Üldözött, mégis diadalmas

Dán 7:23-25. A válasz így szólt a negyedik vadállatról: Lesz egy negyedik királyság a földön, amely egészen más lesz, mint a többi királyság volt. Az egész földet bekebelezi, eltapossa és összezúzza. (24) A tíz szarv ezt jelenti: Ebben az országban tíz király uralkodik, majd még egy másik is következik utánuk; ez más lesz, mint az előzők, és három királyt fog leverni. (25) Sokat beszél majd a Felséges ellen, és gyötörni fogja a Felséges szentjeit. Arra törekszik, hogy megváltoztassa az ünnepeket és a törvényt. Hatalmába kerülnek a szentek egy időszakra meg két időszakra és egy fél időszakra. /RÚF/

Jel 12:6, 14. Az asszony pedig elmenekült a pusztába, ahol Istentől előkészített helye volt, hogy ott táplálják ezerkétszázhatvan napig. (14) de az asszonynak a nagy sas két szárnya adatott, hogy a pusztába repüljön az ő helyére, hogy ott tápláltassék három és fél évig a kígyó elől elrejtve. /RÚF/

Amikor népe hűséges marad Istenhez, Sátán haragra gerjed, ilyenkor gyakran üldözés következik. Dániel próféta olyan, számára jövőbeli időről ír, amikor a középkori egyház „harcolt” Isten népe ellen és üldözte őket (Dán 7:21, 25, ÚRK). János próféciája ugyanerről az időszakról szól, arról, amikor Isten egyházának (az asszonynak) a pusztába kellett menekülnie, „hogy tápláltassék ott ideig, időkig és az időnek feléig” (Jel 12:14, ÚRK). A 6. vers még hozzáteszi: „Az asszony pedig elmenekült a pusztába, ahol Istentől előkészített helye volt” (ÚRK). Isten táplálta népét a pusztában, Igéje megerősítette és megtartotta őket, miközben dúlt a nagy küzdelem a pápai fennhatóság hosszú és sötét korszaka alatt. A népnek „Istentől előkészített helye volt”. Az élet legnagyobb nehézségei között Isten helyet készít hűséges követőinek. A legnagyobb megpróbáltatások idején népe mindig menedéket talál szeretetében és gondviselésében.

Jel 12:6, 14. verseiben az ezerkétszázhatvan nap és az „ideig, időkig és az időnek feléig” fordulat ugyanarra az időszakra vonatkozik (3 idő vagy év x 360 nap/év = 1260 nap). A bibliai prófécia gyakran szimbolikus. Dániel és Jelenések prófétai szakaszaiban egy prófétai nap egyenlő egy valós évvel. Az év-nap elvet megtaláljuk 4Móz 14:34. [Negyven napig tartott, míg kikémleltétek azt a földet: most negyven évig bűnhődjetek a napok száma szerint, egy-egy napért egy-egy esztendőt, hogy megtudjátok, milyen az, amikor én ellenkezem veletek. /RÚF/] és Ez 4:6. [Ha ezt letöltötted, másodszor feküdj a jobb oldaladra, és szenvedd el Júda házának a büntetését negyven napig. Egy-egy évet egy-egy napban adtam meg. /RÚF/] verseiben, ám nem csupán erre a két igére épül, széles szentírási alapon áll. Dr. William Shea, ószövetséges teológus huszonhárom ótestamentumi bizonyíték sorával támasztja alá ezt az elvet, amit a bibliamagyarázók évszázadokon át alkalmaztak. A vizigótok, a vandálok és az osztrogótok törzsei a hivatalos római tanítástól eltérő hitelveket vallottak. Az ezerkétszázhatvan év akkor kezdődött, amikor Kr. u. 538-ban kiűzték Rómából az osztrogótokat, az utolsó barbár törzset. A lelki sötétség időszaka egészen 1798-ig tartott, amikor Napóleon tábornoka, Berthier elvitte a pápát Rómából. E hosszú korszak alatt számtalan keresztény halt mártírhalált azért, mert Isten Igéjének akartak engedelmeskedni, de még halálukban is győztek. Krisztusban felszabadultak a bűntehertől, a bűn uralma alól, „győztek a Bárány vére által”. Krisztusnak a kereszten, Sátán felett aratott diadala az ő győzelmük is lett. Meghaltak ugyan, de a haláluk csak Krisztus visszatéréséig tartó pihenés.

White idézet: A 6. században a pápaság szilárdan megalapozódott. Hatalmának székhelyét a birodalmi városban, Rómában erősítette meg, és Róma püspökét az egész egyház fejedelmének nyilvánították… Most azután bekövetkezett a Dániel és János által megjövendölt pápai elnyomás 1260 éve (lásd: Dán 7:25; Jel 13:5-7). A keresztényeknek választaniuk kellett: vagy feladják feddhetetlenségüket, és elfogadják a pápai szertartásokat és istentiszteleti rendet, vagy életüket börtönök celláiban töltik el, vagy kínpadon, máglyán vagy a hóhér bárdja által halnak meg.

Kiállás az igazság mellett

 „És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:14-15)

A jelenések könyvében említett bibliai Szmirna a ma Izmir néven ismert török tengerparti város. A százezres lakosságú ókori település a Kr. u. 1. század végén, a 2. század elején virágzó város volt, rendíthetetlen lojalitással Róma iránt. Szmirna minden lakosának évente egyszer füstölőáldozatot kellett bemutatnia a római istenek tiszteletére. A 2. században már népes keresztény közösség is élt ott, akik közül sokan nem akartak eleget tenni a parancsnak. Polikárpot, az őskeresztény egyház egyik vezetőjét máglyán elégették Szmirna főterén, mert nem volt hajlandó elárulni az Urat a római istenek előtti áldozással. Amikor utoljára felszólították, hogy tagadja meg Krisztust, az idős férfi így válaszolt: „86 évig szolgáltam Őt, és soha nem ártott nekem. Hogyan mondhatnék rosszat a Királyomról, aki megváltott?”

A századok során férfiak és nők inkább vállalták a mártírhalált, mint hogy feladják Krisztusba vetett hitüket. Az áldozatuk lángra lobbantja a bátorságunkat, Krisztus iránti hűségük történetei nyomán megújul a mi elkötelezettségünk is, amelyek motiválták a valdenseket és a későbbi reformátorokat, mint Husz János és Prágai Jeromos, hogy minden körülmények között hűségesek maradjanak az Úrhoz, dacolva annak a hatalomnak a halálos fenyegetéseivel, amely megölette Polikárpot, ugyan még a pápai korszaka előtt – Rómáéval.

