemzedékről nemzedékre, örök rendelkezés szerint. (41) A négyszázharmincadik esztendő végén, éppen ezen a napon vonult ki az Úr egész serege Egyiptomból. (51) Ugyanazon a napon ki is hozta az Úr Egyiptom földjéről Izráel fiait seregeik szerint. /RÚF/

(2Móz 14:19-20). Ekkor elindult az Isten angyala, aki Izráel tábora előtt járt, és mögéjük ment. Elindult az előttük levő felhőoszlop is, és mögéjük állt. (20) Odament Egyiptom tábora és Izráel tábora közé, és az a fel hő, amely világítani szokott éjjel, sötét maradt, ezért nem közeledtek egymáshoz egész éjszaka. /RÚF/. 

(2Móz 13:18). Ezért kerülő úton vezette Isten a népet, a Vörös-tenger felé a pusztán át. Hadirendben vonultak ki Izráel fiai Egyiptomból. /RÚF/

A tábort szakaszokra osztották fel, és úgy meneteltek, mint egy hadsereg. A későbbiekben Bálám látta Moáb hegyeiről „Izraelt törzsenként táborozni”. (4Móz 24:2), /ÚRK/ 

 „Mózes elvitte magával József tetemét is”. (2Móz 13:19), /ÚRK/ Nagyon fontos részlete ez a szövegnek, ami rámutat, hogy beteljesedett Isten ígérete, amiben József hitt. Ő soha nem feledkezett meg az ígéret földjéről, noha Egyiptomban gazdagságban, kiváltságok között élt. Azt kérte, hogy a csontjait majd vigyék el Kánaán földjére. 

(1Móz 50:24-25). Azután József ezt mondta testvéreinek: Én meghalok, de Isten bizonyosan rátok tekint, és majd el vezet benneteket ebből az országból arra a földre, amelyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. (25) Meg is eskette József Izráel fiait: Bizonyosan rátok tekint Isten, akkor vigyétek majd el innen a csontjaimat! /RÚF/

Hitte, hogy az Úr biztosan meglátogatja Izrael népét Egyiptomban, és visszaviszi őket arra a földre, amint azt megígérte nekik

 (Zsid 11:22). Hit által gondolt József élete végén Izráel fiainak kivonulására, és rendelkezett temetése felől. /RÚF/

Amikor Izrael megérkezett Kánaánba, József csontjait „Sikemben temették el”. (Józs 24:32), /ÚRK/

A felhő- és tűzoszlop annak volt a látható jele, hogy Isten jelen van a népe között. Az Úr a felhőben lakozott és onnan is szólt hozzájuk. 

(2Móz 14:24. A hajnali őrségváltás idején rá tekintett az Úr a tűz- és felhőoszlopból az egyiptomiak táborára, és megzavarta az egyiptomiak táborát. /RÚF/; 

(4Móz 12:5-6). Akkor az Úr leszállt felhőoszlopban, megállt a sátor bejáratánál, és szólította Áront és Mirjámot, ők ketten pedig odamentek. (6) Az Úr ezt mondta: Halljátok meg beszédemet: Ha van az Úrnak prófétája köztetek, azzal látomásban ismertetem meg magam, álomban beszélek hozzá. /RÚF/

 Majd a fáraó megmutatta, hogy mi lakik a szívében valójában. Nem tért meg, nem volt igazi a bűnbánata. Csak színjáték volt, amikor Isten áldását kérte, azzal talán önmagát is áltatta. Szólította a katonáit, és üldözőbe vették a szökött rabszolgákat. Mennyire elvakította a bűn ezt az embert! Amikor a nép látta, hogy közeleg a fáraó serege, olyan érzéseknek adtak hangot, azt mondták, amit a későbbiekben nemegyszer elismételtek: „Hát nincsenek Egyiptomban sírok, hogy ide, a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból”? (2Móz 14:11), /ÚRK/ Vagyis, noha látták Isten hatalmának drámai megnyilvánulásait, mint például amikor az ő elsőszülötteik megmenekültek, még mindig megdöbbentő volt a hitetlenségük.

White idézet: A zsoltáríró mikor megemlékezik Izraelnek a tengeren való átkeléséről, így énekel: „Utad a tengeren volt, és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg. Vezetted mint nyájat a te népedet Mózesnek és Áronnak kezével.” (Zsolt 77:20-21) Amikor Mózes kinyújtotta botját, a víz kettévált, és Izrael bement a tenger kettévált vize közé. Száraz mederben mentek, mivel a vizek falként álltak mindkét oldalon. Isten tűzoszlopából világosság vetült a tajtékosan feltornyosuló hullámokra és megvilágította az utat, amit hatalmas barázdaként vágott a tenger vizén át, és a távolabbi túlsó part homályában veszett el. 

„Az egyiptombeliek pedig utánuk nyomulának, és bemenének a fáraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe. És lőn hajnalkor, rátekinte az Úr az egyiptombeliek táborára a tűz- és felhőoszlopból, és megzavará az egyiptombeliek táborát.” (2Móz 14:23–24) A titokzatos felhő tűzoszloppá változott a megdöbbent egyiptomiak szeme láttára. Mennydörgések visszhangzottak, és villámok cikáztak. „A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyilaid széjjelfutkostanak. Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.” (Zsolt 77:18-19) 

Zavar és rémület szállta meg az egyiptomiakat. Az elemek haragos tombolása közben, amelyben a haragvó Isten hangját hallották meg, igyekeztek kimenekülni az elhagyott partra. Mózes azonban ismét kinyújtotta a botját, és a feltornyosult vizek zúgva, tajtékozva és prédára sóvárogva csapódtak össze az egyiptomi hadsereg fölött, és elnyelték őket a tenger fekete mélységei. – Pátriárkák és próféták, 287./old.

Izrael népe első szülöttei, "akár ember, akár állat, enyém az"

 Izrael népe első szülöttei, Közeledett a megváltás, a szabadítás megígért ideje. A népnek fel kellett készülni. A puszta hit nem volt elég, a hitük szerint kellett cselekedniük is. Isten elmondta, hogy mit tegyenek, és ekkor aszerint kellett eljárniuk hittel. A körülmények ugyan egészen mások voltak, mint amiről Jakab írt, de az elv pontosan illik ide: „Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt”? (Jak 2:17-20)

(2Móz 13:1-16). Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (2) Nekem szentelj Izráel fiai közül minden elsőszülöttet, amely megnyitja anyja méhét; akár ember, akár állat, enyém az. (3) Mózes ezt mondta a népnek: Emlékezzél meg erről a napról, amelyen kijöttél Egyiptomból, a szolgaság házából, mert erős kézzel hozott ki onnan benneteket az Úr. Ezért nem szabad kovászosat enni. (4) Ma, ábíb hónapban vonultok ki. (5) És ha majd bevisz téged az Úr a kánaániak, a hettiták, az emóriak, a hivviek és a jebúsziak földjére, mert megesküdött atyáidnak, hogy neked adja a tejjel és mézzel folyó földet, akkor ebben a hónapban végezd el ezt a szertartást. (6) Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az Úrnak. (7) Kovásztalan kenyeret kell enned hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret. Még csak kovászt se lássanak sehol a területeden. (8) És mondd el fiaidnak azon a napon: Amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett értünk, amikor kijöttünk Egyiptomból. (9) Legyen ez jelként a kezeden és emlékeztetőként a homlokodon, hogy az Úr törvénye a szádban legyen. Mert erős kézzel hozott ki téged az Úr Egyiptomból. (10) Tartsd meg ezt a rendelkezést a megszabott időben évről évre. (11) Ha majd bevisz téged az Úr a kánaániak földjére, ahogyan megesküdött neked és őseidnek, hogy neked adja, (12) akkor add át az Úrnak mindazt, ami megnyitja anyja méhét. Minden állatod elsőszülöttje, ha hím, az Úr tulajdona. (13) A szamár elsőszülöttjét juhon váltsd meg. Ha nem váltod meg, szegd a nyakát. Minden ember elsőszülött fiát váltsd meg. (14) És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából. (15) Mert amikor a fáraó makacsul nem akart bennünket elbocsátani, megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomban, az ember elsőszülöttjét csakúgy, mint az állat elsőszülöttjét. Ezért áldozok véresáldozatul az Úrnak minden hímet, amely megnyitja anyja méhét, és ezért váltok meg minden elsőszülött fiút. (16) Legyen ez jelként a kezeden és emlékeztetőként a homlokodon, mert erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból. /RÚF/ 

Isten kegyelme őrizte az izraelita családokat, amelyek hitükből fakadóan vérrel kenték be az ajtófélfákat. Az Úr azután új utasítást adott Mózes által: „Az Úrnak ajánld fel akkor mindazt, ami az ő anyjának méhét megnyitja”. (2Móz 13:2) Ez a törvény vonatkozott az embereken kívül az állatokra is. 

 A rendelkezés mögött meghúzódó egyik elv, hogy minden az Úré, mivel Ő a Teremtő: „Az Úré a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai”. (Zsolt 24:1) „Enyém az ezüst, és enyém az arany – ezt mondja a Seregek Ura”. (Hag 2:8), /ÚRK/ Az izraeliták első szülöttei Isten rájuk árasztott áldásainak „zsengéi” voltak. Ez azt is jelezte, hogy egészen az Úrnak szentelik magukat, és tudják: mindenüket tőle kapják.

Itt találkozunk a megváltás gondolatával is. Az elsőszülött fiúk megmenekültek a haláltól, mert a vér befedezte őket. Megváltották őket a haláltól, mint ahogy megváltást nyernek mindazok, akiket Jézus vére befedez. Ahogy Pál írja Jézusról: „Kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata”. (Kol 1:14)  

Isten arról is rendelkezett, hogyan kell a felajánlást megtenni, megünnepelve az egyiptomi szolgaságból való szabadulásukat. Az állatokat fel kellett áldozni, de a fiaik megváltást nyertek.

