Evangéliumi közösség

(Fil 1:3-8). Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, (4) és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért, (5) mert közösséget vállaltatok velem az evangélium hirdetésében az első naptól fogva mind a mai napig. (6) Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára. (7) Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mert szívemben hordozlak titeket, mivel fogságomban is, az evangélium védelme és megerősítése közben is mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben. (8) Mert Isten a tanúm, mennyire vágyódom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetével /RÚF/

Pál alapította a gyülekezetet Filippiben, soraiban érezhető is a levelét átható keresztényi kötődés melegsége. Az apostolt több száz kilométer választja el a gyülekezettől és annak tagjaitól, fogságban van, láncok között, mégis szívén viseli a sorsukat, vágyakozik utánuk „Krisztus Jézus szeretetében” (Fil 1:8), /ÚRK/, hálát ad Istennek értük. Hálaimája nyomán felvillan előttünk Jézus közbenjárói szolgálata is, amit a mennyben értünk végez

A főpap mellényén (hósen) tizenkét drágakő jelképezte Izrael tizenkét törzsét. A népet a „szívén viselve” kellett közbenjárnia értük.

(2Móz 28:29). Hordozza Áron Izráel fiainak a neveit a szíve fölött a döntések közlésére való hósenen, amikor bemegy a szentélybe, állandó emlékeztetőül az Úr előtt. /RÚF/

Ennél még nagyobb jelentőséggel bír, hogy Jézus a mennyei szentélyben főpapként képviseli népét az Atya előtt.

(Fil 1:3) Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, megfogalmazása kissé homályos, de alátámasztja, hogy jó kapcsolat volt Pál és a filippibeliek között. Általában úgy fordítják, hogy az apostol megemlékezik róluk imájában, de a szöveg utalhat arra is, hogy ők emlékeznek meg Pálról, ami mindenképpen kiemeli a szoros kapcsolatot közöttük. Pál „részesedett” Krisztus szenvedéseiben

(Fil 3:10). hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához /RÚF/ a filippibeliek pedig „közösséget vállaltak” (görögül: szügkoinóneó) Pál szenvedéseiben

(Fil 4:14-15), /ÚRK/ és anyagilag is támogatták a szolgálatát. Ez a kölcsönösség megvolt „az első naptól fogva mind ez ideig”

(Fil 1:5),mert közösséget vállaltatok velem az evangélium hirdetésében az első naptól fogva mind a mai napig. /RÚF/ az apostol ezért ad hálát és imádkozik értük örömmel

(Fil 1:4) és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért, /RÚF/

A fogsága körülményeit Pál meglepő módon eléggé pozitívan írja le, mint ami alkalmat ad neki

„az evangélium védelmére és megerősítésére” (Fil 1:7), /ÚRK/.

E két jogi kifejezés használatából arra következtethetünk, hogy közeledett a tárgyalásának az ideje, miközben ő aktívan beszélt az evangéliumról a katonáknak és a látogatóknak. Egyaránt lényeges a támadásokkal szemben az evangélium védelmezése (görögül: apologia), valamint örök értékeinek megerősítése. Úgy tűnik, hogy Pált kevésbé foglalkoztatta saját sorsa, mint az evangélium igazolása. Akár él, akár hal, bízik abban, hogy Isten elvégzi „a jó dolgot”, amit elkezdett a benne bízókban

(Fil 1:6) Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára. /RÚF/.

White idézet: Pál apostol filippi működése egy gyülekezet megalakulását eredményezte, amelynek taglétszáma állandóan növekedett. Buzgalma és odaadása, de mindenekfölött az a készsége, amellyel Krisztusért minden szenvedést elviselt, a megtértekre mély és tartós benyomást gyakorolt. Nagyra becsülték azokat az értékes igazságokat, amelyekért az apostol oly sok áldozatot hozott, és szívvel-lélekkel odaszentelték életüket Üdvözítőjük ügyének.

Ez a gyülekezet sem kerülhette el az üldöztetést. Kitűnik ez Pálnak a gyülekezethez intézett egyik leveléből. Ezt írja: „Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért nemcsak, hogy higgyetek Ő benne, hanem hogy szenvedjetek is Ő érette: Ugyanolyan tusakodástok lévén, amilyent láttatok én nálam, és most hallotok én felőlem.” De a hitben mégis olyan állhatatosak voltak, hogy elmondhatta róluk: „Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, mindenkor minden én könyörgésemben, mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy résztvettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig.” (Fil 1:29-30, 3-5)

Borzalmas az a küzdelem, amely a jó és rossz hatalom között folyik a fontosabb helyeken, ahová az igazság hírnökeit munkára hívják. „Mert nem vér és test ellen van tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6:12) Isten gyülekezete az idők végezetéig harcolni fog azokkal, akik a gonosz angyalok hatalma alatt állnak.

Az őskeresztényeknek gyakran kellett szembeszállniuk a sötétség hatalmaival. Az ellenség minden ravasz fortéllyal és üldözéssel igyekezett eltéríteni őket az igaz hittől. Napjainkban is, amikor a földön minden gyorsan a végéhez közeledik, Sátán kétségbeesett erőfeszítéseket tesz a világ behálózására. Terveket kovácsol a kedélyek foglalkoztatására, és a figyelmet eltereli az üdvösség elnyerése érdekében fontos igazságoktól. Eszközei azon buzgólkodnak, hogy minden helyen egyesítsék azokat, akik ellenségei Isten törvényének. Az őscsaló azon van, hogy zavart és lázadást keltsen, és a tömegekben olyan buzgalmat szít, amely a történelemben példa nélküli.

A gonoszság tetőfokára hág. Mégis az evangélium pásztorai gyakran hangoztatják: „Béke, béke, nincs veszély!” Azonban Isten hűséges hírnökei folytassák csak munkájukat. A menny fegyverzetét felöltve, mindvégig bátran és győztesen haladjanak előre; a harcot ne adják fel, míg minden lélek, akihez eljuthatnak, meg nem ismerte a napjainknak szóló evangéliumi üzenetet. – Az apostolok története, 218-220./old.

Pál levelei

 „Ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégezi a Krisztus Jézus napjáig.” (Fil 1:6), /ÚRK/

Pál tudatosan köszöntéssel és hálaadással kezdi a leveleit: „kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor tiértetek könyörögvén” (Kol 1:2-3)

Pálhoz hasonlóan mi szintén sok mindenért hálásak lehetünk. Valóságosan tapasztaljuk Isten kegyelmét, ami még az angyalok számára is felfoghatatlan. Ugyanez igaz Isten békességével kapcsolatban, aminek része a vele való összhang és a szeretetéből fakadó reménység.

Ugyanakkor jó elismerni embertársainkat, és remélni, hogy ők is értékelik, amit értük teszünk. A szülők imádkoznak, hogy gyermekeik szeressék Istent és valamikor értékeljék a lehető legjobb neveltetésük érdekében hozott komoly áldozataikat – ha most még nem tennék is. Emberként sokszor hibázunk, és tanulunk a hibáinkból (legalábbis kellene).

White idézet: Az imában való kitartás szintén feltétele a meghallgatásnak. Mindig imádkoznunk kell, ha növekedni akarunk hitben és tapasztalatokban. Állhatatosnak kell lennünk az imában (Róm 12:12), és vigyáznunk kell abban hálaadással (Kol 4:2). Péter így figyelmezteti a hívőket: „Annakokáért legyetek mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok.” (1Pt 4:7) Pál apostol is int bennünket: „Imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.” (Fil 4:6) Júdás levelében a következőket olvashatjuk: „Ti pedig, szeretteim, épülvén a ti szentséges hitetekben, imádkozván Szentlélek által, tartsátok meg magatokat Istennek szeretetében.” (Júd 20–21) A szüntelen ima a léleknek Istennel való szakadatlan egyesülése; általa az Istentől jövő élet árad a mi életünkbe, életünk tisztasága és szentsége viszont Istenhez kapcsol bennünket.

