Két tanúbizonyság - Ó-szövetség és az Újszövetség

 „Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Ézs 40:8.

 Az évszázadok folyamán Isten Igéjét boncolgatták, voltak, akik kételyeket ébresztettek vele szemben vagy félredobták. Leláncolva tartották kolostorokban, köztereken elégették, darabokra szaggatták. Azokat, akik hittek a Bibliában gúnyolták, nevetségessé tették, börtönbe vetették, sőt ki is végezték, mindezek dacára az Írás megmaradt. A középkori egyház üldözte a Bibliát követő, hűséges keresztényeket, Isten Igéjének világossága azonban felragyogott a sötétben. Az elnyomás és üldözés nem állította le az Ige hirdetését. Az angol bibliafordítót, William Tyndale-t perbe fogták a hitéért. Amikor megkérdezték tőle, hogy ki segített a legtöbbet neki Isten Igéjének terjesztésében, egy darabig gondolkodott, majd ezt válaszolta: „Durham püspöke”. Az elöljárók megdöbbentek. Tyndale elmondta, hogy egy alkalommal a püspök a bibliafordítás egy egész szállítmányát felvásárolta, majd nyilvánosan elégette. Azonban nem tudta, hogy ezzel milyen nagy segítséget nyújtott az igazság ügyének. A szokásosnál jóval magasabb áron vette meg a Bibliákat. A nagy bevételből Tyndale azután sokkal több példányt nyomtattathatott ki, mint amennyit elégettek. A porba tiport igazság újból és újból teljes erővel felragyogott. A francia forradalom idején patakokban folyt a vér Franciaország utcáin. Párizs közterén felállították a guillotine-t, ezrek életét oltották ki. Az ateizmus államvallás lett, de Isten Igéjének tanúbizonyságát mégsem hallgattathatták el. 

 Századokkal azelőtt írta Ésaiás próféta: „Istenünk beszéde mindörökre megmarad.” (Ésa 40:8) Péter apostol pedig évekkel a hegyi beszéd elhangzása után, Ésaiás szavait idézve, hozzáfűzte: „Ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett.” (1Pt 1:25) Isten szava az egyetlen biztos pont a világunkban, ez az egyedül szilárd alap. „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24:35)

Zakariás próféta könyve 4 fejezetében arról olvasunk, hogy a próféta két olajfát látott az arany gyertyatartó két oldalán. A jelenések könyve 11. fejezetében ugyanez a kép jelenik meg. Zakariás megtudja, hogy „Ezek ketten az olajjal fölkentek, akik az egész föld Ura mellett állnak” (Zak 4:14, ÚRK). Az olajfák látják el olajjal a gyertyatartót, hogy világíthasson. Ez a zsoltáros szavaira emlékeztet: „Igéd mécses a lábam előtt, és ösvényem világossága” (Zsolt 119:105, ÚRK). Az olaj a Szentlélek jelképe (Zak 4:2, 6). Jelenések 11. fejezetében János látja, hogy a Szentlélek erejével hirdetik Isten Igéjét, ami világosságot áraszt a földre. A két tanúbizonyság prófétál, és az általuk megjövendölt ideig nem esik az eső. Hatalmuk van arra, hogy a vizet vérré változtassák és csapásokkal sújtsák a földet. Isten szavára Illés kijelentette, hogy nem lesz eső Izraelben, és imájára válaszul három és fél évig nem is esett. (Lásd Jak 5:17. Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig. /RÚF/) Baál hamis prófétái hiába próbáltak meg véget vetni az aszálynak, de amikor Illés Istenhez fohászkodott, eleredt az eső (1Királyok 17-18. fejezet). Isten szavára Mózes különböző csapásokat hozott Egyiptomra, a víz is vérré vált, mert a fáraó nem akarta szabadon engedni Isten népét (2Mózes 7. fejezet). Akik ártani akarnak a Szentírásnak, azokat a szájukból kijövő tűz emészti meg. „Miután ti ilyen szóval szóltatok, ímé én tűzzé teszem szavamat a szádban, ezt a népet pedig fákká, hogy megeméssze őket” (Jer 5:14, ÚRK)! Isten Igéje ítéletet mond elutasítóira. Szava olyan, mint a megemésztő tűz. Jn 5:39. (Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot /RÚF/) versében Jézus kijelenti, hogy az ószövetségi Szentírás bizonyságot tesz róla. Azt is mondja, hogy az evangéliumot hirdetni fogják majd „bizonyságul” (Mt 24:14), a bizonyságtétel alapja pedig az Ó- és az Újszövetség. Mindkét igében ugyanazt a martüsz (tanú) szógyökből származó szót találjuk, mint Jel 11:3 versében. 

Ki a két tanúbizonyság? E bibliai pontok és Jelenések 11. fejezetének
 jellemzői alapján arra következtethetünk (noha nem dogmaszerű kijelentésként), hogy a két tanúbizonyság a Szentírás Ó- és Újszövetsége, amelyek az isteni világosságot és igazságot közvetítik a világnak. 