(2Móz 13:12-13, 15) (12) akkor add át az Úrnak mindazt, ami megnyitja anyja méhét. Minden állatod elsőszülöttje, ha hím, az Úr tulajdona. (13) A szamár elsőszülöttjét juhon váltsd meg. Ha nem váltod meg, szegd a nyakát. Minden ember elsőszülött fiát váltsd meg.   (15) Mert amikor a fáraó makacsul nem akart bennünket elbocsátani, megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomban, az ember elsőszülöttjét csakúgy, mint az állat elsőszülöttjét. Ezért áldozok véresáldozatul az Úrnak minden hímet, amely megnyitja anyja méhét, és ezért váltok meg minden elsőszülött fiút. 

White idézet: Amikor Izrael megszabadult Egyiptomból, Isten újra elrendelte az elsőszülöttek felajánlását. Izrael népe még egyiptomi fogságban volt, amikor Isten a fáraóhoz, Egyiptom királyához küldte Mózest a következő üzenettel: „Így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izrael. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem, és te vonakodol elbocsátani: ímé, én megölöm a te elsőszülött fiadat.” (2Móz 4:22-23)  

Mózes átadta az üzenetet a büszke királynak, de ő így válaszolt: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izraelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izraelt.” (2Móz 5:2) Az Úr jeleket és csodákat tett népéért: rettenetes csapásokkal sújtotta a fáraót. Végül az öldöklő angyal azt a parancsot kapta, hogy ölje meg Egyiptom földjén minden ember és minden állat elsőszülöttjét. Hogy az izraeliták megmeneküljenek ettől a csapástól, Isten utasítása szerint ajtófélfájukat meg kellett hinteniük egy leölt bárány véré vel. Minden házat meg kellett jelölniük, hogy amikor az angyal halált hozó küldetéssel jön, elkerülje az izraeliták házait.  

Miután az Úr ilyen ítélettel sújtotta Egyiptomot, így szólt Mózeshez: „Nékem szentelj minden elsőszülöttet, …akár ember, akár barom, enyém legyen az.” (2Móz 13:2) „Amikor megöltem minden elsőszülöttet Egyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izraelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr.” (4Móz 3:13) Miután Isten elrendelte a szentélyszolgálatot, kiválasztotta Lévi törzsét, hogy Izrael népe első szülöttei helyett ők végezzék a szenthely szolgálatát. De az elsőszülöttet továbbra is Isten tulajdonának kellett tekinteni, és a megszabott váltságdíjjal kellett visszavásárolni.

  Az elsőszülött bemutatásának törvénye tehát különleges jelentőséggel bírt. Egyrészt arra emlékeztetett, hogy az Úr milyen csodálatos módon szabadította meg Izrael gyermekeit, másrészt előképe lett annak a nagyobb szabadulásnak, amelyet Isten egyszülött Fia szerez. Amiképpen az ajtófélre hintett vér megoltalmazta Izrael elsőszülötteit, ugyanúgy Krisztus vére az erő, amely megmenti a világot. – Jézus élete, 51./old.

A páska éjjelén isteni ítélet sújtotta azokat, akiket nem védett a vér.

 (2Móz 12:1-13). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: (2) Ez a hónap lesz az első hó napotok. Ez lesz számotokra az első az év hónapjai között. (3) Mondjátok meg Izráel egész közösségének: Ennek a hónapnak a tizedikén vegyen magának családonként mindenki egy bárányt, házanként egy-egy bárányt. (4) Ha egy házban kevesen vannak egy bárányra, akkor a legközelebbi szomszédjukkal együtt vegyenek a lélekszámnak megfelelően. Vegyétek számításba, hogy ki mennyit tud enni a bárányból. (5) Legyen a bárány hibátlan, hím és egyéves. Juhot vagy kecskét vegyetek. (6) Ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig tartsátok magatoknál, azután estefelé vágja le Izráel egész gyülekezeti közössége. (7) Vegyenek a vérből, és kenjék a két ajtófélfára és a szemöldökfára azokban a házakban, ahol megeszik. (8) Még ugyanazon az éjszakán egyék meg a húst: tűzön megsütve, kovásztalan kenyérrel; keserű füveket egyenek hozzá. (9) Ne egyétek nyersen, se vízben főzve, csak tűzön megsütve, és a feje, a lábszárai és a belső részei együtt legyenek. (10) Ne hagyjatok belőle reggelre. Ha mégis marad belőle reggelre, azt égessétek el. (11) Így egyétek: legyen a derekatok fel övezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az Úr páskája ez. (12) Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az Úr. (13) De az a vér jel lesz a házakon, amelyekben vagytok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és nem ér majd a pusztító csapás titeket, amikor megverem Egyiptom földjét. /RÚF/

Senki nem menekült meg sem pozíciója, sem képzettsége, sem társadalmi állása révén. A büntetés elért minden családot, a fáraóétól a rabszolgákéig, még az állatok elsőszülöttjei is elpusztultak. Egyiptom büszkesége a porba hullott.

(2Móz 12:31-36). A fáraó még éjszaka hívatta Mózest és Áront, és ezt mondta: Induljatok, menjetek ki az én népem közül Izráel fiaival együtt, menjetek, és szolgáljátok áldozattal az Urat, ahogy kívántátok. (32) Vigyétek juhaitokat és marháitokat is, ahogyan kívántátok, csak menjetek! Kérjetek áldást rám is! (33) Az egyiptomiak is erőltették, hogy sürgősen bocsássa el a népet az országból, mert ezt mondták: Így mindnyájan meghalunk! (34) A nép köntösébe kötve, teknőstül vette vállára a kovásztalan tésztát. (35) Izráel fiai Mózes beszéde szerint jártak el, mert ezüst és arany ékszereket meg ruhákat is kértek az egyiptomiaktól. (36) Az Úr ugyanis jóindulatot ébresztett a nép iránt az egyiptomiakban, s ezért hajlottak a kérésre. Így szereztek zsákmányt Egyiptomtól. /RÚF/ 

Milyen érdekes, amikor a fáraó azt mondta a hébereknek, hogy menjetek és imádjátok az Isteneteket, még hozzátette: „Kérjetek áldást rám is”. (2Móz 12:30) HUNB) Kérjetek áldást rám is? Egyiptom fáraója, népének földi „istene” vajon miért kérte ezt? Úgy hangzik, mintha végre kezdte volna felmérni a héberek Istenének hatalmát, és szerette volna ennek valami hasznát látni. Azonban hogyan áldhatná meg Isten, amikor lázad ellene, dölyfösen, makacsul kitart a bűnben? Végül valóban elengedte őket, de nem azért, mintha meghajolt volna Jahve akarata előtt, hanem csak mert vereséget szenvedett. Nem tért meg, ahogy a későbbi tetteiből is kitűnik. Egyszerűen csak azt akarta, hogy véget érjen az országára szakadó pusztulás. A fáraó hatalmas vereséget szenvedett. A legszörnyűbb csapás tragikus körülményei után engedélyezte, hogy Izrael elhagyja Egyiptomot. Amit korábban következetesen megtagadott, bármennyi szenvedést zúdított is a népére a tetteivel, azt ekkor megengedte. Érthető módon az egyiptomi nép is azt akarta, hogy a héberek távozzanak. Ki is mondták: Menjetek el, különben „mindnyájan meghalunk”. (2Móz 12:33) Közben Isten gondoskodott arról, hogy az izraeliták ne üres kézzel hagyják el Egyiptomot, hanem olyan dolgokkal, amelyekre szükségük lesz a vártnál végül sokkal hosszabbra nyúló útjuk során. Az egyiptomiak értékes tárgyakat ajándékoztak nekik, hogy a nép mielőbb távozzon az országból. Az ajándékok az izraeliták több évszázados rabszolgamunkájának fizetségéül számítottak. Az egyiptomiak számára elég olcsónak tűnt ez az ár azért, hogy a héberek elhagyják az országukat.

  White idézet: Ézsaiás próféciáinak egyik legszebb, legvigasztalóbb szakasza a felhő és tűzoszlopra hivatkozva mutatja be Isten gondoskodását népe iránt a gonosz erőivel vívott végső nagy küzdelem idején. „Mert teremteni fog az Úr Sion hegyének minden helye fölé és gyülekezetei fölé nappal felhőt és ködöt s lángoló tűznek fényességét éjjel; mert ez egész dicsőségen oltalma lészen. És sátor lészen árnyékul nappal a hőség ellen s oltalom és rejtek szélvész és eső elől.” (Ésa 4:4-5)

Izrael népe sivár, sivatagos területen vonult keresztül. Csodálkoztak, vajon hova vezet az útjuk; kezdtek elfáradni, és néhány szívben felébredt a félelem, hátha az egyiptomiak üldözésükre indultak. Ám a felhő csak haladt előre, ők pedig követték. Ekkor az Úr utasította Mózest, hogy az útról letérve üssenek tábort egy tenger melletti sziklás szorosban. Tudatta vele azt is, hogy a fáraó üldözőbe veszi őket, de Isten megdicsőül majd csodálatos szabadulásuk által.

 Egyiptomban elterjedt a hír, hogy az izraeliták, ahelyett, hogy a pusztában ünnepet szentelnének, a Vörös-tenger felé tartanak. A fáraó tanácsadói jelentették a királynak, hogy rabszolgái elmenekültek, és soha többé nem térnek vissza. Most már a nép is bánta a hiszékenységét, hogy elsőszülöttei halálát Isten hatalmának tulajdonította. Vezető embereik az ijedtségből felocsúdva természeti okokra vezették vissza a csapásokat. Keserű szemrehányással illették magukat: „Mit cselekedtünk, hogy elbocsátottuk Izraelt a szolgálatunkból?!” – Pátriárkák és próféták, 283./old.  

