Kereszténység a családban

 „Boldogságunk a szeretet, az együttérzés és az egymás iránti előzékenységünk ápolásától függ… Aki otthon keresztény, az mindenütt keresztény.”*

 Miért nélkülözhetetlen Isten segítsége családi kapcsolataink ápolásához?

1Krón 28,9 (vö. Zsolt 139,2–3. 15–16) • „…mert az Úr minden szívbe belát, és minden emberi gondolatot jól ért.”

Zsid 5,2 • „…képes együtt érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel…”

Zsid 4,15 • „…megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve, hogy nem vétkezett.” (Helyesbített fordítás.)

Egyedül Isten ismeri a teremtményeit. Gondolataikat, indítékaikat csak Õ látja. Az emberi személyiség – lelki és fizikai adottságaival, múltjával és jövőjével, indítékaival és természetével – átláthatatlan titok marad az emberi szem számára. Egyedül Atyánk ismeri genetikai örökségünket, formáltatásunk történetét, sőt a zsoltáros szerint még helyes önismeretre is csak

* Ellen G. White: Boldog otthon, 81. o.

Őáltala jutunk el (Zsolt 139,23–24). Milyen sokfélék is vagyunk! Vajon gondolhatta-e Dániel, hogy mi foglalkoztatja pogány uralkodója gondolatait (Dán. 2,29)? Isten azonban látta, és válaszolt Nabukodonozornak úgy, ahogyan ő is megérthette. Ennek során használta fel Dánielt is üzenete tolmácsolására. Isten segítsége nélkül, anélkül, hogy átéreznénk kicsinységünket, lehetetlen vállalkozás egymásra jó hatással lennünk, akár csak legszűkebb környezetünkben is. De nem csak tudásban, emberismeretben vannak hiányosságaink. Krisztus eljött, és alázattal, önzetlenül azonosult teremtményei sorsával. Küzdelmeiket, kísértéseiket maga is elszenvedte, megízlelte. Ennek az isteni szeretetnek a szemlélése és egyre mélyebb megértése tehet alkalmassá minket az embertársainkkal való értelmes együttélésre. Ezt a lelkületet tanulhatjuk meg az Emberfia Krisztustól, aki soha „nem szemeinek látása szerint ítél” (Ésa 11,3).

A lélek halhatatlanságának ördögi eszméje

 „Amikor bemész arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ad neked: ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek utálatosságai szerint. Ne találtassék közötted, aki fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, és az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened előled.” (5Móz 18,9–12)

„És ha ezt mondják nektek: »Tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik sipognak és suttognak« – hát nem Istenétől tudakozik-é a nép? Az élőkért a holtaktól kell tudakozni? A tanításra és bizonyságtételre hallgassatok! Akik nem ekként szólnak, azoknak nincs hajnaluk.” (Ésa 8,19–22)

 

Lásd még: 1Sám 28. fej., vö. 1Krón 10,13; 2Kor 11,14–15,

Mt 24,24.

 

„A spiritizmus az okkultizmus egyik részterülete, elhunyt lelkek megjelenésében való hitet jelent. A spiritizmus már az ókorban is ismert volt. Sok őskori népnél találunk leírásokat különböző médiumokról, akik meghalt emberek lelkeivel próbáltak kapcsolatot teremteni élők és holtak között. Izráel népének prófétái hangsúlyozottan figyelmeztették a népet e pogány környezetben gyakorolt szokások veszélyére…

A Biblia viszonyulása ehhez a problémához teljesen világos: elutasítja azt a gondolatot, hogy a halál után elkezdődik egy másik élet, és ezzel minden további lépést elvet, hogy halottak lelkeivel kapcsolatba lépjen egy hívő ember. Mielőtt Izráel az ígéret földjére belépett volna, az Úr világos utasítást adott nekik (5Móz 18,9–12).

A Biblia azért tiltja a halottaktól való tudakozódást, mert ha az ember halottakkal akar kapcsolatba kerülni, akkor valójában az Ellenséggel kommunikál, és Sátán rabszolgájává válik. Erről szól az endori tragédia is (1Sám 28. fej.).

Sámuelt felidézni, felhozni a halottak közül? Embereket felhozni a halálból – erre csak Isten képes, de egyetlen ember sem, semmilyen médium. Fontos kérdés az is, hogy vajon a jósnő általi felidézés megfelelne Isten prófétája viselkedésének és méltóságának, aki egész életében harcolt a jövendőmondók és halottidézők ellen…” (Gustav Tobler: Nincs többé halál, 198., 222., 228–229. o.)

 

„Sátán e két nagy tévedéssel: a vasárnappal és a lélek halhatatlanságának tanával fogja csalása foglyaivá tenni az embereket.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 522. o.)

