Hogyan végezzük a munkánkat

 ... a Biblia további kijelentéseinek fényében? Miért folytassanak a szellemi munkát végzők – ha lehetőségük van rá – fizikai munkát is?

1Thess 4,11–12 • „Becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utánalássatok, és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok, amiként rendeltük néktek. Hogy a kívül valók iránt tisztességesen viselkedjetek, és semmi szükséget ne érezzetek.”

Kol 3,23–24 • „Valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak, és nem embereknek; tudva, hogy ti az Úrtól veszitek az örökség jutalmát: mert az Úr Krisztusnak szolgáltok.”

Mt 25,21 • „Az õ ura pedig mondta néki: Jól van, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe.”

Péld 12,26 • „Drága kincse az embernek az ő szorgalma.”

(Pontosított fordítás szerint.)

Péld 31,13. 25. 27 • „Keres gyapjat vagy lent, és megkészíti azokat kezeivel, kedvvel… Erő és ékesség az ő ruhája; és nevet a következő napnak… Vigyáz a háza népe dolgára, és a restségnek étkét nem eszi.”


„Az arányos emberi jellem szépsége a személyes kötelességek lelkiismeretes végzéséből fejlődik ki. Ezért életünket hűség kell hogy jellemezze a legnagyobb és a legjelentéktelenebb dolgokban is. A kicsiny dolgokban való becsületesség, a hűség és szívélyesség sze­rény keretei között gyakorolva napfénnyel hinti be utunkat, és ha munkánkat a földön bevégeztük, akkor kitűnik majd, hogy minden hűséggel végzett, kicsiny feladat valahol jó hatást váltott ki, és hogy ez nem évül el soha többé!…

Minden kereszténynek kötelessége, hogy rendszerességre, alaposságra és gyorsaságra szoktassa magát. A lassú és kontár munkásnak nincs mentsége. Ha valaki mindig dolgozik, de soha nem készül el, ennek az az oka, hogy nem viszi bele szívét-lelkét a munkába. A lassú, rossz hatásfokkal dolgozó embernek be kell látnia, hogy e hibáján változtatni kell. Fordítson nagy gondot az időbeosztásra, hogy idejét a legeredményesebben használhassa fel. Egyesek ügyes és módszeres munkával öt óra alatt elvégzik azt, amit mások csak tíz óra elteltével. Egyesek állandóan dolgoznak a háztartásukban…, mert nem jól osztják be az idejüket. Lassan, pepecselve, sok munkával keveset végeznek.

Mindenki, aki akar, megszabadulhat nehézkességétől és idõtrabló, rossz szokásaitól. Dolgozzunk határozott céllal! Állapítsuk meg, hogy mennyi időre van szükség egy adott feladathoz. Azután feszítsük meg minden erőnket, hogy a megállapított időn belül elvégezzük a munkát! Parancsolni lehet a kéznek, hogy mozogjon fürgébben… Azok az emberek, akik nem határozzák el céltudatosan, hogy változtatnak a munka-módszereiken, a megszokások rabjai lehetnek, mégpedig a rossz szokásoké. Képességeik fejlesztésével pedig a legjobb munkásokká válhatnának.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 519. o.; Krisztus példázatai, 237–238. o.)

Világosan láthatjuk e sorokból, hogy a szorgalom távolról sem csupán a kezek, vagy megváltoztathatatlan, velünk született adottságok dolga. A szív, a lélek elszántságával – mondhatjuk így is: hit által – a kedvezőtlen állapot és szokások gyökeresen megváltozhatnak. Végül is jellem kérdése tehát, hogy milyenekké válunk. A szorgalmas embernek az esze és a szíve éppúgy dolgozik, mint a keze, mégpedig teljesítőképessége legmagasabb szintjén.

„A fizikai munka gyakorlása nélkülözhetetlenül fontos az egészséghez és a testi fejlődéshez. Másrészt pedig a kétkezi munkavégzés során az ügyesség, gondosság és gyorsaság elsajátítása az egészséges szellemi és jellembeli fejlődés pótolhatatlan eszköze…

A csupán könyvekből származó műveltség felületes gondolkodást eredményez. A gyakorlati munka pontos megfigyelést igényel, és megköveteli az önálló gondolkodást…

A fizikai munkát általában hanyagul, meggondolatlanul és kifogásolható módon végzik… rendszerint kénytelenségből, és nem saját választásból. A munkás nem szívvel-lélekkel dolgozik, s ennek következtében nem tudja kivívni a megbecsülést sem önmaga, sem mások előtt. A fizikai munkára való nevelés célja az, hogy ezt a helytelenséget megszüntessük… Ne csak a helyes munkamódszereket sajátíttassuk el a gyermekekkel és a fiatalokkal, hanem azt az igyekezetet is fel kell kelteni bennük, hogy mindenben tökéletesítsék magukat. Legyen céljuk, hogy munkájukat annyira tökéletesítsék, amennyire csak az emberi értelem és a kéz erre képes. Az ilyen nevelés az ifjúságot a munka uraivá, nem pedig annak rabszolgáivá teszi… Akik a legegyszerűbb munkában is tudományt látnak, azok annak nemes és szép oldalát is felfedezik, és örömet találnak pontos és hűséges elvégzésében.”