White idézet: A rézkígyót azért emelték föl, hogy aki hittel rátekint, meggyógyuljon. Isten ma is gyógyító üzenetet küld, felszólítva az embereket, hogy ne emberekre tekintsenek, sem földi dolgokra, hanem Istenben bízzanak. Az Úr a Szentlélek hatalma által közölte népével az igazságot. Megnyitotta Igéjét azok előtt, akik keresték az igazságot, és esedeztek érte. De mikor a hírnökök elhozták Istentől nyert üzeneteiket a népnek, éppen olyan hitetlenek voltak, mint az izraeliták. Sokan belekötöttek a szerény hírnökök által hozott üzenetbe. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1116. old.

Az Ige védelme alatt

Jn 17:15-17. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. (16) Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. (17) Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság. /RÚF/ 

ApCsel 20:32. Most pedig Istenre bízlak titeket és kegyelme igéjére, akinek van hatalma arra, hogy építsen és örökséget adjon a szentek közösségében. /RÚF/

 Biblia Isten akaratának tévedhetetlen kinyilatkoztatása, elénk állítja az emberiség megváltására vonatkozó mennyei tervet. „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre” (2Tim 3:16). Vagyis az egész Szentírást Isten ihlette, nem csak bizonyos részeit, és azt sem mondhatjuk, hogy egyes részeit jobban, mint a többit. Az egész Bibliát Isten Igéjeként kell elfogadnunk, máskülönben szélesre tárul előttünk a megtévesztés ajtaja

 Biblia a nagy küzdelem fényében egyértelműen bemutatja Isten végtelen szeretetét. Leleplezi a sátáni csalásokat, rámutat félrevezetéseire. Az ördög gyűlöli Isten Igéjét, évszázadokon át mindent megtett, hogy lerontsa hatását. Hiszen mit tudnánk a megváltási tervről a Biblia nélkül? Egyáltalán mennyit értenénk meg Jézus születéséből, életéből, tanításaiból és szolgálatából? A Szentírás nélkül vajon lenne akár csak halvány fogalmunk is Krisztus áldozatának hatalmas voltáról, feltámadásának dicsőségéről, mennybemenetelének erejéről és visszatérésének fenségéről? Isten Igéje bemutatja, tanítja és kiemeli mindezeket a meghatározó igazságokat. A Biblia, csakis a Biblia minden szent igazság megértésének legfőbb zsinórmértéke. Tehát küzdenünk kell a tekintélyét aláásó és ihletettségét megkérdőjelező mindenféle próbálkozás ellen, még azoké ellen is, akik állítólag nagyon szeretik, de kételyeket vetnek fel vele szemben, akár csak burkoltan is. Tragikus, hogy különösen a modern gondolkodás hatására sok teológus és keresztény leginkább a Szentírás emberi oldalára összpontosít, így a Bibliát nem Isten Igéjének, hanem emberi szónak tekintik. Érvelésük szerint királyok, pásztorok, halászok, papok, költők és mások szerzeménye, akik közzétették nézeteiket az Isten ismeretével és a róla, valamint a természetről, a valóságról alkotott felfogásról, a lehető legjobb módon, ahogyan azt az ő korukban és helyzetükben megérthették.  

Valóban? Ha ez igaz volna, vajon a 21. században élve figyelnünk kellene arra, amit ezek az emberek gondoltak, az örökkévalóságra vonatkozó reménységünk alapjának kellene tekintenünk? Egyáltalán nem!

Az ige tanulmányozásának lehetőségével az Úr gazdagon terített asztalt állított elénk. Sokan visszautasítják ennek áldásait, nem táplálkoznak Isten üzenetéből, amely – az Úr szavai szerint – testét és vérét, lelkét és életét jelképezi. Ha magunkhoz vesszük az Igét, erősödni fogunk lélekben, valamint a kegyelem és igazság ismeretében. Kialakul és szokássá válik az életünkben az önuralom. A gyermekkor gyengeségei – az ingerlékenység, akaratosság, önzés, az indulatos beszéd és cselekedetek – eltűnnek, és helyükbe a keresztény felnőtt kor szép tulajdonságai lépnek. – EGW: Isten csodálatos kegyelme, 303./old.

 Szentlélek a gondolatainkon keresztül munkálkodik bennünk. Hív, hogy kutassuk a világmindenség titkait. Találó megjegyzés: „Keresztényként nem fogjuk vissza a gondolatainkat a templom kapujában.” Viszont önmagában még a briliáns emberi értelem sem képes felfedezni a Szentírás isteni igazságait. Az igazság nem emberi nézet, hanem isteni kinyilatkoztatás.

Az Ige befolyásának gyengítésére Sátán más eszközöket alkalmaz a világ sok részén, különösen ott, ahol az emberek szabadon hozzáférnek a Bibliához. Az egyik sikeres fortélya különböző tudományos elgondolások, sőt a biblikus teológia terén hat, és pozíciójának elfogadása aláássa a bizalmat Isten Igéjében. Példának okáért noha Dániel próféta könyve saját meghatározása szerint több mint ötszáz évvel Krisztus előtt született, sok teológus a Kr. e. 2. század közepére datálja. Az érvelésük szerint akkor kellett keletkeznie, máskülönben a próféta pontosan meg tudta volna mondani a jövőt előre, ami lehetetlen. Ezért azt állítják, hogy a könyvet nem akkor írták, mint ami a könyvben szerepel, hanem évszázadokkal később. Sajnálatos módon ez csak egyike azoknak a hazugságoknak, amelyeket a modern teológia ránk akar erőltetni. És még szomorúbb, hogy sokan azért fogadják el ezt a téves állítást, mert végtére is teológusok tanítják. Nem csoda, hogy Pál így figyelmeztet: „Mindent vizsgáljatok meg, és ami jó, azt tartsátok meg” (1Thessz 5:21, ÚRK)!  