Júda népe - 12-törzsből való

... meghallá Izráel. Valának pedig a Jákób fiai tizenketten. Lea fiai: Jákób elsőszülötte Rúben, azután Simeon, Lévi, Júda, Izsakhár és Zebulon. Rákhel fiai: József és Benjámin. A Rákhel szolgálójának Bilhának fiai: Dán és Nafthali. A Lea szolgálójának Zilpának fiai: Gád és Áser. Ezek a Jákób fiai, akik születtek néki Mésopotámiában. (1Móz 35:22-26)

Leszármazottaik örökölték elődeik kézügyességét. Júda és Dán törzséből származtak a finomabb szakmákban ügyes emberek. Ámde fokozatosan elvesztették Isten és igazsága iránti ragaszkodásukat. Nagyobb kézügyességükért magasabb fizetést kértek. Némelykor teljesítették kérésüket; többnyire azonban a magasabb fizetést kérők a környező nemzeteknél találtak alkalmazást. A híres elődeik szívét betöltő önfeláldozás nemes lelkülete helyett ezek immár a másé kívánásának szellemét melengették. Egyre többet követeltek. Istentől kapott ügyességükkel pogány királyokat szolgáltak, így gyalázatot hoztak alkotójukra.

Az Úr szólt Jeremiásnak: „Végy elő könyvtekercset, és írj le rá minden szót, amelyet Jeruzsálem, Júda és az összes nemzetek felöl mondtam neked, attól a naptól fogva, amikor először szóltam hozzád Jósiás napjaiban mind a mai napig. Ha Júda háza meghallja a sok bajt, amelyet rájuk akarok zúdítani, talán megtér ki-ki a maga gonosz útjáról, és megbocsáthatom gonoszságaikat”. 

Jeremiás megrója Izráelt: Mikor a fejedelmek közölték a királlyal, hogy mit olvasott föl Báruk, a király azonnal elrendelte, hogy hozzák el a tekercset, és olvassák föl neki. De a helyett, hogy engedelmeskedett volna a figyelmeztetéseknek, ahelyett, hogy megalázkodott volna a maga és a nép fölött függő veszély miatt, dührohamában tűzbe dobta az egészet. A tekercs elégetése nem zárta le az ügyet. A leirt szavakat könnyebben megsemmisítették, mint a bennük levő fenyítéseket és figyelmeztetéseket, s a gyorsan közelgő büntetést, melyet lsten kimondott a lázongó Izráelre. De a tekercset is újra másolták az Úr parancsára. A végtelen Isten szavait nem volt szabad elpusztítani. „Jeremiás másik tekercset vett elő, és odaadta Báruk íródeáknak, Néria fiának. Ezután Jeremiás tollba mondta annak a könyvnek minden szózatát, amelyet Jojákim, Júda királya elégetett. Sőt, még több hasonló tartalmú szózatokat is hozzáfűzött.”Jojakim, Júda királya uralkodásának harmadik esztendejében jöve Nabukodonozor, a babiloni király Jeruzsálemre, és megszállá azt. (Dániel 1:1)

 És te Betlehem, Júdának földje, semmiképpen sem vagy legkisebb Júda fejedelmi városai között: mert belőled származik a fejedelem, aki legeltetni fogja az én népemet, az Izráelt.” (Mát 2,5–6)

Dávid Egyiptomból kihozott szőlőnek nevezte Izraelt. Ésaiás pedig ezt írta: "A seregek Urának szőlője ... Izrael háza, és Júda férfiai az Ő gyönyörűséges ültetése" (Ésa 5 :7). Az Úr szőlőjében levő fügefa azt a nemzedéket ábrázolta, amelyhez a Megváltó eljött, és különös gondviselésével és áldásaival vett körül.

Izrael azonban nem töltötte be Isten szándékát. Az Úr kijelentette: "Úgy plántállak vala el téged, mint nemes szőlővesszőt, mindenestől hűséges magot: mi módon változtál hát nékem idegen szőlőtőnek fattyú hajtásává?" "Buja szőlőtő az Izrael, amely termi az ő gyümölcseit" (Jer 2:21. Hós 10:1). "Mostan azért, Jeruzsálem lakosi és Júda férfiai: ítéljetek köztem és szőlőm között! Mit kellett volna még tennem szőlőmmel; mit meg nem tettem vele? Miért vártam, hogy jó szőlőt terem, holott vadat termett?! Azért most tudatom veletek, hogy mit teszek szőlőmmel; elvonszom kerítését, hogy lelegeltessék, elrontom kőfalát, hogy eltapodtassék; és parlaggá teszem; nem metszetik és nem kapáltatik meg, tövis és gaz veri föl, és parancsolok a fellegeknek, hogy rá esőt ne adjanak! ... várt jogőrzésre, s ím lőn jogorzás; irgalomra, s ím lőn siralom! (Ésa 5 : 3-7).

Izráeliták - Isten népe, választott nemzetség

A szövetség szövegének meghallgatása után az izráeliták ünnepélyesen megígérték az Úrnak az engedelmességet. Azt mondták: „Mindazt, amit az Úr mondott, megtesszük és engedelmesek leszünk.” Akkor a nép elpecsételtetett Istennek. Áldozatot mutattak be az Úrnak. Az áldozat vérének egy részét az oltárra hintették. Ez jelezte, hogy Krisztus kiontott vére által Isten kegyelmesen elfogadta őket rendkívül kincsének. Az izráeliták így léptek ünnepélyes, komoly szövetségre Istennel.

