„Azután elment Mózes és Áron, és azt mondták a fáraónak: Ezt mondja az ÚR, Izráel Istene: »Bocsásd el népemet, hogy ünnepet szenteljenek nekem a pusztában.« A fáraó azt felelte: Kicsoda az ÚR, hogy hallgassak a szavára, és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izráelt«” (2Móz 5:1-2), ÚRK
„Kicsoda az Úr…?” – kérdezett vissza a fáraó, nem mintha meg akarta volna ismerni az Urat, hanem inkább a vele való szembeszállást kifejezve, sőt tagadva Istent, akit a saját szavai szerint nem ismert. Szinte kérkedve mondta: „Nem ismerem az Urat”
A történelem folyamán hány és hány ember mondta ugyanezt? Tragikus, mert amint Jézus fogalmazott: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17:3)
Egyiptom és az uralkodója, a fáraó az Isten létét és uralmát tagadó hatalmat szimbolizálja. Birodalma szembehelyezkedik Istennel, Igéjével és a népével. A fáraó következő kijelentése az volt, hogy „nem is bocsátom el Izráelt”, ami még inkább bemutatja lázadását az élő Isten ellen. Ezzel megerősítette, hogy Egyiptom nemcsak Isten tagadásának szimbóluma, hanem az ellene hadakozó rendszeré is. Nem is csoda, hogy évezredekkel később sokan ugyanezt a lelkületet ismerték fel a francia forradalomban.
(Ézs 30:1-3). Jaj a pártütő fiaknak – így szól az Úr –, akik tervet szőnek, de nélkülem, szerződést kötnek, de akaratom ellenére, vétket vétekre halmozva! (2) Folyton Egyiptomba járnak, de engem nem kérdeznek meg. A fáraónál keresnek oltalmat, és menedéket Egyiptom árnyékában. (3) De majd szégyent vallotok a fáraó oltalmával, és pironkodni fogtok amiatt, hogy Egyiptom árnyékába menekültetek! /RÚF/;
(Jel 11:8). Holttestük a nagy város utcáján hever majd, amelynek neve lelki értelemben Sodoma és Egyiptom, ahol az ő Urukat is megfeszítették. /RÚF/
A fáraó istennek vagy egy isten fiának gondolta magát, ami félreérthetetlen utalás arra, amikor valaki a saját hatalmában, erejében és értelmi képességében hisz mindenek felett.
„A bibliai történelemben jelentkező nemzetek közül a legvakmerőbben Egyiptom tagadta az élő Isten létezését, és szállt szembe parancsaival. Egy uralkodó sem mert Egyiptom királyánál nyíltabban és fölényesebben fellázadni a menny tekintélye ellen. Amikor Mózes az Úr nevében átadta az üzenetet, a fáraó kevélyen válaszolt: »Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izráelt«. (2Móz 5:2) Ez istentagadás. Az Egyiptommal jelképezett nemzet hasonlóképpen meg tagadta az élő Isten kívánalmait, és hasonló hitetlen és kihívó magatartást tanúsított”. (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 238./old.)
White idézet: Amikor az ember áthágta Isten törvényét, természete gonosz lett, és Sátán befolyása alá került, nem pedig ellentétbe vele. A bűnös ember és a bűn szerzője között nem természetszerű az ellenségeskedés. A hitehagyás mindkettőt gonosszá tette. A pártütő sohasem nyugszik, kivéve, ha megértést és támogatást kap azoktól, akiket rá tud venni példája követésére. A bukott angyalok és a gonosz emberek egymás elkeseredett bajtársai lettek. Ha Isten nem lépett volna különös módon közbe, Sátán és az ember szövetséget kötött volna a Menny ellen; és a Sátán elleni ellenségeskedés helyett az egész emberi család Isten ellen lázadt volna…
Sátán ellenségeskedése azért lobbant fel az emberiség ellen, mert Isten szeretete és irgalma Krisztus által az ember felé fordul. Sátán szeretné meghiúsítani Isten tervét, az ember meg váltását; szeretné meggyalázni Istent kezemunkája eltorzításával és bemocskolásával; fájdalmat akar okozni a mennyben; és be akarja tölteni a földet jajjal és nyomorúsággal. E bajoknak pedig az az oka – mondja –, hogy Isten embert teremtett. – A nagy küzdelem, 505 506./old.
Bár az egyiptomiak nagyon hosszú ideig elutasították Isten ismeretét, az Úr még mindig adott nekik alkalmat a megtérésre. József napjaiban Egyiptom menedék volt Izrael számára. Amikor az egyiptomiak kedvességet tanúsítottak Isten népe iránt, akkor tulajdonképpen Is tent dicsőítették. Ezért a hosszantűrő Isten, aki lassú a haragra és szíve telve van irgalmassággal, mindegyik ítéleténél, Egyiptomra lesújtó csapásánál időt hagyott arra, hogy az nevelésként megtegye hatását. Az egyiptomiakat megbüntette azokon keresztül, amiket imádtak. Bizonyítékuk volt Jahve hatalmáról és meggyőződhettek arról, hogy mindazok, akik engedelmeskedtek Istennek, megmenekülhettek az Egyiptomra lesújtó csapások borzalmaitól. Éppen a király vakbuzgósága és makacssága eredményezte Isten ismeretének terjedését és sok egyiptomit Isten szolgálatára vezetett. – Pátriárkák és próféták, 333./old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése