2024. január 9., kedd

A kétségbeesés zsoltára

 Zsoltárokkal imádkozva a hívő nemcsak szabadon fejezheti ki az imáját, hanem Isten mércéje szerint vizsgálhatja meg a tapasztalatát, amit az Úr jelenlétéből fakadó reménység és megerősítés elviselhetővé is tesz.

 (Zsoltár 22:1-32.) A karmesternek: „A hajnali szarvas” kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára. (2.) Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! (3) Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni. (4) Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei. (5) Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket. (6) Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg. (7) De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép. (8) Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: (9) Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte! (10) Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. (11) Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem. (12) Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen! (13) Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. (14) Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán. (15) Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. (16) Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. (17) Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. (18) Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. (19) Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. (20) Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre! (21) Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából! (22) Szabadíts meg az oroszlán szájából és a bivalyok szarvai közül engem, nyomorultat! (23) Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben. (24) Kik az Urat félitek, dicsérjétek őt, Jákób utódai, mind dicsőítsétek őt! Rettegjetek tőle, Izráel utódai, mind! (25) Mert nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja. (26) Rólad szól dicsére- 7 tem a nagy gyülekezetben, teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt. (27) Esznek az alázatosak, és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor! (28) A föld legvégéig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, őelőtte borul le a népek minden nemzetsége. (29) Mert az Úré a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken. (30) Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani. (31) Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek. (32) Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz. /RÚF/  

A Zsoltárokat imádságként elmondva a hívő új lelki magasságokba emelkedik, kifejezheti érzéseit, gondolatait, de nem marad ott, ahol éppen van. Isten előtt hagyhatja fájdalmának, csalódottságának, haragjának és kétségbeesésének terheit, bízva benne, bármilyen körülmények között is legyen.

Tápláljuk és ápoljuk a próféták és apostolok hitét – a hitet, amely megragadja Isten ígéreteit, és várja, hogy szabadulást hozzon, akkor és ahogyan jónak látja. A biztos prófétai beszéd végső beteljesülése a mi Urunk és megváltó Jézus Krisztusunk dicsőséges adventje lesz, amikor eljön, mint királyok Királya és uraknak Ura. A várakozási idő talán hosszúnak tűnik, és az embert lesújtják a csüggesztő körülmények. De bizakodóan mondjuk a prófétával együtt, aki a példátlan hitehagyás idején bátorította Júdát: „Az Úr azonban ott van szent templomában: csendesedjék el előtte az egész föld!” (Hab 2:20) Tartsuk mindig emlékezetünkben ezt a vigasztaló kinyilatkoztatást: „Mert ez a kijelentés meghatározott időre vonatkozik, hamarosan célhoz ér, és nem csal meg: ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el... Az igaz ember a hite által él.” (Hab 2:3-4) – (Próféták és királyok, 387./old.)


Bizalom a nehéz időben


 Minden keresztény tapasztalt már csüggesztő körülményeket, tudja, mi a szenvedés, amikor azt kérdezi, mit tesz az Úr, vagy miért engedi meg ezt vagy azt az életében. Hasonlókat éltek át a zsoltárírók is, és isteni ihletés hatására lejegyezték a tapasztalataikat.

(Zsoltár 44:1-27.) A karmesternek: Kórah fiainak tanítókölteménye. (2) Isten, saját fülünkkel hallottuk, elbeszélték nekünk apáink, mit vittél véghez napjaikban, a régi időkben. (3) Kezeddel népeket űztél el, őket pedig a helyükre plántáltad. Nemzeteket zúztál össze, őket pedig a helyükre küldted. (4) Mert nem a maguk fegyverével vették birtokba az országot, és nem a saját karjuk segítette meg őket, hanem a te jobbod és a te karod, a te orcád világossága, mert kedvelted őket. (5) Te vagy királyom, ó, Isten! Parancsodra megszabadul Jákób. (6) Általad verjük le ellenségeinket, neved segítségével tiporjuk el támadóinkat. (7) Mert én nem az íjamban bízom, nem a fegyverem segít meg engem. (8) Te segítesz meg ellenségeinkkel szemben, gyűlölőinket te szégyeníted meg. (9) Istent dicsérjük mindennap, neved magasztaljuk örökké. (Szela.)

