A Lélek világosságával

 Luther Márton élete fordulóponthoz érkezett, amikor az egyetemi könyvtárban kutatva egy nap talált egy latin Bibliát, amiről azelőtt nem is tudta, hogy egyáltalán létezik. Fejezetről fejezetre hatalmas örömmel olvasta. Lenyűgözte Isten Igéjének világossága és ereje. Mélyen belemerülve olvasta lapjait, a Szentlélek pedig megvilágosította elméjét. Érezte a Lélek vezetését, miközben a hagyomány által elhomályosított igazságok szinte életre keltek előtte. A Bibliával szerzett első tapasztalata után ezt írta: „Ó, bárcsak nekem is adna Isten egy ilyen könyvet!”

Jn 14:25-26. Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok. (26) A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. /RÚF/ 

Jn 16:13-15. Amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. (14) Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. (15) Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; ezért mondtam, hogy az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. /RÚF/ 

2Pt 1:20-21. Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, (21) mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek. /RÚF/

Ezekből a versekből óriási erővel árad a bizonyosság, hogy a Biblia íróit ihlető Szentlélek bennünket is vezet a Szentírás olvasásakor. Ő az igazság isteni magyarázója. Sajnálatos, hogy ma sok keresztény kisebbíteni próbálja a Biblia természetfeletti voltát, inkább az emberi oldalt kiemelve. Mivel Sátán már nem tudja elzárni előlünk az Írást, a második legeredményesebb eszközéhez folyamodik: igyekszik elérni, hogy az emberek ne tekintsék természetfelettinek, csupán kiváló irodalmi alkotást lássanak benne, vagy ami még rosszabb: az elnyomás eszközének tartsák, amivel kontrol alatt lehet tartani a tömegeket.

 A reformátorok világosan látták, hogy a Szentírás csalatkozhatatlan magyarázója a Szentlélek, nem pedig a papok, a prelátusok és a pápák. Feljegyezték Knox János és Mária, skót királynő figyelemre méltó párbeszédét: „Mária így szólt: »Ön így magyarázza az Írásokat, Róma tanítói pedig másképpen. Kinek higgyek tehát, és ki legyen a bíró?« »Istennek higgyen, aki világosan beszél Igéje által – válaszolt a reformátor. – Azt a tanítást, ami nem az Igére épül, se az egyiktől, se a másiktól ne fogadja el! Isten Szava világos önmagában is, s ha valamelyik része sötétnek tűnik, a Szentlélek, aki soha nem szól önmagával ellentétesen, ugyanazt a dolgot világosan megmagyarázza egy másik igével úgy, hogy semmi kétség nem fér hozzá. Csak azok kételkednek, akik csökönyösen megmaradnak tudatlanságukban«” (Ellen G. White: A nagy küzdelem)

Luther Márton és más reformátorok felfedezték, hogy Krisztus, egyedül Krisztus az üdvösség forrása. Luther az üdvözítő kegyelemről kezdett prédikálni, és ez vonzotta a tömegeket, az emberek hallani akarták szívből fakadó, életeket megváltoztató üzeneteit. Szavai hűs vízként felüdítették sivár életüket. A középkori egyház tradíciói béklyóba verték az embereket, megkötözték őket több évszázados rituálékkal, amelyek nem táplálták a lelki életet. Luther biblikus üzenetei a szívüket érintették, sokak élete megváltozott. Luthert teljesen lenyűgözte Isten jósága, miközben az Újszövetséget olvasta. Csodálta, hogy az egész emberiséget meg akarja menteni. Akkoriban az egyházi vezetők azt tanították, hogy a megváltás részint az ember, részint Isten munkája. Luther felfedezte, hogy Krisztus kereszthalála mindenre, az egész emberiség számára elegendő. „Krisztussal úgy bántak, ahogy mi megérdemelnénk, hogy mi olyan bánásmódban részesüljünk, amilyet Ő kapott. Elítélték Őt a mi bűneinkért, amelyekben semmi része sem volt, hogy mi felmentést kapjunk az Ő igazságáért, amelyben nekünk semmi részünk nincs. Elszenvedte a mi halálunkat, hogy mi elnyerhessük az Ő életét.” (Ellen G. White: Jézus élete.)