Gonosz farkasok

 (ApCsel 20:27-32.) Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát. (28) Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett. (29) Tudom, hogy távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat, (30) sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik hazugságokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat. (31) Vigyázzatok azért, és emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat. (32) Most pedig Istenre bízlak titeket és kegyelme igéjére, akinek van hatalma arra, hogy építsen és örökséget adjon a szentek közösségében. /RÚF/

Tanácsaival Pál fel akarta készíteni az egyházat a közelgő veszélyre. Ebben a szakaszban arról írt, ami leginkább aggodalommal töltötte el. 

„…ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” (ApCsel 20:29, ÚRK). Másképp mondva, a hívők ádáz üldözésre számíthatnak az egyházon belül.

Az apostol kifejezte azt is, hogy még mi aggasztja: „Sőt közületek is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy maguk után vonják a tanítványokat” (ApCsel 20:30, ÚRK). Tévtanítások jutnak be az egyházba. Hamis tantételek kerülnek az Istentől származó igazságok helyére, elterjedté válnak a pogány szokások. A 4-5. században a keresztény egyházban burkolt módon teret nyertek a tanbeli engedmények, amit valószínűleg a misszió támogatásával igazoltak. Azonban ennek az lett a rettenetes következménye, hogy eltávolodtak Isten Igéjének igazságaitól. 

(2Thessz 2:7-12.) A törvénytiprás titokban már folyik, csakhogy annak, aki azt most még visszatartja, el kell tűnnie az útból. (8) És akkor jelenik meg nyíltan a törvénytipró, akit az Úr Jézus meg fog ölni szájának leheletével, és meg fog semmisíteni eljövetelének fenségével. (9) Mert ennek a törvénytiprónak az eljövetele a Sátán munkája a hazugság minden hatalmával, jelével és csodájával (10) és a gonoszság mindenféle csalásával azok számára, akik elvesznek, akik nem szerették az igazságot, hogy általa üdvözüljenek. (11) Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, (12) és ezáltal mindazok elvegyék ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban gyönyörködtek. /RÚF/

Sokatmondó Pál megjegyzése, miszerint „Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne” (2Thessz 2:7). Már Pál idejében megkezdődött a fokozatos eltérés Isten Igéjének igazságától az Isten törvényének való engedelmesség tekintetében. A későbbi századokban pedig a távolodás egyre kiszélesedett.

A második parancsolattal ellentétben behozták a bálványokat a keresztény istentiszteletbe. Évezredeken át minden pogány vallásban kiemelt, fő helye volt a bálványoknak. Az egyházhoz csatlakozó pogányok számára úgy akarták elfogadhatóbbá tenni a kereszténységet, hogy a pogány istenségeket átnevezték szentekké. A vasárnapot, a napisten imádatának a napját fokozatosan átvették a keresztény istentisztelet napjaként, a feltámadás tiszteletére. Még most is ez a Szentírás által nem szentesített, hamis istentiszteleti nap a legelterjedtebb.

White idézet: Az utolsó nagy csata két szembenálló sereget mutat. Az egyik oldalon az ég és föld Teremtője áll. Az ő oldalán állókon rajtuk a jele. Ők engedelmesek parancsolatainak. A másik oldalon a sötétség fejedelme áll a hitehagyást és lázadást választókkal.  

Fény a sötétben

 "Jézus pedig azt mondta nekik: még egy kevés ideig közöttetek van a világosság. Járjatok, amíg világosságotok van, hogy a sötétség el ne borítson titeket, mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hova megy" (Jn 12:35, ÚRK).

A Biblia utolsó irata, A jelenések könyve az ördögöt sárkányként és kígyóként ábrázolja:  "És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai is ő vele levettetének."(Jel 12:9). Azért sárkány, mert el akarja pusztítani Isten népét, és kígyó, mert minden ravaszságát a megtévesztésre használja. A Krisztus halála utáni évszázadokban a Római Birodalomban ezreket kínoztak meg, vetettek oroszlánok elé és égettek el máglyán azért, mert nem voltak hajlandóak az ő "isteneiket" imádni. A kegyetlen büntetések dacára is sokan hűségesek maradtak, az evangélium tovább terjedt, az egyház pedig növekedett. Sátán emiatt változtatott a stratégiáján. Pogányok sokaságát keresztelték meg anélkül, hogy a Biblia igazságára megfelelően megtanították volna őket. Özönlött az egyházba a tévtanítás, amikor a vezetők népszerű szokásokkal egyesítették a Szentírás igazságait. A 4-5. század a kompromisszum kora volt, mert az egyházi főemberek pogány szokásokkal vegyítették a keresztény tanításokat. Isten viszont továbbra is népével volt, még a legnehezebb időszakokban is. Rátaláltak Jézusra, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn 14:6), és a Szentlélek hatalma által szilárdan megálltak, noha óriási nyomás nehezedett rájuk, hogy feladják lelkiismereti meggyőződéseiket. Hűek maradtak az Úrnak a Szentírásban kinyilatkoztatott akaratához, rendületlenül kiálltak az Ige igazsága mellett a nyílt vagy burkolt kényszerítések ellenére is.

 A nagy küzdelem 3. fejezetét! A hitehagyás

Sátán ravasz stratégiája:

Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja. (Jn 8:44)

Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.(Jn14:6)

Amit Jézus mond, az az igazság, mert tőle ered az igazság. Ez fakad a mindentudó, bölcsességgel, szeretettel teljes Isten szívéből. Ő a valóság és minden igazság forrása.

Ezzel ellentétben Sátán hazug, a hazugság atyja. Felkészült rá, hogy hazugságot, csalást, félrevezetést és az igazság eltorzítását felhasználva térítse el Isten népét. Becsapta Évát a kertben, amikor torz képet festett az igazságról, kételyt ébresztett benne, és szemrebbenés nélkül tagadta azt, amit Isten mondott. A gyümölcs elfogyasztását illetően egyértelműen meghazudtolta Isten szavát: "Bizony nem haltok meg" (1Móz 3:4). Az évszázadok során Sátán ezt a stratégiát alkalmazta. Aláássa az emberek bizalmát Isten Igéjében, szembehelyezkedik az Úr kinyilatkoztatott akaratával, elferdíti a Szentírást, és időnként, ha ezt véli előnyösnek, helytelenül idézi a Bibliát.

