Az egyházban a tökéletes egység Krisztusban

„A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem gondolkodásotokban és meggyőződésetekben jussatok egyetértésre” (1Kor 1:10). /RÚF/

Aki figyeli a természet világát, tudja, hogy bizonyos állatok eltérő méretű falkákban, nyájakban, csoportokban élnek. A farkasok, a delfinek, sőt a hangyák is összetartanak. Jól ismert tény, hogy a csimpánzok között milyen szoros kötelékek vannak, tizenöt, vagy akár százötven egyed alkot egy-egy csoportot. Ám a viszonyuk nem mindig harmonikus, harcolnak is egymással.

Bizonyos értelemben az emberek is ilyenek, vagyis közösségekben élnek, és időnként meg is küzdenek egymással. Ez pedig megtörténik a gyülekezeteinkben is. Klikkek alakulnak, általában egy karizmatikus vezető körül. És még rosszabb, ha az egyik csoport nem jön ki jól másokkal.

White idézet: Egyházunk tagjai vessenek véget a bírálgatásnak és rágalmazásnak. Folyamodjanak komoly imában Istenhez, és kérjenek tőle erőt, hogy segítségére lehessenek a tévedőknek. Fogjanak kezet egymással és Krisztussal. Tanulmányozzák János evangéliumának 17. fejezetét, tanulják meg, hogyan kell imádkozni, és hogyan kell Krisztus imáját az életükben megvalósítani. Krisztus ereje által tökéletes lesz köztük a keresztény egység. Életükben meglátszanak majd azok a gyümölcsök, amelyek az igazságnak való engedelmességet kísérik.

Beszéljünk kevesebbet a köztünk levő apró különbségekről, és tanulmányozzuk buzgóbban és behatóbban Krisztus imájának jelentőségét azok számára, akik az Ő nevében hisznek. Egységért kell imádkoznunk, majd úgy élnünk, hogy Isten válaszolhasson imáinkra.

A tökéletes egység – olyan szoros, mint az Atya és a Fiú közötti egység – biztosítja Isten munkásai erőfeszítéseinek sikerét.

A Krisztus általi egység Istennel teszi tökéletessé az egyházat.

Aki önmegtagadással és önfeláldozással igyekszik másoknak szolgálni… bölcsességgel, valódi türelemmel, engedékenységgel, szelídséggel és együttérzéssel telik meg. Ezek a jellemvonások helyet biztosítanak majd számára Isten országában.

Csakis a jóindulatú, keresztény engedékenység lelkülete teremtheti meg az egyházban a tökéletes egységet. Sátán elveti az egyenetlenség magvát, és egyedül Krisztus hozhatja összhangba az egymásnak feszülő ellentéteket… Amikor ti, az egyház egyénenként munkálkodó szolgái teljes szívből szeretni fogjátok Istent és felebarátaitokat, mint önmagatokat, akkor nem lesz szükség külső erőfeszítésekre az egység megteremtéséért, hanem egyek lesztek Krisztusban. A rosszindulatú híresztelésekkel foglalkozó szájak elnémulnak, és senki sem fog többé felebarátjának szemrehányást tenni. Az egyház tagjai eggyé lesznek a szeretetben, akárcsak egy nagy család. Ezzel bizonyítjuk a világ előtt, hogy Isten elküldte Fiát e világra. Krisztus ezt mondta: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” – Krisztusi élet, 200./old. (júl. 5.)

Krisztus - Isten ereje és bölcsessége

(1Kor 1:19-20, 30-31). Mert meg van írva: „Véget vetek a bölcsek bölcsességének, és az értelmesek értelmét semmivé teszem.” (20) Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világ vitázója? Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? (30) Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá, (31) hogy amint meg van írva: „Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék.” /RÚF/ 

...verseiben Pál arról beszél, hogy óriási a különbség Isten és az ember bölcsessége között, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Figyeljük meg, Pál nem utasítja el magát a bölcsességet, csak azt az emberi bölcsességet, amely versengeni próbál Istennel. Emberi bölcsesség nem szabadíthat meg a bűntől, egyedül Krisztus, Isten bölcsessége végezheti ezt el. 

(1Kor 1:18, 24). Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. (24) de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége. /RÚF/ 

...egyaránt arra mutat, hogy Krisztus az Isten ereje, abban az értelemben, hogy van hatalma megmenteni az embereket bűneikből. 