(Ellen G. White: Nevelés / Előtted az élet, 237–238. o.)

Lustaság és kényelem

 

Hogyan óv bennünket a Biblia a lustaságtól és a kényelemszeretettől?

(Péld 6,9–11) • „Ó, te rest, meddig fekszel? Mikor kelsz fel a te álmodból? Még egy kis álom, még egy kis szunnyadás, még egy kis kézösszefonás, hogy pihenjek, és így jön el, mint az útonjáró, a te szegénységed, és a te szűkölködésed, mint a pajzsos férfiú!”

(Péld 18,9) • „Aki lágyan viseli magát az ő dolgában, testvére annak, aki tönkretesz.” Péld 20,4 • „A hideg miatt nem szánt a rest; aratni akar majd, de nem lesz mit.”

(2Thess 3,10–12) • „Amikor nálatok voltunk is, azt rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek közületek, akik semmit nem dolgoznak, hanem nyughatatlankodnak. Az ilyeneknek azonban rendeljük és kérjük őket a mi Urunk Jézus Krisztusra, hogy csendesen munkálkodva, a magok kenyerét egyék.”

(1Tim 5,14/b) • „… semminemű alkalmat se adjanak az ellenségnek a szidalmazásra.”

Itt található az igei alapja a közmondássá lett kijelentésnek, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Azonban figyeljük meg, pontosan hogyan is hangzik: „aki nem akar dolgozni…” Ha tehát valakit súlyos betegség, idős kor vagy más egyéb elfogadható körülmény nem gátol, egészsége, ereje van, csak egyszerűen nem akar dolgozni, azokra vonatkozik a határozott apostoli kijelentés.

„Szegény ez a testvér, és mindig is a társadalom terhe marad, hacsak el nem fogadja Istentől kapott kiváltságát, és férfiúvá nem válik. Bárki találhat munkát, aki igazán keres, de ha figyelmetlen és nemtörődöm, azok kapkodják el orra elől az állásokat, akik tevékenyebbek. Istennek nem az a szándéka, testvérem, hogy nyomorban élj… Sokan nyernének vele, ha elcserélhetnék gazdagságukat testi erőddel. Ha cserélhetnének veled, akkor szellemi és testi erejük serény felhasználásával rövidesen ki is verekednék magukat az ínségből, és nem tartoznának semmivel senkinek. A körülmények nem azért látszanak ellened lenni, mert Isten neheztel rád valamiért, hanem mert nem használod az erőt, amit adott. Nem szándéka az, hogy tétlenségtől rozsdásodjanak képességeid, hanem hogy a használatban erősödjenek meg.

A vallás, amely követőjének tartod magad, ugyanúgy megköveteli, hogy hat napot munkára fordíts, mint azt, hogy szombatonként gyülekezetbe járj… Órákat, napokat, sőt heteket hagysz

 el­folyni anélkül, hogy bármit is elvégeznél… Isten ügyére hozol szégyent, ha megengeded magadnak a semmittevést, és adósságok halmozásával tartod el családodat… Ha kell, kelj fel még napfelkelte előtt. Tégy eleget minden ígéretednek, hacsak betegség nem sújt. Jobb, ha megtagadod magadtól a betevő falatot és az alvást, minthogy másoknak adós maradj… A szorgosak és igyekvők nemcsak magukat boldogítják, de nagyban hozzájárulnak mások boldogságához is. A rendezett anyagi helyzetet és kényelmet rendszerint csak szorgos munka árán érjük el. Cselekvő igyekezetre van szükséged. Ezt jelzi arcod minden vonása, elméd minden képessége… Nem akarod kenyeredet arcod verítékével megkeresni, pedig ez Isten utasítása. Ne hagyd félbe, amihez hozzáfogtál. Neveld magad rendszeretővé. Rend a lelke mindennek. Ne fogj egyszerre több munkába, hanem amit megkezdtél, jól végezd, és fejezd be, mielőtt másba fognál… Aki csak kicsit is istenfélőnek tartja magát, annak ékesítenie kell e hitet, nem pedig arra adni alkalmat, hogy meggondolatlan tettei miatt káromolják azt. »Ne tartozzatok senkinek semmivel« – mondja az apostol. Fivérem, most kellene megragadnod az alkalmat, és lustaságodat lerázva jóvátenned az elmúltakat. Hadd lássa a világ, hogy az igazság új életet lehelt beléd… A kényelemszerető lelkeket el fogja nyelni az általános romlás.” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, V., 131–133. o.)

