Második legjobb választás. Jerikó elfoglalása

 

(2Móz 17:7-13). Azután elnevezte azt a helyet Masszának és Meríbának, Izráel fiainak a perlekedése miatt, és mert így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr vagy sem? (8) Eljött Amálék, és megtámadta Izráelt Refídímben. (9) Akkor ezt mondta Mózes Józsuénak: Válassz ki férfiakat közülünk, vonulj ki, és ütközz meg Amálékkal! Én pedig odaállok holnap a halom tetejére, és Isten botja a kezemben lesz. (10) Józsué úgy cselekedett, ahogyan Mózes mondta neki, és megütközött Amálékkal. Mózes, Áron és Húr pedig fölment a halom tetejére. (11) És az történt, hogy valahányszor Mózes fölemelte kezét, Izráel volt az erősebb, amikor pedig leeresztette a kezét, Amálék volt az erősebb. (12) De Mózes kezei elfáradtak. Ezért fogtak egy követ, alája tették, és ő ráült. Áron és Húr pedig tartotta a kezét, az egyik erről, a másik amarról, úgyhogy a két keze fölemelve maradt napnyugtáig. (13) Így győzte le Józsué fegyverrel Amálékot és annak hadinépét. /RÚF/

(Józs 6:15-20). A hetedik napon pedig az történt, hogy pirkadatkor fölkeltek, és a szokott módon megkerülték a várost, most azonban hétszer. Csak ezen a napon kerülték meg hétszer a várost. (16) Amikor hetedszer fújták meg a papok a kürtöket, ezt mondta Józsué a népnek: Kiáltsatok, mert nektek adja az Úr a várost! (17) Átok terhe alatt ki kell irtani a várost, az Úré az mindenestül! Csak a parázna Ráháb maradjon életben mindazokkal együtt, akik a házában vannak, mert elrejtette a követeket, akiket kiküldtünk. (18) Hozzá ne nyúljatok a kiirtandókhoz, különben rátok száll az átok; el ne vegyetek semmit a kiirtandókból, mert átkot hoztok Izráel táborára, és szerencsétlenségbe döntitek! (19) Az összes ezüstöt és aranyat meg a réz- és vastárgyakat az Úrnak szenteljétek, azok az Úr kincstárába kerüljenek. (20) Ekkor kiáltani kezdett a nép, és megfújták a kürtöket. És amikor meghallotta a nép a kürtzengést, hatalmas harci kiáltásban tört ki, és a kőfal leomlott. A nép pedig bevonult a városba, mindenki egyenest előre, és elfoglalták a várost. /RÚF/

 (2Mózes 17). fejezetében található az első eset, amikor Izraelnek harcolnia kellett a kivonulás után, akkor az amálekitákkal szemben védték meg magukat. Izrael tanúja volt Isten végtelen hatalmának az egyiptomi csapások idején és amikor a szabadságra vezette ki őket az országból. Isten Izraelre vonatkozó eredeti tervében tehát nem szerepelt, hogy más népekkel harcoljanak 

((2Móz 23:28). Rettenetes félelmet küldök előtted, amely kiűzi előled a hivvieket, a kánaániakat és a hettitákat. /RÚF/; 

(2Móz 33:2). Angyalt küldök előtted, és kiűzöm a kánaániakat, az emóriakat, a hettitákat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat. /RÚF/) 

Azonban nem sokkal az Egyiptomból való kivonulás után zúgolódni kezdtek út közben 

(2Móz 17:3). De a nép vízre szomjazott, ezért tovább zúgolódott ott a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Hát azért hoztál ki bennünket Egyiptomból, hogy szomjan pusztíts minket gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?! /RÚF/),

 ...még azt is megkérdőjelezték, hogy Isten köztük van-e. Ez volt az a pillanat, amikor Amálek Izrael ellen vonult. Mindez nem véletlen. Isten engedte meg, hogy az amálekiták megtámadják őket, hogy népe újból tanuljon meg bízni benne.

 Anélkül, hogy feladná az elveit, Isten leereszkedik Izrael szintjére, ahol a nép van, és szüntelen az ideális tervének megvalósítására hívja őket. Teljesen és fenntartás nélkül bízniuk kell abban, hogy Ő beavatkozik, amikor kell. Valójában a háború törvényét (5Mózes 20. fejezet) csak a negyven év pusztai tartózkodás tapasztalatai után adta, méghozzá Izrael hitetlenségének köszönhetően. Az új helyzet új stratégiát kívánt, és csak ekkor parancsolta Isten, hogy teljesen irtsák ki a kánaánitákat 

(5Móz 20:16-18). De az itt lakó nemzetek városaiban, amelyeket örökségül ad neked Istened, az Úr, ne hagyj életben egy lelket sem! (17) Irtsd ki őket mindenestül: a hettitákat, az emóriakat, a kánaániakat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat, ahogyan megparancsolta neked Istened, az Úr; (18) azért, hogy meg ne tanítsanak benneteket mindazoknak az utálatos dolgoknak az elkövetésére, amelyeket ők isteneik tiszteletére elkövetnek, és így ne vétkezzetek Istenetek, az Úr ellen. /RÚF/

 Amellett, hogy a háború szükségszerűvé vált Izrael számára, az Úrhoz való hűségük próbája is lett. Isten nem mondott le róluk, hanem engedte, hogy tanúi legyenek hatalmának, miközben megtapasztalják a tőle való teljes függést.

 Az izraeliták részvétele a honfoglalásban nyilvánvaló a Józsué által a könyv végén levont következtetésből. Itt a kánaániakról azt írja, hogy harcoltak az izraeliták ellen 

(Józs 24:11). Azután átkeltetek a Jordánon, és elérkeztetek Jerikóhoz. Harcba szálltak ellenetek Jerikó polgárai, az emóriak, a perizziek, a kánaániak, a hettiták, a girgásiak, a hivviek és a jebúsziak, de a kezetekbe adtam őket. /RÚF/

 Jerikó falainak összeomlása isteni csoda eredménye volt, de a harcban Izrael népének aktívan részt kellett vennie, szembe kellett nézniük a város lakóinak makacs ellenállásával.

