A kijelentés sátora

(2Móz 33:7-11). Mózes pedig fogta a sátrat, és a táboron kívül állította fel, messze a tábortól, és a kijelentés sátrának nevezte el. És mindenkinek, aki az Urat kereste, ki kellett mennie a kijelentés sátrához a táboron kívülre. (Valahányszor kiment Mózes a sátorhoz, az egész nép fölkelt, mindenki odaállt sátra bejáratához, és követte szemével Mózest, amíg be nem ment a sátorba. (9) Valahányszor bement Mózes a sátorba, leereszkedett egy felhőoszlop, és megállt a sátor bejáratánál: így beszélt Mózessel az Úr. (10) Amikor az egész nép látta, hogy ott áll a felhőoszlop a sátor bejáratánál, az egész nép fölkelt, és mindenki leborult sátra bejáratánál. (11) Az Úr pedig színről színre beszélt Mózessel, ahogy az egyik ember beszél a másikkal. Amikor visszatért a táborba, a szolgálatára rendelt ifjú, Józsué, Nún fia nem távozott el a sátorból. /RÚF/

Nem szabad összetéveszteni a „gyülekezés sátrát” (amit Izrael táborán kívül állítottak fel) a szent sátorral, amit később építettek meg, és ami a tábor közepén helyezkedett el. Azt nem tudni, Mózes milyen gyakran találkozott Istennel a gyülekezés sátrában, egy dolog azonban biztos: a találkozásaik nyomán szoros lett a barátság közöttük. „Az Úr pedig színről színre beszélt Mózessel, úgy, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni”. (2Móz 33:11, /ÚRK/

Barát az, akinek a tanácsát kérhetjük, akivel szinte mindent nyíltan megbeszélhetünk, bízva abban, hogy másoknak nem mondja el. Az az egyik legjobb dolog, ha van ilyen barátunk, aki a legkedvesebb emberek között van az életünkben. (2Mózes 19–34). fejezeteinek feljegyzéseiből sokat megtudunk Mózes történetén keresztül arról, hogyan formálja át Isten az életünket. Miként épített az Úr kapcsolatot ezzel a kiemelkedő vezetővel? Mózes életét tanulmányozva meglátjuk, hogyan ismerte meg egyre jobban Istennek nemcsak a hatalmát, hanem a szeretetét és a jellemét is. Az Istennel való közösségnek ez meghatározó alkotóeleme.

Isten már azelőtt is hatalmas módon felhasználta Mózest, mielőtt a Sínai-hegyhez ért, akkor is, amikor még csak felkészítette különleges vezetői szerepére. Midián földjén, a pásztorévek alatt két könyv (Jób könyve és Mózes első könyve) megírására ihlette. Majd pedig az égő csipkebokor drámai erejű eseményével elhívta, hogy vezesse ki Izraelt Egyiptomból. Mózes látta Egyiptom isteneinek és az erős egyiptomi hadseregnek a vereségét a Vörös-tengernél. Hosszú heteken át tanúja volt, Isten hogyan vezette Izraelt Egyiptomból a Sínai-hegyhez. Az arcának ragyogását kiváltó eset után még harminckilenc évig vezette Izraelt, egészen az ígéret földjének határáig. A bibliai üzenet megerősíti, hogy Mózes Isten hűséges szolgája volt

(5Móz 34:5). Ott halt meg Mózes, az Úr szolgája, Móáb földjén, az Úr akarata szerint. /RÚF/;

(Józs 1:1). Mózesnek, az Úr szolgájának halála után ezt mondta az Úr Józsuénak, Nún fiának, Mózes szolgájának: /RÚF/ tiszta világosság a sötétben, mintaértékű próféta, akihez másokat is mértek (5Móz 18:15, 18). Prófétát támaszt majd testvéreid közül Istened, az Úr: olyat, mint én – őreá hallgassatok! (18) Prófétát támasztok nekik testvéreik közül, olyat, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok. /RÚF/.

A változás előmozdítója volt, még ha a nép nem is követte mindig útmutatását és szavait, amikor azonban aszerint cselekedtek, mindig jól ment a soruk.

