Az anyagiakhoz való viszonyulásunk

Miért fontos kérdés Istenhitünk szempontjából az anya­giakhoz való viszonyulásunk? Mitől óv minket az Ige? Milyen gyakorlati tanácsot ad Isten a benne bízóknak hitük megtartása és erősítése érdekében?

Péld 11,28 • „Aki bízik az õ gazdagságában, elesik.”

Lk 12,15 • „Mondta azért nékik: Meglássátok, hogy eltávoz­tassátok a telhetetlenséget, mert nem a vagyonnal való bővelkedésben van az embernek az õ élete.”

1Tim 6,17–19 • „Azoknak, akik gazdagok e világon, mondd meg, hogy ne fuvalkodjanak fel, se ne reménykedjenek a bizonytalan gazdagságban, hanem az élő Istenben, aki bőségesen megad nékünk mindent, a mi tápláltatásunkra, hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlők, kincset gyűjtvén maguknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet.”Péld 10,22 • „Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bántást.”

3Móz 27,30–31 • „A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak. És ha valaki meg akar valamit váltani az ő tizedéből: adja hozzá annak ötödrészét.”

Malak 3,8. 10–11 • „Avagy az ember csalhatja-é az Istent? Ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen. És megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szőlőtök meddő a mezőn, azt mondja a Seregeknek Ura.”

Istenbe vetett hitünk a hétköznapok taposómalmában szinte észrevétlenül csúszik át a teljesítményünkben, javainkban való bizakodássá. Ennek a visszatükröződésnek mindig megvan a veszélye, amíg csak e földön élünk. Megrendítőbb példa erre talán nincs is, mint Bálám vagy Júdás esete. Isten prófétájaként, illetve Krisztus tanítványaként estek el, csak azért, mert nem vették komolyan ezt a kísértést.

Krisztus eljövetelének közeledtével drámai inflációs folyamatnak lehetünk tanúi. Érdemes elgondolkodnunk és mérleget vonnunk javainkról és kötődéseinkről. Azonban felelőtlen és elkapkodott döntések helyett egyenkénti, személyre szabott vezetését igényeljük, hogy Isten akaratával összhangban tudjuk „kamatoztatni” ránk bízott javait. Krisztus visszatérés a földi értékek teljes lenullázásával zárja le a történelmet, hogy ezt követően megvizsgálja: ki mennyi mennyei kincset gyűjtött.

„Ama napon odadobja az ember ezüst bálványait és arany bálványait, amelyeket magának csinált… Hogy elmenjen a sziklák lyukaiba és a hegyek hasadékiba, az Úr félelme elől… mikor fel­kél, hogy megrettentse a földet… Ó, szűnjetek meg hát az ember-ben bízni, akinek egy lehelet van orrában, mert hát ugyan mire becsülhető ő? (Ésa 2,20–22) Ha mindenekfelett szeretjük Istent, akkor érzelmeinkben a mulandó dolgok is a helyükre kerülnek… Amikor a szív a saját előnyeire és hajlamaira támaszkodik, amikor azt a gondolatot dédelgeti, hogy a pénz Isten jóindulata nélkül boldogíthat, akkor a pénz zsarnok lesz, amely uralja az embert. A pénz megnyeri bizalmát és megbecsülését, s azt istenként imádja…” (Ellen G. White: Boldog otthon, 315. o.)

Miért vezette be Isten a tizedrendszert? A tized – arányait tekintve – igen kis része a bevételeinknek, tehát önmagában nem okoz megélhetési problémát, ahhoz azonban már elegendő, hogy az evangélium terjesztésének alapjait biztosítsa.

Ezt a szabályt hitünk megerősítésére adta Atyánk, hogy rendszeresen számot vessünk és észrevegyük az Ő gondoskodását. „Próbáljatok meg engem” – biztat minket mindezeken felül Igéjében. Ugyanakkor hűségünk bizonyítéka is, hiszen az, hogy gyakoroljuk, vagy nem, jól tükrözi bizalmunkat iránta. Természetesen formailag is odaadhatjuk, sőt másokhoz képest még precízebbnek, sőt jobbnak is gondolhatjuk magunkat – Isten óvjon minket ettől a fajta vakságtól!

„Az Úr nemcsak igényt tart a tizedre mint sajátjára, hanem meg is kell őriznünk azt számára. Így szól: »Tiszteld az Urat a te vagyonodból, egész jövedelmed zsengéjéből.« (Péld 3,9) Nem azt tanítja, hogy javainkból előbb elégítsük ki a magunk szükségleteit, és a maradékot hozzuk el Istennek, még ha az becsületes tized is lenne. Először tegyük félre az Úr részét.”

„…Semmiképp nem jó visszatartani a tizedet és az áldozatokat, csak mert nem mindenben értetek egyet testvéreitek tetteivel. A tized és az áldozatok egyetlen embernek sem a tulajdonai, hanem az Istenért végzett munkára fordítandók. A behozott összegek egy részét méltatlan igehirdetők kaphatják meg, de emiatt senki ne tartsa vissza tizedét a kincstártól… Én nem merném ezt tenni. Örömmel és bőkezűen fizetem a tizedemet, Dáviddal szólval: A tiédből adjuk vissza ezeket.” (Ellen G. White: Boldog otthon, 328. o.; Igehirdetések és beszédek, II., 74–75)

A végidő hívő egyházának erkölcsi színvonala

 ... hogyan tükröződik tagjai beszédének tisztaságában is?

