(1Kor 1:22). És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, /RÚF/
A zsidók nem a kereszt jelét várták – Isten, a Messiás keresztre feszítését –, és a görögök sem ilyen bölcsességet kerestek. Ez a gondolat mindannyiuk váradalmával ellentétes volt.
Hogyan reagáltak a tanítványok Jézus kereszthalálának lehetőségére ...
(Mk 8:31-32). És tanítani kezdte őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. (32) Jézus nyíltan beszélt erről. Péter ekkor félrevonva őt feddeni kezdte; /RÚF/;
(Mk 9:30-32). Onnan elindulva keresztülmentek Galileán, és nem akarta, hogy valaki megtudja, (31) mert tanította a tanítványait, és ezt mondta nekik: Az Emberfia emberek kezébe adatik, és megölik őt, de miután megölték, a harmadik napon feltámad. (32) Ők nem értették ezt a beszédet, de féltek megkérdezni őt. /RÚF/;
(Mk 10:32-34). Mikor pedig a Jeruzsálembe vezető úton mentek, Jézus előttük haladt. Akik vele voltak, álmélkodtak, akik pedig követték, féltek. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és beszélni kezdett nekik arról, ami vele történni fog: (33) Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak, (34) kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de a harmadik napon feltámad. /RÚF/
... hogy jobban megértsük, főként a zsidók mennyire idegennek, visszataszítónak találták még ennek a gondolatát is! A zsidók azt várták, hogy a Messiás legyőzi a rómaiakat, de nem ez történt, legalábbis nem a „legyőzés” világi, katonai értelmében.
A keresztények számára a kereszt már évszázadok óta a hit szimbóluma, ezért a 21. századi hívők nem értik, milyen tébolyult gondolatnak tűnt az 1. században élők számára, hogy az Istent keresztre feszítik. Pontosan azért kell a lehető legalaposabban elgondolkodni rajta, mert annyira megdöbbentő az üzenete. Az egész világmindenség előtt teljesen világossá teszi a keresztre feszített Megváltó bemutatása, hogy milyen messze kész volt Isten elmenni a megváltási terv végrehajtásáért. Nekünk, földi bűnösöknek éppen elég megdöbbentő a kereszt gondolata – hogy az Úr meghalt a kereszten –, akkor képzeljük csak el, mit jelenthetett ez a bűntelen lényeknek, akik a mennyben ismerték és imádták az Úr Jézust!
(ApCsel 13:16-47). Pál felállt, intett a kezével, és ezt mondta: Izráelita férfiak és ti, istenfélők, halljátok! (17) Ennek a népnek, Izráelnek Istene kiválasztotta atyáinkat, és naggyá tette a népet, amikor jövevények voltak Egyiptom földjén, és hatalmas karjával kivezette őket onnan. (18) Azután közel negyven esztendeig hordozta őket a pusztában. (19) És miután eltörölt hét népet Kánaán földjén, örökségül adta nekik azoknak a földjét. (20) Mindez mintegy négyszázötven évig tartott. Ezután bírákat adott nekik egészen Sámuel prófétáig. (21) Ekkor királyt kértek maguknak, Isten pedig Sault, Kís fiát, a Benjámin törzséből való férfit adta nekik negyven esztendőre. (22) Amikor őt elvetette, Dávidot emelte királyukká, akiről bizonyságot is tett, és ezt mondta: Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki teljesíti minden akaratomat. (23) Az ő utódai közül tette Isten Izráel üdvözítőjévé Jézust, ígéret szerint, (24) miután János előre meghirdette, még az ő eljövetele előtt, Izráel egész népének, hogy térjenek meg és keresztelkedjenek meg. (25) Küldetése végén János így szólt: Én nem az vagyok, akinek ti gondoltok engem. Hanem íme, utánam jön az, akinek a saruját sem vagyok méltó leoldani. (26) Testvéreim, férfiak, Ábrahám nemzetségének fiai és a hozzátok csatlakozott istenfélők! Nekünk küldetett el ennek az üdvösségnek az igéje. (27) De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt, és így betöltötték a próféták szavait, amelyeket minden szombaton felolvasnak, azáltal, hogy elítélték