Hogyan óv bennünket a Szentírás a munkánk túlhajszolásától

 Hogyan óv bennünket a Szentírás a másik véglettől, a munkánk túlhajszolásától és erőnk kimerítésétől? Milyen okai lehetnek ennek?

(Préd 4,6) • „Jobb egy teljes marok nyugalommal, mint mind a két marok teljessége nagy munkával és lelki gyötrelemmel.”

(Zsolt 127,2) • „Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ad eleget.”

(Mt 6,25. 31–33) • „Azért mondom néktek: ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől, mit egyetek és mit igyatok, sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-e az élet, hogynem az eledel, és a test, hogynem az öltözet?… Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: mit együnk, mit igyunk vagy mivel ruházkodjunk? Mert mindezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Isten országát és az Õ igazságát, és ezek mind megadatnak néktek.”

(1Tim 6,9–10) • „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magukat általszegezték sok fájdalommal.”

(Lk 12,15) • „Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget, mert nem a vagyonnal való bővelkedésben van az embernek az ő élete.”

„Sokan valóságos munkalázban töltik el egész életüket. Nem hagynak semmi helyet a lelki nyugalomnak, más irányú szellemi-lelki tevékenységnek és a családi, felebaráti kapcsolatok ápolásának, sőt Isten dolgainak – a személyes igekutatásnak, áhítatnak és szeretetszolgálatnak – sem. A hétköznapokban szinte semmit sem tudnak tenni rengeteg munkájukon kívül, és szinte elájulnak a fáradtságtól, amikor végre leteszik munkájukat. Szombaton, noha ekkor nem dolgoznak, mégis fáradtak, mert a túlfeszített munka feszültségének megszűntével kitör rajtuk a kimerültség. Ezért sokszor (vagy éppen rendszeresen)még az istentiszteleteket is átalusszák. Így egész életüket elégetik egy önmagáért való, s így a valóságban értelmetlen, végsőkig hajszolt munka oltárán. Sokan mintha a gondolkodástól és mindennemű lelki erőfeszítés is a munkába menekülnének. Családtagjaikkal is alig váltanak szót, elsekélyesedik velük való kapcsolatuk is. Majdnem úgy robotolnak nap mint nap, mint a néma igásállatok, és így koptatják el egész életüket. Nemcsak nagyon sivár és értelmetlen az ilyen élet, hanem bűnös is. Isten nem erre teremtett minket. Még rosszabb, amikor örökös aggodalmaskodásból, az anyagiak emberi biztosítása céljából hajszolja magát valaki szüntelenül, s emiatt nem nyugszik sohasem. Ez hitetlenség, Jézus megállapítása szerint pedig egyenesen »pogány« magatartás. Úgy fél az élet gondjaitól az ilyen ember, mintha soha nem is hallott volna a Teremtő, Fenntartó, rólunk szeretettel gondot viselő Istenről, akinek könnyű és egyszerű ellátni minket minden szükségessel, bármilyen körülmények között is, ha bízunk benne és igényt tartunk a segítségére.” 

(Vankó Zsuzsa: Reformáció gyakorlati életünkben, Időszerű Biblia-tanulmányok, 1999, 132–133. o.)

„A Biblia senkit sem ítél el a gazdagságáért, ha becsületesen jutott ahhoz. Nem a pénz, hanem a pénz szeretete minden rossznak a gyökere. Isten ad az embernek erőt a gazdagság megszerzéséhez, és annak a kezében, aki Isten sáfáraként cselekedve anyagi javait önzetlenül használja, a gazdagság áldás mind a gazdagnak, mind a világnak. De sokan, akiket a földi kincsek iránti érdeklődésük annyira leköt, hogy érzéketlenné válnak Isten követelményeivel és embertársaik szükségleteivel szemben, gazdagságukat saját felmagasztalásuk eszközének tartják. Házhoz házat, földhöz földet halmoznak, otthonukat megtöltik luxustárgyakkal, miközben körülöttük emberek nyomorognak és vétkeznek, betegeskednek és meghalnak. Akik így önző módon csak önmaguknak szolgálnak, nem Isten tulajdonságait fejlesztik ki magukban, hanem a gonoszét. Ezeknek az embereknek szükségük van az evangéliumra. Tekintetüket az anyagi dolgok hiábavalóságáról az el nem múló gazdagság értékei felé kell irányítani. Meg kell tanulniuk az adakozás örömét, és hogy milyen áldás Isten munkatársának lenni…

A pénz csak akkor ér többet a homoknál, ha életszükségletek megteremtésére, mások áldására és Krisztus ügye elõbbrevitelére használjuk fel. A felhalmozott vagyon nem csak haszontalan, de átok is: lélek számára állított csapda, amely kiöli az emberből a mennyei kincsekhez való ragaszkodást. Az ilyen vagyon az, amely felhasználatlan talentumokról és elmulasztott alkalmakról tanúskodik majd az ítélet napján, és elmarasztalja tulajdonosát.” (Ellen