 Az Úr szavát adta az ősi Izraelnek, hogyha szigorúan ragaszkodnak hozzá és eleget tesznek minden követelményének, akkor megóvja őket az egyiptomiakra hozott betegségektől; de ezt az ígéretet az engedelmesség feltételéhez kötötte. Ha az izraeliták engedelmeskedtek volna a kapott utasításnak, ha javukra fordították volna előnyeiket, akkor egészségük és jólétük a világ szemléltető példája lett volna. Az izraeliták azonban nem teljesítették Isten szándékát, ezért nem is nyerték el az áldásokat, melyek övéik lehettek volna. Azonban József és Dániel, Mózes és Illés és sokan mások mégis nemes példát nyújtottak nekünk az élet igaz tervének eredménye felöl. Hasonló hűség ma is hasonló eredményeket ér el. Számunkra írták: "Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket" (1Pt 2:9). -1909. 9T 165.

 Az Úr meghatározta a föltételeket, melyektől függően népe, az izráeliták, áldásában részesülnek. Idézi 2Mózes 23:20-33-at.Ímé én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrízzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én nevem van ő benne. Mert ha hallgatsz az ő szavára; és mindazt megcselekeded, amit mondok: akkor ellensége leszek a te ellenségeidnek, és szorongatom a te szorongatóidat. Mert az én Angyalom te előtted megyen és beviszen téged az Emoreusok, Khitteusok, Perizeusok, Kananeusok, Khivveusok és Jebuzeusok közé, és kiirtom azokat. Ne imádd azoknak isteneit és ne tiszteld azokat, és ne cselekedjél az ő cselekedeteik szerint; hanem inkább döntögesd le azokat és tördeld össze bálványaikat. És szolgáljátok az Urat a ti Istenteket, akkor megáldja a te kenyeredet és vizedet; és eltávolítom ti közületek a nyavalyát. El sem vetél, meddő sem lesz a te földeden semmi; napjaid számát teljessé teszem. Az én rettentésemet bocsátom el előtted, és minden népet megrettentek, amely közé mégy, és minden ellenségedet elfutamtatom előtted. Darazsat is bocsátok el előtted, és kiűzi előled a Khivveust, Kananeust és Khitteust. De nem egy esztendőben űzöm őt ki előled, hogy a föld pusztává ne legyen, és meg ne sokasodjék ellened a mezei vad. Lassan-lassan űzöm őt ki előled, míg megszaporodol és bírhatod a földet. És határodat a veres tengertől a Filiszteusok tengeréig vetem, és a pusztától fogva a folyóvízig: mert kezeitekbe adom annak a földnek lakosait, és kiűzöd azokat előled. Ne köss szövetséget se azokkal, se az ő isteneikkel. Ne lakjanak a te földeden, hogy bűnbe ne ejtsenek téged ellenem: mert ha az ő isteneiket szolgálnád, vesztedre lenne az néked.

Mikor az izraeliták, veszélyes helyzetbe kerültek, vagy korlátozva volt az étrendjük, ahelyett, hogy Istenben bíztak volna, aki addig is csodákat tett értük, Mózes ellen zúgolódtak. Az izraeliták segítője, bár láthatatlanul, Isten Fia volt. Az ő jelenléte járt előttük, ő vezette vándorlásaikat. Közben Mózes volt a látható vezető, s ő az angyaltól nyerte utasításait, aki maga Krisztus volt. 

Mikor Izráel engedetlen volt, és eltávolodott Istentől, Isten megengedte, hogy szorult helyzetbe kerüljenek, és csapásokat szenvedjenek el. Hagyta, hogy ellenségei megtámadják, megalázzák, s arra szorítsák őket, hogy elesettségükben és nyomorúságukban Istent keressék.  „Az amálekiták előrenyomultak, hogy Refidimnél megküzdjenek Izráel fiaival.” Ez közvetlen az után történt, hogy Izráel gyermekei lázongtak, és igazságtalanul, méltatlanul zúgolódtak vezetőik ellen, akiket Isten képesített, s állított a nép élére, hogy átvezessék őket a pusztán Kánaán földjére. Az Úr vezette őket erre a víztelen vidékre, próbára tenni őket, hogy hatalmának sok megnyilvánulása után megtanulnak-e hozzá fordulni szorultságukban, s megbánták-e a múlt lázongó panaszkodásait, melyeket elkövettek ellene. Önző célokkal vádolták meg Mózest és Áront, amiért kihozták őket Egyiptomból. Rájuk fogták, hogy éhséggel akarják kiirtani őket és gyermekeiket, hogy javaik ilyetén megszerzésével meggazdagodjanak. Az izráeliták így embernek tulajdonították, amit számos félreérthetetlen bizonyíték egyedül a korlátlan hatalmú Istentől származónak hirdetett. Isten azt akarta, hogy csakis neki tulajdonítsák hatalmának csodálatos megnyilvánulásait, s az ő nevét tegyék naggyá a földön. (EGW-írásai)

Jeruzsálem - Isten városa

Jeruzsálem Jézus gondviselésének gyermeke volt, s ahogyan a szelíd édesapa sír önfejű gyermeke felett, úgy sírt Ő is a szeretett város felett. Hogyan mondhatnék le rólad? Hogyan nézhetném, hogy pusztulásra ítélnek? Hagyjalak téged, hogy színig töltsd vétked poharát? Egyetlen lélek is olyan értékes, hogy hozzá képest világok süllyednek jelentéktelenségbe, itt azonban egy egész nemzet vész el. (Lk 19:41-44) "És mikor közeledett, látván a várost, síra azon. Mondván: Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók! de most elrejtettek a te szemeid elől. Mert jőnek reád napok, mikor a te ellenségeid te körülted palánkot építenek, és körülvesznek téged, és mindenfelől megszorítanak téged. És a földre tipornak téged, és a te fiaidat te benned; és nem hagynak te benned követ kövön; mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét."  Nem kétséges, hogy a jövőbe tekintve látta Jeruzsálem sorsát, és emiatt elszomorodott, de még inkább elkeserítette a város sok lakójának elutasító magatartása. "Amikor Jézus a hegyről rátekintett a szeretett városra, aminek sorsát a szívén viselte, könnyezni kezdett, noha körülötte ezrek örvendeztek és hozsannát kiáltottak. Könnyei a visszautasított szeretet és könyörület utolsó kérlelésének számítottak" (Ellen G. White: The Spirit of Prophecy. 3. köt)