 (10) Mégis elvetettél, megszégyenítettél minket, nem vonultál ki seregeinkkel. (11) Megfutamítottál az ellenség előtt, gyűlölőink kifosztottak bennünket. (12) Odadobtál minket, mint vágójuhokat, és szétszórtál a népek közé. (13) Potom áron adtad el népedet, nem szabtál magas vételárat érte. (14) Gyalázatossá tettél szomszédaink előtt, gúnyol és csúfol környezetünk. (15) Szóbeszéd tárgyává tettél a népek között, fejüket csóválják miattunk a nemzetek. (16) Mindennap szidalmaznak engem, szégyen borítja arcomat (17) a gyalázók és a káromlók szava miatt, az ellenség és a bosszúálló miatt. (18) Bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet. (19) Szívünk nem szakadt el tőled, lépteink sem tértek le ösvényedről. (20) Pedig a sakálok tanyájára űztél minket, és a halál árnyékát borítottad ránk. (21) Ha elfeledtük volna Istenünk nevét, és idegen istenhez emeltük volna fel kezünket, (22) nem vette volna-e észre Isten? Hiszen ő ismeri a szívnek titkait. (23) Miattad gyilkolnak minket naponta, vágójuhoknak tekintenek. (24) Serkenj fel! Miért alszol, Uram? Ébredj föl, ne taszíts el végképp! (25) Miért rejted el orcádat, miért felejted el nyomorúságunkat és ínségünket? (26) Lelkünk a porba hanyatlott, testünk a földhöz tapadt. (27) Siess segítségünkre! Válts meg minket irgalmadból! /RÚF/  

Zsoltárválasztás általában kizárólag a közösségi imáinkban kifejezett hangulatokat és szavakat tükrözi. Ez a szűkítés lehet annak a jele, hogy talán nem vagyunk képesek szembenézni az élet sötét valóságaival, esetleg kényelmetlenül érintenek. Talán néha úgy érezzük: Isten nem bánik velünk igazságosan, amikor szenvedés sújt le ránk, viszont nem tartjuk helyesnek, hogy hangot adjunk az efféle gondolatoknak az istentiszteleteken, sőt még egyéni imánkban sem. Vonakodásunk oda vezethet, hogy nem értjük meg az istentisztelet lényegét. Gyakran benne maradunk a saját érzelmeink általi megkötözöttségben, ha nem mondjuk el Istennek őszintén, nyíltan az érzéseinket és a nézeteinket imában. Így elzárkózunk a bizalomtól, amikor Istenhez fordulunk. Zsoltárokkal imádkozva biztosak lehetünk abban, hogy nem kell cenzúráznunk a saját szavainkat és az érzéseinket sem kell letagadnunk, amikor imádkozunk és istentiszteletet tartunk. A 44. zsoltár példának okáért segíthet a hívőknek szabadon és megfelelő módon kifejezni, hogy mit tapasztalnak, amikor ártatlanul szenvednek. A Zsoltárok imaként való elmondása segít az embernek tapasztalni a szólás szabadságát. Olyan szavakat ad az Ige, amelyek talán eszünkbe sem jutnának, vagy ki sem mernénk mondani azokat. „Nem pártolt el tőled a mi szívünk, sem lépésünk nem tért le a te ösvényedről: Noha kiűztél minket a sakálok helyére, és reánk borítottad a halál árnyékát” (Zsolt 44:19-20). Azonban figyeljük meg, hogyan kezdődik a 44. zsoltár! Az író arról beszél, milyen nagy dolgokat tett népéért Isten a múltban, tehát kifejezi: Istenben bízik, „nem az íjamban” (Zsolt 44:7, ÚRK). Ennek ellenére is érte baj a népet. A panaszok és sirámok listája hosszú, fájdalmas. Azonban mindeközben a zsoltáros Istenhez kiált szabadításért: „ments meg minket a te kegyelmedért” (Zsolt 44:27)! Vagyis a nehézségek között is tisztában van Isten létével és szeretetével.

"Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül, és kiszabadítja őket.” (Zsolt 34:8) Isten megbízza angyalait, hogy megvédjék választottait a veszedelemtől, „a dögvésztől, amely a homályban jár”, és „a döghaláltól, amely délben pusztít” (Zsolt 91:6). Számtalanszor beszéltek angyalok emberekkel, miként barát beszél a barátjával, és sokakat biztonságba helyeztek. Gyakran felemelte az angyalok bátorító szava a hűségeseket a csüggedésből, és magasabb rendű dolgokra irányította gondolataikat. Így vált lehetővé, hogy a hívők hitben láthatták a győzelmi koronát, a pálmaágakat, a fehér ruhákat és a győzők jutalmát: Isten ajándékát.

Az angyalok feladata: közeledni a szenvedőkhöz, megpróbáltakhoz és megkísértettekhez. Fáradhatatlanul munkálkodnak minden lélekért, akiért Krisztus meghalt. – (Az apostolok története, 153./old.)

Pál apostol ékesen tesz bizonyságot arról, hogy Isten milyen túláradóan gondoskodik minden megkísértett lélekről. Isten így bátorította: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” A menny megpróbált szolgája hálával és bizalommal mondta erre: „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12:9-10) – (Próféták és királyok, 386-387./old.)

Taníts minket imádkozni!

