Egyiptom - önhitt, magabízás, istentagadás

 

„Ama nagy város”, amelynek utcáin a tanúbizonyságokat megölték, és ahol holttestük feküdt, „lélek szerint” Egyiptom. A bibliai történelemben jelentkező nemzetek közül a legvakmerőbben Egyiptom tagadta az élő Isten létezését, és szállt szembe parancsaival. Egy uralkodó sem mert Egyiptom királyánál nyíltabban és fölényesebben fellázadni a menny tekintélye ellen. Amikor Mózes az Úr nevében átadta az üzenetet, a fáraó kevélyen válaszolt: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izraelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izraelt.” (II. Móz. 5:2) Ez istentagadás. Az Egyiptommal jelképezett nemzet hasonlóképpen megtagadta az élő Isten kívánalmait, és hasonló hitetlen és kihívó magatartást tanúsított. „Ama nagy város”-t „lélek szerint” Sodomához is hasonlítja a próféta. Sodorna törvényrontó romlottsága különösképpen erkölcstelenségében mutatkozott meg. Ez a bűn annak a nemzetnek is kiemelkedő jellemvonása volt, amelyre ráillik e szentírási minősítés. (EGW:  A nagy küzdelem)

Annak idején Mózesnek is megtanították Egyiptom iskoláiban az erő alkalmazásának törvényét, és ez a tanítás olyan erőteljesen formálta jellemét, hogy negyven évet kellett az Istennel való közösségben és a természetben töltenie ahhoz, hogy megtanulja a szeretet törvényével kormányozni Izraelt. Ugyanezt a leckét kellett elsajátítania Pálnak is.

 Isten szól az izraeliták történelméből is, akiktől, az ő javukra, igyekezett megvonni a húsételeket. Mennyei kenyérrel etette őket, „angyalok kenyerét ette az ember”, Ők azonban földies étvágyukat melengették, s minél inkább Egyiptom húsos fazekaira gondoltak, annál inkább gyűlölték az ételt, melyet Isten adott nékik, hogy egészséges legyen a testük, szellemük és erkölcsük. Vágytak a húsos fazék után, s ezzel azt tették, amit sokan a mi időnkben tesznek.

Izráel gyermekeinek történetét a keresztények tanítására és okulására írták meg. Mikor az izraelitákat veszélyek s nehézségek fenyegették, s útjuk mintha elzártan állt volna előttük, akkor elhagyta őket a hitük, és az Isten által kijelölt vezető ellen zúgolódtak. Azzal vádolták, hogy veszedelemre hozta ki őket, mikor csupán Isten hangjának engedelmeskedett.

Dicsekszünk könyveink széleskörű terjesztésével, de a könyvek szaporodása, még a magukban véve ártatlan könyveké is, kimondottan ártalmas lehet….A folyóiratok és könyvek jó része, akár Egyiptom békái, ellepve a földet, nem csupán közönségesek, hiábavalók és elpuhulttá tevők, hanem tisztátalanok és rombolók. Hatásuk nem csupán részegítő az értelemnek, hanem pusztító a léleknek. (EGW:  Értelem, jellem, egyéniség 1. kötet)

Az önhitt megaláztatása. Akik azt hiszik, hogy ezen a tanácskozáson énjük megalázása nélkül Isten áldásában részesülhetnek, úgy fognak távozni innét, ahogy jöttek. Olyan tanácstalanok lesznek, mint eddig. Testvéreim, ezt nem engedhetjük meg magunknak. Alázzuk meg hát magunkat Isten előtt. Engedjünk Krisztusnak, hogy megkenjen a szemkenőccsel, hogy lássunk. Nem akarunk vakok lenni; mindent tisztán akarunk látni. Nem akarunk egyik nap Kánaán felé menetelni, másnap meg vissza Egyiptom iránt. Naprólnapra haladjunk kitartóan előre. Megfájdítja a szívemet, s a legélesebb bánattal tölt el a gondolatra, hogy drága áldásokat veszítünk, mert mesze a fény mögött késlekedünk. (1904, 56. kézirat.)

Kegyelemidő - felkészülés az örökkévalóságra.

Megváltónk, mielőtt keresztre feszítették, elmondta tanítványainak, hogy meg fogják ölni, de újra életre kel. Angyalok is jelen voltak e beszélgetésnél, hogy Jézus szavait bevéssék a tanítványok elméjébe és szívébe. De a tanítványok földi szabadságot, Róma igája alóli szabadulást vártak, és nem tudták elviselni azt a gondolatot, hogy az, akiben minden reményük összpontosult, megalázó halált szenvedjen. Nem lett volna szabad elfelejteniük Jézus szavait, mégis elfelejtették. És amikor jött a próba, készületlenül találta őket. Jézus halála minden reményüket romba döntötte, mintha a Megváltó nem is figyelmeztette volna őket rá. A próféciák nekünk is éppoly világosan mutatják a jövőt, miként Krisztus szavai a tanítványoknak. Az Ige tisztán feltárja a kegyelemidő lezárulásához fűződő eseményeket, és azt, hogy miként kell a nyomorúság idejére felkészülnünk. De a tömegek nem értik ezeket a fontos igazságokat, mintha Isten ki sem nyilatkoztatta volna őket. Sátán résen áll, hogy elragadjon minden benyomást, amely az embert bölccsé teheti az üdvösségre. És a nyomorúság idején sokan készületlenek lesznek. (EGW:  A nagy küzdelem)