.Amíg a menet ott állt az Olajfák hegyén, még nem volt késő, hogy Jeruzsálem megtérjen.  Krisztus nagy, szerető szíve azonban még mindig könyörgött Jeruzsálemért, amely kigúnyolta kegyelmét, megvetette figyelmeztetéseit, s kész volt kezét az Ő vérébe mártani. Ha Jeruzsálem most bűnbánatot tart, még mindig nem lett volna késő. 

„Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útjaitokról! Hiszen miért halnátok meg?” (Ezék. 33:11) „Jeruzsálem,Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldetnek, hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk az ő kis csirkéit a szárnyai alá, és ti nem akartátok! Ímé pusztán hagyatik néktek a ti házatok.” (Lk. 13:34–35)  Krisztus kérlelte őket, Krisztus hívogatta őket; szeretetét mégsem viszonozta a nép, melyet megmenteni jött.

A súlyos ítélet végbement a megátalkodottakon: háború, száműzetés, elnyomás - az erő és a népek közötti tekintély elvesztése. Mindezek bekövetkezése megbánásra vezette azokat, akik felismerték benne a megbántott Isten kezét. Az északi királyság tíz törzse hamarosan szétszóratott a népek között, városaik elhagyatottá váltak, az ellenség seregei újra és újra végigsöpörtek földjükön, végül Jeruzsálem is elesett. Júdát fogságba hurcolták, azonban az Ígéret Földje mégsem marad mindörökre puszta. (Review and Herald, 1915. március 11.)

"Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai. És ímé én elküldöm ti reátok az én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztattok mennyei erővel." (Lk 24:48-49)

A Szent Várost, az Új Jeruzsálemet, amely Isten országának fővárosa és jelképe, az angyal „menyasszony”-nak, „a Bárány feleségé”-nek nevezi. Az angyal ezt mondja Jánosnak: „Jer, megmutatom néked a menyasszonyt, a Bárány feleségét”. „Elvive engem lélekben« - mondja a próféta -, »és megmutatá nékem azt a nagy várost, a szent Jeruzsálemet, amely Istentől szállott alá a mennyből” (Jel 21:9-10). Világos tehát, hogy a menyasszony a Szent Várost jelképezi, a szüzek pedig, akik kimennek a vőlegény elé, az egyházat szimbolizálják. A Jelenések könyvében a menyegzői vacsora vendégei: Isten népe (Jel 19:9). Ha vendégek, nem lehet menyasszonyként is ábrázolni őket. Krisztus - amint Dániel próféta kijelenti - az Öregkorútól a mennyben »hatalmat, dicsőséget és országot« fog kapni; övé lesz az Új Jeruzsálem Isten országának fővárosa, „elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony” (Dán 7:14; Jel 21:2). Krisztus az ország átvétele után eljön dicsőségben, mint királyok Királya és uraknak Ura, hogy megváltsa népét, akik „letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal” az országában felállított asztalánál (Mt 8:11; Lk 22:30), hogy részt vegyenek a Bárány menyegzői vacsoráján.

A drága kincs - A Biblia

 A Biblia ez a könyv, ez a drága kincs! Miért ne magasztaljuk és értékeljük becses jóbarátként. Ez a mi térképünk az élet viharos tengerén. Ez a vezetőnk, mely megmutatja az utat az örök hazába, s a jellemhez, mellyel rendelkeznünk kell, hogy ott lakhassunk. Nincs könyv, melynek gondos áttanulmányozása úgy fölemeli és megerősíti az értelmet, mint a Bibliáé. Az értelem itt a legmagasztosabb tárgyköröket találja, melyek életre hívják képességeit. Semmi se ruházza úgy föl élénkséggel összes képességünket, mintha érintkezésbe hozzuk a kinyilatkoztatás csodás igazságaival. A mély gondolatok megértéséhez és mérlegeléséhet szükséges erőfeszítés tágítja az értelmet. Mélyen leáshatunk az igazság bányájába, s lélekgazdagító, drága kincseket gyűjthetünk. Itt sajátíthatjuk el az igaz utat, amiként éljünk, s a biztos utat, ahogyan meghaljunk. (Magasztos hivatásunk 31)

 A jogszerű vallás sohasem vezethet lelkeket Krisztushoz, mert szeretet nélküli, Krisztus nélküli. Az önigazult lelkülettel felajánlott böjt vagy ima utálatosság Isten szemében. Az imádkozók ünnepi gyülekezete, a vallásos ceremóniák körforgása, a külső megalázkodás, az impozáns áldozat mind hirdetik, hogy ezen dolgok cselekvője igaznak tekinti önmagát, aki jogosult a mennyországra - mindez azonban csalás. Saját cselekedeteinkért sohasem vásárolhatunk üdvösséget. Ahogy Krisztus idejében volt, úgy van ma is: ahogy Krisztus idejében volt, úgy van ma is: a farizeusok nem ismerik lelki szükségüket. Nekik szól az üzenet: "Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: Azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága" (Jel 3:17-18). A hit és a szeretet tűzben megpróbált arany. Sokaknál az arany megfakult, a drága kincs elveszett. Az ilyeneknek Krisztus igazsága egy soha fel nem vett ruha, érintetlen kútforrás. Róluk mondja az Írás: "Az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz" (Jel 2: 4-5). 

 „Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet, óh Isten nem veted te meg!” (Zsolt 51:19) Az embernek meg kell üresítenie magát énjétől, mielőtt a szó igazi értelmében Jézus híve lehetne. Ha az ember megtagadja énjét, az Úr újjáteremti. Az új edényekbe újbor kerülhet. Krisztus szeretete új életre kelti a hívőt. Aki hitünk Fejedelmére és Bevégzőjére tekint, abban meg fog nyilvánulni Krisztus jelleme.(EGW: Jelenések könyve)

Engedelmesség: A hit gyümölcse

(Róm 8:1-2). Nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak, (2) mert az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. /RÚF/

Luther korában új szelek kezdtek fújni a keresztény egyházban. Emberek tízezreit tanították meg arra, hogy ne csak önmagukra, a saját bűneikre, hanem Jézusra tekintsenek. Kétségtelen, hogy amikor magukra néztek, arra, amilyenek voltak, csak elkeserítő dolgokat láttak. Vajon a mai hívők nem tapasztalnak hasonlót? Ezért kell Jézusra figyelnünk!

 Isten kegyelme átformál. Londonban Wesley János elment a morva hívők összejövetelére. Ámulattal hallgatta, amint felolvasták Luthernek a Római levélhez írt bevezetőjét. Életében először akkor kezdte megérteni az evangéliumot. Valami megmozdult benne, különösen vonzotta Krisztushoz, aki az életét adta érte. „Éreztem, hogy az üdvösség tekintetében valóban Krisztusban, egyedül Krisztusban bíztam. Bizonyosság töltött el, hogy elvette a bűneimet, az én bűneimet is, megmentett a bűn és a halál törvényétől.” (John Whitehead: The Life of the Rev. John Wesley. M. A. London, 1793, Stephen Couchman, 331./old.)

(Kol 1:10). hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jó cselekedettel, és növekedjetek Isten ismeretében. /RÚF/

(1Pt 2:2.) Mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre /RÚF/

(2Pt 3:18). Inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban! /RÚF

A reformátorok szisztematikusan tanulmányozták az Igét, hogy még több igazságot felfedezzenek. Nem elégedtek meg azzal, amit már ismertek, sem a csekély vagy semmiféle fejlődést nem biztosító merev vallási tapasztalattal, hanem arra vágytak, hogy jobban megismerjék Krisztust. A középkorban sok bibliakövető keresztény végtelen nagy árat fizetett hűségéért. Megkínozták, bebörtönözték, elüldözték vagy kivégezték őket. Javaikat, földjeiket elvették, otthonukat felégették, családjukat üldözték. Elűzték őket hazájukból, és ők azt a várost keresték, „melynek építője és alkotója az Isten” (Zsid 11:10). Áldást mondtak hóhéraikra, amikor kínozták őket, a sötét, nyirkos cellákban sínylődve pedig számot tartottak Isten ígéreteire, hogy fényesebb jövőt hoz. Börtönbe vetették őket, mégis szabadok voltak – szabadok Krisztusban, Igéjének igazságaiban, közeli visszatérésének reménységében. 

„Isten hűséges szolgái nem egymaguk dolgoztak. Miközben a levegőbeli fejedelemségek, hatalmasságok és gonosz lelkek összefogtak ellenük, az Úr nem hagyta el népét. Ha szemük megnyílt volna, éppúgy látták volna, hogy mennyei lények segítik őket, miként a régi próféta. Amikor Elizeus szolgája az őket körülvevő és a menekülés minden lehetőségét elvágó ellenséges seregre mutatott, a próféta így imádkozott: »Óh, Uram! nyisd meg kérlek az ő szemeit, hadd lásson« (2Kir 6:17). Íme, a hegy tele volt tüzes szekerekkel és lovakkal! A menny serege ott állomásozott, hogy megvédje Isten emberét. Így vigyáztak Isten angyalai a reformáció ügyét szolgáló munkásokra is… 

Amikor hatalmas ellenség fogott össze, hogy a reformált hitet megdöntse, és úgy tűnt, hogy ezek fognak kardot rántani ellene, Luther ezt írta: »Sátán kimutatja dühét. Istentelen főpapok ármánykodnak és háború fenyeget bennünket. Buzdítsátok a népet, hogy küzdjön vitézül Isten trónja előtt imában és hitben, hogy ellenségeink Isten Lelke által legyőzve nyugodni kényszerüljenek! Legfőbb szükségletünk és legfőbb dolgunk az imádkozás! Tudja meg a nép, hogy ki van téve a kard élének és Sátán haragjának! Ezért imádkozzon«”! (Ellen G. White: A nagy küzdelem.)

 Az evangélium alapja a hit általi megigazulás hatalmas igazsága, amit Luther újból felfedezett. Ez a fundamentuma az üdvösség reménységének. Az „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű énekében megszólaltatja az evangélium lényegét: „A harcra erőnk mit sem ér, Mi csakhamar elesnénk; De küzd értünk a hős vezér, Kit Isten rendelt mellénk. Kérdezed: ki az? Úr Jézusom az, Ki Isten Fia, Az ég és föld Ura, Ő a mi diadalmunk” (Hitünk énekei.)