 Izrael részvétele a fegyveres konfliktusban az Úr segítségébe vetett feltétlen bizalom kifejlesztésének egyik módjává vált. Ugyanakkor Izraelnek mindig emlékezetében kellett tartania 

(Józs 7:12-13). Azért nem tudtak megállni Izráel fiai ellenségeikkel szemben, és azért futamodtak meg ellenségeik elől, mert utolérte őket az átok. Nem leszek többé veletek, ha nem pusztítjátok ki magatok közül a kiirtanivalót! (13) Kelj föl, szenteld meg a népet, és ezt mondd: Szenteljétek meg magatokat holnapra! Mert így szól az Úr, Izráel Istene: Kiirtanivaló van közötted, Izráel! Nem tudtok megállni ellenségeitek előtt, amíg el nem távolítjátok magatok közül a kiirtanivalót. /RÚF/;

 (Józs 10:8). Az Úr ezt mondta Józsuénak: Ne félj tőlük, mert a kezedbe adom őket! Senki sem állhat meg közülük előtted. /RÚF/), 

...hogy minden egyes csata kimenetele végső soron az Úr kezében van, és csakis azzal tudják befolyásolni egy katonai konfliktus kimenetelét, ahogyan hitükkel vagy hitetlenségükkel az Úr ígéreteihez viszonyulnak. A választás az ő kezükben volt.

 White idézet: Lázadása és hitehagyása által az ember eljátszotta Isten kegyét. Nem a jogait, hiszen az embernek önmagában nem is lehetne értéke, csak Isten drága Fia által. Ezt a kérdést meg kell értenünk. Az ember eljátszotta azokat a kiváltságokat, melyeket Isten az Ő kegyelme által ingyen ajándékként adott neki, mint egy letétbe helyezett kincset, melyet ügyének fejlesztésére és dicsőségére kell felhasználni. Abban a pillanatban, amikor Isten munkásai visszautasították az országa törvényeinek való engedelmességet, azonnal hűtlenné váltak Isten kormányzatával szemben, és teljesen méltatlanná váltak mindazon áldások elfogadására, melyekkel Isten elhalmozta őket.

 Így festett az emberiség állapota akkor, amikor törvényszegésével megszakította Istennel való kapcsolatát. Ekkor már nem volt többé jogosult egy lélegzetvételnyi levegőre, a nap egy sugarára és egy csipetnyi ételre sem. Az ember mégsem semmisült meg, és ennek az volt az oka, hogy Isten annyira szerette őt, hogy odaadta érte drága Fiát, aki elszenvedte bűneink büntetését. Krisztus elhatározta, hogy Ő lesz az ember kezese és helyettese, hogy az ember az Ő páratlan kegyelme által még kaphasson egy másik próbát, s átélhesse Ádám és Éva tapasztalatát figyelmeztetésként, hogy ne hágja át Isten törvényét, ahogyan ők megszegték azt. S amennyiben az ember élvezi Isten áldásait a napfény és az étel ajándékában, úgy kell meghajolnia Őelőtte, és elismernie azt, hogy mindez Istentől származik. Bármit is adunk vissza Istenünknek, az az Ő tulajdona, mert tőle kaptuk.

 Az ember megtörte Isten törvényét, de az Üdvözítő által új és időszerű ígéreteket kapott, melyek egészen más alapokon nyugszanak. Minden áldásnak egy közbenjárón keresztül kell érkeznie hozzánk. Isten az emberi család minden tagját teljesen Krisztus kezére bízta, s ezért mindaz, ami a tulajdonunkban van – legyen az pénz, házak, földek, logikai és értelmi képességeink vagy fizikai erőnk ajándéka jelen életünkben, valamint az eljövendő élet áldásai – Isten kincseként került a birtokunkba; elvárja tőlünk, hogy hűségesen használjuk fel ezeket az emberek javára. Minden ajándék a kereszt pecsétjét, Jézus Krisztus képmását, s az Ő keze nyomát viseli. Minden dolog Istentől származik. A legkisebb haszontól a legnagyobb áldásig, minden egyetlen csatornán keresztül árad felénk: egy emberfeletti közegen át, melyen vérfoltok látszanak. E vér felbecsülhetetlen értékű, mert Isten élete volt, melyet Fiában áldozott fel értünk.

 Éppen ezért tehát senki sem adhat Istennek semmit, ami ne lett volna addig is az övé. Jegyezzük meg jól: „Bizony tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk.” (1Krón 29:14) Ezt kell képviselnünk mindenhol az emberek előtt, bárhová megyünk is, hogy semmi sem a miénk, és semmit sem tudunk felajánlani: sem értéket, sem munkát, sem hitet, amit ne Istentől kaptunk volna, s amire ne tehetné rá bármikor a kezét, mondván: – Mindez az enyém, az én ajándékaim, az én áldásaim és az én adományaim, melyet rád bíztam, nem azért, hogy önmagadat gazdagítsd, hanem azért, hogy bölcsen sáfárkodj velük az emberiség javára!

– Hit, remény, cselekvő szeretet, 17-19./old.

Az Úr hadakozik értetek

 

(2Móz 14:13-14, 25). De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg benneteket ma az Úr! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. (14) Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg! (25) Megakasztotta a harci kocsik kerekeit, és nem engedte, hogy azok gyorsan haladjanak. Ekkor azt mondták az egyiptomiak: Meneküljünk Izráel elől, mert az Úr harcol értük Egyiptom ellen! /RÚF/

 A válság pillanatában, amikor Izrael zsákutcába jutott, „Mózes… azt mondta a népnek: Ne féljetek, álljatok helyt! És meglátjátok az ÚR szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek. Mert azokat az egyiptomiakat, akiket ma láttok, soha többé nem látjátok! Az ÚR harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (2Móz 14:13-14, /ÚRK/ 

„Ekkor azt mondták az egyiptomiak: Fussunk Izráel elől, mert az ÚR harcol értük Egyiptom ellen”. (2Móz 14:25), /ÚRK/

 Rendszeres lett Isten csodálatos közbelépése a harcban és a háborús praktikákban képzetlen, járatlan izraeliták érdekében. Mózes második könyve képezi a modelljét, a gondolkodási keretét annak, ahogy Isten fellép Izrael érdekében. Az itt olvasható csatában Jahve nemcsak a csatát vívta meg, de azt kérte a néptől, hogy ne is harcoljanak (2Móz 14:14) Isten harcol, Ő kezdeményez. Ő határozza meg a stratégiát, szabja meg az eszközöket, és Ő vezényli le a csatát is. Ha Isten nem harcol Izraelért, semmi esélyük a győzelemre.

