Hogyan, milyen testben tért vissza Jézus a mennybe

 ... és ült Isten jobbjára? Mi a jelentősége ennek számunkra?

Jel 1,9–10.12–13.17–18 • „Én, János, aki néktek atyátokfia is vagyok… a szigeten voltam, amely Pátmosznak neveztetik… Lélekben voltam ott az Úrnak napján, és hallottam hátam mögött nagy szót, mint egy trombitáét… Megfordultam azért, hogy lássam a szót, amely velem beszélt, megfordulván pedig láttam hét arany gyertyatartót, a hét gyertyatartó között pedig hasonlót az Emberfiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve… Mikor pedig láttam őt, leestem az ő lábaihoz, mint egy holt. Reám vetette az ő jobb kezét, mondván nékem: Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő, pedig halott voltam, és íme élek örökkön-örökké.”

Eféz 2,5–7 • „Minket, akik holtak voltunk vétkeink miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, és együtt feltámasztatott, együtt ültetett a mennyben Krisztus Jézusban, hogy megmutassa a következendő időkben kegyelmének felséges gazdagságát, hozzánk való jóságából, a Krisztus Jézusban.”

- Mi minden tette bizonyossá János számára, hogy szeretett Mestere jelent meg előtte? Milyen örömhírt közvetít nekünk az Efézusiakhoz írt levélből idézett ige?

Amint az apostol megfordult, hét arany gyertyatartót vett észre, és mindjárt ez után egy fenséges lényt a gyertyatartók között. A gyertyatartóknak fordított szó az eredeti szövegben lámpás. Különálló lámpaállványoknak kellett lenniük, mert az Emberfiához hasonló személy köztük állt. Őt így írta le János: „hasonló az Emberfiához”. Az Emberfia elnevezés ószövetségi profetikus megjelölés a Messiásra vonatkozóan (lásd Dn 7,13; Zsolt 8,5), amelyet Jézus következetesen önmagára alkalmazott. Az apostol tehát szeretett Mesterét ismerte fel a neki megjelent és hozzá szóló dicsőséges lényben. A názáreti Jézust, akinek éveken át a tanítványa volt, akivel együtt járta Palesztina tájait. Nyilván azért fogalmaz úgy, hogy az, akit látott, „hasonló volt az Emberfiához”, mert isteni dicsőség övezte, és bár Õ volt a jól ismert, szeretett személy, mégis titokzatosnak és megközelíthetetlenül hatalmasnak tűnt.

János az 1. század vége felé kapta ezt a látomást. A mennyből isteni dicsőségben megjelenő Jézus azonban most is az Emberfiához volt hasonló! A mennyei lény dicsőségétől holtként földre bukó apostol úgy nyerte vissza az öntudatát és erejét, hogy az Emberfiához hasonló megérintette és megszólította: „Rám vetette jobb kezét, mondván nékem: Ne félj! Én vagyok, az Első és az Utolsó…” Ez a megnyugtató szó bizonyára nem a sok víz robajával hangzott, mint előzőleg, hanem azon a „halk és szelíd hangon”, amelyet Illés próféta is hallott egykor (lásd 1Kir 19,7–13). János számára már hangszínében is ismerős lehetett a neki szóló bátorítás, de megfogalmazásában mindenképpen. A következő részlet Máté evangéliumából tanúsítja ezt: „Mikor látták a tanítványok, hogy ő [Jézus] a tengeren járt, megrémültek, mondván: »Ez kísértet.« És a félelem miatt kiáltoztak. De Jézus azonnal szólt hozzájuk, mondván: »Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!«” (Mt 14,26–27; 

„Én vagyok, az Első és az Utolsó…” – hangzott tovább a szózat Jánoshoz. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy az a „halk és szelíd hang”, amely az ismerős „ne félj, én vagyok” szavakat intézi hozzá, s a jól ismert módon áldó, gyógyító kezét helyezve rá, ugyanannak a megrendítően dicsőséges lénynek a szava és mozdulata, aki előtt az imént holtként esett a földre.

„Krisztus megszentelt emberi testben ment a mennybe. Így uralkodik majd az örök korokon át, hiszen az Isten városában élő összes embert megváltotta.” (Ellen G. White: GK Biblia-kommentár, 7/A, „A Te Igéd igazság”, 159. o.)