 „Egyszer, amikor egy helyen imádkozott, miután befejezte, azt mondta neki egyik tanítványa: Uram, taníts minket imádkozni, mint ahogy János is tanította a tanítványait!” (Lk 11:1, ÚRK) 

 Bizonyos keresztények között elterjedt nézet, miszerint csak a spontán, nem előre betanult imádság az igazi. Jézus tanítványai különleges áldásban részesültek, amikor kérték Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. Isten a Biblia közepébe helyezte A zsoltárok könyvét, egy imakönyvet, nemcsak azért, hogy bemutassa, miként imádkozott ókori népe, hanem ezzel bennünket is imádkozni tanít.

 A Zsoltárok kezdettől fogva formálták Isten népének – és így Jézusnak is – az imádságait. (1Krón 16:7, 9. Azon a napon bízta meg először Dávid Ászáfot és annak rokonságát, hogy magasztalják az Urat. (9) Énekeljetek, zengjetek zsoltárt neki, emlegessétek minden csodáját! /RÚF/ Neh 12:8. A léviták pedig ezek voltak: Jésúa, Binnúj és Kadmíél, Sérébjá, Jehúdá és Mattanjá, aki hozzátartozóival együtt a magasztaló éneklés vezetője volt. /RÚF/ Mt 27:46. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? /RÚF/ Ef 5:19. mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, /RÚF/]

 Isten népe az életútján haladt előre és fejlődött vele való kapcsolatában. Észben kell tartanunk, hogy ezek imádságok, és ilyen szempontból felbecsülhetetlen értéket képeznek, nemcsak a teológiai látás szempontjából, hanem azért is, mert gazdagítják és formálják egyéni, valamint közösségi imaéletünket.

 A Zsoltárokat imádkozva sok hívő rendszeres és gazdagító imaéletet alakított ki, tartott fenn.

 A mindennapi ima oly szükséges a kegyelemben való növekedéshez, a lelki élethez, mint a táplálék a testi egészség fenntartásához. Emelkedjünk fel gyakran imában Istenhez. Ha gondolataink elterelődnének, uralnunk kell azokat; a kitartó törekvés végül eredményre vezet, és később élvezetünkké válik az imádság. Krisztustól távol egy pillanatig sem érezhetjük magunkat biztonságban. Jelenlétét minden egyes lépésünknél biztosíthatjuk, de csak úgy, ha az általa kitűzött feltételeknek eleget teszünk. Legyen a hit a legfőbb dolog az életünkben. Minden egyéb ügy ennek legyen alárendelve. Minden testi, lelki és szellemi erőnket a keresztény küzdelembe kell beállítanunk. Ha erőt és kegyelmet kérve Krisztusra tekintünk, akkor olyan bizonyos lesz a győzelmünk, mint amilyen biztos, hogy Jézus meghalt értünk. – Megszentelt élet, 93./old.

 Krisztus azért jött el a világra, hogy megmentse, és a végtelen Istenhez vezesse a bukott embert. Jézus követői legyenek a világosság közvetítői. Istennel fenntartott közösségben adják tovább a mennytől kapott áldásokat a sötétségben és tévedések közt veszteglőknek. Énókot nem szennyezte be korának bűnözöne, miért szennyeződnénk hát be ma? Nekünk is, akárcsak Mesterünknek, szánnunk kell a szenvedő emberiséget, bőkezűen figyelembe kell vennünk a szerencsétlenek, ínséget szenvedők, kétségbeesettek érzéseit és szükségleteit. Akik valóban keresztények, azok igyekeznek jót tenni másokkal, s egyúttal úgy irányítják a beszédüket és a viselkedésüket, hogy fenn tudják tartani megszentelt békességüket. Isten elvárja tőlünk, hogy váljunk Üdvözítőnkhöz hasonló emberekké, viseljük magunkon a képmását, és kövessük életpéldáját. Az önzés és a világ szeretete nem a keresztény fa gyümölcse. Senki sem élhet kizárólag önmagának, mert azzal lemond Isten támogatásáról. – Bizonyságtételek, 5. köt., 113./old.

 A kísértések, melyeknek napjában ki vagyunk téve, szükségessé teszik az imát. Hogy Isten ereje – hit által – megtartson minket, óhajaink folyton-folyvást emelkedjenek fel csöndes fohászban segítségért, világosságért, erőért és tudásért… Kétféle életet kell élnünk: a gondolkodás és a cselekvés életét, a csöndes fohászkodás és a becsületes munka életét… A léleknek, mely napi komoly imával Istenhez folyamodik erőért, támaszért, képességért, nemes céljai lesznek, világosan fölfogja az igazságot és kötelességét (magasak lesznek a céljai), s folyvást éhezni és szomjazni fogja az igaz, szent életet. Az Istennel való kapcsolat fenntartásával képesek leszünk rá, hogy másokkal érintkezve szívünkben honoló fényt, békét, nyugalmat árasszunk rájuk, s a tántoríthatatlan hűség példáját állítsuk eléjük a végzett munkánkkal. – Bizonyságtételek, 4. köt., 459./old.

Pál Athénból Korintusba utazott

  (ApCsel 17:16-34). Miközben Pál Athénban várta őket, háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal. (17) Nap mint nap ...