 

Az Újszövetség ugyanolyan határozottsággal óv minket ettől a veszélytől, amely a végidőben gyakorolja majd a legnagyobb hatást. Jézus határozottan elénk tárta, hogy a végidőben Sátán az egész világra kiterjedően emberek millióit fogja megtéveszteni, azokat, akik nem tudakozzák az Írásokat.

 

„Pusztán ez a szó: ördöngösség, megvetést vált ki az emberekből. Azt az állítást, hogy az ember ördögi lelkekkel érintkezhet, középkori mesének tartják. A spiritizmus azonban, amely híveinek százait, ezreit, sőt millióit tartja számon, utat talált a tudományos körökbe, betört az egyházakba, pártfogásra lelt a törvényhozó testületekben, sőt az uralkodók között is. Ez az óriási csalás, a régi időkben kárhoztatott és megtiltott boszorkányság új álarcot öltött.

Kevés embernek van helyes fogalma a spiritizmus megtévesztő hatásáról, és a befolyásával járó veszélyről. Sokan csupán kíváncsiságból barátkoznak vele, de nem hisznek igazán benne. A gonosz lelkek hatalma előtti meghódolásnak még a gondolata is rémülettel tölti el őket. De tiltott területre merészkednek, és a nagy hatalmú pusztító akaratuk ellenére uralkodik rajtuk. Csak egyszer hallgassanak rá, többet nem engedi ki őket a markából. Képtelenek saját erejükből elszakadni az igéző, csábító varázslattól. Csak Isten hatalma – a hittel elmondott imára válaszként – tudja megszabadítani ezeket a tőrbe csalt lelkeket.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, A spiritizmus c. fej.)

Mi történik az emberrel halála után?

 „A por földdé lenne, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta azt.” (Préd 12,9)

„Az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk nincs többé, mivelhogy emlékezetük elfelejtetett. Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett, és többé semmi részük nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik.” (Préd 9,7–8)

„Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (Jn 5,28–29)

 

A Biblia alváshoz hasonlítja a halál állapotát: "Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, ugyanúgy Isten Jézus által, vele együtt előhozza azokat, akik elaludtak".1Thes. 4,13;  

További igék:   Jn 11,11–14; Ap csel 7,60; Dn 12,2.

 

Sokak számára gyötrő gondolat: ha egy ember meghal, hová kerül, hol van a lelke, lát-e bennünket felülről, vagy a pokolban szenved?

Mit válaszol a Biblia ezekre a kérdésekre?

Sátán az életnek ezen a területén tudta leginkább csalásának foglyává tenni az embereket. Mind a mai napig egy olyan tanítással vezeti félre a Szentírást nem olvasó, avagy félreértelmezett igék alapján elhitetett, emberi hagyományokban bízó tömegeket, amit a történelmünk hajnalán indított útjára. „Ne aggódj: ha meghalsz, a lelked él tovább, ha családtagjaid halnak meg, lehet, hogy a testük elporlad, de a lelkükön keresztül felülről látnak téged, ott vannak fenn! A gonosz emberek a pokolban fognak szenvedni egy örökkévalóságon át!” Döbbenetes hazugságok, amelyek sajnos megnyugtatóan hatnak az emberek érzelemvilágára – a halál mégsem vette el tőlem a családtagjaimat, élnek tovább egy megváltozott formában, mindennap látnak, ők már jó helyre kerültek –, ezért sokan szóba sem kívánnak állni a Szentírás erre vonatkozó kijelentéseivel. Ez is olyan kérdés, amelyben nagyon felkészülteknek kell lennünk, mert Sátán leginkább ezen a ponton vezetett félre és tett csalása áldozatává sokakat.

Félreértést okozhat, hogy a legtöbb Bibliafordítás egyaránt a lélek szóval adja vissza a héber szövegben előforduló ruach és nefes szavakat. A ruach szót így lehetne pontosabban fordítani: az élet lehelete (a héber nösámá szó is ugyanezt jelenti), amíg a nefes az ember belső lelkivilágát, személyiségét jelöli, amely csak addig él, amíg az ember életben van, tehát nem egy testen kívül élő lelket jelent.

Prédikátor 12,9-ben, ahol azt olvashatjuk, hogy a lélek viszszatért Istenhez, aki adta azt, a ruach szó áll a héber szövegben, amely az élet leheletét jelenti, és nem egy olyan lelket, ami a testen kívül létezne és öntudattal rendelkezne.

„Egyáltalán nem a lélek halhatatlanságáról van szó ebben a bibliai kijelentésben, ahogyan később értelmezték, hanem csupán arról, hogy Isten visszavonja az életet, amelyet Ő adott valamikor.” (Auguste Sabatier) „A szerző elgondolása szerint az élet lehelete, a személytelen élet az, ami visszatér Istenhez, a nefes azonban, az emberi személy, egyéniség a seolba (a halottak tartózkodási helyére) száll alá, ahol nem foglalkoznak semmivel, nincs gondolkodás, nincs ismeret, nincs bölcsesség.” (Charles Bruston – mindkettőt idézi Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története – A Szentírás tanításának kézikönyve)

Amikor egy ember elhalálozik, akkor halála pillanatában eltávozik belőle az éltető lehelet, amelyet Isten az orrába lehelt élete kezdetén, amitől élő lélekké vált (1Móz 2,7), így az ember újból csupán holtestté válik, éltető lehelet nélkül.

„Valótlanság az, hogy a halál csak egy újabb formában való folytatása az életnek. Valótlanság az, hogy a halál egy tökéletesebb élet kezdetét jelenti. Valótlanság az is, hogy a halál a kínszenvedések kezdete. A halál az élet teljes és tökéletes megszűnését jelenti. A halál tehát sem jó, sem kínos folytatása az életnek… A halálban többé nincs semmiféle élet. Nem él többé szellemünk, nem létezik többé lelkünk, sem értelmünk, sem öntudatunk, nincsen többé emlékezőképességünk. Mindaz elmúlt, ami az élő embert képezte. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy nincs egy eljövendő élet. Igenis lesz majd egy eljövendő, örök élet – amely azonban nem közvetlen folytatása a jelenvalónak. Az egészen más élet, és nem a halálnál, hanem a halottak feltámadásával kezdődik.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 21–22. o.)

 

Ellen White leírja életrajzában, milyen félelmet ébresztett benne a gyermekkorában hallott tanítás a halál utáni életről és az örök gyötrelemről:

„Gyülekezetemben az igazság szigora elhomályosította és beárnyékolta Isten irgalmát és szeretetét. Nagy szívszorongást éltem át ezekben a napokban. Azt tanították nekem, hogy létezik egy örökké égő pokol, és amikor az Isten és reménység nélkül sínylődő bűnösök állapotára gondoltam, kétségbe estem. Féltem, hogy el fogok veszni, és az egész örökkévalóságon át élőhalottként szenvedek majd. Állandóan előttem lebegett az a borzalmas gondolat, hogy bűneim túl nagyok, hogy megbocsáttassanak, s így örökre elveszek. Mélységesen hatott rám az a borzalmas leírás, melyet az elveszett lelkekről hallottam. A prédikátorok eleven képekkel ecsetelték az elveszettek állapotát. Azt tanították, hogy Isten csak a megszentelteket akarja megmenteni, az Atya szeme állandóan rajtuk pihen, Isten a könyveket pontosan és végtelen bölcsességgel maga vezeti: minden elkövetett bűnünket leírja, és annak igazságos büntetését megkapjuk. Sátánt sóvárnak jellemezték, aki mohón kapja el áldozatát, hogy a legmélyebb szívszorongásba ejtse, és egy örökké égő pokol borzalmai közepette örvendjen szenvedéseinken. Ahol ezrek és ezrek, a tűz hullámaiban tekergőző áldozatok kínlódásuk közepette így kiáltanak fel: »Meddig, Uram, meddig?« Ekkor ez a válasz mennydörög a mélység felé: »Az örökkévalóságon át!« Majd az olvadt hullámok ismét átfogják az elveszetteket, és lehúzzák egy állandóan háborgó tűztenger mélyébe.

Ez a borzalmas leírás olyan hatást tett rám, hogy verejtékeztem, és nehezemre esett, hogy félelmemben fel ne kiáltsak, mert szinte éreztem már a kárhozat szenvedéseit… Mennyei Atyánkat kényúrnak mutatták be, aki a kárhozottak szenvedéseiben gyönyörködik, és nem mint a bűnösök szerető, részvétteljes barátját, aki teremtményeit emberi elmével fel nem fogható módon szereti, s azt kívánja, hogy mindegyikük eljuthasson az Ő országába… Amikor azon tűnődtem, hogy a világmindenség Teremtője az istenteleneket a pokolba küldi, ahol a végtelen örökkévalóságon át égnek, szívem összeszorult, és kételkedtem abban, hogy ilyen borzalmas kényúr valaha is lehajol hozzám, és engem a bűnösöket sújtó ítélettől megment.

Mennyi gyötrelemtől és bánattól szabadultam volna meg, ha megmutatják nekem az igazságot, amelyet nem ismertem. Ha többet mondtak volna nekem Isten szeretetéről, mint az Ő szigorúságáról, akkor jellemének szépsége és dicsősége mély és komoly szeretettel töltött volna be Alkotóm iránt.” (Ellen G. White: Életünk és munkánk, 9–10. o.)