Megtévesztettek bennünket a saját vágyaink

 „Egykor mi mindnyájan ezek között [az engedetlenek között] forgolódtunk, követve a test és a gondolatok akaratát és természet szerint a harag fiai voltunk, mint mások is.” (Ef 2:3, ÚRK)

 Isten közbeavatkozása nélkül az emberi életet nemcsak az Ef 2:2. Amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. /RÚF/ versében említett külső erők uralják, hanem belsők is: „követve testünk kívánságait, cselekedve a test és a gondolatok akaratát.” (Ef 2:3, ÚRK; Vö. Jak 1:14. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. /RÚF/ 1Pt 1:14. Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek /RÚF/)

 Mit ért Pál azon, amikor kijelenti, hogy egyszer „a harag fiai voltunk, mint mások is”? 

 (Ef 2:3, ÚRK) Vö. Ef 2:3. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk természetünknél fogva, éppen úgy, mint a többiek. /RÚF/ Ef 5:6. Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait. /RÚF/ verseit!

 Elég csüggesztő már az elveszett élet jelen valósága is, de a végidei következmények még félelmetesebbek. Az emberek „természet szerint a harag fiai”, „mint mások is” (Ef 2:3, ÚRK), Isten végidei ítéletének fenyegetése alatt élnek. 

 Egy másik ijesztő valóságra mutat a „természet szerint a harag fiai” kifejezés. Bár az Úr képmásai vagyunk, felismertük magunkban, hogy valami mélységesen elromlott bennünk. A keresztény élet tehát nem arról szól, hogy felülkerekedünk egy-két rossz szokáson vagy legyőzzük a vétkeinket, bűneinket. (Ef 2:1. Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt /RÚF/) Nem csupán bűnökkel küszködünk, hanem a bűnnel! Hajlunk az Isten elleni lázadás és önpusztítás felé. Emberként alapból az önpusztító, bűnös magatartás csapdájában vagyunk, és Sátán utasításait (Ef 2:2. amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. /RÚF/), illetve a saját belső, bűnös vágyainkat követjük. (Ef 2:3. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk természetünknél fogva, éppen úgy, mint a többiek. /RÚF/) A hívők egykor „természet szerint a harag fiai” voltak. 

 Fontos megjegyezni, hogy Pál múlt időt használ – „természet szerint a harag fiai voltunk”. (Ef 2:3, ÚRK) Ez nem azt jelenti, hogy a hívőknek már nem kell megküzdeniük a belső rossz hajlamukkal. Az apostol a levele jelentős részét – Ef 4:17-32. Ef 5:1-21. szakaszát – azzal tölti, hogy figyelmeztet: a bűnös természetben gyökerező gonosz cselekedetek továbbra is veszélyt jelentenek a keresztények számára. Ugyanakkor nem kell többé az „ó embernek” irányítania a hívőket, akik Krisztus erejéből már levethetik „a korábbi életviteletek szerinti ó embert”, és felöltözhetik „az új embert, amely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” (Ef 4:22-24, ÚRK)

Igazi bűnbánat

Dávid imája, amelyet súlyos elesése után mondott, megmutatja az igazi bűnbánat természetét. Dávid megbánása mély és őszinte volt. Nem törekedett arra, hogy mentegesse bűnét. Nem az a vágy késztette őt könyörgésre, hogy menedéket keressen a fenyegető ítélettel szemben. Látta törvényszegése iszonyatos voltát, tudta, hogy lelke beszennyeződött, és undorodott bűnétől. Nem csupán bűne megbocsátásáért könyörgött, hanem tiszta szívért is. Sóvárogva vágyakozott a szentség örömére, hogy újból összhangra és közösségre juthasson Istennel. 

Így öntötte szavakba a lelkét betöltő gondolatokat és érzéseket:

"Könyörülj rajtam, én Istenem,
kegyelmességed szerint,
irgalmasságodnak sokasága szerint
töröld el bűneimet!
Egészen moss ki engem álnokságomból,
vétkeimből tisztíts ki engem!
Mert ismerem az én bűneimet,
vétkem szüntelen előttem forog.
Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek,
moss meg engem, és fehérebb leszek a hónál!
Tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten,
és az erős lelket újítsd meg bennem!
Ne vess el engem a te orcád elől,
és a te Szentlelkedet ne vedd el tőlem!
Add vissza nékem a te szabadításod örömét,
és az engedelmesség lelkével támogass engem!
Szabadíts meg engem a vérontástól,
ó, Isten, szabadításomnak Istene,
hogy harsogja nyelvem a te igazságodat!" (Zsolt. 51:3-16)

A saját erőnkből nem tudunk ilyen megbánásra jutni. Csak Krisztus által nyerhetünk bűnbánatot, aki "felment a magasságba és ajándékokat adott az embereknek" (Ef. 4:8).