Szükséges, hogy kitartóan, szorgalmasan imádkozzunk; ne engedjük, hogy ebben bármi is gátoljon. Minden erőnket feszítsük meg, hogy szívünk Jézussal a közösséget fenntartsa. Keressük az alkalmakat az imára, bárhol kínálkozzék is. Azok, akik igazán törekszenek az Istennel való közösségre, rendszeresen felkeresik az imagyülekezéseket, mindenben eleget tesznek kötelezettségeiknek, és legkomolyabb buzgalommal igyekeznek az áldásokat elnyerni! Minden alkalmat felhasználnak, hogy rájuk ragyogjon a mennyei fény sugara.

Imádkozzunk a családi körben; de mindenekfelett nem szabad a titkon való imát elhanyagolnunk, mert ez lelkünk lehelete, élete. Lehetetlen, hogy lelkünk fejlődjék, ha az imát elhanyagoljuk. A családi légkörben és nyilvánosan mondott imák nem elegendők. Csendben és egyedüllétben öntsd ki szívedet; imád csak annak füléhez jusson, ki azt meghallgatja. Egyetlen kíváncsi fül se hallja meg ezen kéréseket. A csendes magányban mentes a lélek az összes külső befolyástól; elsősorban az izgalomtól. Nyugodtan, de buzgón hatoljon fel Istenhez! Állandó és gyógyító lesz az a befolyás, mely tőle árad, ki a titkokat látja, s akinek fülei mindig nyitva vannak azok részére, akik szívük mélyéből hozzá kiáltanak. Egyszerű, gyermeki hittel közösséget ápol a lélek Istennel, miáltal isteni fénysugarakat fogad magába, melyek erőt és kitartást kölcsönöznek a Sátán elleni küzdelemben. Isten a mi erősségünk örökkön örökké!

Imádkozzatok kamrátokban; mindennapi munkátok és hivatástok közben is gyakran emeljétek fel szíveteket Istenhez. Így járt Énok is Istennel. A jó illatú áldozathoz hasonlóan szállnak fel ezek az imák a kegyelem trónjához. Kinek szíve Istenben nyugszik, azt Sátán soha le nem győzheti. – Jézushoz vezető út, 97-98. o.

Evangéliumi közösség

(Fil 1:3-8). Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, (4) és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért, (5) mert közösséget vállaltatok velem az evangélium hirdetésében az első naptól fogva mind a mai napig. (6) Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára. (7) Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mert szívemben hordozlak titeket, mivel fogságomban is, az evangélium védelme és megerősítése közben is mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben. (8) Mert Isten a tanúm, mennyire vágyódom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetével /RÚF/

Pál alapította a gyülekezetet Filippiben, soraiban érezhető is a levelét átható keresztényi kötődés melegsége. Az apostolt több száz kilométer választja el a gyülekezettől és annak tagjaitól, fogságban van, láncok között, mégis szívén viseli a sorsukat, vágyakozik utánuk „Krisztus Jézus szeretetében” (Fil 1:8), ÚRK), hálát ad Istennek értük. Hálaimája nyomán felvillan előttünk Jézus közbenjárói szolgálata is, amit a mennyben értünk végez

A főpap mellényén (hósen) tizenkét drágakő jelképezte Izrael tizenkét törzsét. A népet a „szívén viselve” kellett közbenjárnia értük.

(2Móz 28:29). Hordozza Áron Izráel fiainak a neveit a szíve fölött a döntések közlésére való hósenen, amikor bemegy a szentélybe, állandó emlékeztetőül az Úr előtt. /RÚF/)

Ennél még nagyobb jelentőséggel bír, hogy Jézus a mennyei szentélyben főpapként képviseli népét az Atya előtt.

(Fil 1:3) megfogalmazása kissé homályos, de alátámasztja, hogy jó kapcsolat volt Pál és a filippibeliek között. Általában úgy fordítják, hogy az apostol megemlékezik róluk imájában, de a szöveg utalhat arra is, hogy ők emlékeznek meg Pálról, ami mindenképpen kiemeli a szoros kapcsolatot közöttük. Pál „részesedett” Krisztus szenvedéseiben (Fil 3:10). hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához /RÚF/, a filippibeliek pedig „közösséget vállaltak” (görögül: szügkoinóneó) Pál szenvedéseiben

(Fil 4:14-15), /ÚRK/ és anyagilag is támogatták a szolgálatát. Ez a kölcsönösség megvolt „az első naptól fogva mind ez ideig” (Fil 1:5), az apostol ezért ad hálát és imádkozik értük örömmel (Fil 1:4)

A fogsága körülményeit Pál meglepő módon eléggé pozitívan írja le, mint ami alkalmat ad neki

„az evangélium védelmére és megerősítésére” (Fil 1:7) /ÚRK/. E két jogi kifejezés használatából arra következtethetünk, hogy közeledett a tárgyalásának az ideje, miközben ő aktívan beszélt az evangéliumról a katonáknak és a látogatóknak. Egyaránt lényeges a támadásokkal szemben az evangélium védelmezése (görögül: apologia), valamint örök értékeinek megerősítése. Úgy tűnik, hogy Pált kevésbé foglalkoztatta saját sorsa, mint az evangélium igazolása. Akár él, akár hal, bízik abban, hogy Isten elvégzi „a jó dolgot”, amit elkezdett a benne bízókban (Fil 1:6)

White idézet: Pál apostol filippi működése egy gyülekezet megalakulását eredményezte, amelynek taglétszáma állandóan növekedett. Buzgalma és odaadása, de mindenekfölött az a készsége, amellyel Krisztusért minden szenvedést elviselt, a megtértekre mély és tartós benyomást gyakorolt. Nagyra becsülték azokat az értékes igazságokat, amelyekért az apostol oly sok áldozatot hozott, és szívvel-lélekkel odaszentelték életüket Üdvözítőjük ügyének.

Ez a gyülekezet sem kerülhette el az üldöztetést. Kitűnik ez Pálnak a gyülekezethez intézett egyik leveléből. Ezt írja: „Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért nemcsak, hogy higgyetek Ő benne, hanem hogy szenvedjetek is Ő érette: Ugyanolyan tusakodástok lévén, amilyent láttatok én nálam, és most hallotok én felőlem.” De a hitben mégis olyan állhatatosak voltak, hogy elmondhatta róluk: „Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, mindenkor minden én könyörgésemben, mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy résztvettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig.” (Fil 1:29-30, 3-5)

Borzalmas az a küzdelem, amely a jó és rossz hatalom között folyik a fontosabb helyeken, ahová az igazság hírnökeit munkára hívják. „Mert nem vér és test ellen van tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6:12) Isten gyülekezete az idők végezetéig harcolni fog azokkal, akik a gonosz angyalok hatalma alatt állnak.

Az őskeresztényeknek gyakran kellett szembeszállniuk a sötétség hatalmaival. Az ellenség minden ravasz fortéllyal és üldözéssel igyekezett eltéríteni őket az igaz hittől. Napjainkban is, amikor a földön minden gyorsan a végéhez közeledik, Sátán kétségbeesett erőfeszítéseket tesz a világ behálózására. Terveket kovácsol a kedélyek foglalkoztatására, és a figyelmet eltereli az üdvösség elnyerése érdekében fontos igazságoktól. Eszközei azon buzgólkodnak, hogy minden helyen egyesítsék azokat, akik ellenségei Isten törvényének. Az őscsaló azon van, hogy zavart és lázadást keltsen, és a tömegekben olyan buzgalmat szít, amely a történelemben példa nélküli.

A gonoszság tetőfokára hág. Mégis az evangélium pásztorai gyakran hangoztatják: „Béke, béke, nincs veszély!” Azonban Isten hűséges hírnökei folytassák csak munkájukat. A menny fegyverzetét felöltve, mindvégig bátran és győztesen haladjanak előre; a harcot ne adják fel, míg minden lélek, akihez eljuthatnak, meg nem ismerte a napjainknak szóló evangéliumi üzenetet. – Az apostolok története, 218-220./old.

Filippi és Kolossé gyülekezete

 (Fil 1:1-3). Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái mindazoknak a szenteknek Krisztus Jézusban, akik Filippiben vannak, püspökeikkel és diakónusaikkal együtt: (2) kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. (3) Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, /RÚF/

(Kol 1:1-2). Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola és Timóteus testvér (2) a Krisztusban megszentelt hívő testvéreknek, akik Kolosséban élnek: kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól. /RÚF/

 Leveleiben Pál jellemzően „szentekként” szólítja meg a keresztényeket, hiszen a keresztséggel Isten népeként elkülöníttettek, hasonlóan ahhoz, ahogy Izrael népét a körülmetélkedés gyakorlata 

(2Móz 19:5-6). Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor, bár enyém az egész föld, valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom. (6) Papok királysága és szent népem lesztek. Ezeket az igéket kell elmondanod Izráel fiainak. /RÚF/; 

 (1Pt 2:9-10). Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; (10) akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok. /RÚF/

 „szent népként” elkülönítette. (Ennek semmi köze nincs a „szentté avatás” katolikus gyakorlatához.) Szintén érdekes a két levél üdvözlő szavainak párhuzama. Pál említést tesz a Filippiben élő püspökökről és diakónusokról (Fil 1:1), valamint Kolosséban „a Krisztusban megszentelt hívő testvérek”-ről (Kol 1:2), /RÚF/. 

Akiket az Újszövetség „hívő testvéreknek” nevez, komoly feladatokat kaptak a gyülekezet szolgálatában. 

(Ef 6:21). Azért pedig, hogy ti is megtudjátok, mi van velem, és hogyan élek, mindent elmond nektek Tikhikosz, az Úrban szeretett testvér és hű diakónus, /RÚF/;

(Kol 4:7). Az én egész helyzetemet megismerteti majd veletek Tikhikosz, a szeretett testvér, a hű diakónus, szolgatársam az Úrban. /RÚF/; 

(1Pt 5:12). Szilvánusz által, aki – mint gondolom – hűséges testvéretek, röviden írtam, bátorítva titeket és bizonyságot téve arról, hogy az az Isten igazi kegyelme, amelyben álltok. /RÚF/)

 Pál tehát ezeknek a városoknak az egész gyülekezeteit, de külön a vezetőit is megszólítja. A másutt konkrétabban leírt tisztségekre tett utalások 

(1Tim 3:1-12). Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, szép feladatra vágyik. (2) Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi; megfontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas; (3) nem részeges, nem erőszakos, hanem megértő, a viszálykodást kerülő, nem pénzsóvár; (4) olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli. (5) Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni Isten egyházára? (6) Ne újonnan megtért ember legyen, nehogy felfuvalkodva az ördöggel azonos ítélet alá essék. (7) Szükséges, hogy a kívülállóknak is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék. (8) Ugyanígy a diakónusok is tiszteletre méltók legyenek, nem kétszínűek, nem mértéktelen borivás rabjai, nem haszonlesők, (9) hanem olyanok, akikben megvan a hit titka tiszta lelkiismerettel. (10) De ezeket is meg kell vizsgálni előbb, csak akkor szolgáljanak, ha feddhetetlenek. (11) Feleségük is hasonlóan tiszteletre méltó legyen: nem rágalmazó, hanem mértékletes, mindenben hűséges. (12) A diakónusok legyenek egyfeleségű férfiak, akik mind gyermekeiket, mind a maguk háza népét jól vezetik. /RÚF/; 

(Tit 1:5-9). Azért hagytalak Krétán, hogy rendbe hozd az elintézetlenül maradt ügyeket, és presbitereket állíts szolgálatba városonként, ahogyan meghagytam neked: (6) ha van olyan, aki feddhetetlen, egyfeleségű férfi, akinek gyermekei hívők, nem vádolhatók kicsapongással, és nem engedetlenek. (7) A püspök ugyanis mint Isten sáfára legyen feddhetetlen, nem önkényeskedő, nem indulatos, nem részeges, nem kötekedő és nem haszonleső, (8) hanem vendégszerető, a jóra hajlandó, józan, igazságos, kegyes, önmegtartóztató, (9) aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket. /RÚF/ 

...tanúskodnak arról, hogy az egyház a legkorábbi időktől kezdve jól szervezett volt, és ezt fontosnak tartottak.

 Pál nagy hangsúlyt helyezett a munkatársak képzése, mint pl. Timóteus és Epafrász, illetve a gyülekezeti vezetők támogatására, ami az evangelizációt is erősítette. Vagyis stratégiai megfontoltság jellemezte a misszióját és a gyülekezeti tagok megtartásáért tett erőfeszítéseit. Adventista úttörőink az egyházszervezet újtestamentumi modelljét követték, amint az 1850-es években írt számos cikk is mutatja a Review and Herald folyóiratban. James White kijelentette: „Az Újszövetség Istentől eredő rendje elegendő Krisztus egyházának megszervezéséhez. Amennyiben többre lett volna szükség, ihletés útján megkaptuk volna” („Gospel Order” c. cikk, The Advent Review and Sabbath Herald. 1853. dec. 6. 173./old.).

 Az apostolok már jóval azelőtt elkezdtek tisztségviselőket kijelölni a jeruzsálemi gyülekezetben, hogy Pál írt e két gyülekezetnek. 

(ApCsel 6:1-6). Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, a görögül beszélő zsidók zúgolódni kezdtek a héberül beszélők ellen, hogy a naponkénti gondoskodásban elhanyagolják a közülük való özvegyasszonyokat. (2) Ekkor összehívta a tizenkettő a tanítványok egész gyülekezetét, és ezt mondták nekik: Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál. (3) Hanem válasszatok ki magatok közül, testvérek, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába, (4) mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett. (5) Tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikolaoszt, az antiókhiai prozelitát, (6) az apostolok elé állították őket, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket. /RÚF/; 

(ApCsel 11:30). Ezt meg is tették, és elküldték Barnabással és Saullal a gyülekezet elöljáróihoz. /RÚF/

„A jeruzsálemi gyülekezet szervezetének például kellett szolgálnia a gyülekezetek előtt mindenütt, ahol az igazság hírnökei lelkeket nyernek meg az igazság számára” (Ellen G. White: Az apostolok története. 61./old.)

 Köztudott, hogy Pálnak időnként segítettek a munkatársai a levelei megírásában. Van, ahol Timóteust is megnevezi a levél egyik küldőjeként. 