A Lélek világosságával

 Luther Márton élete fordulóponthoz érkezett, amikor az egyetemi könyvtárban kutatva egy nap talált egy latin Bibliát, amiről azelőtt nem is tudta, hogy egyáltalán létezik. Fejezetről fejezetre hatalmas örömmel olvasta. Lenyűgözte Isten Igéjének világossága és ereje. Mélyen belemerülve olvasta lapjait, a Szentlélek pedig megvilágosította elméjét. Érezte a Lélek vezetését, miközben a hagyomány által elhomályosított igazságok szinte életre keltek előtte. A Bibliával szerzett első tapasztalata után ezt írta: „Ó, bárcsak nekem is adna Isten egy ilyen könyvet!”

Jn 14:25-26. Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok. (26) A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. /RÚF/ 

Jn 16:13-15. Amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. (14) Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. (15) Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; ezért mondtam, hogy az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. /RÚF/ 

2Pt 1:20-21. Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, (21) mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek. /RÚF/

Ezekből a versekből óriási erővel árad a bizonyosság, hogy a Biblia íróit ihlető Szentlélek bennünket is vezet a Szentírás olvasásakor. Ő az igazság isteni magyarázója. Sajnálatos, hogy ma sok keresztény kisebbíteni próbálja a Biblia természetfeletti voltát, inkább az emberi oldalt kiemelve. Mivel Sátán már nem tudja elzárni előlünk az Írást, a második legeredményesebb eszközéhez folyamodik: igyekszik elérni, hogy az emberek ne tekintsék természetfelettinek, csupán kiváló irodalmi alkotást lássanak benne, vagy ami még rosszabb: az elnyomás eszközének tartsák, amivel kontrol alatt lehet tartani a tömegeket.

 A reformátorok világosan látták, hogy a Szentírás csalatkozhatatlan magyarázója a Szentlélek, nem pedig a papok, a prelátusok és a pápák. Feljegyezték Knox János és Mária, skót királynő figyelemre méltó párbeszédét: „Mária így szólt: »Ön így magyarázza az Írásokat, Róma tanítói pedig másképpen. Kinek higgyek tehát, és ki legyen a bíró?« »Istennek higgyen, aki világosan beszél Igéje által – válaszolt a reformátor. – Azt a tanítást, ami nem az Igére épül, se az egyiktől, se a másiktól ne fogadja el! Isten Szava világos önmagában is, s ha valamelyik része sötétnek tűnik, a Szentlélek, aki soha nem szól önmagával ellentétesen, ugyanazt a dolgot világosan megmagyarázza egy másik igével úgy, hogy semmi kétség nem fér hozzá. Csak azok kételkednek, akik csökönyösen megmaradnak tudatlanságukban«” (Ellen G. White: A nagy küzdelem)

Luther Márton és más reformátorok felfedezték, hogy Krisztus, egyedül Krisztus az üdvösség forrása. Luther az üdvözítő kegyelemről kezdett prédikálni, és ez vonzotta a tömegeket, az emberek hallani akarták szívből fakadó, életeket megváltoztató üzeneteit. Szavai hűs vízként felüdítették sivár életüket. A középkori egyház tradíciói béklyóba verték az embereket, megkötözték őket több évszázados rituálékkal, amelyek nem táplálták a lelki életet. Luther biblikus üzenetei a szívüket érintették, sokak élete megváltozott. Luthert teljesen lenyűgözte Isten jósága, miközben az Újszövetséget olvasta. Csodálta, hogy az egész emberiséget meg akarja menteni. Akkoriban az egyházi vezetők azt tanították, hogy a megváltás részint az ember, részint Isten munkája. Luther felfedezte, hogy Krisztus kereszthalála mindenre, az egész emberiség számára elegendő. „Krisztussal úgy bántak, ahogy mi megérdemelnénk, hogy mi olyan bánásmódban részesüljünk, amilyet Ő kapott. Elítélték Őt a mi bűneinkért, amelyekben semmi része sem volt, hogy mi felmentést kapjunk az Ő igazságáért, amelyben nekünk semmi részünk nincs. Elszenvedte a mi halálunkat, hogy mi elnyerhessük az Ő életét.” (Ellen G. White: Jézus élete.)

Isten igéje és továbbadása

 Wiclif Jánost

A Biblia volt a reformátorok hitének alapja és tanításainak lényege. Megértették, hogy „Istennek igéje… él és megmarad örökké” (1Pt 1:23). Minden szavát nagy becsben tartották. Miközben lapjait olvasták, elhitték ígéreteit, és a hitük megerősödött, bátorságuk megújult. „Így van ez Isten Igéjének minden ígéretével. Bennük Ő személy szerint mindnyájunkhoz szól, olyan közvetlenül, mintha ténylegesen hallanánk szavát. Krisztus megígéri nekünk kegyelmét és hatalmát. Ezek azok a falevelek, amelyek »népek gyógyítására szolgálnak.« (Jel 22:2, RÚF) Elfogadva, belénk ivódva, jellemünk erősségévé, az élet mozgatórugójává, fenntartójává lesznek. Semmi másnak nincs ilyen gyógyító ereje. Ezen kívül semmi sem képes azt a biztonságot és hitet adni, amely az egész ember éltető erejévé válik.” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán)

A Szentírás örömet hint a bánatunkra, reményt ad a csüggedésben, fényt hoz a sötétbe. Utat mutat, ha össze vagyunk zavarodva, bizonyossággal tölt el a bizonytalanságban, erőt a gyengeségben és bölcsességet a tudatlanságban. Ha az Igén elmélkedünk és hit által bízunk ígéreteiben, Isten életadó hatalma erővel tölt el fizikailag, értelmileg, érzelmileg és szellemileg. A reformerek gondolatait áthatotta a Szentírás. Az Igével éltek és sokan közülük az Ige miatt haltak meg. Nem közömbös, önelégült, nemtörődöm keresztények voltak, sekélyes hitélettel. Tisztában voltak vele, hogy Isten Igéjének ereje nélkül nem állhatnak ellen a velük szemben felsorakozó gonoszság erőinek.