Isten nem akarja, hogy bárki is elpusztuljon. "Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útitokról! hiszen miért halnátok meg?" (Ez 33:11.) A kegyelemidő alatt Lelke állandóan kérleli az embereket, hogy fogadják el az élet ajándékát. Csak azokat hagyja elpusztulni, akik nem hallgatnak könyörgésére. Isten kinyilatkoztatta, hogy a bűnnek - a világegyetem veszedelmének - meg kell semmisülnie. Vele pusztulnak mindazok, akik ragaszkodnak hozzá. (EGW:  Krisztus példázatai)

Mi kételkedés nélkül hisszük, hogy Krisztus nemsokára eljön. Ez nem mese számunkra, hanem valóság. Midőn Krisztus eljön, akkor már nem tisztít meg bennünket bűneinkből, nem távolítja el jellemhibáinkat. Nem tisztít meg vérmérsékletünk és természetünk gyengeségeiből. Ha egyáltalán megteszi értünk ezt a munkát, akkor az Ő eljövetele előtt teszi meg (a kegyelemidő lejárta előtt).

A vizsgálati ítélet lezárulásakor mindenkinek eldől a sorsa – életre vagy halálra. A kegyelemidő röviddel az előtt ér véget, hogy az Úr megjelenik az ég felhőiben. Krisztus – miként a Jelenések könyve ismerteti – előre látva korunkat, kijelentette: „Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is. És ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz” (Jel. 22:11–12). (EGW:  A nagy küzdelem)

Nem lesz több kegyelemidő, amelyben felkészülhetnénk az örökkévalóságra. Ebben az életben kell magunkra ölteni Krisztus igazságosságának palástját. Csak most van lehetőségünk arra, hogy jellemünket formáljuk a mennyei otthon számára, amelyet Krisztus készített parancsolatai engedelmes követőinek. (EGW:  Krisztus példázatai)

A föld sója - Krisztus munkatársai

 „Ti vagytok a föld sója” – mondta Krisztus tanítványainak, s ezzel mai munkásaihoz is szólt. Ha só vagy, megmentő tulajdonságaid vannak, és jellemed erényei is megmentő hatást gyakorolnak. 

Mindazok, akik Istentől születtek, Krisztus munkatársaivá válnak. Ők a föld sója. „Ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg?” – ha vallásunk nem újítja meg szívünket, nem szenteli meg életünket, akkor hogyan gyakorolhatna megmentő hatást a hitetlenekre? „Nem való más egyébre, mint hogy kidobják és széttapossa az ember.” (Mt. 5:13) Értéktelen az a vallás, amelynek nincs megújító befolyása a világra. A magunk üdvösségét sem bízhatjuk rá. Minél hamarabb elvetjük, annál jobb, mert erőtlen és hazug.

Krisztus mondja: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg?” A só íze az isteni kegyelem. Az igazság terjesztésére tett minden erőfeszítés alig ér valamit, ha Isten Lelke nem járul az erőfeszítéshez.

Minden ember közül az utolsó időknek szóló ünnepélyes igazságokat hirdető Krisztus szolgái legyenek menteseknek az önzéstől. Legyenek magától értetődőn jótékonyak. Szégyelljenek úgy bánni testvéreikkel, hogy önzés íze lenne. Legyenek az istenfélelem példaképei, élő levelek, amelyeket ismer és olvas minden ember. Teremjék meg a megszentelődés gyümölcseit. Lelkületük legyen a világi lelkület ellentéte. Az isteni igazság elfogadása által Isten szolgái lettek; nem a sötétség gyermekei, sem világ szolgái többé. Krisztus kiválasztotta őket a világból. A világ nem érti meg az istenfélelem titkait; ezért indítékait sem ismeri, amelyek cselekvésre késztetik. Ennek ellenére a bennük levő lelkület és élet, mely mennyei ízű viselkedésükben, lemondásukban, önfeláldozásukban, kifogástalan, rendezett életükben nyilvánul meg, meggyőző erejével elvezeti a világiakat a teljes igazságra, a Krisztus iránti engedelmességre. Élő példaképek ők, mivel olyanok, mint Krisztus. Ők a világ világossága, a föld sója, és megmentő hatást gyakorolnak másokra. Ők Krisztus képviselői a földön. Nem földi dolgok ihletik céljaikat és kívánságaikat; nem csörtetnek haszon után, s a nyereség önző szeretetét sem melengetik. Az örök szempontok elégségesek nekik, hogy közömbösen vegyék a világ vonzalmait. Az igazi keresztény csakis azon van, hogy Istennek tessék, csakis Isten dicsőségére törekszik, és az Úr akarata teljesítése jutalmának örvendezik. (EGW:  Bizonyságtételek 2. kötet)