őt. (28) Bár semmiféle halálos bűnt nem találtak benne, mégis azt követelték Pilátustól, hogy ölesse meg. (29) Amikor véghezvitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették. (30) De Isten feltámasztotta őt a halálból, (31) és ő több napon át megjelent azoknak, akik együtt mentek fel vele Galileából Jeruzsálembe, és akik most az ő tanúi a nép előtt. (32) Mi is hirdetjük nektek, hogy azt az ígéretet, amelyet az atyáknak tett Isten, beteljesítette nekünk, az ő gyermekeiknek, amikor feltámasztotta Jézust. (33) Ahogyan meg van írva a második zsoltárban is: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged.” (34) Azt pedig, hogy feltámasztotta őt a halálból, és többé nem fog visszatérni az elmúlásba, így mondta meg: „Nektek váltom be a Dávidnak tett biztos, szent ígéreteket.” (35) Ezért más helyen is így szól: „Nem engeded, hogy a te Szented elmúlást lásson.” (36) Mert Dávid, miután a maga nemzedékében szolgált Isten akarata szerint, meghalt, és eltemették atyái mellé, tehát elmúlást látott. (37) Akit azonban Isten feltámasztott, az nem látott elmúlást. (38) Vegyétek tehát tudomásul, testvéreim, férfiak, hogy őáltala hirdetjük nektek a bűnök bocsánatát, (39) és mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz. (40) Vigyázzatok tehát, hogy be ne következzék az, amit megmondott az Úr a próféták által: (41) „Lássátok meg, ti gúnyolódók, ámuljatok, és semmisüljetek meg, mert olyasmit viszek véghez napjaitokban, amelyet el sem hinnétek, ha valaki elbeszélné nektek.” (42) Amikor pedig mentek kifelé, kérték őket, hogy a következő szombaton is beszéljenek nekik ezekről a dolgokról. (43) Miután szétoszlott a gyülekezet, sokan követték a zsidók és az istenfélő prozeliták közül Pált és Barnabást, akik szóltak hozzájuk, és biztatták őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében. (44) A következő szombaton szinte az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét. (45) Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének. (46) Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk. (47) Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: „Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.” /RÚF/
Pál elmondja: Krisztus küldte el, hogy hirdesse az evangéliumot, ezért prédikált a megfeszített Megváltó üzenetéről.
(1Kor 1:23). mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, /RÚF/
Ezt a gondolatot folytatja szakaszában.
(1Kor 2:1-5). Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. (2) Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. (3) És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. (4) Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, (5) hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék. /RÚF/
Az apostol hűségesen teljesítette Krisztustól kapott megbízatását. Az evangéliumot nem „nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel” (1Kor 2:1) hirdette, hanem csak a megfeszített Krisztusra összpontosított. (1Kor 2:2) Beszéde és üzenete nem, mert szembeötlő a különbség az emberek bölcsessége és Isten ereje között. (1Kor 2:5)
White idézet: Saul kísérői félelemtől reszketve és a fény szikrázó világosságától elvakulva álltak; hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit. Saulus azonban megértette az elhangzott szavakat. A szóló – aki személyesen Isten Fia volt – egész világosan nyilatkoztatta ki magát előtte. Ebben a megdicsőült Lényben felismerte a megfeszített Jézus Krisztust, és e kép örökre bevésődött a megdöbbent ember lelkébe. A hallott szavak rettentő erővel hatoltak szívébe. Elsötétült lelkét a világosság özöne árasztotta el, s felfedte előtte eddigi életének tudatlanságát és tévedéseit, valamint annak szükségét, hogy a Szentlélek világítsa be életét.