G. White: A nagy Orvos lábnyomán, 144–145. o.; Krisztus példázatai, 243. o.)

A munkavégzés mint erkölcsi kötelességünk

Micsoda marad meg az embernek minden munkájából és elméjének nyughatatlan fáradozásából, mellyel munkálkodott a nap alatt?” (Préd 2,23)

Dn 2,34–35 • „Nézted, amíg egy kő leszakadt kéz érintése nélkül, és ledöntötte azt a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta azokat. Akkor eggyé zúzódott a vas, cserép, réz, ezüst és arany, és olyanok lettek, mint a nyári szérűn a polyva, és felkapta azokat a szél, és helyüket sem találták azoknak. Az a kő pedig, amely leütötte a szobrot, nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet.”

Hab 2,13–14 • „Avagy íme nem a Seregek Urától van-e ez, hogy a népek tűznek építenek, és a nemzetek a hiábavalóságnak fáradoznak? Mert az Úr dicsőségének ismeretével betelik a föld, amiképpen a folyamok megtöltik a tengert.”

Zsolt 90,17/b • „A mi kezünk munkáját tedd állandóvá nékünk, a mi kezünk munkáját tedd állandóvá!”

Jn 6,27 • „Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre…”

Ésa 13,12 • „Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál.”

Zak 9,16 • „Megsegíti őket az Úr, az ő Istenük ama napon, mint az Ő népének nyáját, és mint koronakövek ragyognak az ő földjén.”

Láthattuk az előző kérdéseknél, hogy a Biblia egyértelműen felszólít a gondos, szorgalmas és lelkiismeretes munkavégzésre mint erkölcsi kötelességünkre, a jellemfejlődésünk fontos eszközére, illetve a keresztény bizonyságtételünk elengedhetetlen hátterére. Ugyanakkor nem hallgatja el azt sem, hogy mi lesz a végső sorsa mindannak, amit itt, ezen a világon létrehozunk. A bibliai próféciák határozott választ adnak Salamon kérdésére: az ember munkájából „…semmi, de semmi nem marad fenn. Vajon miért nem? Miért nem maradnak fenn a történelem impozáns építményei, a kultúra legjelesebb alkotásai és a civilizáció nagy teljesítményei? Azért, mert mindegyik a bűn szennyétől fertőzött. Azért, mert itt a földön mindent áthatott a rossz jelenléte. Azért, mert a legszebb építményből is »a kő kiált a falból« (Hab 2,11). Ha az elemek, szerkezetek, papírlapok, szobrok és festmények beszélni tudnának, valamennyi számot adhatna történelmének sok-sok viszontagságáról, a létrejöttét végigkísérő hazugságok, csalások, vétkek folyamatáról. A földet »tűzözön« (2Pt 3,7. 12) kell hogy megtisztítsa, helyet készítve majd az olyan világnak, melyben »igazság lakozik« (uo. 13. vers).” (Reisinger János: A Biblia első vázlatpróféciája – Merre tart a történelem? IV., Jó Hír, 1990/4., 295. o.)

Mózes nevezetes imádsága végén azt kéri, hogy legyen állandó, maradandó a keze munkája, az, amiért fáradozik. Milyen munka tehát az, aminek az eredménye, gyümölcse a tüz­özönt is túléli?

„A Biblia szerint világunkban egyetlen maradandó érték létezik: az önzéséből kigyógyult, szeretetteljes emberi jellem. Ez azért maradandó, mert Isten az ilyen embereket támasztja fel az örök életre. A földi élet erényeiből, teljesítményeiből sok minden »megég«, ami »fa, széna, pozdorja« (1Kor 3,12–13). Csupán az »arany, ezüst, drágakő« marad meg, azaz a hit által végrehajtott jó cselekedetek, melyek az igaz jellemhez vezettek… A legnagyobb, az egyedül maradandó érték Isten és a zsoltáríró szemében: a kegyelem által megváltozott, önzőből önzetlenné vált ember.” (Reisinger János: Életösszegzés kérésekkel – A

90. zsoltár. In Zsoltárok világa, 94. o.)