  (2Kor 1:1). Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola és Timóteus testvér: Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, és egész Akhájában valamennyi szentnek: /RÚF/; 

(Filemon 1:1-25). Pál, Krisztus Jézus foglya és Timóteus, a testvér Filemonnak, szeretett testvérünknek és munkatársunknak, (2) Appiának, a mi testvérünknek, Arkhipposznak, a mi bajtársunknak és a házadban levő gyülekezetnek: (3) Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. (4) Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban, (5) mert hallottam az Úr Jézusba vetett hitedről és a szentek iránt tanúsított szeretetedről, (6) és imádkozom azért, hogy a hitünkben való közösséged eljuttasson téged mindannak a jónak a megismerésére, amely Krisztusért van bennünk. (7) Szeretetedben sok örömünk és vigasztalásunk volt, mert a szentek szíve felüdült általad, testvérem. (8) Krisztusban tehát egészen nyíltan megparancsolhatnám neked azt, ami kötelességed volna, (9) a szeretet miatt azonban inkább csak kérlek, mert ilyen vagyok én, az öreg Pál, most még fogoly is Krisztusért. (10) Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onészimoszért, (11) aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. (12) Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, (13) pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. (14) Beleegyezésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkntes legyen. (15) Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, (16) most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. (17) Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem! (18) Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel! (19) Én, Pál, saját kezemmel írom ezt: Megadom neked! Azt nem akarom mondani, hogy önmagaddal is tartozol nekem. (20) Bizony, testvérem, bárcsak hasznodat vehetném az Úrban! Nyugtasd meg az én szívemet Krisztusban! (21) Engedelmességedben bízva írok neked, mert tudom, hogy többet is megteszel annál, amit mondok. (22) Egyúttal készíts szállást is nekem, mert remélem, hogy imádságotokért ajándékul kaptok engem. (23) Köszönt téged Epafrász, fogolytársam Krisztus Jézusban, (24) Márk, Arisztarkhosz, Démász és Lukács, az én munkatársaim. (25) Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel! /RÚF/ 

Viszont azért írja, hogy „én” és nem „mi”, mert e levelek mögött az ő tekintélye áll.

 White idézet: Pál a Kolossébeliekhez írt levelében felsorolja az Isten gyermekeinek adott gazdag áldásokat. Ezt mondja: „Nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében: minden erővel megerősíttetvén az Ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel.” (Kol 1:9-11)

 Pál azt akarta, hogy efézusi testvérei megértsék, milyen nagy kiváltsága van a kereszténynek. Világosan és érthetően beszélt arról a csodálatos erőről és ismeretről, amelyet a Magasságos fiaiként és leányaiként ők is megszerezhetnek. Megvolt a lehetőségük, hogy „hatalmasan” megerősödjenek „az Ő Lelke által a belső emberben”; hogy „a szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén” megérthessék „minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának”, és megismerjék „a Krisztusnak minden ismeretet felül haladó szeretetét” (Ef 3:16-19). Az apostol imája akkor érinti a legnagyobb kiváltságot, amikor azért könyörög, hogy „beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig”.

 Itt tárul elénk az a magasztos cél, amelyet mennyei Atyánk ígéreteibe vetett hit által érhetünk el, ha teljesítjük parancsait. Krisztus érdemei által nyitva áll előttünk az út a végtelen Hatalom trónjához. „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8:32) Az Atya mérték nélkül adta Lelkét Fiának, és mi is meríthetünk Jézus teljességéből...

 Ádám elbukott fiai Jézus által „Isten fiai”-vá lehetnek. „A megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan, amely oknál fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hívni.” (Zsid 2:11) A keresztény embernek a hit, a győzelem és az Istenben való öröm életét kell élnie… Jól mondta Nehémiás, Isten szolgája: „Az Úrnak öröme a ti erősségtek.” (Neh 8:10) Pál pedig így nyilatkozott: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” „Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által tihozzátok.” (Fil 4:4; 1Thessz 5:16-18) ...

 Csak akkor támadhat fel újra az őskeresztény hit és kegyesség Isten hitvalló népe között, ha Isten törvénye visszakapja jogos helyét. – A nagy küzdelem, 476-478./old.

Pál és Kolossé

Nincs arra utaló feljegyzés, hogy Pál valaha járt volna Kolosséban, ami szintén sokat elárul evangelizációs stratégiájának eredményességéről. Először is, a városból származó Epafrász révén jutott el oda az evangélium.  

 (Kol 4:12). Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami Isten akarata. /RÚF/

(Kol 1:7). Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól, aki Krisztus hű szolgája értetek. /RÚF/) 

Mit tudhatunk az ő megtéréséről? Valószínűleg az 1. század 50- es éveinek közepén történt, amikor Pál a közeli Efezusban tartózkodott, és „mindazok, akik Ázsiában laktak… meghallották az Úr igéjét”. (ApCsel 19:10), ÚRK; 

ApCsel 20:31. Vigyázzatok azért, és emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat. /RÚF/ 

A jelenések könyve szintén tanúsítja, hogy milyen széles körben terjedt az evangélium ezen a vidéken.

 (Jel 1:4). János, az Ázsiában levő hét gyülekezetnek: Kegyelem nektek és békesség attól, aki van, és aki volt, és aki eljövendő, és a hét lélektől, akik trónja előtt vannak, /RÚF/

A siker legvalószínűbb magyarázata az lehet, hogy azok által jutott el még Kolosséba is, akik megtértek, amikor először meghallották az evangéliumot Páltól Efezusban, Kis-Ázsia legfontosabb városában, ami kikötőváros volt. Epafrász hallgatta Pál igehirdetését Efezusban, majd ő is a munkatársa lett, aztán elvitte az evangéliumot a maga városába, Kolosséba. A Laodiceától mintegy 15 km-re délkeletre fekvő Kolosséban csak most végeznek régészeti feltárásokat, így erről a városról kevesebbet tudunk, mint a térség jelentősebb településeiről. Az azonban biztos, hogy számottevő volt az ottani zsidó közösség, „Frígia körzetében a zsidók lélekszáma tízezerre volt tehető” (Arthur G. Patzia: New International Biblical Commentary: Ephesians, Colossians, Philemon. Peabody, MA, 1990, Hendrickson Publishers Inc., 10. köt. 3./old.). 

A Kolosséban vert pénzérmék arról tanúskodnak, hogy számos istenséget imádtak az ott élők – hasonlóan más római városok lakóihoz. A pogány szokások és erős kulturális hatások nyilván hatalmas kihívások elé állították a keresztényeket, nemcsak a városi evangelizáció tekintetében, hanem tiszta, evangéliumi hitük megőrzésében is. Kolossé másik prominens keresztény lakója Filemon volt, aki nagyjából Epafrásszal egy időben térhetett meg.

(Filem 1:15-16). Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, (16) most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. /RÚF/

(Kol 4:9). Vele megy Onészimosz is, a hű és szeretett testvér, aki közületek való. Ők tehát mindent tudatnak veletek, ami itt történik. /RÚF/

 A római törvények értelmében Pálnak vissza kellett küldenie Onézimoszt Filemonhoz, ám az apostol Filemon szívére és keresztényi lelkiismeretére apellálva arra ösztönözte, hogy ne rabszolgájaként bánjon Onézimosszal, hanem mint hittestvérével. 

(Filem 1:16)most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. /RÚF/

White idézet: A kolosséi hívők, kiket a pogányság szokásai és befolyása vett körül, abban a veszélyben forogtak, hogy elszakadnak az egyszerű evangéliumtól. Pál tehát ettől óvta őket, amennyiben Krisztusra, mint egyedül megbízható Vezetőjükre irányította tekintetüket. „Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne.”

 Krisztus előre megmondotta, hogy hitetők lépnek fel, kiknek befolyása által „a gonoszság megsokasodik” és „a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24:12). Ezek felől intette a tanítványokat, mert innen nagyobb veszélyek fenyegetik a gyülekezetet, mint üldöző ellenségeik részéről. Pál ismételten óva intette a hívőket ezektől az álnok tanítóktól. Elsősorban ettől a veszélytől óvakodjanak; mert amennyiben befogadják ezeket a hamis tanítókat, a tévelygésnek nyitják meg a kaput. Az ellenségnek lehetővé teszik, hogy az újonnan megtérteknek a lelki ítélőképességét elhomályosítsa és bizalmukat megrendítse.

