Ki az én felebarátom?

 

Lukács beszámolója szerint közvetlenül miután Jézus megnevezte a két nagy parancsolatot, hogy szeressük Istent és az embereket, egy törvénytudó „igazolni akarva magát, azt kérdez te Jézustól: De ki az én felebarátom” (Lk 10:29), ÚRK)? Válaszul Jézus elmondta a ma már jól ismert, de akkor megdöbbenést kiváltó példázatot az irgalmas samaritánusról.  

A zsidók között a "ki az én felebarátom?"(Luk 10:29) kérdés véget nem érő vitát indított el. A pogányokat és a samaritánusokat illetően semmi kétségük nem volt. A pogány és a samaritánus idegen és ellenség volt. De hol van a határ saját népüknél és a társadalom különböző osztályainál?! A papok, a rabbik, a vének ceremóniákat ceremóniákra halmoztak, hogy megtisztítsák magukat. Kit tartsanak ezek az emberek felebarátjuknak? Ha a tudatlan és felszínes tömeggel érintkeznek - tanították -, sok szenny rakódhat rájuk, amelyet csak fáradságos munkával lehet eltávolítani. Felebarátjuk-e vajon a "tisztátalan" is?

Erre a kérdésre válaszolt Krisztus az irgalmas samaritánusról szóló példázatában. Krisztus megmutatta, hogy nem csak az az ember felebarátunk, aki a mi hitünket vallja. Ebben a kérdésben nincs faj-, szín-, sem osztálykülönbség. Felebarátunk mindenki, akinek szüksége van segítségünkre. Felebarátunk mindenki, akit az ellenség megsebzett és összezúzott. Mindenki felebarátunk, aki Isten tulajdoni 

Az irgalmas samaritánus példázatának elmondására egy törvénytudó kérdése késztette Krisztust. A Megváltó tanított, és "egy törvénytudó felkele, kísértvén őt, és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?" (Luk 10:25) A farizeusok biztatták a törvénytudót e kérdés felvetésére, mert remélték, hogy Krisztust saját szavaival tőrbe ejthetik. És türelmetlenül várták válaszát. A Megváltó azonban nem bocsátkozott vitába. Magától a kérdezőtől akart választ kapni. "A törvényben mi van megírva?(Luk 10:26) - kérdezte -, mint olvasod?" A zsidók még mindig azzal vádolták Jézust, hogy nem tulajdonít nagy fontosságot a Sínai-hegyen adott törvénynek. De Ő az üdvösség kérdésénél éppen az Isten parancsolatai megtartását vetette fel. A törvénytudó így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat." "Jól feleltél - mondta Krisztus -; ezt cselekedd, és élsz."(Luk 10:27-28)

"Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba - mondta -, és rablók kezébe esék, akik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan."(Luk 10:30)

A Jeruzsálemből Jerikóba tartó embernek Júdea pusztáján is át kellett haladnia. Az út kietlen, sziklás, rablók háborgatta hegyszoroson vezetett át, amely gyakran volt erőszakos cselekmények színhelye. A példázatbeli utast itt támadták meg. Minden értékétől megfosztották, és félholtan az útszélen hagyták. Amint így feküdt, egy pap jött az úton. Látta a megsebesített, összezúzott, vérében fetrengő embert, de nem segített rajta, hanem "elkerülé". Ezután megjelent egy lévita. Kíváncsi volt, hogy mi történt; ezért megállt, és megnézte a szenvedőt. Tudta, hogy mit kellene tennie, de az kellemetlen feladat lett volna. Kívánta, hogy bárcsak ne jött volna arra, és ne látta volna meg a megsebzett embert. Meggyőzte magát, hogy az ügy nem tartozik rá, és ő is "elkerülé". (Luk10:30-32)

Egy arra elhaladó samaritánus azonban, meglátva a szenvedőt, elvégezte azt a munkát, amire a többiek nem voltak hajlandók. Jóindulattal és kedvesen segített a megsebzett emberen. "Mikor azt látta, könyörületességre indula, és hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé neki. Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked."(Luk 10:33-35) Mind a pap, mind a lévita vallásos embernek tartotta magát. A samaritánus pedig arról tett bizonyságot, hogy igazán megtért. Neki sem volt kellemesebb az a munka, mint a papnak és a lévitának, de lelkülete és cselekedete azt bizonyította, hogy a menny a szívében él.

E tanítással Krisztus félreérthetetlenül és meggyőzően bemutatta a törvény elveit, tanúsítva hallgatóinak, hogy elmulasztották megvalósítani ezeket az elveket. Szavai olyan világosak és súlyosak voltak, hogy a hallgatók nem tudtak akadékoskodni. A törvénytudó a tanításban semmi megbírálhatót nem talált. Krisztussal szembeni előítélete eloszlott. A nemzetében élő idegenkedést azonban nem győzte le egészen, és ezért nem tudott név szerint elismeréssel adózni a samaritánusnak. Krisztus kérdésére: "E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók kezébe esett" - így válaszolt: "Az, aki könyörült rajta."(Luk 10:36) 

 "Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is akképpen cselekedjél."(Luk 10:37) Légy ugyanilyen kedves, melegszívű a nyomorultakhoz! Ezzel mutatod meg, hogy megtartod az egész törvényt. (EGW: Krisztus példázatai)

A jó befolyás sáfárai

„Annak okáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl... hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon. Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat. Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon, és ezáltal sokan megfertőztessenek.” (Zsid 12:12-15)

Ezek a szavak óvatosságra intenek. Ne szakítsuk el hitünk fonalát azzal, hogy szüntelenül a nehézségeinkről beszélünk. Ne felejtsük el, hogy beszédünknek hatalmas befolyása van, jó, vagy rossz irányban... Ne engedjük meg az ellenségnek, hogy gonosz célra használja nyelvünket... Ne árasszunk olyan befolyást, amely bárkit is elszakíthat Istentől... 