Mindezek ismeretében áll előttünk az igazán nagy feladat: megtalálni az érzékeny határvonalat nemcsak a restség és a munkamánia, de a „tűznek építő” világi munka és „kezünk állandó munkája” – a jellemünk megváltozásáért és a mások életének megjobbításáért, és ezáltal megtartásáért tett erőfeszítéseink – között is…

„Jézus vidáman és tapintatosan végezte munkáját. Sok türelemre és lelkiségre van szükségünk ahhoz, hogy a Biblia vallását behozzuk az otthoni életbe és a munkahelyre, hogy elviseljük a világi ügyek okozta megterhelést, és szemünket mégis egyedül Isten dicsőségére szegezzük. Krisztus ezen a ponton segít. Sohasem volt annyira elfoglalva a világi gondokkal, hogy ne lett volna ar-ra ideje, hogy törődjön a mennyei dolgokkal… Jézus igyekezett megtörni azt az ámító varázst, mely az embert a földi dolgokhoz láncolja. Az evilági dolgokat igazi helyükre tette, s alárendelte az örök érdekeknek, de nem becsülte le fontosságukat. Azt tanította, hogy a menny és a föld együvé tartozik, és az isteni igazság ismerete felkészíti az embert a mindennapi élet kötelességeinek jobb teljesítésére.” (Ellen G. White: Jézus élete, 52–53., 202. o.)

Áldozatkész lelkület

Miben több az áldozatkész lelkület a rendszeres, megszokott szolgálatnál vagy adakozásnál?

Lk 21,1–4 • „És mikor feltekintett, látta, hogy a gazdagok hányják az ő ajándékaikat a perselybe. Látott pedig egy szegény özvegy asszonyt is, hogy abba két fillért vetett. És mondta: Igazán mondom néktek, hogy e szegény özvegy mindenkinél többet vetett. Mert mindezek az ő fölöslegükből vetettek Istennek az ajándékokhoz, ez pedig az ő szegénységéből minden vagyonát, amije volt, odavetette.”

„Az önmegtagadás és önfeláldozás már-már elfelejtett lelkületét kevesen gyakorolják. Jézus igazi követőjét azonban egyedül ez a lelkület mozgathatja. A Mester példát adott nekünk… Azoknak, akik a Mester követőinek vallják magukat… azzal a pontossággal, szaktudással, tapintattal és bölcsességgel kell dolgozniuk, mint amilyet a tökéletesség Istene a földi szenthely építésekor előírt… Az Istennek való odaszentelődést és az áldozatkész lelkületet kell az elfogadható szolgálat legelső feltételeinek tekinteni. Isten azt akarja, hogy az önzés egyetlen szála se szövődjék bele művébe.” (Ellen G. White: Szemelvények, II., 163–164. o.)

Nagyon szemléletes az evangéliumi történet a kétféle adakozásról. Károlyi Gáspár a tanulság kidomborítása érdekében két különböző szóval adja vissza ugyanazt kifejezést (a görögben „balló”, azaz „dobni, elhelyezni”): „a gazdagok hányják” ajándékaikat, a szegény asszony „két fillért vetett”.

Ám a gazdagok az ajándékaikat a fölöslegükből, a maradékból ajánlják fel. Akik adják, meg sem érzik a hiányát, de úgy adakoznak, hogy mások is lássák: nem kis összegről van szó. Ugyanakkor Istennek szánt felajánlásuk milyen ellentmondásos, hiszen maradékból, feleslegből még barátainknak sem rendezünk vendégséget!

Lemondás és áldozat nélkül szolgálni, adni annyi, mintha csak szívességet tennénk Istennek. A mennyei nyilvántartásoknak – e példázat szerint – az indíték feljegyzése mellett létezik egy másik megjegyzés rovata is. Mihez képest adott? Mennyiből él ő – Isten kegyelméből –, és mennyire van érzékenysége, szeme, szíve Isten akaratát cselekedni javaival. Felajánlottaink megnyugtathatják a lelkiismeretünket, és – kellő alázat hiányában – tekintélyt vívhatnak ki számunkra embertársaink előtt, de mi egy végső, nagy elszámolásra készülünk Jézus előtt, és lehet, hogy csak egyetlen kérdése lesz: „Én érted haltam meg… Én mindent érted hagytam el… A súlyos keresztet már vittem helyetted… Te mit adsz…, mit hagysz el…, mit tűrsz el értem?” (Hitünk énekei, 190.)

Mennyire más képet láthatunk az özvegy esetében! A Jézus korában a zsidók által használt legkisebb pénzérmét (mai érmék – mekkora szegénységben élhetett!) adta Istennek. „Mindenkinél többet adott” – minősítette a jelenetet Krisztus, mert szívből való áldozatot adott, amikor „szegénységéből minden vagyonát, amije volt, odavetette”.

Különbözőek vagyunk, különbözőek az adottságaink és a lehetőségeink, ezért Atyánk személyre szabott üdvtervet készített mindannyiunk számára. Azonban a lecke, amit meg kell tanulnunk, mindannyiunk számára ugyanaz. Végső győzelmünk – Jézus tanítása szerint – csupán az áldozat isteni eszméjének megértésén és megélésén múlik.

Adományaink felajánlá­sa

Mi a jelentősége indítékainknak adományaink felajánlá­sakor?

2Kor 9,6–7 • „Azt mondom pedig: aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat. Ki-ki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból vagy kénytelenségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” Zsolt 50,14 • „Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásaidat!”