 Krisztus a zsinórmérték, akihez szabva kell megvizsgálni az előadott tanokat. Mindazt, ami tanaival nem egyezik, utasítsák vissza.

 Isten Igéjének intelmei, a keresztény gyülekezetet minden oldalról fenyegető veszélyekre nézve ma is érvényesek. Miként az apostolok idejében igyekeztek emberek a Szentírásba vetett hitet hagyományok és bölcseletek által aláásni, úgy igyekszik az igazság örök ellensége ma is az érzékeknek hízelgő „magasabb kritika” irányzatával, a fejlődéselmélettel, spiritizmussal, teozófiával és panteizmussal a lelkeket tiltott útra csábítani. Sokak szemében a Biblia: olaj nélküli lámpa, mert bölcseleteikkel gondolataikat helytelen irányba terelték.

 A spiritizmus vagy spiritualizmus arra tanít tömegeket, hogy a vágy a legfőbb törvény; a féktelenség: szabadság; az ember csupán önmagának tartozik felelősséggel… Legnagyobb szükségletünk: erő – a magasabb rendű, tisztább és nemesebb életre. – Krisztusi élet, 344./old., november 26.

 A Kolossébeliekhez intézett levél tele van kiválóan értékes tanításokkal mindazok számára, akik Krisztus szolgálatában állnak; olyan tanokkal, amelyek kidomborítják az állhatatos célratörést, magasztos célkitűzést azok életében, akik helyesen képviselik az Üdvözítőt. Ha a hívő lemond mindenről, ami akadályozhatná haladásában a keskeny úton, vagy amivel visszatarthatna másokat erről az útról, akkor mindennapi életében irgalmasság, alázat, szelídség, türelem és Krisztus szeretete nyilvánul meg...

 A kereszténynek semmitől sem szabad visszariadnia azon igyekezetében, hogy elérje az Isten által előírt eszményt. Krisztus kegyelme és ereje által az erkölcsi és lelki tökéletesség ígérete szól mindenkihez. Jézus az erő forrása; az élet kútfeje. Elvezet Igéjéhez; a bűntől beteg lélek gyógyítására az élet fájáról nyújt leveleket. Odavezet Isten trónjához, és olyan imát helyez ajkunkra, amely által szoros összeköttetésbe jutunk vele. Érettünk megmozgatja a menny minden hatalmát. Minden léptünkkel érintkezésbe jutunk kiapadhatatlan erejével. – Lift Him Up, 264./old.

Pál Filippiben

  Pál második misszióútja idején, nem sokkal azután, hogy Timóteus csatlakozott a csoporthoz, a Szentlélek nem engedte őket tovább utazni KisÁzsiában. 

(ApCsel 16:6). Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessk az igét Ázsiában. /RÚF/

Egy éjjeli látomásban az apostol egy férfit látott, aki hívta:

  „Jöjj át Macedóniába, és segíts nekünk”. (ApCsel 16:9), /ÚRK/ 

Ezért rögvest elindultak a Macedóniához legközelebb eső tengeri kikötő felé. Troászban hajóra szálltak, majd az Égei-tengeren át eljutottak Európába, Neápoliszba, de nem ott hirdették az evangéliumot, hanem Filippi felé indultak. A többes szám (ApCsel 16:11). Elhajóztunk tehát Tróászból; egyenesen Szamotrakéba mentünk, másnap Neapoliszba, /RÚF/) vonatkozik itt Pálra, Szilászra, Timóteusra és Lukácsra, aki Troászban csatlakozott hozzájuk. Az evangelizáció tekintetében Pál mindig stratégiailag gondolkodott. Filippi volt „Macedónia e részének első városa” (ApCsel 16:12), /ÚRK/, valójában a Római Birodalom egyik büszkesége, elnyerte az Ius Italicum címet, a lehető legnagyobb kitüntetést, amit egy város megkaphatott. Lakói olyan kiváltságokkal bírtak, mint az Itáliában élők, nem kellett például földadót vagy fejpénzt fizetniük, és aki a városban született, automatikusan római polgárjogot nyert. A város a Via Egnatia, a Rómát Kelettel összekötő fő, szárazföldi útvonal jelentős állomása volt. Az ottani erős keresztény jelenlét révén sok más, közeli városba eljuthatott az evangélium, így Amfipoliszba, Apollóniába, Thesszalonikába és Béreába is.

 (ApCsel 17:1, 10). Miután áthaladtak Amfipoliszon és Apollónián, Thesszalonikába értek, ahol zsinagógájuk volt a zsidóknak. (10) A testvérek pedig még aznap éjjel elküldték Pált Szilásszal együtt Béreába. Amikor megérkeztek, bementek a zsidók zsinagógájába. /RÚF/

Érdekes, hogy az 1. században Filippi hivatalos nyelve a latin volt, ezt bizonyítja a latin feliratok túlnyomó többsége.

  (Fil 4:15). Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Makedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget, csak ti egyedül, /RÚF/ versében Pál is latinos hangzású néven szólítja őket: Philippészioi, amivel nyilván különleges római státuszukat ismerte el. Viszont a piacon és a környező városokban görögül beszéltek, és ezen a nyelven terjedt az evangélium is. Lukács leírja, hogyan csatlakozott Pál és csapata a folyóparton imádkozókhoz, ahol megtért Lídia a háza népével. 

(ApCsel 16:13-15). Szombaton kimentünk a városkapun kívülre, egy folyó mellé, ahol tudomásunk szerint imádkozni szoktak. Leültünk, és szóltunk az egybegyűlt asszonyokhoz. (14) Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatirából való bíborárus, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond. (15) Amikor pedig háza népével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, és szálljatok meg a házamban! És kérlelt bennünket. /RÚF/

 Lídia üzletasszony volt (bíborárus), bizonyára ő lehetett Pál egyik fő anyagi támogatója Filippiben végzett szolgálata során. Pálnak és Szilásznak az ottani börtönben töltött ideje egy másik család, a börtönőr és háza népének megtéréséhez vezetett.

 A Szentlélek tudta, hogy Filippi ideális pillére lesz az evangélium európai terjedésének, még ha lesznek is üldözések. Az üldöztetés borzalmas, azonban bizonyos körülmények között ennek révén az evangélium eljuthat olyan emberekhez, akik máskülönben nem ismerhetnék meg.