„…tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket”. (1Kor 1:21), /ÚRK/ 

A „nekünk, kik megtartatunk” (1Kor 1:18), „a hívők” (1Kor 1:21) és „az elhívottak” (1Kor 1:24), /ÚRK/ kifejezések ugyanarra a csoportra utalnak, nevezetesen azokra, akik a hit általi üdvösség tapasztalatát élik meg. Krisztus evangéliuma 

„Isten ereje… minden hívő üdvösségére”. (Róm 1:16), /ÚRK/ 

Krisztus nemcsak Isten ereje, hanem bölcsessége is. Ez azt jelenti, hogy Isten általa szállt szembe a bűn problémájával és oldotta meg azt, amire az emberi bölcsességnek nincs ereje. E világ bölcsessége nem tudja megismertetni Istent az emberekkel...

  (1Kor 1:21). Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket. /RÚF/,

... viszont Krisztus által bölccsé válhatunk az üdvösségre. 

(2Tim 3:15). mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által. /RÚF/

(1Kor 1:24-29). de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége. (25) Mert az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél. (26) Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. (27) Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, (28) és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, (29) hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. /RÚF/

(1Kor 1:24-29) szakaszát olvasva figyelnünk kell a „bolond” (vagy „bolondság”) és az „erőtelen” (vagy „erőtelenség”) szavakra is. Itt az a lényeg, hogy az emberi bölcsesség a kereszt üzenetét talán bolondságnak vagy gyengeségnek tekinti. Ám „az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtlensége erősebb az embereknél”. (1Kor 1:25) Ez nem azt jelenti, hogy Isten balga vagy gyenge volna, hanem a kifejezés csupán arra utal, hogy Isten ereje és bölcsessége jóval felülmúl minden emberit. 

White idézet: A tanítványok teljesítették Jézus megbízását. Amikor a kereszt hírnökei szerteszéjjel járva hirdették az evangéliumot, Isten oly mértékben kinyilatkoztatta dicsőségét, ahogy halandó emberek még sohasem láthatták. Az apostolok a Szentlélek segítségével olyan munkát végeztek, amely a világot alapjaiban rengette meg. Egyetlen nemzedék alatt eljuttatták az evangéliumot minden néphez. 

A kiválasztott apostolok szolgálata dicső eredményeket érlelt. Hivatásuk kezdetén, néhányan még tanulatlan emberek voltak. Azonban fenntartás nélkül szentelték az életüket Mesterüknek; tanításai által felkészültek a rájuk bízott nagy mű vezetésére. Szívükben az irgalom és igazság uralta az indítékaikat, ihlette eszméiket, irányította tetteiket. Életük Krisztussal volt elrejtve Istenben. Énjük beleolvadt, elmerült a végtelenül szerető Isten mélységeiben… Jézus Krisztus, Istennek bölcsessége és ereje volt minden beszédük tartalma. Nevét – egyetlen nevet az ég alatt –, amely embereket üdvözíthet, felmagasztalták. Miközben hirdették Krisztus, a feltámadott Megváltó tökéletességét, szavuk szíveket indított meg, férfiakat és nőket nyert meg az evangélium számára. Egész tömegek, amelyek sokáig gyalázták a Megváltó nevét, megvetették erejét, a megfeszített Jézus tanítványainak vallották magukat. 

Nem saját erejükből végezték a munkájukat az apostolok, hanem az élő Isten hatalma támogatta őket… A rájuk háruló felelősség tudata megtisztította őket, és gazdagította tapasztalataikat. A Menny kegyelme nyilvánult meg győzelmükben, amelyet Krisztusért arattak. Isten a mindenhatóságával működött általuk, hogy győzelemre vigye az evangéliumot. 

Miként Krisztus kiküldte tanítványait, úgy küldi ki ma gyülekezetének tagjait. Ugyanaz a hatalom, amellyel az apostolok rendelkeztek, számukra is létezik. Ha Isten az erősségük, akkor együttműködik velük, és munkájuk nem lesz hiábavaló. Ismerjék fel, hogy arra a műre, amelyben munkálkodnak, Isten nyomta rá a pecsétjét. Az Úr így szólt Jeremiáshoz: „Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én; hanem menj mind azokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok néked. Ne félj tőlök, mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak téged! mond az Úr. És kinyújtá az Úr az ő kezét, és megilleté számat, és monda nékem az Úr: Ímé, az én igéimet adom a te szádba!” (Jer 1:7-9) Nekünk is parancsolja az Úr, hogy menjünk ki, és ajkunkon érezve szent kezének érintését, hirdessük üzenetét. – Isten csodálatos kegyelme, 275./old. (szept. 24.) 

Bele kell kapaszkodnunk Krisztusba, és szorosan ragaszkodnunk kell hozzá, mígnem megtapasztaljuk átalakító kegyelmének munkálkodását. Ha mennyei jellemre akarunk szert tenni, akkor hinnünk kell benne. 

Istenségére Krisztus emberi természetet öltött, önmegtagadó imaéletet élt, naponta megküzdött a kísértéssel, hogy segíthessen azoknak, akik ma kísértésekkel szembesülnek. Ő a mi hatékonyságunk és erőnk. Azt akarja, hogy kegyelmének elsajátítása révén az emberiség az isteni természet részesévé váljék… Ha Isten Igéjét, úgy az Ó-, mint az Újtestamentumot hittel tanulmányozzák és elfogadják, lelki bölcsességet és életet nyernek. A szavát szentül kell értékelnünk. Az Isten Igéjébe és a Krisztus életet átformáló erejébe vetett hit teszi képessé a hívőt, hogy az Ő munkáját végezze, az Igéje alapján éljen, és örömteli élete legyen az Úrban. – This Day with God, 285./old. 

A keresztre feszített Messiás

 Pál azt írta, hogy „egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek”

 (1Kor 1:22). És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, /RÚF/

 A zsidók nem a kereszt jelét várták – Isten, a Messiás keresztre feszítését –, és a görögök sem ilyen bölcsességet kerestek. Ez a gondolat mindannyiuk váradalmával ellentétes volt. 

Hogyan reagáltak a tanítványok Jézus kereszthalálának lehetőségére ...

(Mk 8:31-32). És tanítani kezdte őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. (32) Jézus nyíltan beszélt erről. Péter ekkor félrevonva őt feddeni kezdte; /RÚF/;

 (Mk 9:30-32). Onnan elindulva keresztülmentek Galileán, és nem akarta, hogy valaki megtudja, (31) mert tanította a tanítványait, és ezt mondta nekik: Az Emberfia emberek kezébe adatik, és megölik őt, de miután megölték, a harmadik napon feltámad. (32) Ők nem értették ezt a beszédet, de féltek megkérdezni őt. /RÚF/; 

(Mk 10:32-34). Mikor pedig a Jeruzsálembe vezető úton mentek, Jézus előttük haladt. Akik vele voltak, álmélkodtak, akik pedig követték, féltek. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és beszélni kezdett nekik arról, ami vele történni fog: (33) Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak, (34) kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de a harmadik napon feltámad. /RÚF/

 ... hogy jobban megértsük, főként a zsidók mennyire idegennek, visszataszítónak találták még ennek a gondolatát is! A zsidók azt várták, hogy a Messiás legyőzi a rómaiakat, de nem ez történt, legalábbis nem a „legyőzés” világi, katonai értelmében. 

A keresztények számára a kereszt már évszázadok óta a hit szimbóluma, ezért a 21. századi hívők nem értik, milyen tébolyult gondolatnak tűnt az 1. században élők számára, hogy az Istent keresztre feszítik. Pontosan azért kell a lehető legalaposabban elgondolkodni rajta, mert annyira megdöbbentő az üzenete. Az egész világmindenség előtt teljesen világossá teszi a keresztre feszített Megváltó bemutatása, hogy milyen messze kész volt Isten elmenni a megváltási terv végrehajtásáért. Nekünk, földi bűnösöknek éppen elég megdöbbentő a kereszt gondolata – hogy az Úr meghalt a kereszten –, akkor képzeljük csak el, mit jelenthetett ez a bűntelen lényeknek, akik a mennyben ismerték és imádták az Úr Jézust! 

(ApCsel 13:16-47). Pál felállt, intett a kezével, és ezt mondta: Izráelita férfiak és ti, istenfélők, halljátok! (17) Ennek a népnek, Izráelnek Istene kiválasztotta atyáinkat, és naggyá tette a népet, amikor jövevények voltak Egyiptom földjén, és hatalmas karjával kivezette őket onnan. (18) Azután közel negyven esztendeig hordozta őket a pusztában. (19) És miután eltörölt hét népet Kánaán földjén, örökségül adta nekik azoknak a földjét. (20) Mindez mintegy négyszázötven évig tartott. Ezután bírákat adott nekik egészen Sámuel prófétáig. (21) Ekkor királyt kértek maguknak, Isten pedig Sault, Kís fiát, a Benjámin törzséből való férfit adta nekik negyven esztendőre. (22) Amikor őt elvetette, Dávidot emelte királyukká, akiről bizonyságot is tett, és ezt mondta: Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki teljesíti minden akaratomat. (23) Az ő utódai közül tette Isten Izráel üdvözítőjévé Jézust, ígéret szerint, (24) miután János előre meghirdette, még az ő eljövetele előtt, Izráel egész népének, hogy térjenek meg és keresztelkedjenek meg. (25) Küldetése végén János így szólt: Én nem az vagyok, akinek ti gondoltok engem. Hanem íme, utánam jön az, akinek a saruját sem vagyok méltó leoldani. (26) Testvéreim, férfiak, Ábrahám nemzetségének fiai és a hozzátok csatlakozott istenfélők! Nekünk küldetett el ennek az üdvösségnek az igéje. (27) De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt, és így betöltötték a próféták szavait, amelyeket minden szombaton felolvasnak, azáltal, hogy elítélték őt. (28) Bár semmiféle halálos bűnt nem találtak benne, mégis azt követelték Pilátustól, hogy ölesse meg. (29) Amikor véghezvitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették. (30) De Isten feltámasztotta őt a halálból, (31) és ő több napon át megjelent azoknak, akik együtt mentek fel vele Galileából Jeruzsálembe, és akik most az ő tanúi a nép előtt. (32) Mi is hirdetjük nektek, hogy azt az ígéretet, amelyet az atyáknak tett Isten, beteljesítette nekünk, az ő gyermekeiknek, amikor feltámasztotta Jézust. (33) Ahogyan meg van írva a második zsoltárban is: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged.” (34) Azt pedig, hogy feltámasztotta őt a halálból, és többé nem fog visszatérni az elmúlásba, így mondta meg: „Nektek váltom be a Dávidnak tett biztos, szent ígéreteket.” (35) Ezért más helyen is így szól: „Nem engeded, hogy a te Szented elmúlást lásson.” (36) Mert Dávid, miután a maga nemzedékében szolgált Isten akarata szerint, meghalt, és eltemették atyái mellé, tehát elmúlást látott. (37) Akit azonban Isten feltámasztott, az nem látott elmúlást. (38) Vegyétek tehát tudomásul, testvéreim, férfiak, hogy őáltala hirdetjük nektek a bűnök bocsánatát, (39) és mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz. (40) Vigyázzatok tehát, hogy be ne következzék az, amit megmondott az Úr a próféták által: (41) „Lássátok meg, ti gúnyolódók, ámuljatok, és semmisüljetek meg, mert olyasmit viszek véghez napjaitokban, amelyet el sem hinnétek, ha valaki elbeszélné nektek.” (42) Amikor pedig mentek kifelé, kérték őket, hogy a következő szombaton is beszéljenek nekik ezekről a dolgokról. (43) Miután szétoszlott a gyülekezet, sokan követték a zsidók és az istenfélő prozeliták közül Pált és Barnabást, akik szóltak hozzájuk, és biztatták őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében. (44) A következő szombaton szinte az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét. (45) Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének. (46) Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk. (47) Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: „Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.” /RÚF/

Pál elmondja: Krisztus küldte el, hogy hirdesse az evangéliumot, ezért prédikált a megfeszített Megváltó üzenetéről. 

(1Kor 1:23). mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, /RÚF/

 Ezt a gondolatot folytatja szakaszában.

(1Kor 2:1-5). Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. (2) Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. (3) És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. (4) Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, (5) hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék. /RÚF/ 

 Az apostol hűségesen teljesítette Krisztustól kapott megbízatását. Az evangéliumot nem „nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel” (1Kor 2:1) hirdette, hanem csak a megfeszített Krisztusra összpontosított. (1Kor 2:2) Beszéde és üzenete nem, mert szembeötlő a különbség az emberek bölcsessége és Isten ereje között. (1Kor 2:5)  

White idézet: Saul kísérői félelemtől reszketve és a fény szikrázó világosságától elvakulva álltak; hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit. Saulus azonban megértette az elhangzott szavakat. A szóló – aki személyesen Isten Fia volt – egész világosan nyilatkoztatta ki magát előtte. Ebben a megdicsőült Lényben felismerte a megfeszített Jézus Krisztust, és e kép örökre bevésődött a megdöbbent ember lelkébe. A hallott szavak rettentő erővel hatoltak szívébe. Elsötétült lelkét a világosság özöne árasztotta el, s felfedte előtte eddigi életének tudatlanságát és tévedéseit, valamint annak szükségét, hogy a Szentlélek világítsa be életét. 

