Jetró, Mózes apósa. Az amálekiták harca

Mózest meglátogatta az apósa, Jetró, akinek a másik neve Reuél volt. (2Móz 2:18). Amikor a leányok hazaértek apjukhoz, Reuélhez, az megkérdezte: Hogyhogy ma ilyen korán megjöttetek? /RÚF/ Magával vitte Mózes feleségét, Cippórát meg a két fiát, Gérsómot és Elíézert is. Amikor Mózes értesült az érkezésükről, eléjük ment, hogy fogadja őket.

(2Mózes 18:1-27). Jetró, Midján papja, Mózes apósa meghallotta mindazt, amit Isten tett Mózessel és népével, Izráellel: hogyan hozta ki az Úr Izráelt Egyiptomból. (2) Fogta tehát Jetró, Mózes apósa Cippórát, Mózes feleségét, akit az hazaküldött, (3) meg a két fiát. Egyiküket Gérsómnak hívták, mert ezt mondta Mózes: Jövevény voltam idegen földön. (4) A másikat Elíézernek nevezte el, mert ezt mondta: Atyám Istene segítségemre volt, és megmentett a fáraó fegyverétől. (5) Elment tehát Jetró, Mózes apósa, annak fiaival és feleségével Mózeshez a pusztába, az Isten hegyéhez, ahol az táborozott. (6) Előre megüzente Mózesnek: Én, Jetró, az apósod érkezem hozzád a feleségeddel és a két fiával. (7) Ekkor Mózes kiment az apósa elé, leborult előtte, megcsókolta, és békességet kívánva egymásnak bementek a sátorba. (8) Mózes elbeszélte apósának mindazt, amit az Úr a fáraóval és Egyiptommal cselekedett Izráelért; mindazt a sok gyötrelmet is, ami útközben érte őket, de azt is, hogyan mentette meg őket az Úr. (9) És örült Jetró, hogy annyi jót cselekedett az Úr Izráellel, ami kor megmentette őket az egyiptomiak kezéből. (10) Azután így szólt Jetró: Áldott az Úr, aki megmentett benneteket az egyiptomiak és a fáraó kezéből, aki megmentette a népet Egyiptom hatalmából! (11) Most már tudom, hogy nagyobb az Úr minden más istennél, és azért történt ez velük, mert kevélyek voltak. (12) Mózes apósa, Jetró azután égőáldozatot és véresáldozatot vitt Istennek. Áron és Izráel vénei pedig eljöttek, hogy együtt egyenek Mózes apósával Isten színe előtt. (13) Másnap Mózes leült, hogy bíráskodjék a nép között. Ott állt a nép Mózes előtt reggeltől estig. (14) Mózes apósa látta, hogy mi mindent végez a nép között, ezért azt mondta: Miért így végzed munkádat a nép között? Miért egyedül bíráskodsz, és miért kell az egész népnek reggeltől estig előtted állnia? (15) Mózes ezt felelte apósának: Mert hozzám jön a nép, hogy megkérdezze Istent. (16) Mert ha valamilyen peres ügyük támad, eljönnek hozzám, és én igazságot teszek köztük és felebarátjuk között, és tudtukra adom Isten rendelkezéseit és utasításait. (17) Apósa ekkor azt mondta Mózesnek: Nem jól csinálod a dolgot. (18) Teljesen kimerülsz te is, meg a nép is, amely veled van. Túlságosan nehéz neked a feladat, nem tudod egyedül elvégezni. (19) Most azért hallgass a szavamra; hadd adjak tanácsot neked, és Isten is veled lesz. Légy te a nép szószólója Istennél, és te vidd ügyeiket Isten elé! (20) Őket pedig figyelmeztesd a rendelkezésekre és utasításokra, és ismertesd meg velük az utat, amelyen járniuk kell, és azt, hogy mit kell cselekedniük. (21) De válassz ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, megbízható embereket, akik gyűlölik a haszonlesést, és tedd őket elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött. (22) Ők tegyenek majd igazságot a nép között minden időben: minden nagyobb ügyet vigyenek eléd, de minden kisebb ügyben tegyenek ők igazságot! Könnyíts a terheden, hadd hordozzák azt veled együtt! (23) Ha így cselekszel, és Isten is ezt parancsolja neked, akkor te is helyt tudsz állni, meg ez az egész nép is békességben mehet vissza a helyére. (24) Mózes hallgatott apósa szavára, és mindent úgy tett, ahogyan mondta neki. (25) Választott Mózes egész Izráelből derék férfiakat, és a nép főembereivé tette őket: elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött. (26) Mindig ők tettek igazságot a nép között: a nehezebb ügyeket Mózes elé vitték, de minden kisebb ügyben ők tettek igazságot. (27) Azután Mózes elbocsátotta apósát, az pedig elment a maga földjére. /RÚF/ 