White idézet: Isten megtiszteli azokat, akik megalázkodnak előtte. Mózes elcsüggedt, látva az általa vezetett nép hálátlanságát és zúgolódását, és kérte Istent, biztosítsa őt a jelenlétéről: „Lásd, te azt mondod nékem, vidd el ezt a népet, de nem mutattad meg nékem, kit küldesz velem; pedig azt mondtad nékem: név szerint ismerlek téged, és kedvet találtál szemeim előtt. Most azért, ha kedvet találtam szemeid előtt, mutasd meg nékem a te útadat, hogy ismerjelek meg téged, hogy kedvet találhassak előtted. És gondold meg, hogy e nép a te néped. És monda: Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak?”

Mózes bátorságot nyert Isten jelenlététől, és még közelebb húzódva az Úrhoz, újabb áldásokért könyörgött. „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet” – mondta. Mit gondoltok, megdorgálta Isten Mózest a bátorságáért? Valójában nem. Mózes kérése mögött nem kíváncsiság állt, hanem egy határozott cél. Rájött, hogy saját erejéből nem tehet eleget az isteni feladatnak. Tudta, hogy ha tisztábban láthatná Isten dicsőségét, bátran mehetne előre fontos küldetésében, de nem saját erejéből, hanem az Úr, a Mindenható Isten erejének segítségével. Lelke Istenhez vágyakozott, szerette volna még jobban megismerni Őt, minden nehézségben vagy háborúságban érezni akarta maga mellett az isteni jelenlétet. Mózes nem önzéstől vezérelve kérte, hadd láthassa Isten dicsőségét. Egyedüli célja az volt, hogy még jobban hódolhasson Teremtőjének. Advent Review and Sabbath Herald, 1897

Közbenjárás

(2Móz 32:30-32). Másnap így szólt Mózes a néphez: Igen nagy vétket követtetek el. Ezért fölmegyek most az Úrhoz, talán engesztelést tudok szerezni vétketekért. (31) Visszatért tehát Mózes az Úrhoz, és ezt mondta: Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. (32) Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál! /RÚF/

A lázadás miatt rettenetes dolgok történtek az izraeliták táborában, sokan meg is haltak. (2Móz 32:28) Másnap Mózes bejelentette a népnek: „Nagy bűnt követtetek el, most azért fölmegyek az Úrhoz, talán kegyelmet nyerhetek bűneitekre”. (2Móz 32:30, ÚRK) 

„Visszatért tehát Mózes az Úrhoz, és azt mondta: Ó, jaj, ez a nép nagy bűnt követett el! Aranyból csinált magának isteneket. De most bocsásd meg bűnüket! Ha pedig nem, törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál”. (2Móz 32:31-32), /ÚRK/

Nem csoda, hogy Krisztus egyik előképének tartják Mózest. Valóban krisztusi lelkület mutatkozott meg benne, amikor imában közbenjárt a bűnösökért, sőt az életét is adta volna értük. Példaértékű a kegyelme a bűnösök iránt. Bemutatta, hogy teljes mértékben az Úrnak szentelte magát és áldozatos szeretettel viseltetett az emberek iránt. Mózes második könyve nem tér ki rá, hogy ez alkalommal meddig maradt a hegyen az Úrral, de Mózes ötödik könyvéből megtudjuk, hogy negyven napig volt ott. (5Móz 9:18). Azután odaborultam az Úr elé, és ugyanúgy, mint először, negyven nap és negyven éjjel nem ettem kenyeret, és nem ittam vizet azok miatt a vétkeitek miatt, amelyeket elkövettetek, amikor azt tettétek, amit rossznak lát az Úr, hogy bosszantsátok őt. /RÚF/

(2Móz 32:32) versében az a szó, ami a fordításban „bocsásd meg”, egy olyan igéből származik, aminek az alapjelentése: „viselni”, „hordozni”, mint (Ézs 53:4) versében (Jézusra utalóan): „pedig a mi betegségeinket viselte”. (ÚRK) Ugyanaz az ige, ami (2Móz 32:32) versében a fordításban úgy szerepel, hogy „bocsásd meg”, (Ézs 53:4) versében „viselte”. Milyen komoly bepillantást ad ez a megváltás és a megbocsátás folyamatába, és abba, hogy mekkora árat fizetett Isten a megváltásunkért! Mózes valójában azt kérte Istentől, hogy „viselje el” és „hordozza” a nép bűnét, és évezredekkel később Ő éppen ezt tette meg a kereszten. (2Móz 32:32), nemcsak az engesztelés, a helyettes áldozat gondolatára mutat rá, hanem arra is, hogy ki lett a Helyettesünk: Isten maga. Ez a szöveg a megbocsátás menetét tárja elénk. Krisztusban Isten magára vette, hordozta a bűneinket, ez a megbocsátás egyetlen út ja. Bámulatos kifejezése ez a megváltási tervnek, bemutatja nekünk és az egész világmindenségnek, hogy mibe került Istennek a megváltásunk. 

White idézet: Miután Izrael vétkezett az aranyborjú imádásával, Mózes újból Isten elé járult, hogy közbenjárjon a népért… Tapasztalatból már megtanulta, hogy ha befolyást akar gyakorolni az emberekre, akkor isteni erőre van szüksége. Az Úr látta szolgája őszinteségét és önzetlen lelkületét, és leszállt, hogy szemtől szembe találkozzon ezzel a gyenge halandóval, és úgy beszéljen vele, mint ember a barátjával. Mózes teljesen Istenre bízta magát és a terheit, és kiöntötte a lelkét az Úr előtt. Az Úr nem dorgálta meg szolgáját, hanem lehajolt és meghallgatta könyörgését… Válasza hamarosan megérkezett: „Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak?” Mózes érezte, hogy itt nem állhat meg. Sok mindent kapott már, de szeretett volna még közelebb kerülni Istenhez, és állandó jelenlétének erőteljes bizonyítékaira vágyott. Izrael terheit hordozta, hatalmas felelősség hárult rá; amikor vétkeztek, neki voltak a legnagyobb lelkiismeret-furdalásai, mintha ő maga lett volna bűnös, és most lelkében úgy érezte, hogy ha Isten elhagyja az izraelitákat megkövült és megtéretlen állapotukban, akkor annak szörnyű következményei lesznek… Olyan komolysággal és vággyal könyörgött, hogy hamarosan választ is kapott: „Megteszem ezt is, amit kívántál; mert kedvet találtál szemeim előtt, és név szerint ismerlek téged.” 

 Ezek után arra számítanánk, hogy a próféta abbahagyja a könyörgést, de épp ellenkezőleg, a sikeren felbuzdulva bátorkodik még közelebb húzódni Isten szent közelségéhez. Olyan kéréssel állt elő, amit ember addig nem kért: „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet.” Micsoda kérés ez egy véges, halandó ember részéről! De vajon elutasítják? Talán megdorgálja Isten ezért a merészségéért? Nem, hanem kegyelemteljes szavakkal szól hozzá: „Meg teszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el.” 

 Mózes történetében láthatjuk azt a szoros Istennel ápolt közösséget, amiben az ember részesülhet. – Conflict and Courage, 99./old.  