"Sátán jól tudta, hogy az emberek a Szentírás fényében felismerhetik csalásait, és leküzdhetik hatalmát. A világ Megváltója is az Igével állt ellen Sátán támadásainak. Minden egyes támadásnál Krisztus feltartotta az örök igazság pajzsát, és így szólt: "Meg van írva" Az ellenség minden egyes indítványával szemben az Ige bölcsessége és hatalma volt a válasz. Sátán úgy akarta megőrizni az emberek feletti hatalmát és megalapozni a pápai bitorló tekintélyt, hogy elzárta a Szentírás ismeretét az emberek elől. A Biblia Istent dicsőíti, és a véges embert az őt megillető helyre teszi, ezért Sátán a Biblia szent igazságait elhallgattatta és eltitkoltatta. A római egyház is ezt a taktikát követte. Évszázadokig megtiltotta a Biblia terjesztését. Az embereknek tilos volt a Szentírást olvasni vagy házukban tartani. Elvtelen papok és főpapok úgy magyarázták tanításait, hogy állításaikat alátámasszák velük. Így történt, hogy a pápát majdnem mindenki Isten földi helytartójának ismerte el, akinek hatalma van az egyház és az állam felett" (Ellen G. White: A nagy küzdelem..).

A közösségről való gondoskodás

A korai keresztény egyház nemcsak azért növekedett, mert a tagjai hirdették az evangéliumot, hanem mert aszerint is éltek. A hívők Krisztus szolgálatának példáját követték, "aki bejárta egész Galileát. Tanított zsinagógáikban, hirdette Isten országának evangéliumát, és gyógyított a nép között minden betegséget és minden erőtlenséget" (Mt 4:23, ÚRK). Jézus komolyan törődött az emberekkel, és így tett az újszövetségi egyház is. Az önzetlen szeretet, az emberi szükségletekről való elkötelezett gondoskodás és az evangélium jó hírének a Szentlélek ereje általi hirdetése volt az, ami oly nagy hatást gyakorolt a világra a keresztény egyház első évszázadaiban.

Az újszövetségi hívők Krisztus példáját követték. Péter szavaival élve Isten Őt felkente "Szentlélekkel és hatalommal, aki amerre csak járt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög hatalmában volt, mert az Isten volt vele" (ApCsel 10:38, ÚRK). Krisztus egyháza lett a teste a földön, ami a korai évszázadokban bemutatta a szenvedő, megtört emberiségnek Krisztus önfeláldozó szeretetét és gondviselését. Ezek a hívők élő példái voltak Krisztus könyörületességének. A világegyetemben zajló nagy küzdelemben az ördög torz képet akar festeni Istenről az emberiség előtt. Az evangélium célja, hogy helyreállítsa bennünk az Úr képét, aminek a testi, szellemi, érzelmi és lelki gyógyulás is része. Jn 10:10 versében Jézus kijelenti, mi a terve mindannyiunkkal: "A tolvaj nem másért jön, hanem hogy lopjon, öljön és pusztítson, én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek" (ÚRK). Az a vágya, hogy testileg egészségesek, szellemileg éberek, érzelmileg stabilok és lelkileg teljesek legyünk. Ez különösen igaz visszajövetele ígéretének fényében. A világ hatalmas válsággal néz szembe. Jézus jövendölései Máté evangéliuma 24. és Lukács evangéliuma 21. fejezetében katasztrofális helyzetet vetítenek előre a visszajövetele előtti időre. Amikor Krisztus gyógyító kegyelme megérint bennünket, mi is szeretnénk krisztusi érintéssel hatni másokra, hogy jól legyenek. Jézus a követeiként küld el a megtört világba, hogy szeretetével hassunk másokra. Az Újszövetség kereszténységét a hívők szeretete jellemezte egymás és a környezetük iránt.

A szeretet hagyatéka

Az első néhány évszázadban a szeretet volt a keresztény közösségek megszokott rendje. Tertullianus így írt: "Főként a nemes szeretetből fakadó tettek miatt váltunk ismertté. Azt mondják: Látjátok, mennyire szeretik egymást" (lásd Tertullianus 39. hitvédő irata S. Thelwall fordítása nyomán https://www.logoslibrary.org/tertullian/apology/39.htm1)!

Isten szeretetét különösen be tudták mutatni a két pusztító járvány idején, Kr. u. 160 és 260 körül, ugyanis a keresztények elöl jártak a betegek és haldoklók szolgálatában. A járványok emberek tízezreit ragadták el, egész falvak és városok váltak szinte lakatlanná. A hívők önzetlen, önfeláldozó, gondoskodó és szeretetteljes szolgálata mély hatást gyakorolt az emberekre. A Római Birodalomban idővel több ezren, végül pedig több százezren, millióan fogadták el Jézus hitét. A szeretet, a tevékeny gondoskodás és a betegekkel és a haldoklókkal való szervezett, önzetlen törődés tiszteletet ébresztett a hívők és Krisztus iránt, akit képviseltek.

Rodney Stark: The Rise of Christianity c. modern történelmi elbeszélése új és tisztább fényben mutatja be ezeket az eseményeket. Leírja, hogy a második világjárvány során hogyan vált az egész - akkor még erősen zsidó-keresztény - közösség ápolók seregévé és gondoskodott a szenvedők alapvető szükségleteiről, túlélésük érdekében. "A második világjárvány tetőzésekor, körülbelül Kr. u. 260-ban, húsvéti levelében Dionüsziosz hosszasan dicsérte a helyi keresztények hősies ápolói munkáját, akik közül sokan életüket vesztették, míg másokról gondoskodtak.

A legtöbb keresztény testvérünk határtalan szeretetről és hűségről tett bizonyságot, nem kímélték magukat, csakis másokra gondoltak. Nem törődve a veszéllyel gondjaikba vették a betegeket, minden szükségletükről gondoskodtak, Krisztusban szolgáltak nekik, majd ők is távoztak a földi életből, békés boldogságban. Megfertőződtek, felebarátaiktól elkapták a kórt, de zúgolódás nélkül fogadták a fájdalmakat" (Rodney Stark: The Rise of Christianity. Princeton, New Jersey, 1996, Princeton University Press, 82. o.).

Hűség üldözés idején

 A kereszténység korai évszázadaiban az egyház gyorsan növekedett a bebörtönzések, kínzások és üldözések ellenére is. A hűséges hívők teljes mértékben átadták magukat Krisztusnak, beteltek Szentlélekkel és határozottan hirdették az Igét. Sokak élete megváltozott, tízezerszám tértek meg az emberek.