Jetró azért ment el Mózeshez, mert hallotta, hogy Isten csodálatos módon megszabadította Izraelt. „Mózes elbeszélte az apósának mindazt, amit az Úr a fáraóval és az egyiptomiakkal cselekedett Izráelért; és mindazt a sok bajt, amely útközben érte őket; és azt, hogy miként szabadította meg őket az Úr”. (2Móz 18:8), /ÚRK/  

Jetró dicsőítette Istent a jóságáért, hogy különleges módon közbelépett népe érdekében: „Áldott az Úr, aki megmentett benneteket az egyiptomiak és a fáraó kezéből, aki megmentette a népet Egyiptom hatalmából! Most már tudom, hogy nagyobb az Úr minden istennél, és azért történt mindaz velük, mert dölyfösek voltak”. (2Móz 18:10-11), /HUNB/  

Ez is példa arra, hogy Istennek a népe között végbevitt tettei bizonyságul szolgálnak a világnak arra, hogy ki az igaz Isten és mit képes megtenni a népéért.  

Jetró még jobban megismerte az igaz Istent, de ő is fel tudott kínálni valamit Isten népének: bölcs és hasznos tanácsot. Mózesnek meg kellett szerveznie a törvénykezés rendszerét, méghozzá helyes és igazságos elvek alapján. Szüksége volt hívő, becsületes bírákra is, akik tisztességes emberek voltak. Jetró bölcsen felsorolta, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezzenek: legyenek 1) istenfélők, 2) megbízhatók, 3) akik gyűlölik a tisztességtelen nyereséget. Becsületes jellemű, alkalmas embereket kellett kiválasztani az ezres, százas, ötvenes és tízes csoportok fölé, ami csökkenti a Mózes vállára nehezedő vezetői terhet, és ő így összpontosíthatott a nagyobb problémákra, hogy jobban tudjanak gondoskodni a népről.

Mózes megfogadta Jetró bölcs tanácsát (2Móz 18:24), és kijelölt embereket a különböző vezetői szerepekre.

(5Móz 1:9-18). Abban az időben ezt mondtam nektek: Nem tudok egyedül gondot viselni rátok. (10) Istenetek, az Úr megsokasított benneteket, és most már oly sokan vagytok, mint égen a csillag. (11) Szaporítson is meg benneteket az Úr, atyáitok Istene ezerszeresen, és áldjon meg, ahogyan megígérte nektek! (12) Hogyan tudnám egyedül magamra vállalni bajaitokat, terheiteket és peres ügyeiteket? (13) Jelöljetek ki törzsenként bölcs, értelmes és tapasztalt embereket, és én elöljáróitokká teszem őket (14) Ti ezt feleltétek nekem: Helyes, amit mondtál, így kell tenni! (15) Fogtam tehát törzseitek főembereit, bölcs és tapasztalt embereket, és főembereitekké tettem őket: elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött, meg felügyelőkké minden törzsetekben. (16) Bíráitoknak pedig ezt parancsoltam abban az időben: Hallgassátok meg testvéreiteket, és igazságosan ítélkezzetek mindenkinek az ügyében, akár testvérével, akár jövevénnyel van dolga. (17) Ne legyetek személyválogatók az ítélkezésben, a kicsit éppúgy hallgassátok meg, mint a nagyot! Embertől ne tartsatok, mert az ítélet Istené. Ami pedig nektek túl nehéz, azt tárjátok elém, és én majd meghallgatom. (18) Így parancsoltam meg nektek abban az időben mindazt, amit tennetek kell. /RÚF/ 