Az Efézusi levélből idézett ige hatalmas ígéret: Jézusnak nemcsak a feltámadása előkép és ígéret a megváltottak feltámadását illetően, hanem a mennybemenetele és Isten jobbjára ülése is. Az üdvözültek hozzá hasonlóan belépnek majd a mennybe, és „királyiszéket kapnak” Ővele együtt Isten trónjánál. „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyszékembe üljön velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében.” (Jel 3,21)

Isten könyörülő szeretete, ha imádkozunk hozzá

Nincs egyetlen ima - ha dadogva hangzik is -, nincs egyetlen könnycsepp - ha titkon hull is -, nincs egyetlen őszinte vágy Isten után - ha gyenge is -, amellyel Isten Lelke ne azonosulna. Sőt, még mielőtt az ima felhangzik, vagy a szív sóvárgása kifejezésre jut, Krisztus lelkierőt küld annak az embernek, akinek szívét kegyelme érintette.

  Mennyei Atyád elveszi tőled bűnnel szennyezett ruhád. Zakariás példázatba burkolt, örökszép próféciájában Jósua, az Úr angyala előtt szennyes ruhában álló főpap a bűnöst ábrázolja. E szavakat az Úr mondja: "Vegyétek le róla a szennyes ruhákat! És monda néki: Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged! ... Feltevék azért fejére a tiszta süveget, és ruhákba öltözteték őt" (Zak 3:4-5). Isten így fog téged is felöltöztetni "az üdvnek ruháival", és betakarni "az igazság palástjával". "Ha cserények* között hevertek is: olyanok lesztek, mint a galambnak szárnyai, amelyeket ezüst borít, vagy mint vitorla-tollai, amelyek színarany fényűek" (Ésa 61:10; Zsolt 68:14).
  Bevisz dísztermébe, és zászló lesz feletted szerelme. (Lásd Énekek 2:4.) "Ha az én utaimban jársz" - mondja az Úr -, "ki- s bejárást engedek néked ez itt állók között" (Zak 3:7.) - az Isten trónját körülvevő szent angyalok között.
  "Amint örül a vőlegény a menyasszonynak, akként fog néked Istened örülni." "Ő megtart; örül te rajtad örömmel, hallgat az Ő szerelmében, énekléssel örvendez néked" (Ésa 62:5); (Sof 3:17). A menny és a föld az Atyával együtt örvendezve énekli: "Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott."
  A Megváltó példázatában eddig nincs egy disszonáns hang sem, amely megzavarná az osztatlan örömet. Most azonban Krisztus másféle lelkületről tesz említést. Amikor a tékozló fiú hazajött, az idősebb fiú "a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és táncot. És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az? Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharaguvék és nem akara bemenni." (Luk 15:25- 28) Az idősebb fiú nem osztozott az atya aggodalmában, és nem leste, hogy öccse jön-e már. Ezért nem osztozik az atya örömében sem, amikor a tévelygő hazatér. Az örvendezés hallatán semmi örömet nem érez. Egy szolgától megkérdezi, hogy miért ez az ünnepség, és a válasz felkelti irigységét. Nem megy be, hogy üdvözölje elveszett testvérét. Sérti a tékozló iránti kedvesség.
  Amikor az atya kijön, hogy megintse, a fiú gőgös és gyűlölködő természete megmutatkozik. Azt hangoztatja, hogy élete atyja házában a viszonzatlan szolgálat körforgása, és ezt most kicsinyeskedve szembeállítja a hazatérő fiú iránti megkülönböztetett bánásmóddal. Ezzel elárulja, hogy szolgálata inkább szolgai, mint gyermeki. Amikor élvezhette volna atyja közelségét, inkább azon a hasznon járt az esze, amely elővigyázatos életéből fakad. Szavai arról árulkodnak, hogy ezért mondott le a bűn örömeiről. Ha pedig az atya most kisebbik fiát is részesíti ajándékaiban, méltánytalan vele, az idősebbel. Irigyli testvérétől az atya jóindulatát. Világosan kifejezésre juttatja, hogy az atya helyében nem fogadta volna be a tékozlót. Még testvérének sem ismeri el. Csak hidegen "a te fiad"-nak mondja.
  Az atya szeretettel bánik vele is. "Fiam - mondja -, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!" (Luk 15:30-31) Hiszen az évek során, amíg öcséd járta a világot, te élvezhetted társaságomat!