A tanítványokat fenyegették (ApCsel 4:17), bebörtönözték (ApCsel 5:17-18), üldözték (ApCsel 8:1), végül meg is ölték (ApCsel 7:59; 12:2), a Szentlélek hatalma által mégis bátran hirdették a feltámadt Krisztust, a gyülekezetek pedig szaporodtak Júdeában, Galileában és Samáriában (ApCsel 9:31).

A pokol erősségei megremegtek, Sátán láncai megtörtek. A pogány babonaságot eloszlatta a feltámadt Krisztus hatalma. Az elsöprő túlerővel szemben győzött az evangélium. A tanítványok többé nem bújtak el a felházban. A félelem elillant, mint egy árnyék, helyette hit töltötte be a szívüket. Egyetlen pillantás a feltámadt Úrra megváltoztatta az életüket. Jézus új okot adott nekik az életre. Nemcsak a nagy misszióparancsot kapták tőle:És monda nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek. (Mk 16:15), hanem a biztos ígéretet is: "De erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön rátok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában és a föld legvégső határáig" (ApCsel 1:8, ÚRK).

Az evangélium a föld legtávolabbi zugaiba is eljutott "Ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az evangyéliom reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt; amelynek lettem én, Pál, szolgájává." (Kol 1:23). János az 1. század végén halt meg, az apostolok közül utolsóként, de mások felvették az igazság fáklyáját, hirdették az élő Krisztust. Az ifjabb Plinius, a mai Törökország északi partvidékére tehető Bithünia római provinciájának kormányzója Kr. u. 110 körül írt egy levelet Trajánusz császárnak. Kijelentésének azért nagy a jelentősége, mert mintegy nyolcvan évvel a kereszt után írta. A kormányzó beszámolt a hivatalos eljárásokról, amelyeket azért indított, hogy felkutassa és kivégezze a keresztényeket. Elmondta, hogy "mindenféle korú, rangú és nemű embert feljelentenek, és ez így is fog folytatódni. Ennek a babonaságnak [a kereszténységnek] a ragálya nemcsak a városokban, hanem a falvakban, vidéken is elterjedt" (Henry Bettenson: Documents of the Christian Church. New York, 2011, Oxford University Press, 4. o.).

A keresztény egyház gyors ütemben növekedett, az ördög legádázabb támadásai ellenére is.

"Az evangélium tovább terjedt, és követőinek száma nőtt. Behatolt még a római sasok számára megközelíthetetlen területre is. Egy keresztény, aki vitába szállt az üldözést szorgalmazó pogány uralkodókkal, ezt mondta: ťHa meggyilkoltok, megkínoztok, elítéltek bennünket... Igazságtalanságotok tanúsítja, hogy ártatlanok vagyunk... Kegyetlenségtekből nincs... hasznotok. Ez még inkább vonzott másokat meggyőződésükhöz. ťMinél több embert kaszaboltok le közülünk, annál többen csatlakoznak hozzánk. A keresztények vére magvetés" (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 

"A titokzatos gondviselés, amely engedi, hogy az igazak szenvedjenek a gonoszok kezétől, elbizonytalanít sok gyenge hitű embert. Egyeseknek még az Istenbe vetett bizalma is megrendül, mert Isten eltűri, hogy a legbecstelenebb embereknek jól menjen a dolguk, míg a legjobbak és legerkölcsösebbek e gonoszok kegyetlenségétől szenvednek és gyötrődnek. Miként tűrhet el Isten, aki igazságos és irgalmas és akinek a hatalma végtelen, ilyen igazságtalanságot és sanyargatást? - kérdezik. Ez a probléma nem ránk tartozik. Isten elég bizonyítékát adta szeretetének. Nem szabad kételkednünk jóságában csak azért, mert nem értjük intézkedéseit" (i. m. 41-42. o.).

Jeruzsálem pusztulása

 

Az Olajfák hegyéről Jézus megtört szívvel tekintett Jeruzsálem városára. "Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt" (Jn 1:11, ÚRK). Minden lehetőt megtett, hogy megmentse népét szeretett városuk pusztulásától.

Népe iránti szeretete a szívéből fakad. Újból és újból, szeretettel kérlelte őket, hogy bánják meg bűneiket, fogadják el a kegyelem nagylelkű ajánlatát.

Nehéz egy olyan eseményt értelmezni Isten szeretetteljes jellemének fényé­ben, mint Jeruzsálem pusztulása. A történelemből tudjuk, hogy több tízezren haltak meg, amikor Titusz, római tábornok seregével a város ellen vonult. Jeruzsálemet lerombolták. Férfiakat, nőket és gyerekeket kaszaboltak le. Hol volt Isten, amikor ennyire szenvedett a népe? A válasz egyértelmű, mégsem könnyű teljesen felfogni. Megtört szívvel, könnyes szemmel figyelt. Évszázadokon át próbálta elérni népét. Amikor fellázadtak szeretete ellen, elveszítették az isteni védelmet. Az Úr nem mindig lép közbe, hogy korlátozza a nép döntéseinek következményeit. Engedi, hogy a lázadás természetes következményei kibontakozzanak. Nem Isten mészárolta le az ártatlan gyerekeket Jeruzsálem pusztulásakor. Tragikus halálukat Sátán okozta, nem Isten. Az ördög örömét leli a háborúban, mert felkorbácsolja az emberi szív legsötétebb szenvedélyeit. Az évszázadok során az volt a célja, hogy megtévesszen és pusztítson, majd Istent kárhoztassa gonosz tettei miatt.

Jól tesszük, ha felidézzük, hogy a Kr. u. 70 körül Jeruzsálemben lakó keresztények nagy része zsidó háttérből származott. A szerető Isten meg akarta tartani a lehető legtöbb ember életét. Ezért mondta nekik, hogy el kell hagyniuk a várost, ha közeleg a római sereg.

Isten irgalma, kegyelme, gondviselése és jövőismerete egyértelműen kitűnik a Jeruzsálem pusztulásához vezető eseményekből. Cestius Gallus római seregei körbevették a várost. Amikor úgy tűnt, hogy mindjárt megindul az ostrom, váratlanul visszavonultak. A zsidó seregek utánuk eredtek és nagy győzelmet arattak. Amikor a rómaiak menekülni kezdtek és a zsidók a nyomukba eredtek, a jeruzsálemi keresztények a Jordánon túlra, Pellába futottak.  "A várakozó keresztények megkapták az ígért jelet, és most itt volt az alkalom mindazok számára, akik a Megváltó figyelmeztetését komolyan vették. Az események úgy alakultak, hogy sem a zsidók, sem a rómaiak nem gátolhatták meg a keresztények menekülését" (Ellen G. White: A nagy küzdelem.