Míg bevételeink tizede Atyánkkal való szövetségünk alapján eleve az Övé, adományainkat változó mértékben, döntéseink alapján adjuk. Méltó, hogy az evangélium ügyéről a személyes pénzügyeinkhez hasonlóan gondolkozzunk és imádkozzunk – így lehet értelmes, hasznos az adakozásunk, a szokásszerű, „összekotrom az aprót” gyakorlat helyett. Készüljünk lelkileg is az adományaink odaszánására, hiszen ez is az istentisztelet része, sőt felajánló ima kíséri! Hogyan lehetünk „jókedvű adakozók”? A vidám, készséges, örvendező (mindezt jelenti az igében szereplő "hilaros" görög szó) felajánlásnak egyedüli alapja az Isten iránti hála. A bűnei nyomorúságából megszabadított ember érzése és indítéka ez. Elmúlt hetünk szabadulásai, gyógyulásai, győzelmei segítenek abban, hogy ne „kénytelenségből” (nehogy „kinézzenek”) vagy megszokásból („ezt is megteszem”) adakozzunk, hanem Istent tisztelve, szeretve. A mennyei nyilvántartásban nem az összeg nagysága kap hangasúlyt, hanem a szív indítéka. Jó, ha ezzel mindig szembesítjük magunkat. „Isten észrevesz minden fillért, amit az Õ ügyére szánunk. Észreveszi az adakozó készséget vagy kelletlenséget. Az adakozás indítékát is feljegyzik.” (Ellen G. White: i. m., 312. o.)

Gyakorlati tanácsok anyagiakhoz

 

Milyen gyakorlati tanácsokat érdemes megfontolnunk az anyagiakhoz való viszonyulásunkban?

 

a)      Lk 15,13 „Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözött, és ott eltékozolta vagyonát, mivel hogy tobzódva élt.”

 A beosztás hiány a pénzkezelésben állandó lyukas zsákot eredményez. Így kétszer annyit költhetünk a család fenntartására, mint amennyi szükséges. Meg kell tanulnunk, hogy a jövedelmünk határain belül éljünk. Ápolnunk kell gyermekeinkben az önmegtagadást, melyet szavunkkal és példánkkal tanítsunk meg. Igényeinket szűkítsük és egyszerűsítsük le, hogy legyen időnk a szellemi fejlődésre és a lelki növekedésre.

d)  Péld 12,9 „Jobb akit kevésre tartanak, és szolgája van, mint aki magát felmagasztalja, és szűk kenyerű”

 Nem jó ha gazdagnak mutatjuk magunkat, vagy többnek mint amik vagyunk – szelíd, alázatos  Megváltó egyszerű követői!

 c)  Péld 22,7 „ Szolgája a kölcsönvevő a kölcsönadónak”

 A pénz felhasználása valamilyen célra, mielőtt még megkerestük volna, csapda az ember számára...
Határozd el, hogy többé nem keveredsz adósságba! Tagadj meg magadtól inkább ezer dolgot, mint hogy adósságba kerülj!” (Ellen G. White: „A Te Igéd igazság”, 76. o.)

    d) Péld 11,1 • „Az álnok font utálatos az Úrnál, az igaz mérték pedig   kedves néki.”

„Ne kövessünk el semmi becstelenséget… Inkább veszítsünk anyagilag, mintsem becstelenül pénzre tegyünk szert. Isten törvényének megfelelően kell élnünk. Hívőkkel és hitetlenekkel egyaránt egyenesen, igazságos elvek alapján kell intéznünk anyagi ügyeinket… csalás és ravaszkodás nélkül.” (Ellen G. White: i. m., 76. o.)

  e) 1Tim 6,7 • „Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.”

„Amikor az a kísértés környékez, hogy hiábavaló dolgokra költsd el a pénzedet, gondolj arra az önmegtagadásra és önfeláldozásra, amit Krisztus állt ki az elbukott emberiség megmentéséért.” (Ellen

G. White: Boldog otthon, 323. o.)

Hogyan értsük azt, hogy Isten vagyonkezelői vagyunk?

 

Mi mindenre nevel minket Atyánk az anyagiakon keresztül?

Mt 25,14. 16. 19. 21 • „Mert éppen úgy van ez, mint az az ember, aki útra akarván kelni, előhívatta az õ szolgáit, és amije volt, átadta nékik. Elmenvén pedig aki az öt talentumot kapta, kereskedett azokkal, és szerzett más öt talentumot. Sok idő múlva pedig megjött ama szolgáknak ura, és számot vetett velük. Az õ ura pedig mondta néki: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe.”