Saul most belátta, hogy amikor Jézus követőit üldözte, tulajdonképpen Sátán munkáját végezte. Felismerte, hogy az igazság és a kötelesség felőli meggyőződése nagyrészt a papokba és főemberekbe vetett feltétlen bizalmán alapult; hiszen minden feltétel nélkül bízott szavukban, amikor azt állították, hogy a feltámadás története csupán a tanítványok ravasz meséje. Azonban most, hogy Jézus személyesen megnyilatkozott előtte, Saulus meggyőződött a tanítványok állításainak igazságáról.
A mennyei megvilágosítás ezen órájában Saul szelleme bámulatos gyorsasággal működött. Megértette a Szentírás profetikus részeit. Látta, hogy a próféták megjövendölték Jézus elvettetését a zsidók által, megfeszítését, feltámadását és mennybemenetelét; és ez bizonyossá tette előtte, hogy valóban Ő a megígért Messiás. Élénken felidéződött emlékezetében István prédikációja, amelyet halála előtt tartott. Ez meggyőzte, hogy a vértanú tényleg látta „Istennek dicsőségét”, amikor azt mondta: „Ímé látom az egeket megnyílni és az Embernek Fiát az Isten jobbja felől állani”. (ApCsel 7:55-56) A papok ezeket a szavakat káromlásnak minősítették; Saul azonban most már tudta, hogy István igazat mondott.
Micsoda kinyilatkoztatás volt ez az üldöző részére! Saul most már biztosan tudta, hogy a megígért Messiás, mint a názáreti Jézus jött le a földre, és éppen azok vetették el és feszítették meg, akiket meg akart menteni. Tudta azt is, hogy az Üdvözítő diadalmasan feltámadt a sírból és felment a mennybe. Az isteni kinyilatkoztatás e pillanatában rémülettel gondolt arra, hogy Istvánt, aki bizonyságot tett a megfeszített és feltámadott Üdvözítőről, az ő beleegyezésével ölték meg; sőt az ő közreműködésével üldözték, és vitték halálba Jézusnak sok érdemes követőjét.
Az Üdvözítő István által beszélt Saulhoz; bizonyságtételét nem lehetett megcáfolni. A művelt zsidó látta, miként tükrözte vissza Krisztus dicsőségét a vértanú arca és olyan volt „mint egy angyalnak orcája”. (ApCsel 6:15) Tanúja volt István hosszútűrésének ellenségeivel szemben és annak a készségének, hogy megbocsásson nekik. Látta azok állhatatosságát és örömteli odaadását, akiket utasítására kínoztak és gyötörtek meg. Sőt azt is látta, hogy egyesek hitükért még az életüket is örömmel áldozták fel.
Mindezek hangosan beszéltek lelkéhez. Időnként szinte lenyűgöző erővel győzték meg arról, hogy Jézus volt a megígért Messiás. Ilyenkor egész éjjeleken át küzdött ezen meggyőződése ellen. Ezt a küzdelmét mindig újból és újból azzal zárta le, hogy annál inkább ragaszkodott régi meggyőződéséhez, hogy Jézus nem Messiás, és követői csupán elámított rajongók.
Azonban most Krisztus személyesen szólt Saulhoz, így: „Saul, Saul, mit kergetsz engem?” – és kérdésére: „Kicsoda vagy, Uram?” – ugyanaz a hang felelte: „Én vagyok Jézus, akit te kergetsz.” Krisztus azonosította magát követőivel; ha Saul üldözte őket, a menny Ura ellen fordult; ha pedig hamis vádakkal illette őket és ellenük tanúskodott, akkor a világ Üdvözítője ellen követte el.
Saulus nem kételkedett abban, hogy aki hozzá beszélt, a názáreti Jézus, a régen várt Messiás, Izráel vigasztalója, a Megváltó volt. – Az apostolok története, 115-117./old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése