Élő lélek (ember teremtése)

 „Formálta az Úr Isten az embert a föld porából, és lehelte az orrába életnek leheletét. Így lett az ember élő lélekké.” (1Móz 2,7)  „Isten lelke teremtett engem, és a Mindenható lehelete adott nekem életet.” (Jób 33,4)

Az igaz jószága érzését is ismeri, az istentelenek szíve azonban kegyetlen.   Préd 12,9;

Az Úr bölcsességgel alapozta meg a földet, értelemmel erősítette meg az eget. Péld 3,19

 

A Szentírás egyértelműen bemutatja az ember teremtésének alapját: „Formálta az Úr Isten az embert a föld porából, és lehelte az orrába az élet leheletét.” Ez a teremtésünk története. A föld porából, ugyanabból az anyagból hozott létre bennünket is a Teremtő, mint a többi élőlényt és élettelen dolgot.

„Isten ugyanazt az anyagot választotta az ember teremtéséhez, mint amelyből már előzőleg az összes többi lényt is alkotta. Azokat is a »földből« teremtette.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 16. o.)

 

Az ember teremtésbeli felépítettségét Mózes I. könyve így mutatja be:

Test+élet lehelete = élő lélek (ember, emberi személyiség)

A Szentírás alapvetően elutasítja azt a dualista nézetet, mely szerint a testtől függetlenül létezne egy önmagában is létező lélek (test+lélek=ember).

 

 Amikor az Úr létrehozott bennünket, a testalkatunkat tekintve készen voltunk, de valami hiányzott belőlünk, hogy az életműködésünket elkezdhessük, ez pedig az „élet lehelete” volt. E nélkül az ember élettelen test volt önmagában. De miután Isten az orrába lehelte az „élet leheletét”, az ember élő lélekké, vagyis gondolkodó, önmagáról tudó emberré vált.

„Ne feledjük a fontos tényezőt: a Szentírás nem szól arról, hogy Isten az emberbe egy testtől független, élő lelket lehelt volna. Akár úgy, hogy az a lélek az élettelen testbe költözött volna, akár úgy, hogy az a lélek a testben, de a testtől teljesen elkülönítve lakozott volna. Az írás csak azt mondja, hogy az ember, miután Isten élő leheletet lehelt az orrába, »élő lélekké« vált. Nem a testben lett egy élő lélek. Az írás nem támasztja alá azt a ma oly általánosan elterjedt nézetet, hogy a léleknek a testtől teljesen külön élete lenne.” (Carlyle B. Haynes: i. m., 16–17. o.)

Az Írás egyértelműen kijelenti, hogyan váltunk élő lélekké „Isten lelke teremtett engem, és a Mindenható lehelete adott nekem életet.” (Jób 33,4) A Szentírás arról is bizonyságot tesz, hogy ez az éltető lehelet nemcsak az embert, de az állatokat és a növényeket is fenntartja, életet biztosít számukra (Préd 3,19)."Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végök van azoknak; amint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság."

„A Mindenható az élet leheletét lehelte az élettelen alak orrába. S az ember azonnal élő lélekké vált. Az agy megkezdte működését, a szív verni kezdett, a vér elkezdte körforgását. Most már megvolt az ember gondolkodási képessége, volt öntudata. Mindez megvolt benne, mivel az élet lehelete már életet adott neki. Világos, hogy az öntudat csak a lehelet és az élettelen emberi test egyesülése folytán állt elő. Mielőtt egymással egyesültek, sem a testben, sem a leheletben nem volt öntudat. De amikor az élet lehelete a testbe jutott, a kettő egyesülése által előállt az öntudat. Az öntudat tehát kizárólag attól függ, hogy egyesült-e a test az élet leheletével. A kettő különválásával az öntudat is megszűnik.” (Carlyle B. Haynes: i. m., 17., 19. o.)

„A lélek soha nincs test nélkül. Felbonthatatlan az egységük… Az evangéliumok egyértelműen tanúskodnak erről az igazságról, mert egyáltalán nem beszélnek a lélek halhatatlanságáról – amely a filozófiából származó tanítás –, hanem a test feltámadásáról.” (Alexandre Vinet, idézi Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története – A Szentírás tanításának kézikönyve)

„Egyedül Ő halhatatlan"

 

„Egyedül ő halhatatlan, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik, akit az emberek közül senki nem látott és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom. Ámen." 1Tim. 6,16

  "De te konokságod és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a harag napjára, amikor Isten igazságos ítélete nyilvánvaló lesz, aki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök életet ad," Róm. 2,5–7

 "Ez pedig most lett nyilvánvalóvá a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki eltörölte a halált, és világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot az evangélium által." 2Tim 1,10)

„A bűn zsoldja halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Rm 6,23)

 

A Biblia mintegy 1600-szor említi a lélek szót az emberrel összefüggésben, de sohasem a halhatatlanság vonatkozásában. Pál, az Istentől ihletett apostol minden kétséget kizárólag leírja, hogy „egyedül Istené a halhatatlanság”. „A halhatatlanság egyedül Istené. Teremtményei élete csak juttatott, ajándékozott élet.” (Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története – A Szentírás tanításának kézikönyve)

„Ha egyedül Istené a halhatatlanság, akkor nem a miénk – hiszen ha a miénk is lenne, akkor ez a kijelentés nem volna igaz. Ha igazságon alapulna az a hit, amely szerint az ember természettől fogva halhatatlan lény, akkor a Biblia nem jelentené ki, hogy egyedül Istené a halhatatlanság. Azonban maga Isten jelenti ki ezt a tényt a Szentírásban.