 Wiclif Jánost fűtötte a szenvedély, hogy angolra fordítsa a Bibliát, amit aztán az átlagember is olvashat és megérthet. Mivel azonban ez tilos volt, a hitéért vizsgálat alá vonták, eretneknek nyilvánították és halálra ítélték. A perben így szólalt fel: „»Mit gondoltok – mondta végül –, kivel harcoltok? A sír szélén álló öregemberrel? Nem! Az igazsággal – azzal az igazsággal, amely erősebb nálatok, és le fog győzni titeket«” (Ellen G. White: A nagy küzdelem). Wiclif halála előtti szavai beteljesedtek, Isten igazságának fénye eloszlatta a középkor sötétségét.

William Tyndale a bátorság példája a látszólag lehengerlő túlerővel szemben. Leghőbb vágya volt, hogy pontos, olvasható bibliafordítást adjon Angliának. Elhatározta, hogy az eredeti nyelvekből lefordítja a Bibliát, kijavítja Wiclif száznegyven évvel korábbi fordításának hibáit. Végül őt is letartóztatták és perbe fogták. A németországi Wormsban kinyomtatott fordításának sok példányát elkobozták és nyilvánosan elégették. A perére 1536-ban, Belgiumban került sor. Eretnekség vádjával máglyahalálra ítélték. Hóhérai megfojtották, miközben a máglyára kötözték, majd a testét elégették. A beszámolók szerint utolsó szavait nagy hévvel, hangosan mondta: „Uram, nyisd meg Anglia királyának szemét!” Isten csodálatos módon válaszolt Tyndale imájára. A halálát követő négy éven belül a Biblia négy angol fordítását adták ki. 1611-ben kinyomtatták a King James Bibliát, főként Tyndale munkája nyomán. Ötvennégy teológus dolgozott rajta, akik nagyrészt az ő korábbi angol fordításait vették alapul. Egy becslés szerint az 1611-es King James Biblia Ótestamentumának 76%-a, az Újtestamentumának pedig 83%-a Tyndale fordítása. 2011-ben volt a King James Biblia megjelenésének 400. évfordulója, akkorra már több mint egymilliárd példányt nyomtattak belőle, így világszerte több tízmillió ember életére hatott. Egyáltalán nem volt hiábavaló William Tyndale áldozata! Bármilyen nehéznek is tűntek a körülmények, Tyndale és munkatársai hitték, hogy Isten mindenképpen véghezviszi akaratát. Tyndale életének jelentősége nagy az örökkévalóság fényében. 

Életnek fája - Az igaznak gyümölcse

 A Biblia az üdvözültek örökségét országnak nevezi. A mennyei Pásztor ott az élő vizek forrásaihoz vezeti nyáját. Az életnek fája megtermi gyümölcsét minden hónapban és a fa levelei a nemzeteket fogják szolgálni. Állandó folyamok folynak ott, amelyek kristály tiszták, partjain a lengedező fák árnyékot vetnek az Úr megváltottai számára készített ösvényekre. A messzenyúló síkságok szép dombokká emelkednek, és Isten hegyei felemelik szellős ormaikat. Azokon a békés síkságokon, ama élő folyamok mellett talál otthont Isten népe, amely oly sokáig volt zarándok és vándor.

 Az élet fája Krisztus gyermekei iránt fenntartó gondoskodásának képviselője. Mikor Ádám és Éva evett a fáról, elismerték Istentől való függőségüket. Az élet fájában az élet folytatásának ereje volt, s ameddig ettek belőle, nem tudtak meghalni. Az özönvízelőttiek élete a fa életadó ereje következtében nyúlt hosszúra, melyet Ádámtól és Évától örököltek (RH 1897. jan. 26).

 Az édeni élet fájának gyümölcse természetfeletti erővel rendelkezett. Enni belőle örök életet jelentett. Gyümölcse a halál ellenszere volt, levele pedig az élet és a halhatatlanság fenntartását szolgálták. Az ember engedetlensége miatt azonban a halál betette a lábát a földre. Ádám evett a jó és a gonosz tudásának fájáról, melynek érintését az Úr megtiltotta. Bűne megnyitotta a nyomorúságok zsilipjeit. A bűn behatolása után a mennyei Kertész átültette a mennyei paradicsomba, ágai mégis lehajolnak az alsó világba. A Krisztus vére általi megváltás révén még mindig ehetünk életadó gyümölcseiből. Krisztusról írva van: „Benne élet volt, s az élet volt az emberek világossága.” Ő az élet forrása. A neki való engedelmesség az életadó hatalom, amely megvidítja a lelkeket. Krisztus mondja: „Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” (Ján 6,35; Jel 2,7 mr.). (ST 1909. már. 31).