 Ellen G. White magyarázata szerint Isten ezzel azt fejezi ki: „nem az volt a terve, hogy hadi eszközökkel vegyék be az ígéret földjét, hanem a parancsai feltétlen elfogadásával és feltétlen engedelmesség által” (Ellen G. White: The Signs of the Times. 1880. szeptember 2.)

 Ahogy az Egyiptomból való szabaduláskor, úgy más csatáikban is Isten fog harcolni értük. Egyetlen dolguk, hogy maradjanak veszteg és lássák, milyen hatalmasan cselekszik Isten értük.

 A történelmi tanulság, hogy amikor Izrael eléggé bízott Istenben, nem kellett harcolniuk. (2Királyok 19; 2Krónikák 32; Ézsaiás 37)

(2Királyok 19:1-37). Amikor Ezékiás király ezeket meghallotta, megszaggatta ruháját, zsákruhát öltött magára, majd bement az Úr házába. (2) Azután elküldte Eljákímot, a palota felügyelőjét, Sebná kancellárt és a papok véneit zsákruhába öltözve Ézsaiás prófétához, Ámóc fiához. (3) Azt mondták neki: Ezt üzeni Ezékiás: Nyomorúságnak, büntetésnek és szégyennek a napja ez a nap, mint mikor a gyermek az anyaméh szájáig jutott, de nincs erő megszülni őt. (4) Talán meghallja Istened, az Úr a kincstárnok minden szavát, akit ideküldött ura, az asszír király, hogy gyalázza az élő Istent, és talán megbünteti Istened, az Úr azokért a szavakért, amelyeket meghallott. Imádkozz a még meglevő maradékért! (5) Amikor Ezékiás király emberei megérkeztek Ézsaiáshoz, (6) így szólt hozzájuk Ézsaiás: Mondjátok meg uratoknak: Így szól az Úr: Ne ijedj meg azoktól a szavaktól, amelyeket hallottál, amelyekkel az asszír király emberei káromoltak engem. (7) Íme, én olyan lelket adok bele, hogy hírt hallva visszatérjen országába; saját országában pedig kard által ejtem el.(8) A kincstárnok visszatért, de az asszír királyt már Libná ellen harcolva találta, mert meghallotta, hogy elvonult Lákísból. (9) Az asszír király ugyanis azt hallotta, hogy Tirháká, Etiópia királya háborúba indult ellene. Ekkor ismét követeket küldött Ezékiáshoz ezzel az üzenettel: (10) Mondjátok meg Ezékiásnak, Júda királyának: Ne engedd, hogy rászedjen téged Istened, akiben bízva azt gondolod, hogy nem kerül Jeruzsálem az asszír király kezébe! (11) Hiszen te is hallottad, hogy mit műveltek Asszíria királyai a többi országban, kiirtva mindent. Te talán megmenekülhetsz? (12) Megmentették-e más népek istenei azokat, akiket elődeim elpusztítottak: Gózánt és Háránt, Recefet és Eden fiait, akik Telasszárban voltak? (13) Hol van Hamát királya, Arpád királya és Szefarvajim városának a királya meg Héna és Ivvá? (14) Ezékiás átvette a levelet a követek kezéből, és elolvasta. Majd fölment az Úr házába, és kiterítette azt Ezékiás az Úr előtt. (15) És így imádkozott Ezékiás az Úr előtt:Uram, Izráel Istene, aki a kerúbokon trónolsz! Egyedül te vagy a föld minden országának Istene, te alkottad az eget és a földet! (16) Uram, fordulj hozzám figyelmesen, és hallgass meg! Uram, nyisd ki a szemedet, és láss! Halld meg Szanhérib beszédét, aki ideküldte ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent! (17) Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket és országaikat. (18) Isteneiket tűzre vetették, mert azok nem is voltak istenek, hanem csak emberi kéz csinálmányai, fa és kő; ezért pusztíthatták el őket. (19) De most te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, az egyedüli Isten! (20) Akkor Ézsaiás, Ámóc fia ezt az üzenetet küldte Ezékiásnak: Így szól az Úr, Izráel Istene: Meghallottam, hogyan imádkoztál hozzám Szanhérib, Asszíria királya miatt. (21) Ezt az igét jelentette ki róla az Úr: Megvet, gúnyol téged Sion szűz leánya, fejét rázza mögötted Jeruzsálem leánya! (22) Kit gyaláztál és káromoltál, ki ellen emeltél szót? Kire néztél gőgös szemmel? Izráel Szentjére! (23) Követeid által az Urat gyaláztad, amikor ezt mondtad: Sok harci kocsimmal fölmentem a legmagasabb hegyekre, a meredek Libánonra is. Kivágtam sudár cédrusait, válogatott ciprusfáit; eljutottam legtávolabbi tanyájára, legsűrűbb erdejébe is. (24) Kutat ástam, és ittam másoknak a vizét; lépteimmel kiszárítom Egyiptomban a Nílus minden ágát. (25) Nem hallottad még, hogy én ezt régóta elvégeztem, jó előre kiterveltem? Most csak véghezviszem, hogy halomra dőljenek, rommá legyenek az erődített városok. (26) Lakosaiknak ereje elfogyott, megrettentek, megszégyenültek; olyanok lettek, mint a mezei növény, mint a gyenge fűszál, a háztetőn nőtt fű, amely elszárad, mielőtt szárba szökken. (27) Én tudom, ha leülsz, ha kimégy vagy bejössz, és ahogyan tombolsz velem szemben! (28) Mivel tombolsz velem szemben, és elbizakodott beszéded fülembe jutott, horgomat orrodba vetem, zablámat a szádba, és visszaviszlek azon az úton, amelyen idejöttél! (29) Neked pedig ezt a jelet adom: Ebben az évben azt eszitek, ami a tarlón nő, a második évben azt, ami annak a magvaiból hajt; a harmadik évben pedig vessetek és arassatok, ültessetek szőlőt, és egyétek gyümölcsét! (30) Akik megmenekülnek és megmaradnak Júda házából, azok újra gyökeret vernek lenn, és gyümölcsöt hoznak fenn. (31) Mert Jeruzsálemből terjed szét a maradék, és a Sion hegyéről azok, akik megmenekülnek. A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt! (32) Azért ezt mondja az Úr Asszíria királyáról: Nem jut be a városba, és nyilat sem lő ki rá, nem fordít feléje pajzsot, ostromsáncot sem épít ellene. (33) Azon az úton tér vissza, amelyen jött, de ebbe a városba nem jut be – így szól az Úr. (34) Pajzsa leszek ennek a városnak, és megszabadítom önmagamért meg az én szolgámért, Dávidért. (35) Azon az éjszakán eljött az Úr angyala, és levágott az asszír táborban száznyolcvanötezer embert. Amikor reggel fölkeltek, mindenfelé holttestek hevertek. (36) Ekkor Szanhérib, Asszíria királya fölkerekedett, visszavonult Ninivébe, és ott is maradt. (37) Egyszer aztán, amikor éppen istenének, Niszróknak a templomában imádkozott, a fiai, Adrammelek és Szárecer levágták karddal, maguk pedig elmenekültek Ararát földjére. Utána a fia, Észarhaddón lett a király. /RÚF/