Isten mindenható, és úgy uralkodik a földi események felett, hogy végül beteljesíti tervét. Bár emberi döntéseink miatt időnként felülírja eredeti szándékait, végül valóra válik az, amit bolygónkkal tervezett. Alkalmanként a népre nehézség, üldözés, bebörtönzés és halál vár Krisztus ügyéért, de Isten megtartja egyházát még a legnehezebb körülmények között, Sátán legádázabb támadásai alatt is.

"Sátán hiába próbálta erőszakkal megsemmisíteni Krisztus egyházát. Nem szűnt meg a nagy küzdelem, amelyben Jézus tanítványai feláldozták életüket, amikor ezek a hűséges zászlóvivők elhullottak őrhelyükön. Vereségük győzelem volt. Isten munkásait megölték, de az ügy biztosan haladt előre" (Ellen G. White: A nagy küzdelem.1-2 fejezet

Az evangelizáció legnagyobb kihívása, hogy el beszélünk egymás mellett

 

Paul Tillich evangélikus teológus szerint az egyház azért szigetelődik el a világban, mert olyan kérdésekre válaszol, amit senki nem tesz fel. Az evangelizációs előadások, a bibliai szemináriumok és szórólapok csupa olyan témáról szólnak, melyek kívül esnek a ma emberének érdeklődési körén. Amikor hallgatom vagy olvasom azokat az anyagokat, amit – mint a tizenkilencedik századi evangelizáló mozgalmak hagyatékát – még mindig széles körben használunk, az a benyomásom, hogy ott állunk kezünkben egy válasszal, és fohászkodunk, hogy bár valaki feltenné a válaszhoz illő kérdést! De a kérdés rendszerint nem hangzik el, és így az ősidőkből örökölt válaszok üres, értelmetlen frázisok maradnak. Ha már Paul Tillich nevét említettem, elmondom, hogy ő az evangélium hirdetését úgy képzelte el, hogy egyik fülünkkel halljuk kétségbeesett polgártársaink jajkiáltását, a másikkal meghallgatjuk Istennek a Szentírásban adott feleletét, és a kettőt összekötjük egymással. A mai ember egzisztenciális rettegését és kétségbeesését, és az evangéliumban található válaszok összekapcsolását, Tillich „korrelációnak”, magyarul az összefüggések megtalálásának nevezte. Egy másik protestáns lelkipásztor, az amerikai Timothy Keller ugyanerről beszélt, de nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Ennek köszönhetően a New York központjában élő szekularizált emberekből egy több ezer tagú gyülekezetet alapított. Keller hat szempontra hívta fel a figyelmet, ami nemcsak gyakorlatias, hanem a bibliai alapelvekre épül, ezért közel áll az olyan – általunk is hangoztatott fogalmakhoz –, mint a „jelenvaló igazság” vagy az „időszerű üzenet”

1. HASZNÁLJUNK ÉRTHETŐ ÉS KÖVETHETŐ SZAVAKAT! Ez nem egyenlő azzal, hogy elbagatellizáljuk és komolytalanná tesszük az üzenetet. Nem! Az evangélium komoly dolog, ezért nem lehet a tréfa áldozatává, mert akkor mi is úgy járunk, mint a bibliai Lót, akinek a figyelmeztetését még saját vői is tréfának vették (1Móz 19,14). Egyszerűen arról van szó, hogy minden hivatásnak van egy olyan belső szóhasználata, amit a kívülálló nem ért. Le kell tehát fordítani neki az üzenetet egy olyan nyelvre, amit meg tud érteni.

2. HIVATKOZZUNK OLYAN TEKINTÉLYEKRE, AKIKET ISMERNEK, ÉS TISZTELNEK AZ EMBEREK! Ezek lehetnek keresztény kortársaink, akiknek a műveit sokan olvassák, és hitelesnek tartják. Lehetnek köztiszteletben álló gondolkodók, írók, művészek, akik nem keresztények, még az is lehet, hogy nem is vallásosok, de olyan értékeket képviselnek, ami összhangban van üzenetünkkel. Ellen G. White a „Nevelés” című könyvben arról ír, hogy az igazság napjának minden sugara Istentől száll alá, még akkor is, ha ezt egy pogány filozófus mondta ki. Pál apostol is olyan tanítókra hivatkozott az athéni hallgatóság előtt, akiket ismertek és tiszteltek (ApCsel 17,26-28).

3. MUTASSUNK BE A KERESZTÉNY HIT SZILÁRD ALAPJAIT! A bibliai hit igazságát alátámasztja, egyebek mellett a belső összhang (koherencia), amit a Szentírásban látunk. Ahogy Jézus Krisztus mondta, Istennél igen az igen, a nem pedig nem, mert a tekervényes magyarázatok, és a sötét labirintus, amibe a hamis tanítók becsalogatják az embereket, a gonosztól van (Mt 5,37).

4. KEZELJÜK MEGÉRTÉSSEL AZ EMBEREK KÉTELYEIT ÉS ELLENVETÉSEIT! A kételkedés emberi dolog, milyen jó lett volna, ha Éva kételkedett volna a kígyó jóhiszeműségében! Ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberekben felmerülő kételyeket. Sőt, meg kell tisztelni őket azzal, hogy komolyan vesszük, és empátiával kezeljük a kérdéseket, amelyek az üzenet kapcsán felmerülnek bennük. Válaszoljunk őszintén, hitvalló módon, „szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel” (1Pét 3,14-16). Mondjuk el, hogy miért tartjuk észszerűnek a Jézus Krisztusba vetett bizalmat akkor is, ha ma még nem minden kérdésben látunk tisztán.