  A gyermekek mindenben dúslakodtak, ami boldogságot adhat. A fiúnak nem lett volna szabad felvetni a jutalom és ajándék kérdését. "Mindenem a tiéd!" Neked csak bíznod kell szeretetemben, és elfogadnod az ajándékot, amelyet oly bőven mérek.
  Az egyik fiú egy időre elhagyta családját, és nem vett tudomást az atya szeretetéről. De most visszatért, és az öröm árja elűzött minden nyugtalanító gondolatot. "Ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott." (Luk 15:32)
  Ráébredt-e az idősebb fiú arra, hogy milyen kicsinyes és hálátlan? Megértette-e, hogy jóllehet öccse gonoszul cselekedett, akkor is a testvére? Megbánta-e irigységét és könyörtelenségét? Krisztus erről hallgatott, mert a történet, amelyről a példázat szól, még játszódott. Krisztus hallgatóinak kellett eldönteniük, hogy miként végződjék.
  Az idősebb fiú a Jézus-korabeli, megtérni nem akaró zsidókat és minden kor farizeusait ábrázolja. A farizeusok megvetik az általuk  vámszedőnek vagy bűnösnek tartott embereket. Mivel nem követnek el látványos bűnöket, önigazultak. Krisztus saját érveiket fordította e gáncsoskodók ellen. Mint a példázatban szereplő idősebb fiú, különleges kiváltságokat kaptak Istentől. Isten családjában a fiú helyére tartottak igényt, de lelkükben béresek voltak. Nem szeretetből szolgáltak, hanem a jutalom reményében. Szemükben Isten szigorú gazda volt. Látták, hogy Krisztus felkínálja a vámszedőknek és bűnösöknek kegyelmi ajándékát ingyen - azt az ajándékot, amelyet a rabbik csak fárasztó munkával és vezekléssel próbáltak megszerezni -, és megsértődtek. A tékozló hazatérése, amely örömmel töltötte el az Atya szívét, csak irigységet keltett bennük.
  A farizeusokat is olyan meleg szeretettel intette és kérlelte a menny, mint a példázatbeli atya idősebb fiát. "Mindenem a tiéd" - nem mint bér, hanem mint ajándék. Te is csak úgy kaphatod, mint a tékozló fiú - meg nem érdemelten. Az Atya szeretetből adja.
  Az embert önigazultsága nemcsak arra készteti, hogy hamis színben tüntesse fel Istent, hanem arra is, hogy felebarátaival szemben szeretetlen és gáncsoskodó legyen. Az önző, irigy idősebb fiú leste testvérét, hogy megbírálja minden tettét, és hibáztassa a legkisebb fogyatékosságért is. Minden tévedését észrevette, minden hibás lépését eltúlozta. Így próbálta igazolni saját engesztelhetetlenségét. Ma sokan ugyanezt teszik. Amikor valaki először veszi fel a harcot a kísértések özöne ellen, ridegen, konokul becsmérlik és hibáztatják. Isten gyermekeinek mondják magukat, de Sátán szellemében járnak el. Felebarátaikkal szembeni magatartásuk miatt Isten színétől nem sugározhat rájuk fény.
  Sokan kérdezgetik: "Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olajpatakokban?" Pedig "megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel" (Mik 6:6-8).
  A szolgálat, amelyet Isten kedvel, ez: "hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek? ... és tested előtt el ne rejtsd magadat" (Ésa 58:6.7). Ha felismered, hogy bűnös vagy, és tudod, hogy téged is csak mennyei Atyád szeretete mentett meg, akkor mélységesen szánod a bűnben szenvedőket. Többé nem leszel irigy és gáncsoskodó a bűnbánat láttán. Amikor az önzés jege leolvad szívedről, éppúgy fogsz érezni, mint Isten; osztozol az elveszettek megmentésén érzett örömében.
  Isten gyermekének mondod magad. Hogy ez az állításod igaz legyen, a "te testvéred" az, aki "meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott." A legszorosabb kötelékkel fonódik hozzád, mert Isten elismeri őt fiának. Ha nem vállalsz közösséget vele, akkor csak béres vagy a háziak között, nem pedig gyermek Isten családjában.
  Az öröm akkor sem szűnik meg, ha te nem mész üdvözölni elveszett testvéredet! A hazatérőnek meglesz a helye az Atya mellett és az Atya szolgálatában. Akinek sok bűnét bocsátotta meg Isten, az nagyon szeret. Te pedig kint maradsz a sötétben. Mert "aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet" (1 Jn 4:8).

Lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban

„Lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban, és a földön pogányok szorongása a kétség miatt, amikor a tenger és a hab zúgni fog, amikor az emberek elhalnak a félelem miatt, és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei megrendülnek. És akkor meglátják az embernek Fiát eljönni a felhőben, hatalommal és nagy dicsőséggel.” (Lk 21,25–27)

„A föld megfertőztetett lakosai alatt, mert áthágták a törvényeket, a rendelést megszegték, megtörték az örök szövetséget.” (Ésa 24,5)

„Romlással megromol a föld, töréssel összetörik a föld, rengéssel megrendül a föld, inogva meging a föld, miként a részeg, és meglódul, mint a kaliba, s reá nehezedik bűne és elesik, és nem kel fel többé!” (Ésa 24,19)

 

Jézus Krisztus a visszajövetelével összefüggésben azt hangsúlyozta, hogy ennek a rendkívüli eseménynek előjelei lesznek. Ezek ismeretében nyomon követhető majd az üdvtörténelem alakulása: „Azonképpen ti is, amikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt.” (Mt 24,33) A jelül szolgáló, alapvetően természeti és társadalmi jellegű események megrázkódtatásként érik majd az egész világot, és nagyrészt a saját bűnei következtében sújtják az emberiséget. Azért romlik meg a föld – a természetet is beleértve –, mert lakói áthágták a törvényeket. Pontosan ez történt az első bűnesetet követően is.

Kiterjedt és baljós jövőt sejtető voltuk miatt ugyanakkor ezek a természeti és társadalmi változások és megrázkódtatások arra is alkalmasak, hogy a Bibliát és Istent nem ismerő emberek lelkében is kérdések ébredjenek az emberiség jövőjét illetően, s mindenki érzékelje, hogy valami rendkívüli esemény van készülőben.

A végidő beköszöntét – Jézus Krisztus idézett kijelentésének megfelelően – messzire ható, figyelmeztető erejű természeti jelenségek adták tudtára az emberiségnek.

 

„A próféta nemcsak megjövendöli Krisztus eljövetelének módját és célját, hanem azokat a jeleket is felsorolja, amelyekből közelsége felismerhető. Jézus mondta: »Lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban.« (Lk 21,25) »A nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, az ég csillagai lehullanak, és az egekben levő hatalmasságok megrendülnek. És akkor meglátják az embernek Fiát eljönni a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.« (Mk 13,24–26) Ezek a jelek a XVIII. század végén kezdtek teljesedni. 1755-ben volt a történelem legszörnyűbb földrengése. Bár az emberek általában a lisszaboni földrengésként emlegetik, de kiterjedt Európa, Afrika és Amerika nagy részére…

A prófécia a nap és a hold elsötétedését említi következő jelként. Ez huszonöt évvel később következett be. Megjelenését az a tény tette még megdöbbentőbbé, hogy a próféta megjövendölte teljesedésének pontos idejét is. Amikor a Megváltó az Olajfák hegyén tanítványainak az egyház sokáig tartó megpróbáltatásáról, az 1260 éves pápai üldözésről beszélt – amelynek a megrövidítését megígérte –, említést tett bizonyos eseményekről, amelyek megelőzik eljövetelét, és meghatározta, mikor tűnik fel közülük az első: »Azokban a napokban, az után a nyomorúság után, a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik.« (Mk 13,24) Az 1260 nap, illetve év 1798-ban ért véget. Az üldözés negyed évszázaddal előbb majdnem teljesen megszűnt. Az üldözést követően, Krisztus szavai szerint, a nap elsötétedik. 1780. május 19-én teljesedett be ez a prófécia. Az egyik legmisztikusabb, máig meg nem magyarázott jelenségként áll előttünk az 1780. május 19-i sötét nap, New England teljes látható egének és légkörének rejtélyes elsötétedése.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 17. fej.)

 

Közvetlenül Krisztus megjelenése előtt nagyobb mértékben ismétlődnek majd ezek a kozmikus jelenségek.