(2Krónika 32:1-33). Ezek után a hűségesen véghezvitt dolgok után eljött Szanhérib, Asszíria királya, és betört Júdába. Ostrom alá vette az erődített városokat, és el akarta foglalni azokat. (2) Amikor látta Ezékiás, hogy Szanhérib megérkezett, és Jeruzsálemet is meg akarja támadni, (3) vezető embereivel és vitézeivel úgy határozott, hogy betömik a városon kívül levő forrásokat. Azok támogatták őt: (4) nagy sokaság gyűlt össze, és betömtek minden forrást és patakot, amely azon a földön folyt, mert ezt gondolták: Miért találják meg Asszíria királyai ezt a sok vizet, ha ideérnek? (5) Majd minden erejével azon volt, hogy kijavíttassa az egész várfalat, ahol csak sérült volt; megnagyobbíttatta az őrtornyokat, építtetett kívül egy másik várfalat, és megerősíttette a Milló-erődöt Dávid városában. Sok gerelyt és pajzsot is csináltatott. (6) A hadinép élére csapatparancsnokokat rendelt, azokat maga köré gyűjtötte a városkapu előtti téren, és szívhez szólóan így beszélt hozzájuk: (7) Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek Asszíria királyától meg a vele levő egész sokaságtól, mert velünk többen vannak, mint ővele! (8) Ővele emberi erő van, mivelünk pedig Istenünk, az Úr, aki megsegít bennünket, és együtt harcol velünk a harcainkban. És fellelkesült a hadinép Ezékiásnak, Júda királyának a szavaitól. (9) Ezek után Szanhérib, az asszír király, aki még Lákísnál volt egész haderejével, elküldte udvari embereit Jeruzsálembe Ezékiáshoz, Júda királyához és a Jeruzsálemben levő összes júdaihoz, ezzel az üzenettel: (10) Így szól Szanhérib, Asszíria királya: Miben bíztok, hogy az ostrom idején Jeruzsálemben akartok maradni? (11) Félrevezet benneteket Ezékiás, éhen és szomjan akar pusztítani benneteket, azért mondja ezt: Megment bennünket Istenünk, az Úr az asszír király markából! (12) De hiszen az ő áldozóhalmait és oltárait szüntette meg ez az Ezékiás! Júdának és Jeruzsálemnek pedig megparancsolta: Csak egyetlen oltár előtt borulhattok le, és csak azon áldozhattok! (13) Nem tudjátok, hogy mit tettem én és elődeim valamennyi ország népével? Vajon a népek istenei meg tudták-e menteni országukat a kezemből ezekben az országokban? (14) Ezek közül a népek közül, amelyeket elődeim kiirtottak, melyiknek az istene tudta megmenteni népét a kezemből? Talán a ti istenetek meg tud majd benneteket menteni a kezemből?! (15) Ne engedjétek hát, hogy Ezékiás így elámítson és félrevezessen benneteket! Ne higgyetek neki, mert egyetlen népnek és országnak az istene sem tudta megmenteni népét a kezemből vagy elődeim kezéből. Bizony a ti istenetek sem ment meg benneteket a kezemből! (16) Egyebeket is beszéltek még emberei az Úristen és az ő szolgája, Ezékiás ellen. (17) Leveleket is írt Szanhérib, amelyekben gyalázta Izráel Istenét, az Urat, és ilyeneket mondott róla: Ahogyan a népek istenei a többi országban sem mentették meg népüket a kezemből, ugyanúgy Ezékiás istene sem mentheti meg népét a kezemből! (18) És nagy hangon felkiabáltak júdai nyelven a várfalra Jeruzsálem népéhez, hogy félelmet és rémületet keltsenek bennük, és így foglalják el a várost. (19) Úgy beszéltek Jeruzsálem Istenéről, mint a föld népeinek emberkéz csinálta isteneiről. (20) Ekkor Ezékiás király meg Ézsaiás próféta, Ámóc fia imádkozott, és segítségért kiáltott az ég felé. (21) Az Úr pedig angyalt küldött, aki megsemmisített az asszír király táborában minden vitéz harcost, fejedelmet és vezért, és ő megszégyenülve tért vissza országába. Egyszer aztán, amikor bement istene templomába, saját fiai karddal végeztek ott vele. (22) Így szabadította meg az Úr Ezékiást és Jeruzsálem lakóit Szanhérib asszír király és minden egyéb ellensége kezéből. És nyugalmat adott nekik mindenfelől. (23) Sokan hoztak Jeruzsálembe ajándékot az Úrnak és kincseket Ezékiásnak, Júda királyának, és ettől fogva nagy tekintélye lett minden nép előtt. (24) Abban az időben Ezékiás halálosan megbetegedett. De imádkozott az Úrhoz, aki szólt hozzá, sőt csodát tett vele, (25) Ezékiás azonban nem volt hálás az iránta tanúsított jótéteményért, mert felfuvalkodott, ezért az Úr haragja sújtotta őt meg Júdát és Jeruzsálemet. (26) Ekkor azután megalázta magát a felfuvalkodott Ezékiás Jeruzsálem lakóival együtt, és nem érte őket többé az Úr haragja Ezékiás idejében. (27) Ezékiás igen gazdag volt, és nagy tiszteletben állt. Kincstárat készíttetett az ezüstnek, aranynak, drágakőnek és balzsamnak, a kerek pajzsoknak és mindenféle értékes tárgyaknak; (28) továbbá raktárakat a gabonatermésnek, a bornak és az olajnak, meg istállókat a különféle állatoknak és aklokat a nyájaknak. (29) Városokat is épített; sok juhnyája és marhacsordája is volt, mert az Isten igen nagy vagyonnal ajándékozta meg. (30) Ezékiás elzárta a Gíhón felső forrásának a vizét, és Dávid városának a nyugati részére vezette le. Ezékiásnak minden sikerült, amihez csak hozzáfogott. (31) De amikor a babiloni vezető emberek elküldték hozzá megbízottjaikat, hogy megkérdezzék, milyen csoda történt az országban, elhagyta az Isten, hogy próbára tegye, és kitudódjék, mi lakik a szívében. (32) Ezékiás egyéb dolgai és kegyes tettei meg vannak írva Ézsaiás prófétának, Ámóc fiának látomásában meg a Júda és Izráel királyairól szóló könyvben. (33) Azután Ezékiás pihenni tért őseihez, és azon a dombon temették el, ahol Dávid fiainak a sírjai voltak. Halálakor tisztelettel adózott neki egész Júda és Jeruzsálem lakossága. Utána a fia, Manassé lett a király. /RÚF/

(Ézsaiás 37:1-38). Amikor Ezékiás király ezeket meghallotta, megszaggatta ruháját, zsákruhát öltött magára, majd bement az Úr házába. (2) Azután elküldte Eljákímot, a palota felügyelőjét, Sebná kancellárt és a papok véneit zsákruhába öltözve Ézsaiás prófétához, Ámóc fiához. (3) Azt mondták neki: Ezt üzeni Ezékiás: Nyomorúságnak, büntetésnek és szégyennek a napja ez a nap, mint mikor a gyermek az anyaméh szájáig jut, de nincs erő megszülni őt. (4) Talán meghallja Istened, az Úr a kincstárnok szavait, akit ideküldött ura, az asszír király, hogy gyalázza az élő Istent, és talán megbünteti Istened, az Úr azokért a szavakért, amelyeket meghallott. Imádkozz a még meglevő maradékért! (5) Amikor Ezékiás király emberei megérkeztek Ézsaiáshoz, (6) így szólt hozzájuk Ézsaiás: Mondjátok meg uratoknak: Így szól az Úr: Ne ijedj meg azoktól a szavaktól, amelyeket hallottál, amelyekkel az asszír király emberei káromoltak engem. (7) Íme, én olyan lelket adok bele, hogy hírt hallva visszatérjen országába; saját országában pedig kard által ejtem el. (8) A kincstárnok visszatért, de az asszír királyt már Libná ellen harcolva találta, mert meghallotta, hogy elvonult Lákísból. (9) Az asszír király ugyanis azt hallotta, hogy Tirháká, Etiópia királya háborúba indult ellene. Amikor ezt meghallotta, követeket küldött Ezékiáshoz ezzel az üzenettel: (10) Mondjátok meg Ezékiásnak, Júda királyának: Ne engedd, hogy rászedjen téged Istened, akiben bízva azt gondolod, hogy nem kerül Jeruzsálem az asszír király kezébe! (11) Hiszen te is hallottad, hogy mit műveltek Asszíria királyai a többi országban, kiirtva mindent. Te talán megmenekülhetsz? (12) Megmentették-e más népek istenei azokat, akiket elődeim elpusztítottak: Gózánt és Háránt, Recefet és Eden fiait, akik Telasszárban voltak? (13) Hol van Hamát királya, Arpád királya és Szefarvajim városának a királya meg Héna és Ivvá? (14) Ezékiás átvette a levelet a követek kezéből és elolvasta. Majd fölment az Úr házába, és kiterítette azt Ezékiás az Úr előtt. (15) És így imádkozott Ezékiás az Úrhoz: (16) Seregek Ura, Izráel Istene, aki a kerúbokon trónolsz! Egyedül te vagy a föld minden országának Istene, te alkottad az eget és a földet! (17) Uram, fordulj hozzám figyelmesen, és hallgass meg! Uram, nyisd ki a szemedet, és láss! Halld meg Szanhérib minden beszédét, aki ideküldte ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent! (18) Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket és országaikat. (19) Isteneiket tűzre vetették, mert azok nem is voltak istenek, hanem csak emberi kéz csinálmányai, fa és kő; ezért pusztíthatták el őket. (20) De most te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr! (21) Akkor Ézsaiás, Ámóc fia ezt az üzenetet küldte Ezékiásnak: Így szól az Úr, Izráel Istene: Mivel imádkoztál hozzám Szanhérib, Asszíria királya miatt, (22) ezt az igét jelentette ki róla az Úr: Megvet, gúnyol téged Sion szűz leánya, fejét rázza mögötted Jeruzsálem leánya! (23) Kit gyaláztál és káromoltál, ki ellen emeltél szót? Kire néztél gőgös szemmel? Izráel Szentjére! (24) Embereid által az Urat gyaláztad, amikor ezt mondtad: Sok harci kocsimmal fölmentem a legmagasabb hegyekre, a meredek Libánonra is. Kivágtam sudár cédrusait, válogatott ciprusfáit; eljutottam legtávolabbi csúcsára, legsűrűbb erdejébe is. (25) Kutat ástam, és ittam vizet; lépteimmel kiszárítom Egyiptomban a Nílus minden ágát. (26) Nem hallottad még, hogy én ezt régóta elvégeztem, jó előre kiterveltem? Most csak véghezviszem, hogy halomra dőljenek, rommá legyenek az erődített városok. (27) Lakóinak ereje elfogyott, megrettentek, megszégyenültek; olyanok lettek, mint a mezei növény, mint a gyenge fűszál, a háztetőn nőtt fű, amely elszárad, mielőtt szárba szökken. (28) Én tudom, ha leülsz, ha kimégy vagy bejössz, és ahogyan tombolsz velem szemben! (29) Mivel tombolsz velem szemben, és elbizakodott beszéded fülembe jutott, horgomat orrodba vetem, zablámat a szádba, és visszaviszlek azon az úton, amelyen idejöttél! (30) Neked pedig ezt a jelet adom: Ebben az évben azt eszitek, ami a tarlón nő, a második évben azt, ami annak a magvaiból hajt, a harmadik évben azonban vessetek és arassatok, ültessetek szőlőt, és egyétek gyümölcsét! (31) Akik megmenekülnek és megmaradnak Júda házából, azok újra gyökeret vernek lenn, és gyümölcsöt hoznak fenn. (32) Mert Jeruzsálemből terjed szét a maradék, és a Sion hegyéről azok, akik megmenekülnek. A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt! (33) Azért ezt mondja az Úr Asszíria királyáról: Nem jut be ebbe a városba, és nyilat sem lő rá, nem fordít feléje pajzsot, ostromsáncot sem épít ellene. (34) Azon az úton tér vissza, amelyen jött, de ebbe a városba nem jut be – így szól az Úr. (35) Pajzsa leszek ennek a városnak, és megszabadítom önmagamért meg az én szolgámért, Dávidért. (36) Akkor eljött az Úr angyala, és levágott az asszír táborban száznyolcvanötezer embert. Amikor reggelre fölkeltek, mindenfelé holttestek hevertek. (37) Ekkor Szanhérib, Asszíria királya fölkerekedett, visszavonult Ninivébe, és ott is maradt. (38) Egyszer aztán, amikor éppen istenének, Niszróknak a templomában imádkozott, a fiai, Adrammelek és Szárecer levágták karddal, maguk pedig elmenekültek Ararát földjére. Utána a fia, Észarhaddón lett a király. /RÚF/