White idézet: A kivonulás előtt Mózes visszaküldte feleségét és gyermekeit az apósához. Jethró hallott az izraeliták csodálatos szabadulásáról, és meglátogatta Mózest a pusztában, ahová elhozta Mózes feleségét és gyerekeit is. „Kiméne azért Mózes az ő ipa eleibe, és meghajtá magát, és megcsókolá őt; és megkérdék egymást állapotuk felől, és bemenének a sátorba. És elbeszélé Mózes az ő ipának mindazt, amit az Úr a fáraóval és az egyiptombeliekkel cselekedett vala Izraelért; mindazt a sok bajt, amelyek útközben érték vala őket, és mimódon szabadította meg őket az Úr. És örvendeze Jethró mindazon a jón, amit az Úr az Izraellel cselekedett vala, hogy megszabadítá őt az egyiptombeliek kezéből. És monda Jethró: Áldott legyen az Úr, aki megszabadított titeket az egyiptombeliek kezéből és a fáraó kezéből; aki megszabadította a népet az egyiptombeliek keze alól. Most tudom már, hogy nagyobb az Úr minden istennél; mert az lett vesztükre, amivel ellenük vétkeztek. És Jethró, a Mózes ipa égőáldozattal és véresáldozattal áldozék az Istennek; Áron pedig és Izrael minden vénei jövének, hogy kenyeret egyenek Mózes ipával Isten előtt.”  

Mózes nem tartotta túlságosan bölcsnek magát ahhoz, hogy ne fogadjon el tanácsot az apósától. Isten felettébb megtisztelte őt, és csodákat tett általa, mégsem gondolta, hogy az Úr csak őt választotta volna ki az emberek tanítására és csodatételekre, s így már nincs szüksége mások tanácsára. Szívesen fogadta apósa javaslatait, és foganatosította a bölcs utasításokat. – Spiritual Gifts, 3. köt., 259-261./old. 

 Nem sokkal a víz esete után új veszély fenyegette a népet (2Móz 17:8-16). Eljött Amálék, és megtámadta Izráelt Refídímben. (9) Akkor ezt mondta Mózes Józsuénak: Válassz ki férfiakat közülünk, vonulj ki, és ütközz meg Amálékkal! Én pedig odaállok holnap a halom tetejére, és Isten botja a kezemben lesz. (10) Józsué úgy cselekedett, ahogyan Mózes mondta neki, és megütközött Amálékkal. Mózes, Áron és Húr pedig fölment a halom tetejére. (11) És az történt, hogy valahányszor Mózes fölemelte kezét, Izráel volt az erősebb, amikor pedig leeresztette a kezét, Amálék volt az erősebb. (12) De Mózes kezei elfáradtak. Ezért fogtak egy követ, alájatették, és ő ráült. Áron és Húr pedig tartotta a kezét, az egyik erről, a másik amarról, úgyhogy a két keze fölemelve maradt napnyugtáig. (13) Így győzte le Józsué fegyverrel Amálékot és annak hadinépét. (14) Akkor így szólt az Úr Mózeshez: Írd meg ezt a dolgot emlékeztetőül egy könyvben, és vésd jól Józsué emlékezetébe! Mert Amáléknak még az emlékét is eltörlöm majd az ég alól! (15) Mózes akkor oltárt épített, és így nevezte el: Az Úr az én hadijelvényem. (16) És így szólt: Mivel kezet emelt az Úr trónusára, harcolni fog Amálék ellen az Úr nemzedékről nemzedékre. /RÚF/