Isten jogos haragja

 (2Móz 32:9-29). Majd ezt mondta Mózesnek az Úr: Látom, hogy ez a nép keménynyakú nép. (10) Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! Téged azonban nagy néppé teszlek. (11) Mózes azonban így esedezett Istenéhez, az Úrhoz: Miért lángolt fel a haragod, Uram, a te néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból? (12) Ne mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld színéről. Fékezd meg izzó haragodat, szánd meg népedet, és ne hozd rá ezt a bajt! (13) Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, amikor megígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, és az az egész föld, amelyről azt mondtam, hogy utódaitoknak adom, örökké az ő birtokukban lesz. (14) Ekkor szánalomra indult az Úr, és nem hozta rá népére azt a bajt, amelyről beszélt. (15) Mózes azután megfordult, és lement a hegyről, kezében a bizonyság két táblájával. A táblák mindkét oldalukon tele voltak írva; erről is, arról is tele voltak írva. (16) A táblákat Isten készítette, a táblákra vésett írás is Isten írása volt. (17) Amikor Józsué meghallotta a nép hangos kiáltozását, így szólt Mózeshez: Csatazaj hallatszik a táborból! (18) De ő így felelt: Nem diadalének hangja ez, nem is legyőzöttek énekének hangja, dalolás hangját hallom én! (19) Amikor a tábor közelébe ért, és meglátta a borjút meg a táncot, haragra lobbant Mózes, ledobta kezéből a táblákat, és összetörte a hegy lábánál. (20) Majd fogta a borjút, amelyet készítettek, elégette, porrá zúzta, vízbe szórta, és megitatta azt Izráel fiaival. (21) Majd ezt kérdezte Mózes Árontól: Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket?! (22) Áron így felelt: Ne lobbanjon haragra az én uram! Magad is tudod, hogy milyen gonosz ez a nép. (23) Ezt mondták nekem: Készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki kihozott bennünket Egyiptomból. (24) Erre azt mondtam nekik: Akinek van aranya, szedje le magáról! Ők ide is adták nekem, én meg tűzbe dobtam, és ez a borjú lett belőle. (25) Amikor látta Mózes, hogy a nép így elvadult, mert Áron hagyta őket elvadulni ellenségeik csúfjára, (26) odaállt Mózes a tábor kapujába, és így kiáltott: Ide hozzám, aki az Úré! Erre Lévi fiai mind odagyűltek hozzá. (27) Ő pedig ezt mondta nekik: Így szól az Úr, Izráel Istene: Kössön mindenki kardot az oldalára! Járjátok be a tábort egyik kaputól a másikig, és gyilkoljatok le testvért, barátot és rokont! (28) Lévi fiai Mózes parancsa szerint cselekedtek, és elesett azon a napon a népből mintegy háromezer ember. (29) Utána azt mondta Mózes: Most avattátok fel magatokat az Úrnak, mivel fiatokat és testvéreteket sem kíméltétek. Áldás száll ma rátok. /RÚF/

Mózes még a Sínai-hegyen volt, amikor Isten azt mondta neki, hogy elpusztítja a lázadókat, az ő utódait pedig nagy néppé teszi, de Mózes ezt nem akarta. Könyörgött az Úrnak, rámutatott, hogy Izrael Isten népe, nem az övé. Nem ő, Mózes vezette ki őket Egyiptomból, ha nem hatalmas tettei által Isten. Kérlelte az Urat, utalt az atyáknak tett ígéreteire, közbenjárt Isten előtt az emberekért. 

Miután „megállította az Úr azt a veszedelmet, amelyet a népére akart bocsátani” (2Móz 32:14), /ÚRK/, Mózes visszatért a táborba. Eltérően a 2Móz 34:29-30. Azután lejött Mózes a Sínai-hegyről; a bizonyság két táblája Mózes kezében volt, amikor lejött a hegyről. Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcbőre sugárzóvá vált, amikor Istennel beszélt. (30) Amikor Áron és Izráel fiai mind meglátták, hogy sugárzik Mózes arcbőre, nem mertek odamenni hozzá. /RÚF/ verseiben leírtaktól itt nincs szó arról, hogy az Úrral való találkozása miatt sugárzott volna az arca. Bizonyára a harag tükröződött rajta.  

„És amikor közeledett a táborhoz, látta a borjút és a táncolást, és fölgerjedt Mózes haragja, elhajította kezéből a táblákat, és összetörte a hegy alatt”. (2Móz 32:19, /ÚRK/ A Tízparancsolat kőtábláinak összetörése annak volt a nyilvánvaló jele, hogy a nép megszegte a törvény tartalmát. Isten megfeddte Mózest ezért, majd később megparancsolta neki, hogy az összetörtek helyett vágjon ki másik két kőtáblát (5Móz 10:2). Én pedig majd felírom a táblákra azokat az igéket, amelyek az előbbi táblákon voltak, amelyeket összetörtél, és tedd bele azokat a ládába! /RÚF/) A parancsolatokat újból Isten írta fel.  