5. ŐSSZINTÉN BESZÉLJÜNK AZ EVANGÉLIUM ÉS A KULTÚRA KÖZÖTTI FESZÜLTSÉGRŐL! Az evangéliumi kereszténység a kulturális szembenállás lelkisége, Jézus tanítványai „nem e világból valók” (Jn 17,16). Azáltal, hogy hiszünk Jézus Krisztusban mélyreható változás áll be életünkben. Ezen a ponton bemutathatjuk, hogy az örök élet, amit Krisztusban kapunk, olyan biztonságérzetet nyújt nekünk, amit a világi kultúrától nem kapunk meg. Kulturális feszültséget jelent a szombat, mert az ember ragaszkodik hozzá, hogy elfoglalja magát, nyüzsög, mert úgy érzi, hogy az elfoglaltságok száma határozza meg a fontosságát. Krisztus azonban felszabadított minket a saját fontosságunk feletti aggodalom terhei alól, mert halálával megmutatta, hogy az embert nem a földi sikerek, hanem az az ár teszi fontossá, amit Krisztus a kereszten fizetett érte (1Pét 1,17-21). Az ember értéke önmagában van, nem abban, amit létrehoz, vagy, amit elfogyaszt.

6. ŐRIZZÜK MEG AZ EGYENSÚLYT A KÜLSŐ ÉS A BELSŐ MOTIVÁCIÓ KÖZÖTT! Előbbit a parancsolatok által kapjuk, melyek engedelmeskedünk, mert elismerjük Isten tekintélyét. Széles körben használjuk a motiválásnak ezt a módját az igehirdetésben, de van egy másik is: ez úgy szól, azért teszem ezt, mert ez jó és áldott dolog. Ez illik azokhoz, akik egy olyan jó közösséghez tartoznak, mint Isten családja. Mindkettő egyformán fontos a krisztuskövetésben a külső és a belső késztetés is. Önmagában egyik sem elegendő.

És, ami a legfontosabb: Jézus Krisztus az „út, az igazság és az élet”, a keresztény hit egy életpálya, nem kikapcsolódás, hobbi, szórakozás, kaland, hanem egy olyan életút, amit az igehirdetés külső és a Szentlélek belső késztetésével tudunk bejárni. Ennek az útnak az első szakaszán a hit, remény és szeretet vezet át minket, a beteljesedés pedig akkor lesz, amikor Jézus hazavisz bennünket, és már nem marad más, csak a mindörökké tartó szeretet (1Kor 13,13). Ezt jelenti az evangélium kontextusba helyezése, vagy ahogy Paul Tillich mondta létbizonytalanságban élő ember és a megmenő szeretet közötti összhang bemutatása.

Dr Jozsef Szilvasi

William Miller: Egy amerikai reformátor

 

Biblia tanulmányozása során erősödött meg a hite, hogy Jézus hamarosan, még az ő életében visszatér. Hirdetni kezdte ezt az üzenetet, amivel egy mozgalmat indított. A mozgalomra nagy csalódás következett, azonban sok ember előtt olyan bibliai igazságokat tártak fel, amelyek egészen máig időszerűek. 

(Jn 14:1-3.) /RÚF/ Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! (2) Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? (3) És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.  Érthető, hogy Krisztus visszajövetelének hite miért kelt reményt és örömet a hívő keresztényekben. Arra az időre mutat előre, amikor már nem lesz többé betegség, szenvedés és halál. Véget ér majd a szegénység, az igazságtalanság és az elnyomás korszaka, mint ahogy a küzdelemé, a harcé és a háborúé is. Előrevetíti minden kor megváltottainak békés, boldog, örök életét, amit Krisztussal tölthetnek.

 A Szentírás tanulmányozása közben Miller megértette, hogy Krisztus jobban szereti őt, mint azt valaha gondolta. Kezében egy tollal és egy jegyzetfüzettel kezdte el olvasni a Bibliát Mózes első könyvétől. Elhatározta, hogy nem halad gyorsabban, mint ahogy az adott szakaszokat megérti. Hagyta, hogy a Biblia magyarázza önmagát, igét igével vetett össze, és így feltárultak előtte a Biblia titkai.

(Jel 1:1-3.)/RÚF/   Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet Isten adott neki, hogy megmutassa szolgáinak mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie, és amelyet angyalával elküldve kijelentett szolgájának, Jánosnak. (2) Ő pedig bizonyságot tett Isten igéjéről és Jézus Krisztus bizonyságtételéről, mindenről, mit látott. (3) Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van.   

A prófétai könyvek szimbólumai nem bezárt titkok. A szerető Isten azért adta a prófétai kijelentéseket, hogy felkészítsen a világban hamarosan kibontakozó eseményekre. William Miller megértette, hogy a prófécia magyarázza legjobban önmagát. A Biblia világosan rámutat a szimbólumok jelentésére. A fenevadak királyokat vagy országokat jelképeznek (Dán 7:17, 23.) a szél pusztítást jelöl (Jer 49:36.) a víz pedig népeket vagy nemzeteket. (Jel 17:15.) Az asszony az egyház szimbóluma.

Dániel és Jelenések idői próféciáinak is szimbolikus a nyelvezete, amely szerint egy prófétai nap egy valós évet jelöl. (4Móz 14:34.)/RÚF/  Negyven napig tartott, míg kikémleltétek azt a földet: most negyven évig bűnhődjetek a napok száma szerint, egy-egy napért egy-egy esztendőt, hogy megtudjátok, milyen az, amikor én ellenkezem veletek. (Ez 4:6.)/RÚF/ Ha ezt letöltötted, másodszor feküdj a jobb oldaladra, és szenvedd el Júda házának a büntetését negyven napig. Egy-egy évet egy-egy napban adtam meg.) William Miller ezeket a bibliamagyarázati elveket alkalmazva meglepetten azt gondolta, hogy Krisztus visszatérésének az idejét fedezte fel.

William Miller megfigyelte, hogy a próféták által megjövendölt események pontosan teljesedtek: Ábrahám leszármazottainak négyszáz éves egyiptomi tartózkodása, Izrael negyven évig tartó pusztai vándorlása, Izrael hetven éves fogsága és az Izraelnek adatott hetven hét (1Móz 15:13.) /RÚF/  Ekkor az Úr azt mondta Abrámnak: Tudd meg, hogy a te utódaid jövevények lesznek egy olyan országban, amely nem az övék: rabszolgákká teszik és nyomorgatják őket négyszáz évig.  