Isten gyermekei ápolják és nyilvánítsák ki az életükben a Lélek által elérhető nemes tulajdonságokat. Dicsőítsék meg Istent alázatuk és töredelmes szívük által. Vágyjanak hasonlóvá válni Jézushoz. Kövessék leckéit a mindennapi életben, és így rendeljék alá magukat az Ö akaratának.

„Isten szántóföldje vagytok” (1Kor 3:9). Ahogy az ember szíve felderül kertjének gondozása közben, úgy örvendezik Isten az Ő hívő fiaiban és leányaiban. A kert folyamatos munkát igényel. A gyomokat ki kell húzni, új növényeket kell ültetni, az ágakat pedig meg kell metszeni. Így munkálkodik az Úr is a kertjében, és így gondozza növényeit. Nem leli örömét olyan fejleményekben, amelyek nem nyilvánítják ki Krisztus jellemének szép vonásait. Krisztus vére Isten értékes, drága tulajdonává tette az embereket, ezért nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy túl nagy szabadságot tulajdonítva magunknak, kihúzzuk azokat a növényeket, amelyeket Isten helyezett a kertjébe. Némely növény olyannyira gyönge, hogy alig-alig van benne élet, de az Úrnak különös gondja van ezekre.

Embertársaitokkal való ügyleteitek során soha ne feledjétek, hogy Isten tulajdonával van dolgotok. Legyetek kedvesek, irgalmasok és udvariasak. Tiszteljétek Isten áron vett tulajdonát. Legyetek gyöngédek és udvariasak egymás iránt. Istentől kapott képességeiteket használjátok példaadásként az emberek számára...

Adja meg a szívet és annak ingadozásait ismerő Isten, hogy irgalmas lehessen hozzátok, amiért ti is irgalmasok, együttérzők és szerető szívűek voltatok mások iránt... (Zsid 12:13). (EGW Isten csodálatos kegyelme) 

Az erő sáfárai

„Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat.” (Mk 12:30) 

Minden ember személyre szóló tálentumokat kap Istentől. Némelyek úgy vélik, hogy ezek csak bizonyos kiváltságos embereket illetnek meg, azokat, akik különleges szellemi képességgel és tehetséggel rendelkeznek. Isten azonban nem korlátozza ajándékait egy kivételt élvező kisebbségre. Mindenkinek ad valamilyen sajátos ajándékot, amelynek felhasználásáról valamikor majd számot kell adnia az Urnak. Az idő, értelem, a javak, szellemi képesség és lelki gyöngédség mind-mind olyan ajándék az Úrtól, amelyet az emberiség áldására kell felhasználnunk.

A munkára képesítő erő adománya igen értékes ajándéknak számít. Többet ér minden, a bankban őrzött tőkénél, ezért többre is kell értékelnünk azt... Olyan áldás ez, amely aranyért vagy ezüstért, házért vagy földért nem vásárolható meg. Isten azt kéri, hogy használjuk fel bölcsen ezt az adományát. Senkinek nincs joga feláldozni ezt a tálentumot a semmittevés pusztító oltárán. Mindnyájunknak éppúgy számot kell majd adnunk a testi erőnkről, mint anyagi javaink felhasználásáról...

Az élet szükségszerű kötelességeinek elégedett szívvel való teljesítése olyan lecke, amelyet sok kereszténynek meg kell még tanulnia. Nagyobb kegyelemre és énjének szigorúbb fegyelmezésére van szüksége annak a szerelőnek, kereskedőnek, jogásznak vagy földművesnek, aki az Úrért munkálkodva, be kívánja vinni a mindennapi élet ügyleteibe a keresztényi elveket, mint az átfogó területen munkálkodó hivatásos misszionáriusnak. Erős lelki idegzetre van szükség ahhoz, hogy vallásunkat beleszőjük a műhely és az iroda dolgaiba, megszenteljük a mindennapi élet részleteit, és minden ügyünket Isten Igéjének zsinórmértéke szerint rendezzük. Az Úr azonban ezt kívánja meg tőlünk.

A vallás és a polgári foglalkozás nem két dolog. A kettő egy. A Biblia vallásának bele kell szövődnie minden munkánkba. Az isteni és az emberi erőnek egyesülnie kell a fóldi és a lelki célok eléréséért. 

Nemcsak teljes szívünkkel, értelmünkkel és lelkünkkel kell szeretnünk Istent, hanem minden erőnkkel is. Fizikai képességeink teljes és józan felhasználását kell ezen értenünk. (EGW Isten csodálatos kegyelme)