Az embernek keresnie kell az örök életet – ez azt bizonyítja, hogy születésénél fogva nem halhatatlan. A Biblia-vers még ennél is többet mond… Kijelenti, hogy az örök életet csak egy bizonyos feltétel mellett nyerhetjük el: ha kitartunk a jó cselekedetekben, hogy olyan jellemet fejlesszünk, amely visszatükröződése lesz Isten jóságos jellemének. Aki nem tart ki hűségesen a jó cselekedetekben, aki nem engedelmeskedik az igazságnak, az a Szentírás tanítása értelmében nem nyerheti el az örök élet ajándékát.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 9–10. o.)

Egyedül az evangélium ismerete és megélése az, ami biztosítja számunkra a halhatatlanságot a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus által. Ha az ember Isten nélkül keresi a halhatatlanság forrását különféle eszmék vagy tantételek által, akkor ugyanazt a hazugságot fogadja el, amit Sátán az Édenben indított el „világ körüli útjára” (1Móz 3,4).

És mondta a kígyó az asszonynak

 „És mondta a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg.” (1Móz 3,4) "Vajon ki tudhatja, hogy az ember lelke fölfelé száll-e, és az oktalan állat lelke a föld alá jut-e?" (Préd. 3,21);  "Íme, csupán azt találtam, hogy Isten az embereket egyenes lelkűnek teremtette, ők pedig sok elképzeléssel próbálkoznak.. és beszédük, mint a rákos fekély, terjed. Közülük való Hümenaiosz és Filétosz", (Préd. 7,29); "A szentségtelen, üres fecsegőket pedig kerüld, mert azok többnyire istentelenségre vezetnek, akik az igazságtól eltévelyedtek, amikor azt mondják, hogy a feltámadás már megtörtént, és feldúlják némelyek hitét." (2Tim. 2,16–18).

 

Ha végig tekintünk a különböző népek kultúráján, szokásain, vallásán és eszmerendszerén, akkor egyértelműen azt látjuk, amit bölcs Salamon leírt: „az emberek kerestek sok kigondolást” (Préd 7,29). Istentől eltávolodva a halál foglyai lettek, de hogy kitérjenek az azzal való szembesülés elől, hogy a „bűn zsoldja a halál” (Rm 6,23), kitaláltak sok mindent, hogy a halál tényével szemben vigasztalást találjanak. A halál utáni, a bűn következményétől független élet elgondolását nemzedékről nemzedékre örökítették. Azt állították, hogy az ember nem hal meg, legfeljebb a teste porlad el, de a lelke tovább él, és így az élet, bár megváltozott formában, de folytatódik. Ez a Biblia tanításától teljesen idegen és hamis állítás az Édenben hangzott el először, és azóta végig kíséri az egész világtörténelmet. „Bizony nem halsz meg”, elkövetheted a bűnt, ne félj a haláltól, nem leszel a foglya – ezt hazudta a kígyó az első emberpárnak, ellentmondva „az igazmondó Isten” szavainak.

„A lélek halhatatlanságának tana attól származik, aki már kezdetben azzal a hazugsággal vezette félre ősszüléinket az Édenben: »Nem fogtok meghalni«, holott Isten éppen az ellenkezőjét állította. Az egyházak, különböző vallások képviselői, kimagasló alakjai, a bölcselet, az irodalom az ősi kígyó ezen hazugságát védelmezték, és mellette törtek lándzsát a Biblia tanításának elferdítése és helytelen értelmezése árán.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 22. o.)

 

„Ez Sátán módszere Ádám korától egészen napjainkig, és nagy sikerrel alkalmazza. Arra akarja rávenni az embert, hogy kételkedjék Isten szeretetében, és kétségbe vonja bölcsességét… Sátán engedetlenségre csábítja az embereket, elhitetve velük, hogy a tudás csodálatos mélységei tárulnak fel előttük. De mindez csak csalás. Képzelt előrehaladásukra büszkén, Isten követelményeit lábbal taposva olyan ösvényre lépnek, amely romlásba, pusztulásba vezet.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 35–36. o.)

 

Ez az ördögi eszme, a lélek továbbélése valamilyen formában, szilárdan bevette magát az emberi gondolkodásba. Ebben a következők játszottak szerepet: a többség képtelen szóba állni azzal, hogy a halálban semmivé válunk; az örök élet vágya a legkorábbi időszak óta jelen van az emberi gondolkodásban; az általános vélekedés szerint testünk alacsonyrendű, porból formált anyag, de a lelkünk magasrendű, halhatatlan.

Egy katolikus teológus néhány gondolatát idézzük: „Az európai hagyománytörténetben két gondolatkör hatására alakult ki a halál utáni élet eszméje. Az egyik a lélek halhatatlanságának görög fogalma, a másik a holtak feltámadásának bibliai hite… Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, se a halálon aratott isteni győzelmet… A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül: a lélek a seol, az alvilág foglya lesz, a test elporlad a sírban.” (Nyíri Tamás: Remény vagy halál. Vigilia, 1978/11., 723., 725–726. o.)

Pál a Timótheushoz írt második levelében „rákfekélyhez” hasonlítja ezt a tanítást, amivel szigorúan tilos szóba állni, mert „feldúlja” a hitet. Ugyanezt vallotta a II. századi egyházatya,
Justinosz is.