 Az amálekiták vad, harcos törzse támadt rájuk. „Az amálekiták előtt nem volt ismeretlen Isten jelleme vagy korlátlan uralma, de ahelyett, hogy félelemmel és tisztelettel viselkedtek volna előtte, elhatározták, hogy dacolnak erejével. Azokat a csodákat, amelyeket Mózes Egyiptomban cselekedett, a gúny tárgyává tették, és a körülöttük élő népek félelmét kinevették. Esküt tettek isteneikre, hogy a hébereket elpusztítják úgy, hogy egy sem marad meg közülük. Azzal dicsekedtek, hogy Izrael Istene erőtlen lesz arra, hogy ellenálljon nekik. Pedig az izraeliták nem bántották meg és nem is fenyegették meg őket. Az amálekiták támadásukat minden kihívás nélkül indították meg. Isten iránti gyűlöletüket és akaratával szembeni ellenszegülésüket akarták kinyilvánítani azzal, hogy igyekeztek megsemmisíteni Isten népét. Az amálekiták már régóta fennhéjázó bűnösök voltak. Bűneik bosszúért kiáltottak az égre. Isten irgalmassága azonban még mindig bűnbánatra szólította fel őket. Amikor az amálekiták Izrael népe elfáradt, védtelen soraira támadtak, megpecsételték nemzetük sorsát”. (i. m. 256./old.)

A sziklából víz fakad

A pusztában sok víz kell az embernek. Isten megoldotta ezt a problémát, még ha a nép zúgolódott is, nem bíztak benne, kísértették az Urat, hogy képes-e inni adni nekik, vagy akar e egyáltalán. Hitetlenségükben visszavágyódtak Egyiptomba.

(2Móz 17:1-7). Ezután útnak indult Izráel fiainak egész közössége a Szín-pusztából, és ment táborhelyről táborhelyre az Úr parancsa szerint. Tábort ütöttek Refídímben, de nem volt ivóvize a népnek. (2) A nép ismét perlekedni kezdett Mózessel, és azt mondta: Adj nekünk vizet, hogy ihassunk! Mózes pedig így felelt nekik: Miért perlekedtek velem? Miért kísértitek az Urat? (3) De a nép vízre szomjazott, ezért tovább zúgolódott ott a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Hát azért hoztál ki bennünket Egyiptomból, hogy szomjan pusztíts minket gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?! (4) Ekkor Mózes segítségért kiáltott az Úrhoz. Ezt mond ta: Mit csináljak ezzel a néppel? Kis híja, hogy meg nem köveznek! (5) Az Úr pedig így szólt Mózeshez: Menj végig a nép előtt, és végy magadhoz néhányat Izráel vénei közül! Vedd kezedbe botodat, amellyel a Nílusra ütöttél, és menj! (6) Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép. Mózes így cselekedett Izráel vénei előtt. (7) Azután elnevezte azt a helyet Masszának és Meríbának, Izráel fiainak a perlekedése miatt, és mert így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr vagy sem? /RÚF/  

Mózes Masszának (kísértés) és Meríbának (perlekedés) nevezte el azt a helyet. Az Úr még a hitetlenségük dacára is adott vizet a népnek. A két névnek emlékeztetni kellett volna az izraelitákat arra, hogy ne kísértsék Istent, ne perlekedjenek vele. (Zsid 3:7-8, 15). Ezért, amint a Szentlélek mondja: „Ma, ha az ő szavát halljátok, (8) ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában, (15) Mert amikor ezt mondja az Írás: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredés kor” /RÚF/ Komolyan kételkedtek abban, hogy Isten közöttük van, pedig látták nemcsak jelenlétének, hanem hatalmának és erejének is számos kézzelfogható bizonyítékát. 