 Az emberek fiai a gonoszság gyakorlati ismeretével rendelkeznek, ámde Krisztus eljött a világra megmutatni nekik, hogy Ő az élet fáját ültette számukra, melynek levelei a nemzetek gyógyítására valók (1898, 67. kézirat).

 Az élet fájának leveleit ajánlja nektek az Úr. Édesebb a méznél, a lépes méznél is. Vegyétek, egyétek, emésszétek s félénkségetek el fog múlni (1898, 71. kézirat). 

Krisztus… volt az élet fája annak, aki szakítani és enni akart belőle (1898, 95. kézirat). 

Senki se feledje, hogy az élet fájának tizenkét fajta gyümölcse van. Ez földi küldetésünk tizenkét lelki tevékenységét ábrázolja. Számunkra a Biblia az élet fája. A Szentírás minden részének megvan a maga áldó haszna. Az Ige minden részéből tudni lehet valamit. Tanuljátok meg hát, hogyan kutathassátok a Bibliát. A Biblia nem darabokból tákolt valami, hanem fontos nevelő. Gondolkodásodat kell életre kelteni, mielőtt az Ige tanulmányozás valóban javadat szolgálja. Lelki izmot és inakat kell alkalmazni erre. A Szentlélek eszetekbe juttatja Krisztus szavait. Megvilágosítja a gondolkodást s irányítja a kutatást (1898, 3. levél).

 Krisztus az életünk és a halhatatlanság forrása. Ő az élet fája. Aki hozzá jön, annak lelki életet ad (RH 1897. jan.26). (EGW:Jelenések könyve)

Az asszony magva - Krisztus és követői

 „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között; az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1Móz 3:15)

Amikor Sátán meghallotta, hogy ellenségeskedés lesz közte és az asszony között, az ő magva és az asszony magva között, már tudta, hogy az emberi természetet megrontó munkája nem lesz zavartalan; hogy az ember valahogyan képes lesz hatalmának ellenállni. De amikor a megváltás terve még jobban feltárult, Sátán és angyalai örvendeztek, hogy az ember elbuktatásával le tudják hozni Isten Fiát magasztos helyéről. Sátán azt mondta, hogy terve eddig eredményes volt a földön, és hogy Krisztus is legyőzhető lesz, amikor magára veszi az emberi természetet, és így az elbukott emberiség megváltása meggátolható. ( EGW: Pátriárkák és próféták)

Nem sok út vezet a mennybe. Senki sem választhatja meg a maga útját. Krisztus azt mondja: "Én vagyok az út [...] senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam" (Jn 14:6). Mióta az első evangéliumi beszéd elhangzott, mikor az Éden kertben Isten kijelentette, hogy az asszony magva összezúzza a kígyó fejét, akkor Isten tulajdonképpen Krisztust emelte fel Útként, Igazságként és Életként. Krisztus volt az Út, mikor Ádám élt, mikor Ábel Istennek ajándékozta a leölt bárány vérét, ábrázolva a Megváltó vérét. Krisztus volt az Út, amelyen Isten megvédte a pátriárkákat és a prófétákat. Számunkra is egyedül Krisztus az az Út, amelyen járva eljuthatunk az Atyához. ( EGW: Jézus élete)

Ábel meggyilkolása volt az első példája annak az ellenségeskedésnek, amely – Isten kijelentése szerint – a ,kígyó és az asszony magva, azaz Sátán és alattvalói, valamint Krisztus és követői között dúl majd. Az ember bűne következtében Sátán uralmat szerzett az emberiség felett; Krisztus azonban képessé teszi az embert arra, hogy Sátán igáját lerázza magáról. Valahányszor az Isten Bárányába vetett hit által egy emberi lélek megtagadja a bűn szolgaságát, Sátán haragja fellángol. Ábel szent élete cáfolta Sátán állítását, hogy az ember képtelen megtartani Isten törvényét. Amikor Kain a gonosz lelkétől indíttatva látta, hogy nem befolyásolhatja Ábelt, annyira feldühödött, hogy kioltotta az életét. És azóta is, bárhol akad valaki, aki kiáll Isten törvényének igazságossága mellett, ugyanilyen lelkület nyilvánul majd meg vele szemben. Ez az a lelkület, amely minden korban máglyákat rakott és kínpadokat állított Krisztus tanítványai számára. A Jézus követőire zúdított kegyetlenkedésekre Sátán és seregei bujtogatnak, mert nem tudják őket uralmuk alá kényszeríteni. A legyőzött ellenség bosszúja ez. Jézus minden vértanúja győztesként halt meg. A próféta mondja így: „És ők legyőzték azt (a régi kígyót, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak) a Bárány véréért és az ő bizonyságtételüknek beszédéért; és az ő életüket nem kímélték mindhalálig.” (Jel. 12:11, 9) ( EGW: Pátriárkák és próféták)

Ahogy a Biblia két törvényről, egy változhatatlan, örökkévalóról és egy ideiglenes, mulandóról beszél, ugyanúgy két szövetség létezik. Először a kegyelem szövetsége köttetett az emberrel, amikor a bűneset után Isten ígéretet tett, hogy az asszony magva majd a kígyó fejére tapos. Ez a szövetség minden embernek a megbocsátást és Isten kegyelmét ajánlotta, és a jövőben engedelmességet kívánt, a Krisztusba vetett hit által. Örök életet is ígért azoknak, akik Isten törvényéhez hűségesek.( EGW: Pátriárkák és próféták)