Amikor az isteni erőteljes és meggyőző világosság megmutatkozott, mint a nagy VA GYOK, a fáraó kénytelen volt meghátrálni. Ám amint csökkent a nyomás, az újból előtörő hitetlensége elnyomta az Istentől kapott világosságot. Amikor visszautasította az első csoda nyilvánvaló voltát, elhintette a hitetlenség magvát, amit hagyott kicsírázni és növekedni, és annak termését arathatta le. Ezek után a királyt többé nem lehetett meggyőzni az Úr hatalmáról. Megkeményítette szívét, fokról fokra süllyedt bele a hitetlenségébe, mígnem a hatalmas kiterjedésű Egyiptomban elpusztultak az elsőszülöttek, a családok büszkeségei. Ezek után a fáraó a hadserege élén indult el Izrael üldözésére. Megpróbálta visszahozni azt a népet, melyet a Mindenható a karjával szabadított meg. Olyan hatalom ellen vonult, amely bármely emberi hatalomnál nagyobb, ezért seregével együtt a Vörös-tengerbe veszett. – Christ Triumphant, 103./old.  

A húsvét megünneplése a zsidó nemzet születésével kezdődött.

 

„A páskának egyrészt emlékeztető, másrészt előremutató jelképes ünnepnek kellett lennie. Nemcsak az Egyiptomból való szabadulásra kellett emlékeztetnie, hanem arra a nagy szabadításra is előre kellett mutatnia, amelyet Krisztus visz majd véghez azzal, hogy kiszabadítja népét a bűn kötelékeiből. Az áldozati bárány ábrázolja »Isten Bárányát«, akiben van a mi üdvösségünk egyedüli reménysége. Az apostol mondja: »…a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk«. (1Kor 5:7) Az nem volt elegendő, hogy a páskabárányt levágják, a vérét még az ajtófélfára is fel kellett hinteniük. Éppen így Krisztus vérének érdemeit el kell fogadnia az embernek. Nem elég hinnünk, hogy Jézus Krisztus meghalt az egész világért, hanem azt is hinnünk kell, hogy személy szerint értünk is meghalt. Az engesztelő áldozatot úgy kell elfogadnunk, mint amelyet Krisztus személyesen érettünk hozott”. (i. m. 233./old.)

A hitüket gyakorló zsidó családok világszerte a mai napig ünneplik a páskát (pészah). Az ünnep első estéjén széderestet tartanak (a „széder” jelentése: rend). Ekkor elmondják a ki vonulás történetét, majd a család elfogyasztja a páskavacsorát. Bámulatos, hogy ezt szó szerint a kivonulás idejétől fogva megtartják! Ennél már csak a hetedik nap, a szombat megünneplése nyúlik a távolabbi múltba, amit a hitüket gyakorló zsidók szintén megtartanak.  

White idézet: A húsvéti látogatás Lukács 2:41-51 {DA 75}  

A húsvét megünneplése a zsidó nemzet születésével kezdődött. Egyiptomi fogságuk utolsó éjszakáján, amikor semmi jele sem volt a szabadulásnak, Isten megparancsolta, hogy készüljenek fel az azonnali utazásra. Figyelmeztette a fáraót, hogy az egyiptomiakat egy utolsó csapás fogja sújtani, és utasította a zsidókat, hogy gyűjtsék össze családjukat lakhelyükön. Miután meghintették ajtófélfáikat a megölt bárány vérével, a bárányt sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett megenniük. "És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt, mert az Úr páskája az"- mondotta az Úr. (2Móz 12:11) Éjfélkor az egyiptomiak minden elsőszülöttje meghalt. Ezután a fáraó üzenetet küldött Izraelnek: "Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, …és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondátok". (2Móz 12:31) A zsidók független nemzetként távoztak Egyiptomból. Az Úr megparancsolta, hogy a húsvétot évenként tartsák meg. "Mikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda ez a ti szertartástok? Akkor mondjátok: Páskha-áldozat ez az Úrnak, aki elment az Izrael házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket". (2Móz 12:26-27) A csodálatos szabadulás története így szállt nemzedékről nemzedékre. 

A zsidóknál a tizenkettedik életév volt a választóvonal a gyermekkor és az ifjúkor között. Amikor egy héber fiú betöltötte ezt az életkort, a törvény fiának és Isten fiának nevezték. Különleges lehetőségeket kapott a vallásos oktatásra, és elvárták tőle, hogy részt vegyen a szent ünnepeken és szertartásokon. Ennek a szokásnak megfelelően látogatott el a gyermek Jézus húsvétkor Jeruzsálembe. József és Mária - csakúgy, mint a többi hű izraelita - minden évben elmentek, hogy részt vegyenek a húsvéti ünnepen. Amikor Jézus elérte az előírt élet kort, őt is magukkal vitték. 

Évenként három ünnep volt: a húsvét, a pünkösd és a sátoros ünnepek, amikor minden izraeli férfinak meg kellett jelennie az Úr előtt Jeruzsálemben. E három ünnep közül húsvétkor jöttek el a legtöbben. Sokan jöttek azokból az országokból, ahol a zsidók elszórtan éltek. Palesztina valamennyi vidékéről is rengeteg hívő eljött. Mivel az utazás Galileából napokig tartott, az utazók nagyobb csoportokba tömörültek, társaságot és védelmet keresve. A nők és az öregek ökör- vagy szamárháton mentek a meredek, sziklás utakon. Az erősebb férfiak és a fiatalok gyalogszerrel utaztak. A húsvét március végére vagy április elejére esett, a mezők virágba borultak, a madarak boldogan énekeltek. Az utat Izrael történetének emlékhelyei szegélyezték. Az apák és anyák elbeszélték gyermekeiknek a csodákat, amelyeket Isten művelt gyermekeikért az elmúlt időkben. Az utazás alatt énekeltek, zenéltek, és amikor végül megpillantották Jeruzsálem tornyait, minden hang diadalmas énekben egyesült: "Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, óh Jeruzsálem! Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban". (Zsolt 122:2.7) {DA 76} 

A gyermek Jézus első ízben lépett be a templomba. Látta a fehér ruhás papokat, amint ünnepélyes szolgálatukat végezték. Szemlélte az oltáron vérző áldozatot. Együtt borult le imában a hívőkkel, mialatt a tömjénfelhő felszállt Isten elé. Tanúja volt a húsvéti istentisztelet mély benyomást keltő szertartásainak, amelyek értelmét napról napra világosabban látta. Minden mozzanat az Ő életéhez kapcsolódott. Új érzések ébredtek benne. Csendben, elmerülten tanulmányozott egy nagy kérdést. Küldetésének rejtélye feltárult előtte. {DA 78.1}  

Isten ítélete

(2Móz 12:29-30). Történt azután éjfélkor, hogy megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptom földjén: a trónján ülő fáraó elsőszülöttjét csakúgy, mint a tömlöcben levő foglyok elsőszülöttjét meg a háziállatok valamennyi elsőszülöttjét. (30) Azon az éjszakán fölkelt a fáraó és összes udvari embere meg valamennyi egyiptomi, és nagy jajveszékelés támadt Egyiptomban, hiszen nem volt ház, ahol ne lett volna halott. /RÚF/

 (Zsid 11:28). Hit által rendelte el a páskát és a vérrel való meghintést, hogy a pusztító ne érintse elsőszülötteiket. /RÚF/

Az utolsó egyiptomi csapás az elsőszülötteket sújtotta. Isten ítélete volt ez minden egyiptomi isten és azok a családok felett, akik imádták a hamis isteneket, amelyek csupán értéktelen bálványok, az emberek saját szenvedélyeiket, vágyaikat, félelmeiket vetítették ki beléjük. Amint az előző csapások is bemutatták, a bálványok képtelenek voltak megmenteni az embereket, és hiábavalóságuk még világosabbá vált ekkor, a tizedik csapás idején, ami messze a legrettenetesebb következményeket szabadította az egyiptomiakra. „Egyiptom hatalmas területén a családok büszkesége letört. A levegőt a gyászolók sírása és jajgatása töltötte be. A király és az udvarnokai sápadt arccal és remegő végtagokkal, megrémülten álltak a rettenetes esemény miatt”. (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 236./old.) 

A fáraót tekintették a legfőbb hatalomnak, Egyiptom istenének, elsőszülött fiát isten fiának tartották. Ízisz istennő védelmezte a gyerekeket, Heqet istennő a szülő asszonyokra figyelt, Min pedig a termékenység istene volt, de Egyiptomban tisztelték még a termékenység más isteneit is, akik az élő Istennel szemben teljesen erőtlenek voltak. „Ki olyan az Istenek között, mint te vagy, Uram? – kérdezi Mózes. – Ki olyan felséges, mint te vagy szentséged ben? Dicső tetteiben félelmetes, csodákat cselekvő”. (2Móz 15:11), /HUNB/ Jetró később megvallotta: „Most már tudom, hogy az Örökkévaló hatalmasabb minden más istennél, mert elpusztította az egyiptomiakat, amikor azok gonoszul bántak Izráel népével”. (2Móz 18:11), /EFO/ Mózes második könyvének 1. fejezete szerint a fáraó parancsára az egyiptomiak meggyilkolták az újszülött héber fiúgyermekeket, hogy így gyengítsék, letörjék és megalázzák az izraelitákat. Most viszont Isten büntetése lesújtott az egyiptomi elsőszülöttekre. Amit vet az ember, azt aratja. Következményei vannak a döntéseinknek, a viselkedésünknek. Mindannyian tapasztaltuk már azt a fájdalmas igazságot, hogy nem csak mi magunk szenvedjük el rossz tetteink következményeit. Mások, sokszor jóval többen, még ártatlanok is megsínylik azokat. Ilyen a bűn természete.  

White idézet: Az Úr elrendelte a zsidóknak, hogy minden család öljön le egy bárányt, annak vérével pedig hintse meg a ház ajtajának félfáit, hogy amikor az öldöklő angyal áthalad, az ajtófélfára hintett vér jelezze, hogy a házban tartózkodók az igaz Istent imádják. Az öldöklő angyal elkerülte azokat a házakat, ahol ezt a jelet látta. Azon az eseménydús éjszakán a zsidóknak készen kellett állniuk az indulásra. Az Úr megparancsolta, hogy fogyasszák el a páskabárányt. „És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az.”  