 „Mózes megütötte a kősziklát, de Isten Fia volt az, aki a felhőoszlopban ott állt Mózes mellett és kifakasztotta a sziklából az életadó vizet. Nemcsak Mózes és a vének, hanem az egész gyülekezet is, amely bizonyos távolságban ott állt és figyelt, megpillantotta az Úr di csőségét. Nem kétséges azonban, hogyha a felhő elmozdult volna, akkor az Úr dicsőségé nek rettenetes ragyogása mindazokat megölte volna, akik ott tartózkodtak”. (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták.  254./old.)

A víz az élet szimbóluma, víz nélkül nincs élet, testünk (ami 60%-ban víz) minden sejtjének szüksége van rá, még a csontjainkat is részben az alkotja. Amikor Isten a pusztában vizet adott az izraelitáknak, az annak a jele volt, hogy törődik a szükségleteikkel, bízhatnak ben ne, viszont megint csak engedelmeskedniük kell. Évszázadokkal később (1Kor 10:4) ...és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig Krisztus volt. /RÚF/ versében Pál emlékeztette a hívőket, hogy különleges volt az izraeliták pusztai tapasztalata. Krisztus maga vezette őket, még vizet is adott nekik (Zsolt 78:15-16). Sziklákat hasított ketté a pusztában, bőven adott inniuk a mélységből. (16) Patakokat fakasztott a sziklából, mint folyamokat zúdította le vizüket. /RÚF/, gondoskodott lelki és fizikai szükségleteikről egyaránt. Pál kijelenti, hogy „e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1Kor 10:4) Krisztus volt az életük Forrása, Ő az, aki örök életet ad. Sziklaszilárdan vezette népét. Számíthatunk rá, mert nem mulasztja el teljesíteni az ígéreteit.  

White idézet: Miután elhagyta Szin pusztáját, Izrael Refidimben táborozott le. Itt nem volt innivaló vize a népnek. Ismét kételkedni kezdtek a mennyei gondviselésben. Vakságukban és balgaságukban ezzel a követeléssel fordultak Mózeshez: „Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk.” Mózes azonban nem veszítette el türelmét, hanem ezt mondta nekik: „Miért versengtek énvelem? Miért kísértitek az Urat?” (2Móz 17:2) Azok azonban haragosan ezt kiáltották Mózesnek: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból? Hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat?” (2Móz 17:3) Amikor Isten bőségesen ellátta őket élelemmel, akkor szégyenkezve emlékeztek vissza hitetlenségükre, zúgolódásukra, és megígérték, hogy a jövőben bízni fognak az Úrban. Ígéretükről azonban hamarosan megfeledkeztek, és hitük első próbatétele alkalmával kudarcot vallottak. Az őket vezető felhőoszlop úgy tűnt nekik, mintha félelmetes titkot rejtegetne. Megkérdőjelezték Mózes személyét és szerepét. Ki ez a Mózes – kérdezgették egymástól –, és mi lehetett a célja azzal, hogy kivezetett bennünket Egyiptomból? Gyanakvás és bizalmatlanság töltötte be a szívüket, és vakmerően azzal vádolták meg Mózest, hogy meg akarta ölni őket és gyermekeiket éhséggel, szomjúság gal és nehézségekkel, mert így gazdagodhat meg legkönnyebben a vagyonukból. Dühük és méltatlankodásuk zűrzavarában már-már ott tartottak, megkövezik. 

 Nehéz helyzetében Mózes az Úrhoz kiáltott: „Mit cselekedjem ezzel a néppel?” (2Móz 17:4) Az Úr utasította, vegye maga mellé Izrael véneit, és fogja a botját, amellyel a csodákat művelte Egyiptomban, induljon el, és menjen a nép előtt. Az Úr pedig ezt mondta neki: „Ímé, én odaállok teelődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép.” (2Móz 17:6) Mózes engedelmeskedett, és a sziklából folyamként ömlött ki a friss víz, mégpedig oly bőségesen, hogy az egész tábort ellátta. Isten ahelyett, hogy azt parancsolta volna Mózesnek: emelje fel a botját, és valami rettenetes csapással sújtson a gonosz zúgolódók közé, mint ahogy Egyiptomban cselekedte, nagy irgalmasságában meg szabadításuk eszközévé tette Mózes botját. – Pátriárkák és próféták, 297-298./old. 

Fürjek és égből hullott manna

 Sajnos a vándorlás történeteiben újból és újból jelentkezik a lázadás motívuma. Jellemző módon a nép elfeledkezett arról, Isten hogyan segítette őket a múltban hatalmas kezével és mindig adott megoldást a problémáikra. Engedték, hogy az éppen felmerülő gondok elvakítsák őket, ezért nem látták a végcélt, sem a megígért csodálatos jövőt. Gyakori ez a probléma Isten mai népe között is

(2Mózes 16:1-36). Azután útnak indultak Élimből. Megérkezett Izráel fiainak egész közössége a Szín-pusztába, amely Élim és a Sínai között van, a második hónap tizenötödik napján, azután, hogy kijöttek Egyiptomból. (2) És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. (3) Mert azt mondták nekik Izráel fiai: Bárcsak meghaltunk volna az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret! Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok? (4) Az Úr azonban így szólt Mózeshez: Majd én hullatok nektek kenyeret az égből. Menjen ki a nép, és szedjen naponként egy napra valót! Ezzel teszem próbára, hogy az én törvényem szerint jár-e, vagy sem. (5) Amikor a hatodik napon elkészítik azt, amit bevisznek, az kétszer annyi lesz, mint amennyit napról napra szednek. (6) Mózes és Áron ekkor azt mondta Izráel fiainak: Ma este megtudjátok, hogy az Úr hozott ki benneteket Egyiptom országából. (7) Reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét, mert meghallotta, hogy zúgolódtok az Úr ellen. Ugyan mik vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtok? (8) Mózes pedig ezt mondta: Ad majd az Úr ennetek este húst, reggel pedig kenyeret jóllakásig, mert meghallotta az Úr a zúgolódásotokat, ahogyan ellene zúgolódtatok. Mert mik vagyunk mi? Nem ellenünk zúgolódtatok, hanem az Úr ellen! (9) Áronnak pedig azt mondta Mózes: Mondd meg Izráel fiai egész közösségének: Járuljatok az Úr elé, mert meg hallotta zúgolódásotokat! (10) Amikor azután Áron Izráel egész közösségéhez beszélt, és a puszta felé fordultak, az Úr dicsősége megjelent a felhőben. (11) Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (12) Meghallottam Izráel fiainak a zúgolódását. Ezért így szólj hozzájuk: Estére húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól, és akkor megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek. (13) Így történt, hogy még azon az estén fürjek szálltak oda, és ellepték a tábort, reggelre pedig harmat borította a földet a tábor körül. (14) Amikor fölszikkadt a lehullott harmat, apró szemcsék borították a pusztát: mintha apró dara lett volna a földön. (15) Amikor meglátták ezt Izráel fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. De Mózes megmondta nekik: Ez az a kenyér, amelyet az Úr adott nektek eledelül. (16) Ezt parancsolja az Úr: Szedjen belőle mindenki annyit, amennyit meg tud enni: fejenként egy ómert, a lélekszámnak megfelelően. Annyi adagot szedjetek, amennyien egy sátorban vagytok! (17) Izráel fiai így is cselekedtek, és szedett ki többet, ki kevesebbet. (18) Amikor azután megmérték ómerrel, nem volt fölöslege annak, aki többet szedett, sem hiánya annak, aki kevesebbet szedett. Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni. (19) Mózes azt mondta nekik: Senki se hagyjon belőle másnapra! (20) De nem hallgattak Mózesre. Voltak, akik hagytak belőle másnapra is, de az megkukacosodott és megbüdösödött. Ezért megharagudott rájuk Mózes. (21) Így mindenki annyit szedett reggelenként, amennyit megtudott enni. De ha már forrón sütött a nap, elolvadt. (22) A hatodik napon történt, hogy kétszer annyi kenyeret szedtek, fejenként két ómerrel. Akkor elment a közösség összes főembere, és jelentették Mózesnek. (23) Ő így szólt hozzájuk: Ez az, amiről az Úr beszélt, hogy a nyugalom ideje lesz holnap, az Úr szent szombatja. Süssétek meg, amit sütni akartok, és főzzétek meg, amit főzni akartok, és tegyétek félre magatoknak mindazt, ami fölösleg, hogy megmaradjon másnapra. (24) Félre is tették másnapra, ahogy Mózes megparancsolta, és nem büdösödött meg, féreg sem volt benne. (25) Akkor ezt mondta Mózes: Ma ezt egyétek, mert ma az Úr szombatja van: ma nem találtok mannát a mezőn. (26) Hat napon át szedhetitek, de a hetedik napon szombat van: akkor nem lesz. (27) Mégis voltak a nép között olyanok, akik a hetedik napon is kimentek szedni, de nem találtak. (28) Ekkor azt mondta az Úr Mózesnek: Meddig akartok még ellenszegülni parancsolataimnak és törvényeimnek? (29) Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját. Ezért ad ő a hatodik napon két napra való kenyeret. Maradjon mindenki otthon, a hetedik napon senki se mozduljon ki a helyéről! (30) Ezért pihent a nép a hetedik napon. (31) Izráel háza mannának nevezte el azt. Olyan fehér volt, mint a koriandermag, íze pedig olyan, mint a mézeskalácsé. (32) Mózes azt mondta: Ezt a parancsot adta az Úr: Egy teljes ómernyit őrizzetek meg belőle a jövendő nemzedékeknek, hogy lássák, milyen kenyérrel tápláltalak benneteket a pusztában, amikor kihoztalak benneteket Egyiptom országából. (33) Áronnak pedig ezt mondta Mózes: Vegyél egy edényt, tégy bele egy teljes ómernyi mannát, és helyezd el megőrzésre az Úr színe előtt a jövendő nemzedékek számára! (34) Oda is helyezte azt Áron megőrzésre a bizonyság ládája elé, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (35) Izráel fiai negyven évig ették a mannát, míg csak lakott földre nem értek. Mannát ettek mindaddig, amíg el nem érték Kánaán földjének a határát. (36) Az ómer pedig az éfának a tizedrésze. /RÚF/  

Fontos megjegyezni, hogy a Bibliában a kísértés gyakran ételhez kapcsolódik. Az Éden kertjében azzal volt kapcsolatos a bukás, hogy ettek a tiltott fáról, a jó és a gonosz tudásának fájáról.

 (1Móz 2:16-17). Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, (17) de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz. /RÚF/; 

(1Móz 3:1-6). A kígyó pedig ravaszabb volt min den vadállatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? (2) Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, (3) csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén áll, mondta Isten: Ne egyetek abból, ne is érintsétek, hogy meg ne haljatok! (4) A kígyó erre így felelt az asszonynak: Dehogy haltok meg! (5) Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz. (6) Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított hát a gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. /RÚF/] 

Pusztai megkísértésekor Sátán először az étellel célozta meg Jézust. (Mt 4:3). Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré! /RÚF/ 

 Ézsau azért veszítette el elsőszülöttségi jogát, mert nem uralkodott az étvágyán. (1Móz 25:29-34). Egyszer Jákób valami főzeléket főzött, amikor Ézsau fáradtan megjött a mezőről. (30) Ézsau azt mondta Jákóbnak: Hadd egyem ebből a vörös ételből, mert fáradt vagyok! Ezért nevezték el őt Edómnak. (31) De Jákób azt felelte: Add nekem érte azonnal az első szülöttségi jogodat! (32) Ézsau ezt mondta: Mindjárt éhen halok; mit számít nekem az az elsőszülöttségi jog? (33) Jákób azt felelte: Akkor esküdj meg nekem azonnal! Ézsau megesküdött neki, és eladta az elsőszülöttségi jogát Jákóbnak. (34) Jákób ekkor adott neki kenyeret és lencsefőzeléket. Ézsau evett, ivott, azután fölkelt, és elment. Ennyire semmibe vette Ézsau az elsőszülöttségi jogot. /RÚF/