Földi tulajdonainkkal kapcsolatos papírjaink az igei értelmezés szerint legfeljebb vagyonkezelői jogot biztosítanak nekünk – Istennel szembeni elszámolási kötelezettséggel. Lehet, hogy mindez nehezen feldolgozható első hallásra, de ha megértjük Isten célját mindezzel, hallatlan békét és reményt kapunk ajándékul. A hívő embert nem érhetik veszteségek – ahogy Jób is megértette ezt, amikor egész életműve, roppant gazdagsága napok alatt semmivé vált: „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak

méhéből, és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve! (Jób 1,21) A pénz nem szükségszerűen átok. Nagy érték, ha helyesen használják fel… Szeretetünk állandó próbája a pénz. Bárki, aki többet keres, mint amennyi elegendő valós szükségletére, keresse a bölcsességet és a kegyelmet, hogy megismerje szívét, és gondosan őrizze azt, nehogy képzeletbe­li kívánsága legyen, és hűtlen sáfárrá váljon, elpazarolva Urának reá bízott vagyonát… Az ideig való áldásokat letétként kaptuk, hogy bebizonyítsuk, vajon az örök gazdagsággal megbízhatnak-e.” (Ellen G. White: Boldog otthon, 311., 315. o.)

Olyan világ vesz körül bennünket, amelyben mindent a könnyű pénzszerzés elve és vágya mozgat. A munka, a szorgalom vagy a tudás – nem beszélve az emberi kapcsolatokról – értéküket vesztik. Senki nem akar fárasztó befektetést, csak gyors és könnyű nyereséget. Ezt a gondolkodásmódot érthető módon az élet bizonytalansága táplálja. A halálnak reménytelenül kiszolgáltatott ember itt és most akarja birtokolni, élvezni a javakat, ezért biztonságot keres bennük, feláldozva értük, ha kell, a szeretetet, hitet, békét, azaz belső értékeit is. Így az élet az önzés és a reménytelenség cél nélküli versenyfutása. Igazi öröm az anyagiakban csak Isten segítségével tapasztalható: amikor a világegyetem Urától tanuljuk a kamatoztatás törvényszerűségeit. Különböző mértékben, de mindenkire bízott valamennyit a tulajdonából, hogy tanácsai alapján megtanuljunk önzetlenül és boldogan gazdálkodni, élni.

„A jószívűség, mely az önmegtagadás gyümölcse, csodálatos segítség az adakozónak. Ez olyan nevelést nyújt számunkra, mely jobban megérteti velünk az Úrért végzett munkát, aki széjjeljárván jót cselekedett, hogy enyhítse a szenvedést és gondoskodjék a nélkülöz szükségleteiről. Az állandó önmegtagadó segítőkészség Istengyógyszere az önzés és a kapzsiság bűne ellen. Az Úr rendelte el a rendszeres segítőkészséget műve fenntartására és a szenvedők és nyomorúságban élők enyhítésére. A folyamatos adakozókészség halálra éhezteti az anyagiasságot.” (Ellen G. White: i. m., 313. o.)

Az anyagiakhoz való viszonyulásunk

Miért fontos kérdés Istenhitünk szempontjából az anya­giakhoz való viszonyulásunk? Mitől óv minket az Ige? Milyen gyakorlati tanácsot ad Isten a benne bízóknak hitük megtartása és erősítése érdekében?

Péld 11,28 • „Aki bízik az õ gazdagságában, elesik.”

Lk 12,15 • „Mondta azért nékik: Meglássátok, hogy eltávoz­tassátok a telhetetlenséget, mert nem a vagyonnal való bővelkedésben van az embernek az õ élete.”

1Tim 6,17–19 • „Azoknak, akik gazdagok e világon, mondd meg, hogy ne fuvalkodjanak fel, se ne reménykedjenek a bizonytalan gazdagságban, hanem az élő Istenben, aki bőségesen megad nékünk mindent, a mi tápláltatásunkra, hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlők, kincset gyűjtvén maguknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet.”Péld 10,22 • „Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bántást.”

3Móz 27,30–31 • „A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak. És ha valaki meg akar valamit váltani az ő tizedéből: adja hozzá annak ötödrészét.”

Malak 3,8. 10–11 • „Avagy az ember csalhatja-é az Istent? Ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen. És megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szőlőtök meddő a mezőn, azt mondja a Seregeknek Ura.”

Istenbe vetett hitünk a hétköznapok taposómalmában szinte észrevétlenül csúszik át a teljesítményünkben, javainkban való bizakodássá. Ennek a visszatükröződésnek mindig megvan a veszélye, amíg csak e földön élünk. Megrendítőbb példa erre talán nincs is, mint Bálám vagy Júdás esete. Isten prófétájaként, illetve Krisztus tanítványaként estek el, csak azért, mert nem vették komolyan ezt a kísértést.