Saul most belátta, hogy amikor Jézus követőit üldözte, tulajdonképpen Sátán munkáját végezte. Felismerte, hogy az igazság és a kötelesség felőli meggyőződése nagyrészt a papokba és főemberekbe vetett feltétlen bizalmán alapult; hiszen minden feltétel nélkül bízott szavukban, amikor azt állították, hogy a feltámadás története csupán a tanítványok ravasz meséje. Azonban most, hogy Jézus személyesen megnyilatkozott előtte, Saulus meggyőződött a tanítványok állításainak igazságáról. 

A mennyei megvilágosítás ezen órájában Saul szelleme bámulatos gyorsasággal működött. Megértette a Szentírás profetikus részeit. Látta, hogy a próféták megjövendölték Jézus elvettetését a zsidók által, megfeszítését, feltámadását és mennybemenetelét; és ez bizonyossá tette előtte, hogy valóban Ő a megígért Messiás. Élénken felidéződött emlékezetében István prédikációja, amelyet halála előtt tartott. Ez meggyőzte, hogy a vértanú tényleg látta „Istennek dicsőségét”, amikor azt mondta: „Ímé látom az egeket megnyílni és az Embernek Fiát az Isten jobbja felől állani”. (ApCsel 7:55-56) A papok ezeket a szavakat káromlásnak minősítették; Saul azonban most már tudta, hogy István igazat mondott. 

Micsoda kinyilatkoztatás volt ez az üldöző részére! Saul most már biztosan tudta, hogy a megígért Messiás, mint a názáreti Jézus jött le a földre, és éppen azok vetették el és feszítették meg, akiket meg akart menteni. Tudta azt is, hogy az Üdvözítő diadalmasan feltámadt a sírból és felment a mennybe. Az isteni kinyilatkoztatás e pillanatában rémülettel gondolt arra, hogy Istvánt, aki bizonyságot tett a megfeszített és feltámadott Üdvözítőről, az ő beleegyezésével ölték meg; sőt az ő közreműködésével üldözték, és vitték halálba Jézusnak sok érdemes követőjét. 

Az Üdvözítő István által beszélt Saulhoz; bizonyságtételét nem lehetett megcáfolni. A művelt zsidó látta, miként tükrözte vissza Krisztus dicsőségét a vértanú arca és olyan volt „mint egy angyalnak orcája”. (ApCsel 6:15) Tanúja volt István hosszútűrésének ellenségeivel szemben és annak a készségének, hogy megbocsásson nekik. Látta azok állhatatosságát és örömteli odaadását, akiket utasítására kínoztak és gyötörtek meg. Sőt azt is látta, hogy egyesek hitükért még az életüket is örömmel áldozták fel. 

Mindezek hangosan beszéltek lelkéhez. Időnként szinte lenyűgöző erővel győzték meg arról, hogy Jézus volt a megígért Messiás. Ilyenkor egész éjjeleken át küzdött ezen meggyőződése ellen. Ezt a küzdelmét mindig újból és újból azzal zárta le, hogy annál inkább ragaszkodott régi meggyőződéséhez, hogy Jézus nem Messiás, és követői csupán elámított rajongók. 

Azonban most Krisztus személyesen szólt Saulhoz, így: „Saul, Saul, mit kergetsz engem?” – és kérdésére: „Kicsoda vagy, Uram?” – ugyanaz a hang felelte: „Én vagyok Jézus, akit te kergetsz.” Krisztus azonosította magát követőivel; ha Saul üldözte őket, a menny Ura ellen fordult; ha pedig hamis vádakkal illette őket és ellenük tanúskodott, akkor a világ Üdvözítője ellen követte el. 

Saulus nem kételkedett abban, hogy aki hozzá beszélt, a názáreti Jézus, a régen várt Messiás, Izráel vigasztalója, a Megváltó volt. – Az apostolok története, 115-117./old.