 (ApCsel 9:16). Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért. /RÚF/

 White idézet: Pál – az emberiség legnagyobb tanítója – elfogadta Istentől a legalantasabb és legmagasztosabb feladatokat is. Elismerte, hogy a fizikai munka éppolyan fontos, mint a szellemi, tehát kétkezi munkával biztosította megélhetését. Sátorkészítőként dolgozott, miközben naponként prédikálta az evangéliumot a civilizált világ főbb központjaiban. „Sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak.” (ApCsel 20:34)

 Habár kimagasló intellektuális képességekkel rendelkezett, Pál élete egy ennél is ritkább bölcsességről tett bizonyságot. Tanításaiban és életével a legmélyebb jelentőségű elveket tárta fel, olyanokat, amelyekről korának lángelméi mit sem tudtak. A legnagyobb bölcsesség volt az övé, ami éleslátást és együtt érző szívet kölcsönöz befogadójának, ami összeköti az embert felebarátjával, és képessé teszi arra, hogy erősítse a másikban jobbik énjét, továbbá nemesebb életre ösztönözze…

 Figyeljük meg, ahogy Filippiben, a börtönben, ahol – bár meggyötört teste bizonyára ellenkezik – mégis szívből zeng hálát az Úrnak az éjszaka közepén. Miután pedig a földrengés megnyitja a börtönajtókat, újra hallatszik hangja, amint így nyugtatja a pogány őrt: „Semmi kárt ne tégy magadban; mert mindnyájan itt vagyunk!” (ApCsel 16:28) Mindenki a helyén van, mert egy rabtársuk lénye annyira magával ragadja őket. A börtönőrt pedig meggyőzi Pál hite, érdeklődik az üdvösség módjáról, majd egész háza népével együtt csatlakozik Krisztus tanítványainak üldözött csoportjához…

 Így telt az élete, saját szavaival szólva: „Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyóvizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt; fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben.” (2Kor 11:26-27)

 „Ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük; Ha gyaláztatunk, könyörgünk”; „mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók.” (1Kor 4:12-13; 2Kor 6:10)

 A szolgálatban találta meg örömét, és fáradságos élete végén, amint visszatekintett harcaira és győzelmeire, el tudta mondani: „Ama nemes harcot megharcoltam” (2Tim 4:7). – Nevelés, 66-68./old.

Pál láncok között

Macedóniai tartózkodása idejéből Pál több fogságról is említést tesz. 

(2Kor 6:5) verésekben, bebörtönzésben, nyugtalan időkben, fáradozásban, átvirrasztott éjszakákban, böjtölésben, 

(2Kor 7:5). Mert amikor megérkeztünk Makedóniába, semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem ki voltunk téve mindenféle zaklatásnak: kívül harcok, belül félelmek. /RÚF/; 

(2Kor 11:23). Krisztus szolgái? Esztelenül szólok: én még inkább, hiszen többet fáradoztam, többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. /RÚF/ Filippiben történt az első ilyen eset, amiről feljegyzés szól. 

(ApCsel 16:16-24). Történt pedig egyszer, hogy amikor az imádkozás helyére mentünk, egy szolgálóleány jött velünk szembe, akiben jövendőmondó lélek volt, és jóslásával nagy hasznot hajtott gazdáinak. (17) Követte Pált és minket, és így kiáltozott: Ezek az emberek a magasságos Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek! (18) Ezt több napon át művelte. Mivel Pált bosszantotta ez, megfordult, és ezt mondta a léleknek: Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle! És az még abban az órában kiment belőle. (19) Amikor pedig látták a gazdái, hogy odalett az, amiből hasznot reméltek, megragadva Pált és Szilászt, a hatóság elé, a főtérre hurcolták őket. (20) Azután az elöljárók elé vezették őket, és ezt mondták: Ezek az emberek felforgatják a városunkat. (21) Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk. (22) Velük együtt a sokaság is rájuk támadt, az elöljárók pedig letépették ruhájukat, és megbotoztatták őket. (23) Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket. (24) Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta. /RÚF/] Később rövid időre bebörtönözték Jeruzsálemben is, mielőtt átszállították a cezáreai börtönbe

 Pál másutt is említi „fogságát” (Filem 10, 13). Rómában ugyan háziőrizetben volt, de hozzáláncolták egy római katonához. A 2. század első felében így láncolták meg Ignatiust is, aki leírta, hogy a katonák olyanok voltak, mint „a vadállatok… minél jobban bántak velük, annál kegyetlenebbé váltak”. (Michael W. Holmes, szerk. The Apostolic Fathers. Grand Rapids, MI, 2007, Baker Academic, 231./old.)

(2Kor 4:7-12). Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: (8) Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; (9) üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; (10) Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. (11) Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.(12) Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. /RÚF/

 Bármilyen nehézzé is vált az élet, Pál képes volt a dolgok szebb oldalára figyelni, és ez adott neki bátorságot ahhoz, hogy stresszes helyzetekben is erős maradjon. Bármivel támadta Sátán, az apostol tudta, hogy Isten nem feledkezett el róla

(2Kor 6:3-7). Senkinek semmiféle megütközést nem okozunk, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat, (4) hanem úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, (5) verésekben, bebörtönzésben, nyugtalan időkben, fáradozásban, átvirrasztott éjszakákban, böjtölésben, (6) tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben, (7) az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel, /RÚF/

 Gyakran megkísért bennünket, hogy a körülményeinkre, a gyengeségeinkre, a múltbeli kudarcainkra nézzünk, amelyektől egészen elcsüggedünk. Azonban éppen ilyenkor kell felidézni magunkban, milyen csodálatosan gondoskodott rólunk az Úr az ellenséggel való küzdelmeinkben! Az egyik legfontosabb ajándék a Biblia, „az igazság igéje” (2Kor 6:7), /RÚF/, ami által tanulhatunk mások hibáiból és sikereiből. „A Lélek az, aki eredményessé teszi mindazt, amit a világ Megváltója vitt véghez. A Lélek az, aki megtisztítja szívünket. A Lélek által a hívő ember részese lesz az isteni természetnek. Krisztus isteni hatalomként, erőként adta nekünk Lelkét, hogy segítségével győzzük le a gonoszra való minden örökölt vagy szerzett hajlamunkat, és hogy az Ő egyházába bevésődjék Krisztus jelleme”. (Ellen G. White: Jézus élete.  578./old.)

 White idézet: Az eluralkodó gonoszság ellenére számos szent ember, az Istennel való közösség által megjobbultan és nemesülten úgy élt, mintha a menny társaságában lenne. Nagy koponyák, csodálatos képességekkel megáldott emberek voltak. Nagy és szent küldetésük volt, hogy igaz jellemet alakítsanak ki; hogy a kegyesség leckéit tanítsák nemcsak kortársaik, de a későbbi nemzedékek számára is. A Szentírás csak néhány kiemelkedő személyiséget említ, de a korszakokon át végig voltak Istennek tanúi, őszinte imádói.

 Azok, akik bíznak Isten Igéjében – habár önmagukban teljesen gyámoltalanok voltak –, gyakran az egész világ hatalmának ellenálltak. A tiszta szívű, szent életű Énok szilárdan hitte, hogy az igazság egy romlott, csúfolódó nemzetség közepette is győzedelmeskedik. Izrael gyermekei a Vörös-tengernél hittel rendelkeztek a föld leghatalmasabb nemzetének legnagyobb seregével szemben. Dávid, a pásztorfiú bízott Isten ígéretében, hogy trónra jut Saullal, a törvényes uralkodóval szemben, ezért szilárdan alávetette magát Isten akaratának. Sidrák, Misák és Abednégó megőrizték hitüket a tűzben, és a trónon ülő Nabukodonozorral szemben is; Dániel pedig az oroszlánok között és az ország magas tisztségeit betöltő emberek előtt. Jézus hittel győzött a kereszten, amikor a zsidó papok és főemberek még a római kormányzót is rákényszerítették akaratuk végrehajtására. Pál megőrizte hitét láncra verve, amikor gonosztevőként vitette őt halálba Néró, a világbirodalom zsarnoka.

 Ilyen példákat nemcsak a Bibliában találunk. Bőven találunk hasonlókat az emberiség történelmének feljegyzéseiben. A valdensek, a hugenották, Wiclif, Husz, Jeromos, Luther, Tyndale, Knox, Zinzendorf és Wesley másokkal együtt tanúskodtak Isten Igéjének hatalmáról a gonosz által támogatott emberi hatalommal és bölcsességgel szemben. Ezek a férfiak voltak az igazi földi nemesek. Ők Isten királyi családfája. Mai ifjúságunk azt a felhívást kapja, hogy foglalják el helyüket ebben a családban! – ConFlict and Courage, 9./old.