Sof 3,9. 13 • „Akkor változtatom majd a népek ajkát tisztává, hogy mind segítségül hívják az Úr nevét, hogy egy akarattal szolgálják őt… Izráel maradéka nem cselekszik hamisságot, nem szól hazugságot, és nem találtatik szájában álnokságnak nyelve, hanem legelésznek és lenyu­gosznak, és nem lesz, aki felrettentse őket.”

Jel 14,5 • „Szájukban nem találtatott álnokság, mert az Isten királyiszéke előtt feddhetetlenek.”

Mindkét igeszakasz a „maradék” feddhetetlenségéről, erkölcsi tisztaságáról szól. Szájuk azért mentes az álnokságtól, mert szívükben is tiszták (lásd: Péld 4,23). Az ige szerint a beszédük teszi egyértelművé, hogy Krisztus lakik-e a szívükben, milyen gondolatok és érzések uralják egész lényüket. Életükben végül beteljesedik a tökéletességnek az a mértéke, amelyet Jakab apostol fogalmaz meg: „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét megzabolázni.” (3,2) A fenti kijelentések és törvényszerűségek miatt figyeljünk jobban beszédünk tisztaságára, de mindenekelőtt őrködjünk gondolataink és érzéseink felett. Fogadjuk meg Pál apostol tanácsát: „Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.” (2Kor 10,5)

Hogyan ügyeljünk beszédünk tisztaságára?

Mi segíthet nyelvünk megtisztulásához?

Fil 4,8 • „Atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek, ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.”

Péld 16,32 • „Jobb a hosszútûrõ az erősnél, és aki uralkodik a maga indulatán, annál, aki várost vesz meg.” Péld 15,28 • „Az igaznak elméje meggondolja, mit szóljon; az istentelenek szája pedig ontja a gonoszt.” Gal 2,20

„Sokan nőnek fel az önuralom gyakorlása nélkül. Nem zaboláz­ták meg sem indulataikat, sem nyelvüket. Egyesek Krisztus követőinek vallják magukat, de nem azok. Ha az Üdvözítő szelídsége és alázata lenne bennük, nem adnának szabad utat a természetes szív késztetéseinek cselekedeteikben. Némelyek idegesek, és ha szavaikban, kedélyállapotukban kezdik elveszíteni önuralmukat valamely provokáció hatására, olyan mérgezést kapnak a haragtól, mint az iszákos a szeszes italtól. Nem józanok. Sátán teljes mértékben uralkodik rajtuk ebben az időszakban. Minden haragkitörés gyengíti idegrendszerüket és erkölcsi erejüket, nehe­zebbé téve, hogy a következő alkalomkor megtartóztassák magukat a felháborodástól.

Ennek az embercsoportnak csak egy gyógyszere van: önuralom minden körülmények között. Az az erőfeszítés, hogy olyan ked­vezõ helyzetet teremtsenek maguknak, amelyben énjüket nem éri bosszantás, legfeljebb egy ideig sikerülhet. Sátán ismeri ezeknek a szegény lelkeknek az érzékeny pontjait, és ott fogja támadni őket újra és újra… Mégis van reménység számukra! Adják át önként az uralmat Krisztusnak földi életük felett, amely tele van küzdelmekkel és aggodalmakkal.”

„Lényünk törvénye az, hogy gondolataink és érzéseink elmélyülnek és nagyobb súlyt kapnak, ha kifejezzük őket. Míg a szavak gondolatokat fejeznek ki, a gondolatokat szavak követik. Ha többet beszélnénk hitünkről, ha jobban örülnénk a nyilvánvalóan minket érintő áldásoknak – Isten nagy kegyelmének és szeretettének –, akkor mélyebben hinnénk és boldogabbak lennénk. Emberi nyelv képtelen kifejezni, véges elme nem tudja felfogni, milyen áldások származnak Isten jóságának és szeretetének érté­kelésébõl. Már ebben a világban is soha ki nem apadó forráshoz hasonlíthatna örömünk, mert az a folyam táplálja, amely Isten trónjától árad…

Amikor valaki a hogyléted felől érdeklődik, ne próbáld valami szomorú dologgal sajnáltatni magadat! Ne beszélj hited kicsiny­ségérõl, fájdalmaidról és szenvedéseidről! A kísértő gyönyörködik az ilyen szavakban, a lehangoló dolgok említésével őt dicsőíted. Ne mondogassuk, hogy Sátán nagy hatalmával le fog győzni minket! Sokszor kiszolgáltatjuk neki magunkat azzal, hogy hatalmát hangoztatjuk. Inkább Isten nagy hatalmáról beszéljünk, hogy érdekeink összefonódhassanak az Õ érdekeivel. Hirdessük Krisz­tus páratlan hatalmát, és beszéljünk dicsõségérõl!” (Ellen G. White, Youth Instructor, 1886. nov. 10.; A nagy orvos lábnyomán, Test és lélek kölcsönhatása c. fej.)