Ezen a ponton sokan tévedésbe esnek, s így elveszítik azt a segítséget, amiben Krisztus részesíteni szeretné őket. Azt gondolják ugyanis, hogy nem mehetnek Krisztushoz addig, amíg megbánásra nem jutnak, mivel a bűnbánat készít utat a bűnök megbocsátásához. Való igaz, hogy a bűnbánat megelőzi a bűnbocsánatot, hiszen eleve csak a töredelmes szív érzi azt, hogy Megváltóra van szüksége. De várnia kell-e a bűnösnek azzal, hogy Krisztushoz menjen, mindaddig, amíg meg nem bánta bűneit? A szükséges bűnbánat legyen talán az akadálya annak, hogy a bűnös a Megváltóhoz találjon?

A Biblia sehol sem tanítja azt, hogy a bűnösnek megbánást kellene tanúsítania, mielőtt megszívlelné Krisztus hívását: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én nyugalmat adok néktek-" (Mt. 11:28) Hiszen éppen a Krisztusból áradó erkölcsi hatalom és tisztaság az, ami valódi bűnbánathoz vezet. Világossá teszi ezt Péter apostol kijelentése, amelyet a zsidó főtanács előtt tett Krisztusra vonatkozóan: "Isten Fejedelemmé és Megtartóvá emelte Őt jobbjával, hogy adjon Izráelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát." (Ap. csel. 5:31) Éppúgy nem juthatunk bűnbánatra Krisztus Lelke nélkül - aki felébreszti a lelkiismeretet -, mint ahogy bűneink sem bocsáttathatnak meg Krisztus nélkül. (Krisztushoz vezető lépések EGW)

Hogyan lehet igaz az ember Isten előtt?

 Egyedül csak Krisztus által juthatunk összhangra Istennel és a szent élet kívánalmaival. De hogyan jöjjünk Krisztushoz? Sokan teszik fel ugyanazt a kérdést, amit egykor a sokaság Jeruzsálemben, pünkösd napján, akik, miután felismerték bűneiket, így kiáltottak fel: "Mit cselekedjünk?" Péter apostol válaszának első szava így hangzott:  "Bánjátok meg és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek." (Ap. csel. 3:19)

A bűnbánat magában foglalja a bűn elkövetése miatt érzett mély szomorúságot és a bűntől való elfordulást. Mindaddig nem tagadjuk meg a bűnt, amíg meg nem látjuk annak bűn voltát, és mindaddig nem lesz alapvető változás az életünkben, amíg szívből el nem fordulunk a bűntől.

Sokan félreértik a bűnbánat igazi természetét. Sokan vannak, akik fájlalják, hogy vétkeztek, sőt mintha meg is javulnának külsőleg, mert félnek attól, hogy rossz cselekedeteik miatt szenvedések hárulnak rájuk. De ez a megbánás nem azonos a bibliai értelemben vett bűnbánattal. Az ilyenek inkább a bűn következményeit fájlalják, semmint magát a bűnt. Így bánkódott Ézsau is, amikor rádöbbent, hogy örökre elveszítette elsőszülöttségi jogát. Bálám is megrémült Isten angyalától, aki kivont karddal állta el az útját. Elismerte vétkét, nehogy elveszítse az életét. De szívében nem volt valódi bűnbánat, nem változtatta meg szándékát, nem rettent vissza a gonosz cselekedettől. Júdás is így kiáltott fel, miután elárulta az Urat: "Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért!" (Mt. 27:4) A kárhozat borzalmának érzete, a félelmetes ítéletre való előretekintés kényszerítették ki csupán belőle ezt a vallomást. A rá háruló következmények töltötték el rémülettel, de lelkében nem volt mély, szívettépő bánat amiatt, hogy elárulta Isten ártatlan Fiát, hogy megtagadta Izráel Szentjét. A fáraó is elismerte bűnét, amikor a csapásoktól szenvedett, azért, hogy megmeneküljön a továbbiaktól, de mihelyt felfüggesztette Isten e csapásokat, rögtön, újból szembeszegült akaratával. A felsorolt személyek mind siránkoztak a bűn következményei miatt, de nem fájlalták a bűnt magát.

Más a helyzet akkor, ha a szív enged Isten Lelke befolyásának. Ekkor a lelkiismeret megelevenedik, és a bűnös bizonyos mértékig felfogja az erkölcsi törvény mélységét és szentségét, amely Isten uralmának alapja. "Az a világosság, amely megvilágosít minden embert", bevilágít a lélek titkos zugaiba, és világosságra hozza "a sötétség elrejtett dolgait" (Jn. 1:9; I. Kor. 4:5). Határozott meggyőződés lesz úrrá szívén, lelkén. Érzékeli az örökkévaló Isten tökéletesen igaz jellemét, és megretten attól a gondolattól, hogy bűnnel terhelten, tisztátalanul kell megállnia a szívek vizsgálója előtt. Látja Isten szeretetét, a szentség szépségét, a tisztaság örömét, vágyakozik arra, hogy megtisztuljon és helyreállítsa a mennyel való közösségét. (Krisztushoz vezető lépések EGW
)