 Isten ideális terve szerint Izraelnek nem kellett volna harcolnia magáért. Amint Isten a kivonulás után kijelentette, a hitetlenségük miatt engedte, hogy részt vegyenek a Kánaán ellen vívott háborúban. Ahogy Egyiptomban sem kellett egyetlen kardot sem felemelniük a szabadulásukért, Kánaánért sem kellett volna a saját erejükből harcolniuk. 

(5Móz 7:17-19). De gondolhatnád magadban: Nagyobbak nálam ezek a népek, hogyan tudnám kiűzni őket? (18) Ne félj tőlük, hanem emlékezz vissza arra, mit tett Istened, az Úr a fáraóval és egész Egyiptommal, (19) a nagy próbatételekre, amelyeket saját szemeddel láttál, a jelekre és csodákra, az erős kézre és a kinyújtott karra, amellyel kihozott téged Istened, az Úr. Ugyanígy fog elbánni Istened, az Úr mindazokkal a népekkel, amelyektől félsz. /RÚF/

 „Ha Izrael fiai nem zúgolódtak volna az Úr ellen, akkor nem engedte volna, hogy ellenségeik háborút indítsanak ellenük” (Ellen G. White: The Story of Redemption. 134./old.) Ma hogyan hat a mi életünkre a zúgolódás?

 White idézet: Az isteni rendelkezésnek engedelmeskedve vezette Józsué Izrael seregét. Nem kellett támadást intéznie, egyszerűen meg kellett kerülniük a várost, hordozva Isten ládáját és fújva a kürtöket. Először jöttek a harcosok, válogatott férfiak serege, akiknek nem képzettséggel, sem vitézséggel, hanem az Isten rendelése iránti engedelmességgel kellett győzniük. Hét pap kürtökkel követte őket. Aztán az Isten dicsőségétől övezett frigyláda következett, amit a papok hordtak olyan öltözetben, mely szent tisztüket hirdette; végül pedig Izrael serege, törzsenként ki-ki a maga zászlója alatt… Semmi hang nem hallatszott, csak a hatalmas sereg lépése és a kürtök ünnepélyes visszhangja a dombok és Jerikó utcái között…

 Izrael serege hat napon át naponta megkerülte a várost. Elérkezett a hetedik nap. Józsué már hajnalhasadtakor elrendezte az Úr seregét. Most parancsot kaptak, hogy hétszer kerüljék meg Jerikót, és a kürtök hatalmas zengésekor hangosan kiáltsanak, mert az Úr kezükbe adta a várost…

