Az igazak és a gonoszok feltámadása

 „Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, Jézus által, ővele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először, akik meghaltak a Krisztusban. Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elé a levegőbe, és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thess 4,14–17)

„Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra, mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk.” (1Kor 15,51–52, vö. Jn 5,28–29; Jn 6,40)

„Elküldi angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig.” (Mt 24,31)

„Ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,3)

 

A Szentírás beszél az igazak és a gonoszok feltámadásáról is, de időbeli különbség van a kettő között. Amikor Krisztus az ég felhőin megjelenik, megváltottaiért jön: azokért is, akik az évezredek során hitben éltek és reménységben haltak meg, és az élő igazakért, akik felkészülten várták eljövetelét. Az első feltámadás során életet nyert üdvözültek új, örök életre alkalmas testben jönnek ki sírjukból. Majd az élők is új testet kapnak, és a feltámadottakkal együtt elragadtatnak „az Úr elé, a levegőbe” (mivel Krisztus ekkor még nem lép a földre), majd vele és az angyalokkal együtt a mennybe. Nincsen tehát „titkos” elragadtatás, a halottak sincsenek még a mennyben, hanem a sírban nyugodva várják Krisztus visszatérését, és mindenki együtt nyeri el a Megváltója által biztosított üdvösséget.

 

„Az igazak az örök ifjúság frissességével és elevenségével támadnak fel. Isten kezdetben nemcsak a saját jellemének, de alakjának és arcának hasonlatosságára is teremtette az embert. A bűn azonban eltorzította Isten képmását az emberben. De Krisztus eljött, hogy visszaadja azt, ami elveszett. Át fogja változtatni a mi nyomorúságos testünket, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez. Az élő igazak »nagy hirtelen, egy szempillantásban« elváltoznak. Isten szava nyomán megdicsőülnek, Isten halhatatlanná teszi őket, és az angyalok »egybegyűjtik az Ő választottait a négy szelek felől, a föld egyik végétől a másik végéig«. Most boldogan énekelve együtt emelkednek fel Isten városába.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, Isten népe megszabadul c. fej.)

Jézus visszajövetele: A „millennium”, vagyis az ezer év alatt a mennyben és a földön

 „Láttam királyiszékeket, leültek azokra, és adatott nékik ítélettétel… és éltek és uralkodtak Krisztussal ezer esztendeig.” (Jel 20,4)

„Mígnem eljött az öregkorú (akinek a kora nagy, az örökkévaló), és az ítélet adatott a magasságos egek szentjeinek; és az idő eljött, és elvették az országot a szentek.”

 (Dn 7,22)

„Nem tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg? És ha ti ítélitek meg a világot, méltatlanok vagytok-e a legkisebb dolgokban való ítéletekre? Nem tudjátok, hogy angyalokat fogunk ítélni, nemhogy életszükségre való dolgokat?” (1Kor 6,2–3)

„Láttam egy angyalt leszállni a mennyből, akinél volt a mélység kulcsa, és egy nagy lánc a kezében. És megfogta a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán, és megkötözte ezer esztendőre, és vetette a mélységbe, s bezárta azt és bepecsételte felette, hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő; azután el kell néki oldoztatni egy kevés időre.” (Jel 20,1–3)

 

A végső, egyetemes ítélet első szakasza, a hívők életének vizsgálata 1844-ben kezdődött, és lezárult Krisztus eljövetele előtt.

A második szakaszában azoknak az esete tárul fel, akik nem igényelték Isten kegyelmét. Amikor Isten bevonja megváltottait is az ítélet munkájába, feltárja előttük a „sötétség titkait és a szívek tanácsait”, tehát a rejtett indítékokat és titkos cselekedeteket is. Így mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, hogy Isten mindent megtett a megmentésükért, és önmagukat zárták ki a mennyből. Ez az időszak a megváltottak számára a földi történelem igazi megértését, átértékelését is jelenti. A menny szent légkörében, Isten jelenlétében tisztábban láthatják a bűn megrontó hatalmát és ragályos voltát, és megértik, miért „nem mehet be oda semmi tisztátalan”. Az ezer év alatt szerető Megváltójuk segítségével begyógyulhatnak azok a lelki sebek, fájó emlékek, amelyek embertársaikkal kapcsolatban támadtak bennük.

Az ezer év alatt Földünk puszta és kietlen, az utolsó napok kataklizmái, a földrengések, szökőárak mindent romba döntöttek. Az üdvözültek elragadtatása után nem maradnak itt élő emberek, csupán Sátán és angyalai, akik a pusztulás okozói voltak.

 

„Sátán ezer évig mérhetetlen szenvedések között kóborol a kihalt földön, és látja Isten törvénye elleni lázadásának következményeit. Az általa okozott bűnökért bűnhődnie kell.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, A Föld pusztulása c. fej.)

Jézus visszajövetele: A végső ítélet

 

„Amikor eltelik az ezer esztendő, Sátán eloldatik fogságából. És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévő népeket, a Gógot és a Magógot, hogy egybegyűjtse őket háborúra, akiknek száma, mint a tenger fövenye. És feljöttek a föld szélességére, és körülvették a szentek táborát és a szeretett várost, és Istentől a mennyből tűz szállt alá, és megemésztette azokat. És láttam egy nagy fehér királyiszéket, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnt a föld és az ég, és helyük nem találtaték. És láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állni Isten előtt; és könyvek nyittattak meg, majd egy más könyv nyittatott meg, amely az élet könyve, és megítéltettek a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint. A pokol pedig és a halál vettettek a tűz tavába. Ez a második halál, a tűz tava. És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvébe, a tűz tavába vettetett.” (Jel 20,7–15)

 

Az ezer év letelte után Jézus a megváltottak sokaságával és az „új Jeruzsálemmel” leszáll a Földre, egy számára elkészített helyre, és ekkor történik a gonoszok feltámadása. Amikor Sátán meglátja alattvalóit, akik a hatezer év során jó eszközei voltak, a hatalmas tömeg láttán újraéled benne a győzelem reménye. Az ő táborához képest Isten városa most is kisebbségnek és könnyen legyőzhetőnek tűnik előtte. Ezért még egy utolsó próbálkozással felkészül a döntő csatára: „körülveszik a szentek táborát és a szeretett várost”. Most azonban már Krisztusé a hatalom, és dicsőségének trónja előtt megrendülten áll meg a menthetetlenségét bizonyító hatalmas tömeg. Ekkor szembesíti őket az igaz Bíró minden cselekedetükkel, amely a mennyei feljegyzések alapján feltárul előttük.

 

„A gonoszoknak, mihelyt a könyvek megnyílnak és Jézus rájuk tekint, minden bűnük eszükbe jut. Rádöbbennek, hogy gőgjükkel és lázadásukkal milyen súlyosan megsértették Isten törvényét. A megejtő kísértések, amelyeket bűnös életükkel hívtak ki, az áldások, amelyekkel visszaéltek, Isten küldöttei, akiket semmibe vettek, az intések, amelyeket elvetettek, a gazdagon áradó kegyelem, amelyet konok, megátalkodott szívük visszautasított – mind megjelennek előttük.

Minden kétely, amely a hosszú küzdelem során az igazság és tévelygés kérdésében felmerült, most tisztázódik. A lázadás következményei, az isteni rendelkezések mellőzésének gyümölcsei minden értelmes teremtmény előtt nyilvánvalóak lesznek. Az egész világegyetem láthatja a különbséget Isten kormányzata és Sátán uralma között. Sátánt a saját cselekedetei ítélik el. Világossá válik, hogy Isten a nagy küzdelem során tett minden intézkedésében tekintettel volt népe örök érdekeire és a teremtett világokra. A bűn történelme az egész örökkévalóságon át tanúskodni fog arról, hogy minden teremtmény boldogsága szorosan összefügg Isten törvényének létezésével. A nagy küzdelem összes tényét látva az egész világegyetem hirdeti: »Igazságosak és igazak a te útjaid, óh szentek Királya!«

Istentől az égből tűz száll alá. A föld feltöredezik. Előkerülnek a föld mélyébe rejtett fegyverek. Emésztő lángokat lövell minden tátongó szakadék. Még a sziklák is tüzet fognak. Eljött a nap, amely lángol, mint a kemence. A roppant nagy forróságtól az elemek megolvadnak. A föld is megolvad, és ami rajta van, megég… A tisztító lángokban a gonoszok – a gyökér és az ágak – végül megsemmisülnek. Sátán a gyökér, hívei az ágak. Maradéktalanul lesújt rájuk a törvény szabta büntetés, ahogy azt az igazság megköveteli. A menny és a föld ezt látva a Teremtő igazságosságát hirdeti.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, A küzdelem véget ér c. fej.)