Milyen gyakran kötődött Izrael engedetlensége evéshez iváshoz! Nem is csoda, hogy Mózes így intette a későbbi nemzedékeket: „az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal, ami az ÚR szájából származik”. (5Móz 8:3), /ÚRK/ 

A manna mennyei kenyér volt, amivel Isten ellátta az izraelitákat negyven évig tartó pusztai vándorlásuk során. Ezzel az ajándékkal azt tanította meg nekik, hogy Ő a Teremtő és mindenek Fenntartója. A manna természetfeletti biztosításával azt is megmutatta nekik, hogyan ünnepeljék meg a hetedik napot, a szombatot.  

Minden héten négy csoda történt: 

 1) Isten öt napon keresztül adta a manna napi adagját; 

 2) pénteken dupla mennyiséget kaptak;

 3) péntektől szombatig a manna nem romlott meg;

 4) szombaton nem hullott manna. 

Isten folyamatosan bemutatta ezeket a csodákat, hogy a nép megemlékezzen a szombatnapról, ünnepelje jóságát. „Lássátok: az Úr adta nektek a szombatot.” (2Móz 16:29), /ÚRK/  

White idézet: Elindultak Márából, és Élimbe jutottak, ahol „tizenkét forrás vala, és hetven pálmafa”. Ezen a kellemes helyen az izraeliták napokig elidőztek, majd beléptek Szin pusztájába. Egy hónappal Egyiptom elhagyása után először táboroztak a pusztában. Tartalékaik megfogyatkoztak. A sivatagban kevés volt a fű, ezért még a nyájaik is megfogyatkoztak. Úgy tűnt, hogy éhség vár rájuk, és bár a felhőoszlop vezette őket a pusztában, mégis kétely vett erőt a szívükön, és újból zúgolódni kezdtek; sőt, az elöljárók és a vének is az Isten által kinevezett vezetőik ellen fordultak: „Bár meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom föld jén, amikor a húsos fazék mellett ülünk vala, amikor jóllakhatunk vala kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.” Úgy tűnt, hogy az izraeliták szíve gonosz és hitetlen. Nem voltak hajlandók elviselni a pusztai vándorlás nehézségeit. Áthatolhatatlan akadályként tekintettek a nehézségekre. A hitük odalett, és csak a halált látták maguk előtt.  

Valójában nem éheztek. Volt elegendő élelmük a mindennapi szükségleteikre, csakhogy ők a jövő miatt aggódtak. Nem értették, hogyan fogja túlélni ez a nagy sokaság a pusztai utazást, és hitetlenségükben már azt látták, hogy a gyermekeik éhen fognak pusztulni. Isten engedte meg azt, hogy tartalékaik megfogyatkozzanak, és nehézségekbe ütközzenek, hogy szívüket maga, a szabadítójuk felé fordítsa. Készen állt a megsegítésükre. Ha megszorultságukban hozzá fordulnak, akkor állandó szeretetének és gondoskodásának bizonyítékait kínálja fel számukra. Ők azonban nem akartak bízni az Úrban, ha nem mutatja meg nekik hatalmának állandó bizonyítékát.

 Ha igaz hittel rendelkeztek és bíztak volna az Úrban, vidám szívvel tűrték volna el a kellemetlenségeket, akadályokat, sőt, még a szenvedést is, hiszen az Úr csodálatos módon szabadította ki őket a rabszolgaságból. – Signs of the Times, 1880. április 8.

Jézus Krisztus jelképe volt az Izrael fenntartására égből hullott manna, aki Istentől jött, hogy életet adjon a világnak. Jézus azt mondta: „Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá… ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Jn 6:48-51) Isten népének jövendő életére szóló áldás ígéretei között ezt is feljegyezték: „A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából.” (Jel 2:17) – Pátriárkák és próféták, 297./old.