 Gondoljunk csak Pál tapasztalatára. Amikor úgy tűnt, hogy a legnagyobb szükség lenne az apostol tevékenységére a megpróbált gyülekezetek erősítésében, korlátozták a szabadságát. De éppen ez volt az a pillanat, hogy az Úr munkálkodjon és értékes győzelmeket arasson.

 Amikor úgy látszott, hogy Pál csak nagyon keveset tehetett, az igazság akkor jutott be a királyi palotába. Ezeket az embereket nem Pál kitűnő prédikációi, hanem a rabláncai indították meg. Bebörtönzésével diadalra vitte Krisztus ügyét. Türelme és alázata, amellyel alárendelte magát a hosszú és igazságtalan fogságnak, arra késztették ezeket az embereket, hogy kiértékeljék jellemét. Szeretett testvéreinek küldött utolsó üzenetében Pál továbbítja a császár házából való szentek üdvözletét a többi gyülekezetek szentjeinek. – Krisztusi élet, 358./old., december 10.

Pál, Jézus Krisztus foglya

 Filippi és Kolossé levelei börtönlevelek, amelyeket Pál fogságból írt (mint az Efezusi levelet és a Filemonnak szólót is). A legtöbb kommentátor egyetért abban, hogy valószínűleg Pál római fogsága alatt születtek, Kr. u. 60-62 között.

  (ApCsel 28:16). Amikor megérkeztünk Rómába, Pálnak megengedték, hogy külön lakjék az őt őrző katonával. /RÚF/

Ef 3:1. Ezért vagyok én, Pál Krisztus Jézus foglya értetek, a pogányokért. /RÚF/

(Filemon 1:1-25). Pál, Krisztus Jézus foglya és Timóteus, a testvér Filemonnak, szeretett testvérünknek és munkatársunknak, (2) Appiának, a mi testvérünknek, Arkhipposznak, a mi bajtársunknak és a házadban levő gyülekezetnek: (3) Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. (4) Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban, (5) mert hallottam az Úr Jézusba vetett hitedről és a szentek iránt tanúsított szeretetedről, (6) és imádkozom azért, hogy a hitünkben való közösséged eljuttasson téged mindannak a jónak a megismerésére, amely Krisztusért van bennünk. (7) Szeretetedben sok örömünk és vigasztalásunk volt, mert a szentek szíve felüdült általad, testvérem. (8) Krisztusban tehát egészen nyíltan megparancsolhatnám neked azt, ami kötelességed volna, (9) a szeretet miatt azonban inkább csak kérlek, mert ilyen vagyok én, az öreg Pál, most még fogoly is Krisztusért. (10) Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onészimoszért, (11) aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. (12) Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, (13) pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. (14) Beleegyezésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen. (15) Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, (16) most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. (17) Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem! (18) Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel! (19) Én, Pál, saját kezemmel írom ezt: Megadom neked! Azt nem akarom mondani, hogy önmagaddal is tartozol nekem. (20) Bizony, testvérem, bárcsak hasznodat vehetném az Úrban! Nyugtasd meg az én szívemet Krisztusban! (21) Engedelmességedben bízva írok neked, mert tudom, hogy többet is megteszel annál, amit mondok. (22) Egyúttal készíts szállást is nekem, mert remélem, hogy imádságotokért ajándékul kaptok engem. (23) Köszönt téged Epafrász, fogolytársam Krisztus Jézusban, (24) Márk, Arisztarkhosz, Démász és Lukács, az én munkatársaim. (25) Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel! /RÚF/

 Jézus Krisztus szolgálatára szentelte az életét Pál, és arra is készen állt, ha tevékenysége miatt börtönbe kell mennie: „amelyért követségben járok láncok között” (Ef 6:20), /ÚRK/. Misszióutakra indult, gyülekezeteket alapított, képezte az Úr munkásait. Talán felvetődött benne a kérdés: „Miért vagyok itt, amikor láncok nélkül sokkal többet tehetnék?” Később is bebörtönözték, amikor a második levelét írta Timóteusnak, ami egy pásztori levél. Tehát az Újszövetség legalább öt könyvét fogságból írta.

 A börtönben született levelek egyikében sem említette meg az apostol pontosan, hol volt fogságban. Néhányan Efezusra, mások Cezáreára gondolnak. Biblia bizonyíték nincs rá, hogy valaha is fogva tartották volna Efezusban. Cezárea valószínűbbnek tűnhet, bár abban a városban nem fenyegette közvetlen veszély az életét, azonban a Filippi levél megírása idején valóban volt ilyen veszély.

 (Fil 1:20). Ezért szívemből várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. /RÚF/; 

(Fil 2:17). Sőt ha italáldozatul kiöntetem is a hitetekért bemutatott áldozatban és szolgálatban, örülök, és együtt örülök mindnyájatokkal; /RÚF/

 A levél más támpontokat is ad arra nézve, hogy Pál hol raboskodott akkor. Először is: a pretórium jelentheti a tartomány kormányzójának hivatali székhelyét – Jeruzsálemben az az épület volt, ahol Pilátus kihallgatta Jézust 

(Mt 27:27). Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és az egész őrség köré gyűlt. /RÚF/; 

(Jn 18:33). Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? /RÚF/, 

Cezáreában pedig a palota, ahol Pált tartották fogva. (ApCsel 23:35). így szólt: Akkor foglak kihallgatni, ha vádlóid is megérkeztek. És megparancsolta, hogy Heródes palotájában őrizzék. /RÚF/) 

Az apostol nyilván nem egy helyre, hanem emberekre utal a kifejezéssel: „a testőrség egész házában” (Fil 1:13) megismerték az evangéliumot. Rómában elit katonák teljesítettek szolgálatot, a számuk a tizennégyezret is elérhette, ők védték a császárt és őrizték a foglyokat.

 Másodszor pedig: Pál tolmácsolja „a császár udvarából való” (Fil 4:22) hívők üdvözletét. Ez arra enged következtetni, hogy Rómában raboskodott és kapcsolatban állt a császári palotában szolgálatot teljesítőkkel.

 White idézet: Nem Istenen múlik, hogy kegyelmének gazdagsága nem árad a Föld lakóira. Ha mindenki meg akarná kapni ezeket az ajándékokat, mindenki beteljesedne Szentlélekkel.

 Minden embernek kiváltsága, hogy élő csatornaként továbbítsa a világnak Isten kegyelmének kincseit, Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát. Krisztus mindennél jobban vágyik olyan eszközökre, akik megismertetik a világgal Lelkét és jellemét. A világnak pedig mindennél nagyobb szüksége van arra, hogy az emberek bemutassák a Megváltó szeretetét. Az egész menny olyan eszközökre vár, akik által az emberek örömét és áldását szolgáló szent olajat áraszthatja a Földre.

 „De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az Ő nagy szerelméből, amellyel minket szeretett, minket, akik meghaltak voltunk a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal (kegyelemből tartattatok meg!). És együtt feltámasztott, és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban; hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban.” (Ef 2:4-7)

 Ezek az idős Pál, „Jézus Krisztus foglyának” szavai, amelyekkel római börtönéből írva igyekezett testvérei tudomására hozni azt, aminek kifejezésére alkalmatlannak találta a nyelvet. „Krisztus felfoghatatlan gazdagságáról” írt, a kegyelem kincsesházáról, amelyet Isten túláradó bőséggel kínál fel az emberek bukott fiainak.