Mózes szigorúan elmarasztalta Áront, amiért engedett a nép követelésének. „Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket”?! (2Móz 32:21), /RÚF/ Áron úgy próbálta mentegetni a bűnét, hogy 1) másokat hibáztatott és 2) varázslatra hivatkozott: „én pedig a tűzbe vetettem [az aranyat], és e borjú formáltaték”. (2Móz 32:24) Az pedig csak súlyosbította a helyzetet, hogy Isten Áront is nagy megtiszteltetésben részesítette, sok kiváltságot kapott, többek között ő is felment a hegyre Mózessel és a hetven vénnel. (2Móz 24:1. Azután így szólt Mózeshez: Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abíhú meg Izráel vénei közül hetvenen, és tőle távol boruljatok le előtte! /RÚF/ 

Milyen szomorú! Áron arra hivatkozott, hogy csoda történt, így próbálta megtéveszteni a testvérét (figyeljük meg, hogy vezet az egyik bűn a másikhoz, ebben az esetben a bálvány imádás a hazugsághoz) Mózest azonban nem tudta bolonddá tenni, mert látta, mennyire megvadult a nép. A rossz következmények nyilvánvalóak voltak, és Mózesnek azonnal le kellett állítania a lázadást.  

White idézet: Isten előre látta, hogy Izrael gyermekei, különösen az elegy nép, hajlamos az ellenszegülésre, és cselekedeteikkel ki akarják váltani haragját, hogy pusztítsa el őket. Tud ta, hogy fel fognak lázadni Mózes ellen, amint nehézséggel szembesülnek, és az állandó ellenszegülésük szomorúságot okoz neki. Ezért azt javasolta, hogy a népet elpusztítja, Mózest pedig nagy néppé teszi. Ezzel Mózest tette próbára. Tudta, hogy szolgájára nehéz feladatok hárulnak, amelyek lelki fájdalmakkal járnak, hiszen egy lázongó népet kell vezetnie az ígéret földje felé. Próbára akarta tenni Mózes kitartását, hűségét és szeretetét a bűnös és hálátlan nép iránt. De Mózes nem egyezett bele, hogy Isten elpusztítsa a népet. Közbenjárt érettük Isten előtt, és ezzel kifejezte, hogy számára többet ér Isten választott népének jóléte, mint saját hírneve, vagy az, hogy Izraelnél nagyobb nemzet atyja lehessen. „De Mózes esedezék az Úrnak, az ő Istenének színe előtt, mondván: Miért gerjedne Uram a te haragod néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál vala ki Égyiptomnak földéről? Miért mondanák az egyiptomiak, mondván: Vesztökre vivé ki őket, hogy elveszítse a hegyek között, és eltörülje őket a föld színéről? Múljék el a te haragod tüze, és hagyd abba azt a néped ellen való veszedelmet. Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, kiknek megesküdtél te magadra, mondván nékik: Megsokasítom a ti magotokat, mint az égnek csillagait; és azt az egész földet, melyről szóltam, a ti magotoknak adom, és örökségül bírják azt örökké.”  

Mózest mélységesen elkeserítette a gondolat, hogy az egyiptomiak győzelmet ülhetnek Izrael pusztulása fölött és Istent gyalázhatják. Nem hagyhatta, hogy népe elpusztuljon, noha folyamatosan fellázadtak ellene és hálátlankodtak. Hogyan válhatott meg ettől a néptől, amelyért oly sokat tett, és olyan csodás módon szabadult ki Egyiptomból? Szabadulásuk híre eljutott minden nemzethez, és mindenki feszülten figyelte, hogy mit fog tenni érettük az Isten. Mózes is emlékezett az egyiptomiak állításaira, melyek szerint ő azért vezeti ki a zsidókat a pusztába, hogy ott pusztuljanak el, és ő elvehesse a vagyonukat. Ha pedig most Isten elpusztítja a népet, és őt nagy néppé teszi, akkor a pogányok beigazolódni látják állításaikat, és gyalázhatják a zsidók Istenét, mint aki nem volt képes elvezetni őket abba az országba, amit megígért nekik. Miközben Mózes Izraelért könyörgött Isten előtt, félelme megszűnt, és mélységes szeretetet érzett azon nép iránt, amelyért Isten eszközeként oly sokat tehetett. Emlékeztette az Urat az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett ígéretéről, és erős hittel s határozott céllal könyörgött. Az Úr meghallgatta Mózes könyörgését, figyelembe vette önzetlen imáját, és megígérte, hogy nem pusztítja el Izraelt. – Spiritual Gifts, 3. köt., 276-277./old.