 Amint a hetedik körbejárás befejeződött, a hatalmas tömeg megállt. A kürtök, amelyek egy idő óta hallgattak, most úgy harsantak fel, hogy még a föld is megremegett. A szilárd kőfalak erős tornyaikkal és oromzatukkal meginogtak és alapjaikról felemelkedve nagy robajjal törmelékként hulltak a földre. Jerikó lakosai megbénultak a rémülettől, s Izrael seregei benyomultak és elfoglalták a várost. Az izraeliták a győzelmet nem a maguk ereje által érték el; ez teljesen az Úr győzelme volt. A várost a föld első zsengéjeként mindazzal, amit tartalmazott, áldozatként Istennek kellett szentelni. Izraelnek tudatosítania kellett magában, hogy Kánaán elfoglalásánál nem önmagukért harcoltak, hanem egyszerűen, mint eszközök, végre kellett hajtsák Isten akaratát, nem azért, hogy saját gazdagságukat vagy hírüket, hanem királyuk, Jahve dicsőségét keressék. A város bevétele előtt elhangzott a parancs: „Legyen a város maga, és minden, ami benne van, teljesen az Úrnak szentelve;… óvjátok meg magatokat a teljesen Istennek szentelt dolgoktól, …hogy Izrael táborát átkozottá ne tegyétek, és bajba ne keverjétek azt.” (Józs 6:17-18) …

 Csak a hűséges Ráhábot és családját kímélték meg a kémek ígérete szerint…

 Jerikó lakosainak teljes pusztulása a Mózes által adott és Kánaán lakóira vonatkozó korábbi parancs beteljesedése volt: „…megvered őket: mindenestől veszítsd ki őket” (5Móz 7:2)… E parancsolat sokaknak a Biblia más részeiben megparancsolt szeretet és jóság lelkületével ellentétesnek látszik, pedig azok valójában a végtelen bölcsesség és jóság utasításai voltak… A kánaániták azonban akkor már a legromlottabbak, a leglealacsonyítóbb pogányság követői voltak, s szükséges volt, hogy a földet megtisztítsák attól, ami megakadályozná Isten kegyelmes céljának beteljesítését. – Pátriárkák és próféták, 488-492./old.

Az Úr vitéz harcos. Isten háborúban áll a bűnnel

 (2Móz 2:23-25). Közben hosszú idő telt el, és meghalt Egyiptom királya. Izráel fiai pedig sóhajtoztak és kiáltoztak a szolgaság miatt, és a szolgaság miatti segélykiáltásuk feljutott Istenhez. (24) Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött. (25) Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek./RÚF/

(2Móz 12:12-13). Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az Úr. (13) De az a vér jel lesz a házakon, amelyekben vagytok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és nem ér majd a pusztító csapás titeket, amikor megverem Egyiptom földjét. /RÚF/

(2Móz 15:3-11). Az Úr vitéz harcos, „az Úr” az ő neve. (4) Szekereit, hadát a fáraónak tengerbe vetette, válogatott, legjobb harcosai belevesztek a Vörös-tengerbe. (5) Elborította őket a mélység, kőként szálltak a mélybe. (6) Jobbod, Uram, dicső az erőtől, jobbod, Uram, szétzúzza az ellenséget. (7) Nagy fenséggel elsöpröd támadóidat. Ha elszabadul haragod, megemészti őket, mint tarlót a tűz. (8) Haragod szelétől föltornyosultak a vizek, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a mélység a tenger szívében. (9) Üldözöm, megvan! – így szólt az ellenség. – Zsákmányt osztok mindjárt, kitöltöm a bosszúmat rajtuk. Kardomat kirántom ellenük, kezemmel kiirtom őket. (10) Rájuk fújtál szeleddel, s elborította őket a tenger. Mint ólom merültek el a hatalmas vízben. (11) Kicsoda olyan az istenek között, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges szentségében, félelmetes dicső tetteiben, csodákat cselekvő, mint te? /RÚF/

 A hosszú egyiptomi tartózkodás alatt az izraeliták elfeledkeztek atyáik Istenéről. A pusztai tartózkodás számos eseménye alapján látjuk, hogy megkopott a szemükben Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének a képe, és vallási gyakorlataikat pogány elemekkel tűzdelték tele. 

(2Móz 32:1-4). Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, Áron köré sereglett a nép, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból. (2) Áron ezt mondta nekik: Szedjétek ki az arany fülbevalókat feleségeitek, fiaitok és leányaitok füléből, és hozzátok ide hozzám! (3) Kiszedte hát az egész nép az arany fülbevalókat a füléből, és odavitte Áronhoz. (4) Ő átvette tőlük, vésővel mintát készített, és borjúszobrot öntött. Ekkor azt mondták: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból. /RÚF/

Az egyiptomi elnyomás alatt az Úrhoz kiáltottak (2Móz 2:23-25), és a maga idejében Isten fellépett az érdekükben.

 A konfliktus, amelyet Mózes második könyvének első tizenkét fejezete ír le, nagyobb volt, mint csupán Mózes és a fáraó összetűzése. A korabeli Közel Keleten úgy gondolták, hogy a népek közötti háborús konfliktus valójában különböző istenek összecsapása. (2Móz 12:12) közli, hogy Isten nemcsak a fáraón hajtja végre az ítéletet, de Egyiptom istenein is, a démoni erőkön 

(3Móz 17:7). Ne áldozzák ezután véresáldozataikat a gonosz szellemeknek, akikkel paráználkodnak. Örök rendelkezés legyen ez nekik nemzedékről nemzedékre. /RÚF/; 

(5Móz 32:17). Szellemeknek áldoztak, nem Istennek; isteneknek, akiket nem ismertek, újaknak, akik nemrég jöttek, akiket még nem féltek atyáitok. /RÚF/), amelyek az egyiptomi elnyomó hatalom és igazságtalan társadalmi rendszer mögött álltak.

 Végeredményben Isten háborúban áll a bűnnel, és nem fog a végtelenségig tűrni. 

(Zsolt 24:8). Ki az a dicső király? Az erős és hatalmas Úr, az Úr, aki hatalmas a harcban. /RÚF/; Jel 19:11. És láttam a megnyílt eget: íme, egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol, /RÚF/; 

(Jel 20:1-4, 14). És láttam, hogy egy angyal leszállt a mennyből, az alvilág kulcsa volt nála, és egy nagy lánc a kezében. (2) Megragadta a sárkányt, az ősi kígyót, aki az ördög és a Sátán, és megkötözte ezer esztendőre, (3) levetette az alvilágba, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy meg ne tévessze többé a népeket, amíg el nem telik az ezer esztendő: azután el kell oldoztatnia majd egy kis időre. (4) És láttam trónokat: ezekre ültek azok, akik ítélő hatalmat kaptak. És azoknak a lelkeit is, akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért és az Isten igéjéért, akik nem imádták a fenevadat, sem az ő képmását, és nem vették fel az ő bélyegét homlokukra és kezükre: ezek életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. (14) És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába. Ez a második halál, a tűz tava. /RÚF/

 Végül el fog pusztulni minden bukott angyal, ahogy az emberiség azon része is, amely véglegesen és visszavonhatatlanul azonosult a bűnnel. Ennek a fényében a föld lakosaival vívott csatákat úgy kell látnunk, mint ennek a nagy igazságtételnek az előzményeit, amely a kereszten érte el a csúcspontját, végső beteljesedése pedig az utolsó ítélet lesz, amikor Isten igazsága és szeretettel teljes jelleme igazolást nyer.

 A kánaániak teljes elpusztításának irányelvét a Biblia világképén keresztül kell megértenünk, amelyben Isten egy kozmikus konfliktusban küzd, a világegyetem gonosz erőivel harcol. A háború kimenetelének tétje Isten hírneve és jelleme.

 (Róm 3:4). Szó sincs róla! Sőt azt kell mondanunk: Isten igaz, viszont „minden ember hazug”, amint meg van írva: „Igaz légy beszédeidben, és győzedelmes, amikor vádolnak téged.” /RÚF/;

 (Jel 15:3). És énekelték Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: /RÚF/)

 Mivel a bűn belépett az emberi élettérbe is, senki sem maradhat semleges területen. Mindenkinek vagy Isten, vagy a gonosz oldalán kell állnia. Ezen a háttéren úgy kell tekintetünk a kánaániták megsemmisítésére, mint a végső ítélet előképére.

White idézet: A héber sereg tökéletes rendben menetelt. Elöl a hadviselő férfiak válogatott serege haladt harci ruhába öltözve, de most nem azért, hogy karjuk ügyességét gyakorolják, hanem higgyenek és engedelmeskedjenek a kapott utasításoknak. Azután a hét pap következett trombitával. Utánuk Isten frigyládája haladt, amely aranytól csillogott, és dicsfény lebegte körül. A frigyládát a papok vitték, szent tisztségüket kifejező, gazdag, jellegzetes ruhákba öltözve. Izrael hatalmas serege tökéletes rendben követte őket, minden törzs az ő saját zászlója alatt. Így járták körül a várost Isten frigyládájával. Egy hang sem hallatszott, csak a hatalmas sereg lépései és a trombiták hangja zengett a dombokon át, és visszhangzott Jerikó városán.

 Az elítélt város őrállói kíváncsian és riadtan figyelték a sereg minden mozdulatát, és jelentették feljebbvalóiknak. Nem értették, mit jelent ez a látványosság. Némelyek nevettek azon a gondolaton, hogy ilyen módon be lehet venni a várost; mások szent félelemmel teltek el, amikor szemlélték a frigyláda ragyogását, a papok méltóságteljes és ünnepélyes megjelenését, Izraelnek őket követő seregét, amelynek élén Józsué haladt. Még emlékeztek rá, hogy 40 évvel azelőtt ketté vált előttük a Vörös-tenger, és nemrég száraz lábbal keltek át a Jordánon. Túlságosan rettegtek ahhoz, hogy gúnyolódjanak. Gondosan bezárták a város kapuit, amelyeket hatalmas harcosok őriztek.

 Izrael seregei hat napig tették meg körmenetüket a város körül. A hetedik napon hétszer járták körül a várost. A népnek most is megparancsolták, mint rendesen, hogy legyen csendben. Csak a trombiták hangja hallatszott. A népnek figyelnie kellett, mert amikor a trombiták hosszabban szólnak majd, akkor mindnyájuknak hangosan kell kiáltaniuk, mivel Isten nekik adta a várost. „És történt a hetedik napon, hogy felkeltek, mihelyt a hajnal feljött, és megkerülték a várost a szokott módon hétszer. Csak ezen a napon kürtöltek a papok a kürtökkel, Józsué pedig mondta a népnek: Kiáltsatok, mert néktek adta az Úr a várost! … Kiáltott azért a nép, mihelyt kürtöltek a kürtökkel. Történt ugyanis, hogy amint meghallotta a nép a kürtnek szavát, kiáltott a nép nagy kiáltással, és leszakadt a kőfal magától és felment a nép a városba, ki-ki az előtte való helyen, és bevették a várost.”

 Isten meg akarta mutatni az izraelitáknak, hogy Kánaán bevételét nem tulajdoníthatják maguknak. Az Úr seregének Fejedelme, vezére győzte le Jerikót. Ő és angyalai vonultak fel a harcra. Krisztus megparancsolta a mennyei seregeknek, hogy rontsák le Jerikó falait, hogy előkészítsék Józsué és Izrael seregeinek bevonulását. Ezen rendkívüli csoda által Isten nemcsak megerősítette népe hitét hatalmában, amellyel leigázta ellenségeit, hanem megdorgálta előbbi hitetlenségükért is.

 Jerikó dacolt Izrael seregei és a menny Istene ellen. Amikor látták, hogy Izrael serege minden nap körül járja egyszer a várost, megrettentek, de erős védelmükre, szilárd magas falaikra tekintettek, és biztonságban érezték magukat; hitték, hogy képesek ellenállni minden támadásnak. Amikor azonban erős falaik hirtelen meginogtak, és rettenetes robajjal leomlottak a leghangosabb mennydörgés dörejéhez hasonlóan, megbénultak a félelemtől úgy, hogy képtelenek voltak ellenállást kifejteni. – A megváltás története, 179-181./old.