 Mialatt lelketek sóvárogva vágyakozik Istenhez, mindig többet és többet ragadtok meg kegyelmének felmérhetetlen kincseiből. És miközben elmélkedtek ezen kincsek felett, tulajdonaitokká válnak; kinyilatkoztatjátok a Megváltó áldozatának érdemeit, szentségének védő oltalmát, bölcsességének és erejének teljességét. „Szeplő és hiba nélkül” állít benneteket az Atya elé (2Pt 3:14). – Isten csodálatos kegyelme, 187./old., június 28.

 Így, noha látszólag minden lehetősége a tevékeny közreműködésre teljesen megszűnt, Pál befolyása sokkal hatékonyabbá vált, mintha szabadon látogathatta volna a gyülekezeteket, úgy, mint az előző években. Mint az Úr foglyát, a testvérek sokkal jobban szerették; szavai, amelyeket, mint a Krisztus ügyéért megláncolt szenvedő intézett hozzájuk, sokkal több figyelmet és tiszteletet ébresztettek, mint amikor személyesen közöttük időzött. Csak most, hogy elszakították tőlük, ismerték fel a hívők érettük viselt szenvedéseit, aggodalmait. Ez ideig többnyire kivonták magukat minden felelősség és teherhordozás alól azzal, hogy nincs olyan bölcsességük, tapintatuk és elpusztíthatatlan tetterejük. Ellenben most, hogy tudatlanságukban meg kellett tanulniuk azokat a tanításokat, amelyeket egyébként mellőztek, sokkal többre becsülték intéseit, tanításait és utasításait, mint annak előtte személyes munkáját. Amint tehát hírét vették bátorságának és hitének, amelyet hosszú fogsága alatt tanúsított, ez nagyobb hűségre és fokozott buzgóságra késztette őket Krisztus ügyéért. – Az apostolok története, 454./old.

Üldözött, de nem elhagyott

„Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4:4)

 Egy hamis vádak alapján bebörtönzött adventista lelkész közel két évet töltött elzárva. Először nyomasztotta a helyzet, de idővel rájött, hogy a börtön Istentől kapott misszióterület volt a számára. Amikor a többi rab megtudta, hogy lelkész, megkérték prédikálni. Ezt meg is tette, sőt írott anyagokat is osztogatott, keresztelt és úrvacsorai istentiszteleteket tartott. „A szolgálat néha küzdelmes volt a börtönben – mondta –, de örültem az imatapasztalatoknak és annak, amikor változást láttam az emberek életében.”

 Pál börtönből írt Filippibe és Kolosséba.

  (Fil 1:7). Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mert szívemben hordozlak titeket, mivel fogságomban is, az evangélium védelme és megerősítése közben is mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben. /RÚF/;

  (Kol 4:3). Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk Krisztus titkát – amely miatt most fogoly is vagyok –, /RÚF/

Filippiben, ahol hamisan vádolták meg őt és Szilászt, a börtönőr „lábaikat kalodába szorítá”. (ApCsel 16:24) Éjféltájban a két férfi „imádkozott, és énekkel dicsőítette Istent. A foglyok pedig hallgatták őket”. (ApCsel 16:25), /ÚRK/ Ők valóban tudták, hogyan lehet „mindenkor örülni”!

 White idézet: Pál apostol fokozott felelősséget érzett azokért a lelkekért, akik munkálkodása következtében tértek meg. Mindenekelőtt azt kívánta, hogy hűségesek legyenek, hogy dicsekedhessen majd a Krisztus napján: „nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába” (Gal 2:16). Aggódott munkája eredményéért. Úgy érezte, hogy még saját üdvössége is veszélyben forogna, ha kötelességét nem teljesítené, és ha a gyülekezet nem dolgozna együtt vele a lélekmentés munkájában. Tudta, hogy a prédikáció nem elegendő a hívők kiképzésére, hogy az élet igéjét hirdethessék. Tudta, hogy „szabályra új szabály, parancsra új parancs” következik; „itt egy kicsi, ott egy kicsi” (Ézs 28:10). Így kell kioktatni őket az Úr művében való tevékenykedésre.

 Általános és egyetemes törvény, hogy az Istentől nyert erők és képességek elsatnyulnak, elvesznek, ha azokat nem használják. Így az igazság is elveszti éltető erejét, gyógyító hatalmát, ha nem élik ki és nem közlik másokkal. Ettől félt az apostol is, hogy esetleg nem sikerül neki mindenben „kiábrázolni a Krisztust”. A mennyek országába vetett reménysége elborult, ha arra gondolt, hogy esetleges hibája folytán a gyülekezet az isteni jelleg helyett inkább az emberinek pecsétét hordaná. Minden tudása, szónoki képessége, csodatételei, az örök dolgok szemlélése – amikor elragadtatott a harmadik mennybe –, mindez nem segítene, ha akikért dolgozott, munkájában való hűtlensége miatt elveszítenék Isten kegyelmét. Ezért mind szóban, mind levélben kérte azokat, akik elfogadták Krisztust, „hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette..., mint csillagok e világon”, akik „az életnek beszédét tárják eléjük”. (Fil 2:15-16)

 Istennek minden őszinte szolgája súlyos felelősséget hord a gondjaira bízott hívők lelki fejlődéséért, és minden vágya, hogy Isten munkatársai legyenek. Felismeri, hogy a gyülekezet fejlődése jórészt Istentől rábízott munka lelkiismeretes elvégzésétől függ. Arra gondol, hogy minden új tag újabb eszköz a megváltás tervének megvalósítására; ezért komolyan és fáradhatatlanul igyekszik a hívőkben vágyat ébreszteni, hogy lelkeket nyerjenek meg Krisztus számára. – Az apostolok története, 206-207./old.

Aki összeköti mennyet a földdel

Emberi nézőpontból bizonyára. Azonban Jézus közvetlenül a mennybemenetele előtt ezt a látszólag megvalósíthatatlan feladatot bízta az apostolokra: 

"Menjetek el azért, és tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Mindannak megtartására tanítsátok őket, amit én parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:19-20), /ÚRK/.

Jézus lehetetlennek tűnő feladattal küldte Pált a pogányok közé: "megnyisd a szemüket, hogy a sötétségből világosságra és a Sátán hatalmából Istenhez térjenek, hogy a bennem való hit által bűneik bocsánatát vegyék, és a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek" (ApCsel 26:18), /ÚRK/.

Vannak, akik azonnal tehetetlenül széttárnák a karjukat a feladat hallatán. Csakhogy nem szabad megfeledkezni Jézus mindkét alkalommal elhangzott ígéretéről! Az apostoloknak ezt mondta: "Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20), /ÚRK/ 

Pálhoz így szólt: "mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni" (ApCsel 26:16), /RÚF/.

Röviden: emberileg nézve Jézus lehetetlen feladatokkal bíz meg, hogy azok végzése közben ne magunkra, hanem Őrá hagyatkozzunk. Soha nem ad feladatot anélkül, hogy biztosítaná hozzá az erőt. "Az Isten akaratával együttműködő emberi akarat mindent meg tud cselekedni. Amit Isten parancsára kell tennünk, azt az Ő erejével meg is lehet tenni. Amikor parancsol, képességet is ad parancsa teljesítésére" (Ellen G. White: Krisztus példázatai.  228. o.).

Amikor Pál a Kolosséban élő hívőknek írt, akkorra már az evangélium bámulatos módon "hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt" (Kol 1:23). Természetesen nem fogadta el mindenki. Viszont ha jól megfigyeljük, amit Jézus meghagyott az apostoloknak (Mt 28:18-20) és Pálnak, meglátjuk: sosem ígérte, hogy mindenki a tanítványa lesz, mindenki megtér. Az evangéliumot hirdetni kell "az egész világon, bizonyságul minden népeknek; és akkor jő el a vég" (Mt 24:14).