4Móz 14:34.) /RÚF/Negyven napig tartott, míg kikémleltétek azt a földet: most negyven évig bűnhődjetek a napok száma szerint, egy-egy napért egy-egy esztendőt, hogy megtudjátok, milyen az, amikor én ellenkezem veletek.  Jer 25:11.) /RÚF/Ez az ország szörnyű romhalmazzá lesz, és ezek a népek Babilónia királyának fognak szolgálni hetven esztendeig. 

2300 nap Dániel 8:14 versben Miller tanulmányozta a próféciákat, igét igével összevetve. Arra a következtetésre jutott, hogy mivel az egész Bibliában felfedezhető az isteni menetrend, lennie kell Urunk második eljövetelére vonatkozó idői meghatározásnak is.

  William Miller elfogadta azt az általános nézetet, ami szerint a „szentély megtisztítása” a föld tűz általi megtisztítását jelenti. Szorgalmasan kutatta a Szentírást, hogy jól értse ezt a kiemelkedően fontos eseményt. Felfigyelt rá, hogy összefüggés van Dániel 8. és 9. fejezetei között. „Gábriel, magyarázd meg neki a látomást!” (Dán 8:16,) – hangzik a felszólítás. Dániel 8 látomásából a fejezet végére csak a kétezerháromszáz napról szóló rész maradt magyarázat nélkül (lásd Dán 8:27). Az angyal később visszatért Dánielhez, és elmondta: „azért jöttem el, hogy a helyes megértésre tanítsalak” (Dán 9:22) ÚRK; lásd még 9:23, 25-27). Segített, hogy a kétezerháromszáz nap értelmet nyerjen.

Miután az angyal meghagyta Dánielnek: „vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást!” (Dán 9:23), ezt mondta neki: „Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra.” (Dán 9:24) Hetven hetet, négyszázkilencven évet vágtak le, de miből? Nyilván a kétezerháromszáz napos próféciából, mert a 8. fejezetnek egyedül ezt a részét nem értette a próféta, ezt jött megmagyarázni az angyal. A hetven hét kezdőpontja adott: „A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezése.” (Dán 9:25) Miller tudta, hogy ez a dátum egyszerre mutatja meg a hetven hétről és a kétezerháromszáz napról szóló prófécia kezdőpontját.  

 A rendeletet Artaxerxész, Perzsia királya adta ki Kr. e. 457-ben. Ez volt a harmadik rendelet azok sorában, amelyek lehetővé tették a zsidóknak, hogy hazatérjenek és felépítsék Jeruzsálemet, helyreállítsák a templomi szolgálatok rendjét. Mind közül ez volt a legteljesebb, ezért ettől számítjuk a kétezerháromszáz napos/éves prófécia kezdetét.  

Dániel megjövendölte, hogy „A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől” a Messiásig hatvankilenc prófétai hét, azaz négyszáznyolcvanhárom prófétai nap, vagyis év telik el. A rendeletet Kr. e. 457 őszén adták ki, amihez ha hozzáadunk négyszáznyolcvanhárom évet, eljutunk Kr. u. 27 őszéig. A „Messiás” szó jelentése: „Felkent”. Krisztus abban az évben keresztelkedett meg, akkor kente fel a Szentlélek. (ApCsel 10:38)/RÚF/. a názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, és ő szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög igájában vergődött, mert az Isten volt vele.) Keresztsége után „Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát. Ezt mondta: Betelt az idő.” (Mk 1:14- 15, ÚRK) 

Az utolsó prófétai hét közepén, Kr. u. 31 tavaszán, keresztsége után három és fél évvel feszítették Jézust keresztre. Az Isten Bárányára előremutató áldozati rendszer véget ért golgotai halálával. A kép találkozott az előképpel, ezzel megszűntek a ceremoniális rendszer áldozatai.

 A zsidóknak kijelölt hetven hét vagy négyszázkilencven év Kr. u. 34-ben végződött, amikor a szanhedrin elutasította az evangélium üzenetét. ApCsel 6:8-15.

Négyszázkilencven évet kivonva a kétezerháromszáz évből ezernyolcszáztíz évet kapunk a prófécia teljesedéséig. Így jutunk el 1844-ig. William Miller és az első adventisták hitték, hogy Dán 8:14) /RÚF/ (Ezt válaszolta neki: Kétezer-háromszáz este és reggel; azután a szentély visszanyeri igazi rendeltetését.) versében a szentély a föld. Ebből arra következtettek, hogy Krisztus 1844-ben jön vissza, akkor tisztítja meg a földet tűz által. 

Miller felfedezése

Amikor Miller rájött, hogy a két fejezet összetartozik, azt is felismerte, hogy a 2300 napos (szó szerint éves prófécia időszaka ugyanakkor kezdődött, amikor a 70 hétről szóló. De vajon mikor? (Dán 9:25.) "Tudd meg azért és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van és újra megépíttetnek az utcák és a kerítések, még pedig viszontagságos időkben."

Erre már szinte könnyű volt rájönni. Millernek csak utána kellett néznie egy történelemkönyvben, hogy mikor adta ki Artaxerxes perzsa király a „Jeruzsálem újraépíttetése felől való” rendeletet. Ez Kr. e. 457 őszén történt. Ez volt tehát az időszak kezdőpontja. És mikor ér véget a 2300 esztendő?

Miller tudta, hogy a Krisztus előtti éveket visszafelé kell számolni, ezért a 2300 évből kivont 457 évet (a Kr.e.- időszakot), hogy megkapja a Kr.u. részt. Az egyenlete így nézett ki:

Eléggé megdöbbenhetett. A 2300 éves időszak vége igen közel volt már.

Miller azt nem vette észre, hogy egyszerű számítási hibát követett el. Később majd ezzel is bővebben foglalkozunk. Ezután egy még súlyosabb hibát vétett. Miller, mindenki mással együtt azt hitte, hogy a Szentély megtisztítása a 2300 nap végén a Föld megtisztítását jelenti. Arra számítottak, hogy Jézus második eljövetelekor megtisztíttatik a Föld. Ez azt jelentette volna, hogy Jézus csupán néhány éven belül visszatér.

Ez természetesen jó hírnek tűnt. De Miller tévedett. Talán ha alaposabban áttanulmányozta volna mindazt a bibliai igehelyet, ami a Szentélyről szól, megértette volna, hogy az soha nem jelképezte a Földet. A megtisztítandó szentély a Mennyben van. Isten azonban még ezeket a tévedéseket is az emberek megmentésére használta.