Krisztus eljövetelének közeledtével drámai inflációs folyamatnak lehetünk tanúi. Érdemes elgondolkodnunk és mérleget vonnunk javainkról és kötődéseinkről. Azonban felelőtlen és elkapkodott döntések helyett egyenkénti, személyre szabott vezetését igényeljük, hogy Isten akaratával összhangban tudjuk „kamatoztatni” ránk bízott javait. Krisztus visszatérés a földi értékek teljes lenullázásával zárja le a történelmet, hogy ezt követően megvizsgálja: ki mennyi mennyei kincset gyűjtött.

„Ama napon odadobja az ember ezüst bálványait és arany bálványait, amelyeket magának csinált… Hogy elmenjen a sziklák lyukaiba és a hegyek hasadékiba, az Úr félelme elől… mikor fel­kél, hogy megrettentse a földet… Ó, szűnjetek meg hát az ember-ben bízni, akinek egy lehelet van orrában, mert hát ugyan mire becsülhető ő? (Ésa 2,20–22) Ha mindenekfelett szeretjük Istent, akkor érzelmeinkben a mulandó dolgok is a helyükre kerülnek… Amikor a szív a saját előnyeire és hajlamaira támaszkodik, amikor azt a gondolatot dédelgeti, hogy a pénz Isten jóindulata nélkül boldogíthat, akkor a pénz zsarnok lesz, amely uralja az embert. A pénz megnyeri bizalmát és megbecsülését, s azt istenként imádja…” (Ellen G. White: Boldog otthon, 315. o.)

Miért vezette be Isten a tizedrendszert? A tized – arányait tekintve – igen kis része a bevételeinknek, tehát önmagában nem okoz megélhetési problémát, ahhoz azonban már elegendő, hogy az evangélium terjesztésének alapjait biztosítsa.

Ezt a szabályt hitünk megerősítésére adta Atyánk, hogy rendszeresen számot vessünk és észrevegyük az Ő gondoskodását. „Próbáljatok meg engem” – biztat minket mindezeken felül Igéjében. Ugyanakkor hűségünk bizonyítéka is, hiszen az, hogy gyakoroljuk, vagy nem, jól tükrözi bizalmunkat iránta. Természetesen formailag is odaadhatjuk, sőt másokhoz képest még precízebbnek, sőt jobbnak is gondolhatjuk magunkat – Isten óvjon minket ettől a fajta vakságtól!

„Az Úr nemcsak igényt tart a tizedre mint sajátjára, hanem meg is kell őriznünk azt számára. Így szól: »Tiszteld az Urat a te vagyonodból, egész jövedelmed zsengéjéből.« (Péld 3,9) Nem azt tanítja, hogy javainkból előbb elégítsük ki a magunk szükségleteit, és a maradékot hozzuk el Istennek, még ha az becsületes tized is lenne. Először tegyük félre az Úr részét.”

„…Semmiképp nem jó visszatartani a tizedet és az áldozatokat, csak mert nem mindenben értetek egyet testvéreitek tetteivel. A tized és az áldozatok egyetlen embernek sem a tulajdonai, hanem az Istenért végzett munkára fordítandók. A behozott összegek egy részét méltatlan igehirdetők kaphatják meg, de emiatt senki ne tartsa vissza tizedét a kincstártól… Én nem merném ezt tenni. Örömmel és bőkezűen fizetem a tizedemet, Dáviddal szólval: A tiédből adjuk vissza ezeket.” (Ellen G. White: Boldog otthon, 328. o.; Igehirdetések és beszédek, II., 74–75)

A végidő hívő egyházának erkölcsi színvonala

 ... hogyan tükröződik tagjai beszédének tisztaságában is?

Sof 3,9. 13 • „Akkor változtatom majd a népek ajkát tisztává, hogy mind segítségül hívják az Úr nevét, hogy egy akarattal szolgálják őt… Izráel maradéka nem cselekszik hamisságot, nem szól hazugságot, és nem találtatik szájában álnokságnak nyelve, hanem legelésznek és lenyu­gosznak, és nem lesz, aki felrettentse őket.”

Jel 14,5 • „Szájukban nem találtatott álnokság, mert az Isten királyiszéke előtt feddhetetlenek.”

Mindkét igeszakasz a „maradék” feddhetetlenségéről, erkölcsi tisztaságáról szól. Szájuk azért mentes az álnokságtól, mert szívükben is tiszták (lásd: Péld 4,23). Az ige szerint a beszédük teszi egyértelművé, hogy Krisztus lakik-e a szívükben, milyen gondolatok és érzések uralják egész lényüket. Életükben végül beteljesedik a tökéletességnek az a mértéke, amelyet Jakab apostol fogalmaz meg: „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét megzabolázni.” (3,2) A fenti kijelentések és törvényszerűségek miatt figyeljünk jobban beszédünk tisztaságára, de mindenekelőtt őrködjünk gondolataink és érzéseink felett. Fogadjuk meg Pál apostol tanácsát: „Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.” (2Kor 10,5)