Az Úr egyetlen csapást sem küldött Egyiptomra, mielőtt nem figyelmeztette az embereket. Ő küldte Mózest és Áront a fáraó elé a következő üzenettel: „Ezt mondja az Úr: Éjfél kőrül kimegyek Égyiptomba. És meghal Égyiptom földén minden elsőszülött, a Fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak első szülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz egész Égyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé. De Izráel fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Égyiptom között és Izráel között.” A fáraó azonban nem adta fel megátalkodott természetét, és semmibe vette Isten utasításait. Megkeményítette szívét, és nem bocsátotta el az izraeli tákat.  

Éjfélkor minden egyiptomi otthonból a fájdalom kiáltásai hallatszottak. Az emberek attól rettegtek, hogy talán mindannyian elpusztulnak. Eszükbe jutottak a fájdalmas kiáltások és a gyász, amit hallottak az zsidóktól, amikor kegyetlen uralkodójuk elrendelte, hogy öljenek meg minden születendő héber fiúgyermeket. Az egyiptomiak nem láthatták a házaikba betérő öldöklő angyalt, de tudták, hogy a héberek Isten küldte rájuk ugyanazt a szenvedést, amit ők okoztak az izraelitáknak. – Youth’s Instructor, 1873. május 1.  

Izráel roppant seregei örömteli diadallal vonultak ki Egyiptomból, hosszú és kegyetlen szolgaságuk színhelyéről. Az egyiptomiak addig nem voltak hajlandók elengedni őket, amíg Isten ítéletei megdöbbentőn meg nem fenyítették őket. A bosszúállás angyala betért minden egyiptomi házába, és halállal sújtotta a család elsőszülöttét. Senki sem menekült meg, a fáraó legidősebb gyermekétől a rabok verméig. Az állatok elsőszülöttjét is leölte, az Úr rendelete szerint. Ám a halál angyala elment Izráel gyermekeinek háza mellett.

 Fáraó, a népét ért csapások miatt rémülettől lesújtottan, maga elé hívatta Mózest és Áront az éjszakában, s rájuk parancsolt, hogy vonuljanak ki Egyiptomból. Nagyon rajta volt, hogy halogatás nélkül távozzanak, mert ő és népe attól rettegett, hogy ha Isten átka el nem távozik tőlük, az egész ország egyetlen tágas temetővé válik. – Bizonyságtételek a gyülekezetek nek, 4. köt., 20-21./old.  

Továbbadni a következő generációnak

 

A zsoltáros leírja, hogyan ismerhetik meg a gyerekeink Istent és szerető gondviselését: „Nemzedék nemzedéknek dicséri műveidet, s hirdeti hatalmasságodat”. (Zsolt 145:4), /ÚRK/ Az egyik család beszéljen a másiknak Istenről, a csodatetteiről, a tanításairól, méghozzá azért, hogy a bibliai ismereteket átadják a következő generációnak.

2Móz 12:24-28. Tartsátok meg ezt az utasítást. Örökre szóló rendelkezés ez nektek és fiaitoknak. (25) Amikor bementek arra a földre, amelyet az Úr ad nektek, ahogyan megígérte, akkor is tartsátok meg ezt a szertartást. (26) És ha majd megkérdezik tőletek a fiaitok, hogy mit jelent ez a szertartás, (27) akkor így feleljetek: Páskaáldozat ez az Úrnak, mert kihagyta Izráel fiainak a házait Egyiptomban, amikor megverte Egyiptomot, de a mi házainkat meg kímélte. Ekkor mélyen meghajolt a nép, és leborult. (28) Azután elmentek Izráel fiai, és eszerint jártak el. Úgy cselekedtek, ahogyan Mózesnek és Áronnak megparancsolta az Úr. /RÚF/ 

Izraelben a szülők voltak az első tanítók, nekik kellett elbeszélniük a kivonulás történetét a gyerekeiknek. Nem csupán régi történelmi eseményként kellett arról beszélniük, hanem a saját tapasztalatukként, még ha régen is történt. A páska megünneplése volt az őseikkel való azonosulás módja, amikor újból átélték az akkor történteket, hogy azok megelevenedjenek előttük. Az apák ilyenkor elmondták: „Én Egyiptomban voltam, láttam az egyiptomi istenek vereségét, az egyiptomi csapásokat, és Isten megszabadított.” Mózes második könyve kétszer is kiemeli, mit feleljenek a szülők, ha a gyerekeik a páskáról kérdezik őket.

(2Móz 13:14-16). És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából. (15) Mert amikor a fáraó makacsul nem akart bennünket elbocsátani, megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomban, az ember elsőszülöttjét csakúgy, mint az állat elsőszülöttjét. Ezért áldozok véresáldozatul az Úrnak minden hímet, amely megnyitja anyja méhét, és ezért váltok meg minden elsőszülött fiút. (16) Legyen ez jelként a kezeden és emlékeztetőként a homlokodon, mert erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból. /RÚF/;

 (5Móz 6:6-8). Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. (7) Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! (8) Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon; /RÚF/)] 

Amit szintén érdemes megjegyezni: az izraeliták még Egyiptomban voltak, amikor Isten meghagyta nekik, hogy ünnepeljék meg az Egyiptomból való szabadulást, a hit cselekedetét jelentette az egész ünnep. Az elhangzottak után „mélyen meghajolt a nép” (2Móz 12:27), /RÚF/, imádta a Megváltót, és mindent a páskára vonatkozó utasítások szerint tettek. Ötödik könyvében Mózes emlékeztette az izraelitákat, hogy a saját tapasztalatukként adják tovább a történetet, azonosuljanak vele. Figyeljük meg a beszámoló kollektív hangvételét és azt, hogy milyen hangsúlyt helyez a jelenben való átélésre! „

„Bolyongó arámi volt az ősöm, aki lement Egyiptomba, és jövevény volt ott kevesedmagával, de nagy, erős és hatalmas néppé lett ott. Az egyiptomiak azonban rosszul bántak velünk, nyomorgattak, és kemény rabszolgamunkát végeztettek velünk. Akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk segítségért, az Úr pedig meghallotta szavunkat, és meglátta nyomorúságunkat, gyötrelmünket és sanyarú sorsunkat. És kihozott bennünket az Úr Egyiptomból erős kézzel és kinyújtott karral, nagy félelmet keltő jelek és csodák között. Azután behozott bennünket erre a helyre, és nekünk adta ezt a földet, a tejjel és mézzel folyó földet”. (5Móz 26:5-9), /HUNB/

 Amikor a szülők a páska (és a szent történelem bármely más eseményét) újból elbeszélték a gyermekeiknek, ez nagy segítséget jelentett nekik is abban, hogy az emlékezetükben tartsák, mit tett Isten értük és a népért. A történet elmondása éppen annyira használt a beszélőnek, mint annak, aki hallgatta.

White idézet: Az Úr különleges utasításokat adott Mózesnek arra vonatkozóan, hogy Izrael gyermekei miként óvják meg magukat és családjaikat a rettenetes csapástól, amit az Egyiptomiakra készül kitölteni. Emellett Mózesnek utasítania kellett a népet Egyiptom elhagyására vonatkozóan is. Az egyiptomiak számára rettenetes, viszont Isten népe számára dicsőséges éjszakán adatott a húsvét ünnepének rendje. Az isteni parancs szerint minden családnak vagy egyedül, vagy más családokkal társulva kellett leölniük egy szeplőtlen bárányt, aminek a vérét egy köteg izsóp segítségével az ajtófélfára kellett hinteniük. Amikor az öldöklő angyal éjszaka eljött, látva a jelet nem tért be abba a házba. A bárányt meg kellett sütni, majd kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett elfogyasztani úgy, ahogy azt Mózes elrendelte: „derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az.” Így nevezték el ezt az ünnepet annak emlékére, hogy az öldöklő angyal elkerülte az otthonaikat, és ez maradt fenn emlékünnepül Izrael következő nemzedékei számára. – From the Heart, 222./old.

 Krisztus életének egyetlen eseménye sem volt jelentéktelen, hiszen jövendőbeli követőinek a javát szolgálta. Krisztus Jeruzsálemben maradása fontos lecke mindazok számára, akik majd hisznek Őbenne. Sokan jöttek el távoli vidékekről a húsvét ünnepére, ami a zsidókat csodálatos szabadulásukra emlékeztette. Ennek az ünnepnek az volt a rendeltetése, hogy figyelmüket a világi érdekekről és a mulandókkal kapcsolatos aggodalmakról Isten nagy művére tereljék. Visszaemlékeztek Isten csodáira, irgalmára és szeretetteljes jóságára, amit tanúsított irántuk, és egyre mélyülő szeretetük és hódolatuk arra késztette őket, hogy csak az Urat szemléljék, Őbenne bízzanak megpróbáltatásaikban, és ne forduljanak idegen istenek felé.

A húsvét ünnepe fájdalmas benyomást tett Isten Fiára. A megöletett bárányban saját halálának az előképét látta. Az ünneplő embereket arra tanították, hogy a bárány megáldoztatásában Isten eljövendő Fiának halálát szemléljék. Az ajtófélfákra hintett vér Krisztus vérét jelképezte, ami majd megtisztítja a bűnöst, aki hisz, és megszabadítja őt Isten azon haragjától, amely majd eljön a megtéretlen és hitetlen világra, akárcsak annak idején az egyiptomiakra. De senki sem részesülhet az ember megmentésének isteni előjogában, ha nem tesz eleget annak a feladatnak, amit Isten rá bízott. Az embernek is meg kell tennie a maga részét: cselekedeteivel kell bizonyítania a megváltási tervbe vetett hitét. – Advent Review and Sabbath Herald, 1872. december 31.

Pészah kovásztalan kenyér ünnepe

 

(2Móz 12:17-23). Tartsátok meg a kovásztalan kenyér ünnepét, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból. Tartsátok meg tehát ezt a napot nemzedékről nemzedékre, örök rendelkezés szerint. (18) Az első hónap tizennegyedik napjának estéjétől kezdve egyetek kovásztalan kenyeret a hónap huszonegyedik napjának estéjéig. (19) Hét napon át ne lehessen kovászt találni a házaitokban; ki kell irtani Izráel közösségéből mindenkit, aki kovászosat eszik, akár jövevény, akár az ország szülötte. (20) Semmiféle kovászosat ne egyetek. Kovásztalan kenyeret egyetek mindenütt, ahol laktok. (21) Mózes ekkor összehívta Izráel összes véneit, és ezt mondta nekik: Menjetek, vegyetek magatoknak juhokat nemzetségenként, és vágjátok le a páskát. (22) Vegyetek egy köteg izsópot, mártsátok az edényben levő vérbe, majd kenjetek az edényben levő vérből a szemöldökfára és a két ajtófélfára. Senki se menjen ki közületek reggelig a háza ajtaján. (23) Amikor átvonul az Úr, hogy meg verje Egyiptomot, és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélfán, akkor kihagyja az Úr azt az ajtót, és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házaitokba, és megverjen titeket is. /RÚF/

Ennek az ünnepnek meghatározó eleme a feláldozott állat vére. A résztvevők meghintették a házuk ajtókereteit a levágott bárány vérével. Ezzel adták tanújelét Istenbe vetett hitüknek. Hitték, hogy Ő megszabadítja népét attól, ami azokra szakad, akiket nem fedez a vér. 

A páskabáránynak hibátlannak kellett lennie, mert Jézus Krisztusra mutatott – Ő „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”! (Jn 1:29), /ÚRK/ Az állat vérének kulcsfontosságú szerepe volt: a védelmet szimbolizálta, az élet jele volt a halál idején. 

„És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét.” (2Móz 12:13)  

Az evangélium egészét összekapcsolták a páskaünneppel, ami nemcsak a szolgaságból való szabadulásra és az ígéret földjére való átmenetre mutatott, hanem Jézus Krisztusnak a bűneinkért hozott áldozatára, amelynek érdemei vonatkoznak mindazokra, akiket Jézus vére befedez. Évszázadokkal később Pál erre az ünnepre való tekintettel mondta: „Tisztítsátok el a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk”. (1Kor 5:7)  

A kovászt, amivel különféle tésztákat készítettek, az izraeliták Egyiptomból való kivonulásának előestéjén említi először a Biblia, a kovásztalan kenyér elkészítése kapcsán. El kellett távolítaniuk a kovászt az otthonukból. 

(2Móz 12:8, 15-20). Még ugyanazon az éjszakán egyék meg a húst: tűzön megsütve, kovásztalan kenyérrel; keserű füveket egyenek hozzá. (15) Hét napig kovásztalan kenyeret egyetek. Még az első napon távolítsátok el a kovászt a házaitokból. Ki kell irtani Izráelből mindenkit, aki kovászosat eszik az első naptól a hetedik napig. (16) Az első napon tartsatok szent összejövetelt, és a hetedik napon is tartsatok szent összejövetelt. Semmiféle munkát ne végezzetek azokon; mindenkinek csak annyi munkát szabad végeznie, amennyi az étkezéshez szükséges. (17) Tartsátok meg a kovásztalan kenyér ünnepét, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból. Tartsátok meg tehát ezt a napot nemzedékről nemzedékre, örök rendelkezés szerint. (18) Az első hónap tizennegyedik napjának estéjétől kezdve egyetek kovásztalan kenyeret a hónap huszonegyedik napjának estéjéig. (19) Hét napon át ne lehessen kovászt találni a házaitokban; ki kell irtani Izráel közösségéből mindenkit, aki kovászosat eszik, akár jövevény, akár az ország szülötte. (20) Semmiféle kovászosat ne egyetek. Kovásztalan kenyeret egyetek mindenütt, ahol laktok. /RÚF/; 

(2Móz 13:3-7). Mózes ezt mondta a népnek: Emlékezzél meg erről a napról, amelyen kijöttél Egyiptomból, a szolgaság házából, mert erős kézzel hozott ki onnan benneteket az Úr. Ezért nem szabad kovászosat enni. (4) Ma, ábíb hónapban vonultok ki. (5) És ha majd bevisz téged az Úr a kánaániak, a hettiták, az emóriak, a hivviek és a jebúsziak földjére, mert megesküdött atyáidnak, hogy neked adja a tejjel és mézzel folyó földet, akkor ebben a hónapban végezd el ezt a szertartást. (6) Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az Úrnak. (7) Kovásztalan kenyeret kell enned hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret. Még csak kovászt se lássanak sehol a területeden. /RÚF/

 Ebben az összefüggésben a bűn a kovász szimbóluma... 

(1Kor 5:6-8). Nem jól dicsekedtek ti. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? (7) Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. (8) Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával. /RÚF/,

... ezért a páskaünnep hetében nem fogyaszthatták. A kovásztalan kenyér a bűntelen Messiás szimbóluma, aki minden kísértést legyőzve az életét adta értünk. 

(Jn 1:29). Másnap János látta, hogy Jézus hozzá jön, és így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki el veszi a világ bűnét! /RÚF/; 

(1Kor 5:7) Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. ; (Zsid 4:15). Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. /RÚF/

 Belemártottak a vérbe „egy köteg izsópot”, ami Isten megtisztító kegyelmét szimbolizálta. 

(Zsolt 51:9. Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó. /RÚF/) 

Röviden tehát: a páska egész ünnepe Jézus megváltó munkájának kinyilatkoztatása.  

White idézet: A páskhának egyrészt emlékeztető, másrészt előremutató jelképes ünnepnek kellett lennie. Nemcsak az Egyiptomból való szabadulásra kellett emlékeztetnie, hanem a nagy szabadításra is előre kellett mutatnia… 

Az izsóp, amit a vér hintésére használtak, a megtisztítás jelképe volt. Ilyen értelemben alkalmazták a leprások megtisztításánál és azoknál, akik megfertőztették magukat a halottak megérintésével. A zsoltáríró imájából is kitűnik az izsóp jelentősége: „Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál”. (Zsolt 51:9)  

A bárányt egészben kellett elkészíteni. Egy csontját sem volt szabad eltörni. Ekképpen „Isten Báránya” – aki értünk halt meg – egyetlen csontjának sem volt szabad megtöretnie. „...Az ő csontja meg ne törettessék.” (Jn 19:36) Így jelképezte Krisztus áldozatának tökéletes voltát.  

A bárány húsát meg kellett enni. Nekünk sem elegendő, ha csak bűneink bocsánatáért hiszünk Krisztusban. Hittel állandóan Krisztustól kell kapnunk a táplálékot és lelki erőt. Krisztus azt mondta: „Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon”. (Jn 6:53-54) Hogy hallgatóinak megmagyarázza e kijelentésének értelmét, ezt fűzte hozzá: „...a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet”. (Jn 6:63) Az Úr Jézus elfogadta Atyja törvényét, életében megvalósította annak alapelveit és kinyilatkoztatta szellemét, valamint megmutatta jótékony erejét az emberi szívben. János azt mondja: „Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1:14)… 

A bárányt keserű füvekkel kellett enniük, ami Egyiptomban elszenvedett fogságuk keserűségére mutatott rá. Éppen így, amikor Krisztus testével táplálkozunk, akkor ezt mi is csak töredelmes szívvel tehetjük meg bűneink miatt. A kovásztalan kenyér használatának is megvolt a maga jelentősége. A páska-törvény kifejezetten hangsúlyozta azt az utasítást, amit a zsidók szigorúan be is tartottak gyakorlatukban, hogy az ünnep ideje alatt egy csipetnyi kovász se legyen található a házukban. Hasonló módon a bűn kovászát nekünk is el kell távolítani magunkból, ha meg akarjuk kapni az életünket és a táplálékunkat Krisztustól. Pál így ír erről a korinthusi gyülekezetnek: „Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában”. (1Kor 5:7-8) – Pátriárkák és próféták, 277-278./old.  

A páska

 (2Móz 12:1-20). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: (2) Ez a hónap lesz az első hónapotok. Ez lesz számotokra az első az év hónapjai között. (3) Mond játok meg Izráel egész közösségének: Ennek a hónapnak a tizedikén vegyen magának családonként mindenki egy bárányt, házanként egy-egy bárányt. (4) Ha egy házban kevesen vannak egy bárányra, akkor a legközelebbi szomszédjukkal együtt vegyenek a lélekszámnak megfelelően. Vegyétek számításba, hogy ki mennyit tud enni a bárányból. (5) Legyen a bárány hibátlan, hím és egyéves. Juhot vagy kecskét vegyetek. (6) Ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig tartsátok magatoknál, azután estefelé vágja le Izráel egész gyülekezeti közössége. (7) Vegyenek a vérből, és kenjék a két ajtófélfára és a szemöldökfára azokban a házakban, ahol megeszik. (8) Még ugyanazon az éjszakán egyék meg a húst: tűzön megsütve, kovásztalan kenyérrel; keserű füveket egyenek hozzá. (9) Ne egyétek nyersen, se vízben főzve, csak tűzön megsütve, és a feje, a lábszárai és a belső részei együtt legyenek. (10) Ne hagyjatok belőle reggelre. Ha mégis marad belőle reggelre, azt égessétek el. (11) Így egyétek: legyen a derekatok felövezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az Úr páskája ez. (12) Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az Úr. (13) De az a vér jel lesz a házakon, amelyekben vagytok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és nem ér majd a pusztító csapás titeket, amikor megverem Egyiptom földjét. (14) Legyen ez emléknap a számotokra, és ünnepeljétek meg az Úrnak nemzedékről nemzedékre. Örök rendelkezés az, hogy megünnepeljétek. (15) Hét napig kovásztalan kenyeret egyetek. Még az első napon távolítsátok el a kovászt a házaitokból. Ki kell irtani Izráelből mindenkit, aki kovászosat eszik az első naptól a hetedik napig. (16) Az első napon tartsatok szent összejövetelt, és a hetedik napon is tartsatok szent összejövetelt. Semmiféle munkát ne végezzetek azokon; mindenkinek csak annyi munkát szabad végeznie, amennyi az étkezéshez szükséges. (17) Tartsátok meg a kovásztalan kenyér ünnepét, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból. Tartsátok meg tehát ezt a napot nemzedékről nemzedékre, örök rendelkezés szerint. (18) Az első hónap tizennegyedik napjának estéjétől kezdve egyetek kovásztalan kenyeret a hónap huszonegyedik napjának estéjéig. (19) Hét napon át ne lehessen kovászt találni a házaitokban; ki kell irtani Izráel közösségéből mindenkit, aki kovászosat eszik, akár jövevény, akár az ország szülötte. (20) Semmiféle kovászosat ne egyetek. Kovásztalan kenyeret egyetek mindenütt, ahol laktok. /RÚF/

Az ember azt gondolhatná, hogy Isten azt fogja elmondani Mózesnek és Áronnak, hogyan szervezzék meg az indulást Egyiptomból, vagyis milyen előkészületeket tegyenek a meneküléshez, főleg az idősekre, a kisgyermekes anyákra, az állatokra stb. vonatkozóan. Ám meglepő módon az isteni utasítás azt írta elő, hogyan ünnepeljék meg a páskát. Más szóval, a figyelem központjába az Úr imádata került, aki megváltani készült őket, az összes többi dologra pedig majd sor kerül a maga idejében.  

Minden családnak el kellett készíteni egy bárányt úgy, hogy semmi ne vesszen kárba. Mindenkinek meg kellett ennie a maga részét, és ha a család nem tudott egy egész állatot elfogyasztani, egy másik családdal kellett összefogniuk. 

A kivonulást minden évben meg kellett ünnepelni, nem egyszerűen a múltbeli eseményemlékére, amit Isten az atyáikért vitt végbe, hanem a kortárs nemzedék számára is érthetővé téve, Isten felszabadító tettét közelhozva. Friss tapasztalatként kellett ezt megélnie minden generációnak. 

A (2Móz 12. és a 13). vers magyarázza el a páska jelentését: az isteni pusztító ítélet „elmegy az izraeliták mellett”, erről kellett megemlékezniük. A pusztítás „elment az izraeliták házai mellett”, ahol az ajtófélfákat megjelölték bárányvérrel, ez volt az élet és a szabadulás jele. A húsvét héber neve pészah, és abból az igéből származik, aminek jelentése: „elmegy mellette”.  

A páska megünneplésének arra a hatalmas és kegyelmes tettre kellett minden izraelitát emlékeztetnie, amit Isten végbevitt a népért. Ez az emlékünnep erősítette nemzeti identitásukat és vallási meggyőződésük pecsétjeként szolgált.  

Röviden tehát: a páska egész ünnepe Jézus megváltó munkájának kinyilatkoztatása. 

White idézet: Izrael fiaitól ezt várta el Isten, ezt kellet megcselekedniük, és tetteik által így tettek bizonyságot azon szabadulásban vetett hitükben, amit Isten ígért nekik. Ha el akarták kerülni a szörnyű büntetést, amit Isten az egyiptomiakra hozni szándékozott, akkor a házaikon fel kellett tüntetniük a vér jelét. El kellett különülniük az egyiptomiaktól, saját otthonaikban kellett összegyűlniük a gyermekeikkel együtt, különben, ha akár egy izraelita is egyiptomiak házában tartózkodott volna, az öldöklő angyal áldozatául esik. Ezen kívül utasítást kaptak, hogy az isteni rendeletek alapján ünnepeljék meg a páskát, és amikor majd a gyermekeik megkérdezik, hogy mi a jelentősége az ünnepnek, meséljék el, hogy milyen csodálatosan őrizte meg az életüket az Úr Egyiptomban. Mondják el, hogy amikor az öldöklő angyal a kivonulás éjszakáján megölte emberek és állatok elsőszülötteit, nem tért be a zsidók otthonaiba, ahol az ajtófélfán a vér jelét látta, s így egyetlen zsidó sem pusztult el. Az emberek meghajtották a fejüket és imádták az Urat, hálát adva ezért a csodálatos emlék ünnepért, ami gyermekeiket is Isten gondviselésére emlékeztette. A csodák és jelek láttán nagyon sok egyiptomi elismerte, hogy a héberek Istene az egyedüli igaz Isten. Ezek az emberek arra kérték a zsidókat, hogy azon az éjszakán fogadják be őket otthonaikba, miközben Isten öldöklő angyala átmegy Egyiptomon, hogy megölje az elsőszülötteket. Meg voltak róla győződve, hogy isteneik semmire sem képesek, és nincs hatalmukban sem megmenteni sem elpusztítani őket. Ezért ettől kezdve Izrael Istenét választották Istenüknek. Eldöntötték, hogy elhagyják Egyiptomot, és Izrael fiaival tartanak, hogy imádhassák Istent. Az izraeliták befogadták otthonaikba a hívő egyiptomiakat. – Spiritual Gifts, 3. köt., 223./old.  

Ez évek alatt a népnek állandóan emlékeznie kellett arra, hogy isteni büntetés alatt van. A Kádesben kirobbant lázadásban elvetették Istent, és egy időre Isten is elvetette őket. Mivel hűtleneknek bizonyultak Isten szövetégéhez, ezért nem kaphatták meg a szövetség jelét, nem részesülhettek a körülmetélés szertartásában. Az a kívánságuk pedig, hogy térjenek vissza a rabszolgaság földjére, méltatlanná tette őket a szabadságra. Így a szabadulásuk emlékére rendelt páska szertartást sem tarthatták meg.  (Pátriárkák és próféták)

Még egy csapás

 

Ámósz próféta kijelenti: „semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak” (Ám 3:7), és Mózes próféta által kinyilatkoztatta a fáraónak, hogy mi következik. Az uralkodó a legkomolyabb figyelmeztetést kapta. Igazságos ítélet történik a gőg, a kizsákmányolás, az erőszak és a bálványimádás felett, mert ezek idézték elő az Egyiptomra szakadó bajokat.

(2Móz 11:1-10). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Még egy csapást hozok a fáraóra és Egyiptomra, és akkor majd elbocsát benneteket innen. Sőt nemcsak hogy elbocsát, hanem mindenestül elkerget benneteket innen. (2) Mondd meg a népnek, hogy kérjen minden férfi a szomszédjától és minden asszony a szomszédasszonyától ezüst és arany ékszereket! (3) Az Úr pedig jóindulatot ébresztett a nép iránt az egyiptomiakban, és annak a férfinak, Mózesnek is nagy volt a tekintélye Egyiptom országában mind a fáraó udvari emberei, mind pedig a nép előtt. (4) Akkor ezt mondta Mózes: Így szól az Úr: Éjféltájban átvonulok Egyiptomon, (5) és meghal minden elsőszülött Egyiptom földjén – a trónján ülő fáraó elsőszülöttje csak úgy, mint a kézimalmot hajtó szolgálóleány elsőszülöttje meg a háziállatok valamennyi elsőszülöttje is. (6) Nagy jajveszékelés lesz egész Egyiptomban; ehhez fogható még nem volt, és nem is lesz többé. (7) De Izráel fiaira még a kutya sem mer majd rámordulni, sem az emberekre, sem az állatokra. Ebből tudjátok meg, hogy különbséget tesz az Úr Egyiptom és Izráel között. (8) Ezek az udvari embereid pedig mind lejönnek hozzám, leborulnak előttem, és ezt mondják: Menj ki te és az egész nép, amely téged követ! Így megyek majd el. És fölgerjedt haraggal távozott el a fáraótól. (9) Az Úr pedig azt mondta Mózesnek: Azért nem hallgat rátok a fáraó, hogy minél több csodát tegyek Egyiptom országában. (10) Mózes és Áron tehát véghezvitte mindezeket a csodákat a fáraó előtt, de az Úr megkeményítette a fáraó szívét, és nem bocsátotta el országából Izráel fiait. /RÚF/

Isten háromnapi sötétséget borított Egyiptomra 

(2Móz 10:22-23). Mózes kinyújtotta kezét az ég felé, és sűrű sötétség támadt egész Egyiptomban három napig. (23) Az emberek nem látták egymást, és három napig senki sem tudott kimozdulni a helyéről. De, ahol Izráel fiai laktak, mindenütt világos volt. /RÚF/

Isten háromnapi sötétséget borított Egyiptomra , hogy elgondolkozzanak a történteken és azok jelen tőségén. Azután még egy figyelmeztetést küldött, kaptak egy utolsó lehetőséget, hogy helyesen cselekedjenek. (2Móz 11:8) versében azonban az áll, hogy Mózes „nagy haraggal távozott a fáraótól”. (ÚRK) Miért távozott Mózes haraggal? Valószínűleg azért, mert tudta, hogy a tragédia, a tizedik csapás rengeteg ártatlan embert fog sújtani, csakis a fáraó makacs szíve miatt. A bibliai szimbolikában nagy a tízes szám jelentősége, a teljességet jelképezi. (Gondoljunk csak arra, hogy a Tízparancsolat Isten erkölcsi törvényének teljes kinyilatkoztatása!) Az egyiptomi tíz csapás az isteni igazságszolgáltatás és büntetés teljes kinyilvánítása volt. 

Isten a Bíró, aki fellép a gőg, az igazságtalanság, a diszkrimináció, az arrogancia, a kizsákmányolás, a kegyetlenség és az önzés ellen. Ő a szenvedők, a bántalmazottak, az üldözöttek oldalán áll. Igazságot fog szolgáltatni, ami valójában a szeretetének egy másfajta kifejezése. 

 (Zsolt 2:12). Csókoljátok a fiút, hogy meg ne haragudjék, és el ne pusztuljatok az úton. Mert hamar föllángol haragja, de mind boldog, aki hozzá menekül! /RÚF/; 

(Zsolt 33:5). Szereti az igaz ítéletet, az Úr szeretetével tele van a föld. (6) Az Úr igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehelete. /RÚF/;

 (Zsolt 85:12). Hűség sarjad a földből, és igazság tekint le a mennyből. /RÚF/; 

(Zsolt 89:15). Igazság és jog trónodnak támasza, szeretet és hűség jár előtted. /RÚF/; 

(Zsolt 101:1). Dávid zsoltára. Szeretetedről, törvényedről énekelek, zsoltárt zengek neked, Uram! /RÚF/;

 (Ézs 16:5). Kegyelem által készül egy trón. Megingathatatlanul ül azon Dávid sátrában a bíró, aki törődik a joggal, és szorgalmazza az igazságot. /RÚF/; 

(Jer 9:24). Hanem azzal dicsekedjék, a ki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, a ki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr. /KÁR/

Nekünk is a lehető legjobban igyekeznünk kell szeretetteljesnek és igazságosnak is lenni, azonban könnyű szélsőségekbe esni, vagy az egyik, vagy a másik oldalon. Vagy „szeretetből” szemet hunyunk rossz dolgok, olyasmi felett, amit helyre kellene igazítani, a másik véglet pedig, hogy acélos keménységgel hajtunk végre ítéleteket. Egyik véglet sem jó. Az az ideális, csak azt kívánja az Úr, „hogy igazságot cselekedjél, szeresd az irgalmasságot, és alázatosan járj Isteneddel” (Mik 6:8), /ÚRK/

  White idézet: Bár a fáraó halállal fenyegette meg, ha újra a szeme elé kerül, Mózesnek még egy utolsó isteni üzenetet kellett közölnie a megátalkodott királlyal, ezért bátran az uralkodó elé állt, és félelem nélkül közölte az Úr szavait. „És monda Mózes: Ezt mondja az Úr: Éjfél kőrül kimegyek Égyiptomba. És meghal Égyiptom földén minden elsőszülött, a Faraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak első szülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz egész Égyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé. De Izráel fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Égyiptom között és Izráel között. És mind ezek a te szolgáid lejönnek hozzám és leborulnak előttem, mondván: Eredj ki te és mind a nép, amely téged követ, és csak azután megyek el. És nagy haraggal méne ki a Faraó elől.” – Spiritual Gifts, 3. köt., 221-222./old.

Mikor pedig a fiaitok kérdezni fogják tőletek: »Mi ez a szertartásotok?«, akkor ezt mondjátok: »Páskaáldozat ez az Úrnak, aki elkerülte Izráel fiainak házait Egyiptomban, amikor megverte az egyiptomiakat, a mi házainkat pedig megkímélte«.” (2Móz 12:26-27), ÚRK

Isten kész bölcsességet és erőt adni nekünk, hogy azt tegyük, ami helyes. 

(1Kor 1:30). Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá /RÚF/;

(Fil 2:13). Mert Isten az, aki munkálja ben netek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően. /RÚF/ 

Csakhogy az a baj, hogy makacsságunkban nem mindig akarunk helyesen cselekedni. Tudjuk, mi a jó, mégsem vagyunk hajlandóak azt tenni. A kivonulás történetében egy ember még a cáfolhatatlan bizonyítékok dacára sem akart meghajolni Isten előtt, amivel önmagán kívül még nagyon sokakat katasztrófába sodort, és ez általában így történik. 

White idézet: A húsvét megünneplése a zsidó nemzet születésével kezdődött. Egyiptomi fogságuk utolsó éjszakáján, amikor semmi jele sem volt a szabadulásnak, Isten megparancsolta, hogy készüljenek fel az azonnali utazásra. Figyelmeztette a fáraót, hogy az egyiptomiakat egy utolsó csapás fogja sújtani, és utasította a zsidókat, hogy gyűjtsék össze családjukat lakhelyükön. Miután meghintették ajtófélfáikat a megölt bárány vérével, a bárányt sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett megenniük. „És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt, mert az Úr páskája az” – mondotta az Úr. (2Móz 12:11) Éjfélkor az egyiptomiak minden elsőszülöttje meghalt. Ezután a fáraó üzenetet küldött Izraelnek: „Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, ...és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondátok”. (2Móz 12:31) A zsidók független nemzetként távoztak Egyiptomból. Az Úr megparancsolta, hogy a húsvétot évenként tartsák meg. „Mikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda ez a ti szertartástok? Akkor mondjátok: Páskha-áldozat ez az Úrnak, aki el ment az Izrael házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket”. (2Móz 12:26-27) A csodálatos szabadulás története így szállt nemzedékről nemzedékre. – Jézus élete, 76./old.

Csapások: jégeső, sáskák és sötétség

(2Móz 9:13-35). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Állj oda korán reggel a fáraó elé, és mondd neki: Így szól az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! (14) Mert ezúttal minden csapásomat rád bocsátom meg udvari embereidre és népedre, hogy megtudd: Nincs hozzám hasonló az egész földön! (15) Mert már kinyújtottam a kezemet, és megvertelek téged és népedet dögvésszel úgy, hogy ki is pusztulhattál volna a földről. (16) De mégis megtartottalak, hogy megmutassam neked az erőmet, és hirdessék nevemet az egész földön. (17) Ha továbbra is útját állod népemnek, és nem bocsátod el, (18) akkor én holnap ilyenkor olyan hatalmas jégesőt zúdítok le, amilyen nem volt még Egyiptomban alapítása napjától fogva mostanáig. (19) Most azért üzenj, hogy hajtsák be a jószágodat és mindenedet, ami a mezőn van! Mert olyan jégeső támad, hogy elpusztul min den ember és állat, amely a mezőn marad, és nem megy haza. (20) Aki a fáraó udvari emberei közül megijedt az Úr kijelentésétől, biztonságba helyezte szolgáit és a jószágát. (21) Aki azonban nem szívlelte meg az Úr kijelentését, az a mezőn hagyta szolgáit és jószágát. (22) Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet az ég felé, hogy jégeső hulljon egész Egyiptomban emberre, állatra és minden mezei növényre Egyiptom földjén. (23) Mózes kinyújtotta a botját az ég felé, az Úr pedig mennydörgést és jégesőt támasztott; villámok csaptak a földre, és jégesőt zúdított az Úr Egyiptom földjére. (24) Esett a jégeső, és egymást érte a villámlás a jégesőben. Olyan hatalmas volt, amilyen nem volt még Egyiptom ban, amióta emberek lakják. (25) Elverte a jégeső egész Egyiptomban mindazt, ami a mezőn volt: embert és állatot egyaránt. A mező összes növényét is elverte a jég, és összetördel te a mező minden fáját. (26) Csak Gósen földjén nem volt jégeső, ahol Izráel fiai laktak. (27) Ekkor hívatta a fáraó Mózest és Áront, és ezt mondta nekik: Ez egyszer én vétkeztem! Az Úr az igaz, én és a népem pedig bűnösök vagyunk. (28) Könyörögjetek az Úrhoz, mert elég volt már ebből a félelmetes mennydörgésből és a jégesőből. Elbocsátalak benneteket, nem kell tovább itt maradnotok. (29) Mózes így felelt neki: Mihelyt kimegyek a városból, fölemelem kezemet az Úrhoz. Megszűnik a mennydörgés, és nem lesz több jégeső, hogy megtudd: az Úré a föld. (30) Tudom pedig, hogy te és udvari embereid még mindig nem féltek az Úristentől. (31) A lent és az árpát elverte a jég, mert az árpa kalászban volt, a len pedig virágzott. (32) A búzát és a tönkölyt azonban nem verte el, mert azok később érnek. (33) Amikor eltávozott Mózes a fáraótól, és kiment a városból, fölemelte kezét az Úrhoz, és megszűnt a mennydörgés meg a jégeső, és eső sem ömlött tovább a földre. (34) De amikor a fáraó látta, hogy megszűnt az eső, a jég és a mennydörgés, visszaesett vétkébe, és konok maradt a szíve neki is meg udvari embereinek is. (35) Megkeményedett a fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izráel fiait, ahogyan megmondta az Úr Mózes által. /RÚF/

(2Mózes 10:1-29). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Menj be a fáraóhoz, mert én tettem konokká a szívét, valamint udvari embereinek a szívét, hogy ezeket a jeleket véghezvigyem közöttük. (2) Beszéld majd el fiaidnak és unokáidnak, hogyan bántam Egyiptommal, és jeleimet is, amelyeket közöttük tettem. Tudjátok meg ebből, hogy én vagyok az Úr! (30) Bement tehát Mózes és Áron a fáraóhoz, és ezt mondták neki: Így szól az Úr, a héberek Istene: Mikor fogsz már végre megalázkodni előttem? Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! (4) Mert ha nem akarod elbocsátani népemet, akkor én holnap sáskákat hozok országod egész területére. (5) Úgy ellepik a föld színét, hogy látni sem lehet a földet, és meg eszik a maradékot, amelyet a jégeső megkímélt, és így megmaradt nektek. Lerágnak minden fát, amely a mezőn nő. (6) Sőt tele lesz velük a házad, összes udvari embered és valamennyi egyiptomi háza. Nem láttak ilyet sem őseid, sem azoknak ősei mind a mai napig, amióta ezen a földön laknak. Ezzel megfordult, és kiment a fáraótól. (7) A fáraótól ekkor megkérdezték az udvari emberei: Meddig lesz még vesztünkre ez az ember? Bocsásd el ezeket az embereket, hogy áldozattal szolgálhassanak Istenüknek, az Úrnak! Még mindig nem veszed észre, hogy pusztulóban van Egyiptom? (8) Ezért visszavitték Mózest és Áront a fáraó elé, aki így szólt hozzájuk: Menjetek, szolgáljatok áldozattal Isteneteknek, az Úrnak! De kik fognak elmenni? (9) Ifjainkkal és véneinkkel megyünk – felelte Mózes –, fiainkkal és leányainkkal, juhainkkal és marháinkkal megyünk, mert ünnepet ülünk az Úrnak. (10) Ő azonban ezt mondta nekik: Úgy legyen veletek az Úr, ahogyan én elbocsátalak benneteket családostul! Magatok is láthatjátok, hogy rosszban sántikáltok! (11) Nem úgy lesz! Csak ti, férfiak, menjetek és szolgáljatok az Úrnak, hiszen ti is ezt kívántátok! Azzal elkergették őket a fáraó elől. (12) Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet Egyiptom földje fölé, és jöjjenek föl a sáskák Egyiptom földjére, és rágják le az ország minden füvét, mindazt, amit a jégeső meghagyott! (13) Mózes tehát kinyújtotta a botját Egyiptom földje fölé, és az Úr keleti szelet hozott az országra egész nap és egész éjjel. Reggel aztán a keleti szél meghozta a sáskákat. (14) Feljöttek a sáskák Egyiptom egész földjére, és roppant tömegben szálltak le Egyiptom egész területén. Nem volt ilyen sáskajárás sem azelőtt, sem azután. (15) Ellepték az egész föld színét, úgyhogy elsötétedett a föld, és lerágták a föld minden növényét, a fák minden gyümölcsét, amelyet meghagyott a jégeső. A fákon és a mezei növényeken nem maradt semmi zöld Egyiptom egész területén. (16) Ekkor a fáraó sietve hívatta Mózest és Áront, és ezt mondta: Vétkeztem Istenetek, az Úr ellen és tiellenetek. (17) Most azért még utoljára bocsássátok meg vétkemet, és könyörögjetek Istenetekhez, az Úrhoz, hogy csak ezt az egy halált még fordítsa el tőlem! (18) Mózes kijött a fáraó elől, és könyörgött az Úrhoz. (19) Az Úr pedig igen erős nyugati szélre változtatta a szelet, amely fölkapta a sáskákat, és belesodorta a Vörös-tengerbe. Nem maradt egy sáska sem Egyiptom egész területén. (20) De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, úgyhogy nem bocsátotta el Izráel fiait. (21) Az után ezt mondta az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet az ég felé, és akkor olyan sötétség lesz Egyiptom földjén, hogy tapintani lehet a sötétséget. (22) Mózes kinyújtotta kezét az ég felé, és sűrű sötétség támadt egész Egyiptomban három napig. (23) Az emberek nem látták egy mást, és három napig senki sem tudott kimozdulni a helyéről. De ahol Izráel fiai laktak, mindenütt világos volt. (24) Ekkor hívatta a fáraó Mózest, és azt mondta: Menjetek, szolgáljatok áldozattal az Úrnak! Csak a juhaitok és marháitok maradjanak itt, a családtagjai tok is elmehetnek veletek. (25) Mózes azonban azt felelte: Inkább még neked is kellene véresáldozatra és égőáldozatra valót adni nekünk, hogy azt készítsük el Istenünknek, az Úrnak. (26) Velünk fog jönni a jószágunk is, nem maradhat itt egy fia sem, mert abból vesszük majd az áldozatot, hogy szolgáljunk Istenünknek, az Úrnak. Mert magunk sem tudjuk, míg oda nem érünk, hogy mivel kell majd szolgálnunk az Úrnak. (27) De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, úgyhogy nem akarta elbocsátani őket. (28) Ezt mondta neki a fáraó: Takarodj előlem! Vigyázz, ne kerülj többé a szemem elé, mert meghalsz, ha még egyszer meglátlak! (29) Mózes így felelt: Jól mondod. Nem látsz engem többé! /RÚF/ 

Nut volt az egyiptomi égistennő, gyakran úgy mutatták be, mint aki mindazt irányítja, ami az ég alatt, a földön történik. Oziriszt tartották a termény és a termékenység istenének. A Biblia a jégesőt gyakran Isten ítéletével kapcsolja össze.

 (Ézs 28:2, 17). Küldi már az Úr az erőset, a hatalmasat. Olyan, mint a jégverés, a tomboló orkán, mint a roppant, elsöprő vizek áradata: hatalma földre terít. A törvényt teszem akkor zsinórmértékké, és az igazság lesz majd a mérce. Jégeső söpri el az oltalmazó hazugságot, és víz árasztja el a rejtekhelyet. /RÚF/;

 (Ez 13:11-13). Ezért mondd meg a habarccsal vakolóknak, hogy ledől az. Ha majd ömlik a záporeső, parancsomra jégeső esik, és kitör a szélvihar, (12) akkor ledől a fal. Tőletek pedig ezt kérdezik: Hova lett a vakolat, amellyel bevakoltátok? (13) Ezért így szól az én Uram, az Úr: Izzó haragom miatt kitör a szélvihar, haragom miatt záporeső ömlik, és jégesővel vetek neki véget izzó haragomban. /RÚF/ 

Ettől a csapástól védelmet talált, aki biztonságos helyre vitte a javait [2Móz 9:20-21] Ezzel mindenki próbára lett téve: hisznek Isten szavának és aszerint járnak el, vagy nem? Isten bejelentette: azért hagyta életben a fáraót, hogy az egész föld megismerje Őt (2Móz 9:16). Ekkor Egyiptom uralkodója bűn vallomást tett, ám később megint meggondolta magát.  

Széth a vihar, a háború és a zűrzavar egyiptomi istene volt, Ízisszel együtt a földművelés isteneiként tisztelték. Sut tartották a levegő istenének. Szerápisz személyesítette meg az isteni fenséget, a termékenységet, a gyógyítást és a túlvilágot. Az egyiptomi istenek egyike sem volt képes megállítani Isten ítéleteit (2Móz 10:4-20), mert a bálványok nem léteznek.

  (Ézs 44:9-10, 12-17). A bálványszobrok készítői mind hiábavalók, és amiket kedvelnek, nem érnek semmit. Tanúik nem látnak és nem tudnak semmit, ezért szégyent vallanak. (10) Ki formált istent, ki öntött bálványszobrot, amely semmit sem ér? (12) A kovácsmester vésőt fogva dolgozik az izzó szénnél. Pöröllyel készíti a szobrot, erős karral dolgozik rajta. Ha megéhezik, elveszti erejét; ha nem iszik vizet, kimerül. (13) A fafaragó kifeszíti a mérőzsinórt, krétával mintát rajzol, vésővel dolgozik a művén, majd ráspollyal igazít még rajta, míg el nem készít egy emberalakot, feldíszített emberhez hasonlót, hogy egy házban lakjék. (14) Cédrust vág ki, tölgyet vagy cserfát választ, amelyet az erdő fái között nevelt, kőrisfát ültet, amelyet az eső nevel. (15) Ez lesz az ember tüzelője: vesz belőle, hogy megmelegedjék, befűt vele, és kenyeret süt. De istent is csinál belőle, és leborul előtte; bálványszobrot készít, és imádja azt! (16) Felét eltüzeli: ennél a felénél pecsenyét süt, megeszi a húst, és jóllakik. Közben melegszik, és ezt mondja: De jól megmelegedtem, amíg néztem a tűz fényét! (17) A fa többi részéből istent készít: bálványszobrot. Leborulva imádja, és így könyörög hozzá: Ments meg engem, mert te vagy az istenem! /RÚF/. 

A fáraót kérlelték a szolgái, hogy engedje el Izraelt, de ő ezt megint elutasította. Kompromisszumot ajánlott, amit viszont Mózes azonnal elvetett, mert az istentisztelet és a hívő közösség fontos, elválaszthatatlan részei voltak a nők és a gyerekek is. Fő egyiptomi istenségként Rát, a napistent tisztelték, Toth pedig a holdisten volt, de egyikük sem tudott világosságot adni. A fáraó újból alkudozni próbált, mindhiába. Három napra sötétség borult Egyiptomra, ott azonban világos volt, ahol az izraeliták éltek. Ennél nem is lehetett volna szembetűnőbb a különbség. A fáraó a népet ért sorozatos csapások dacára is hajthatatlan maradt, küzdött, nem engedett. Ennek legmélyebb okait természetesen nem tudni, de egy ponton ez már presztízskérdéssé vált számára. Nem számítottak a komoly bizonyságok, sem az, hogy mennyire nyilvánvaló volt, ami történt – még a saját szolgái is kimondták: „Meddig lesz még ő a romlásunkra? Bocsásd el azokat az embereket, hogy szolgáljanak az Úrnak, az ő Istenüknek! Most sem veszed észre, hogy elvész Egyiptom” (2Móz 10:7), /ÚRK/? Ott volt előtte a helyes válasz lehetősége, de némi habozás után a fáraó ismét nem volt hajlandó meghajolni az Úr akarata előtt, hogy elengedje a népet.  

Drámai példa ez az Írás szavainak igazságára: „Kevélység jár az összeomlás előtt és a bukás előtt fölfuvalkodottság”. (Péld 16:18), /ÚRK/ 

White idézet: Akik figyelmeztek Isten szavára, menedékbe és házaikba vitték az állataikat, miközben azok, akik a fáraóval egyetemben megkeményítették a szívüket, a mezőn hagyták barmaikat. Eljött tehát az ideje, hogy próbára legyen téve az egyiptomiak büszkesége, és megmutatkozzon, hogy ki az, akinek szívét megérintették a csodák, amiket Isten tett népé ért, akikkel ők oly kegyetlenül bántak. „És lőn jégeső, és a tűz egymást éré az igen nagy jégeső közt, amelyhez hasonló nem volt az egész Égyiptom földén, mióta nép lakja. És elveré a jégeső egész Égyiptom földén mindazt, ami a mezőn vala, embertől baromig; a mező minden füvét is elveré a jégeső és a mező minden fáját is egybe rontá. Csak a Gósen földén, hol Izráel fiai valának, nem volt jégeső. A Faraó pedig elkülde és hívatá Mózest és Áront, és monda nékik: Vétkeztem ezúttal; az Úr az igaz; én pedig és az én népem gonoszok vagyunk. Imádkozzatok az Úrhoz, hogy legyen elég a mennydörgés és jégeső, és akkor elbocsátlak titeket és nem maradtok tovább. Mózes pedig monda néki: Mihelyt kimegyek a városból, felemelem kezeimet az Úrhoz; megszűnnek a mennydörgések és nem lesz többé jégeső, hogy megtudd, hogy az Úré a föld. De tudom, hogy te és a te szolgáid még nem féltek az Úr Istentől. A len pedig és az árpa elvereték, mert az árpa kalászos, a len pedig bimbós vala. De a búza és a tönköly nem vereték el, mert azok késeiek.” Miután a csapás megszűnt, a fáraó újból megtagadta Izrael elbocsátását. A lázadás lázadást szül. A fáraó annyira megkövesedett az Isten akaratával szembeni megátalkodottságában, hogy egész lényében fellázadt a rettenetes isteni hatalom megnyilatkozásai ellen. – Spiritual Gifts, 3. köt., 214-215./old.