Isten adja nekik a földet örökségként

„Térjetek vissza az erődbe, reménykedő foglyok! Ma ki is hirdetem nektek: Kétszeresen megfizetek neked!” (Zak 9:12), /ÚRK/

   Józsué könyvének 13–21. fejezetei hosszú listákon adják közre azokat a földrajzi területeket, amelyek Izrael fiainak törzsi határait jelölik. A mai olvasóknak ezek a listák lehet, hogy feleslegesnek tűnnek, pedig az ígéret földjével kapcsolatosan teológiai jelentőségük van, amely számunkra is fontos. A nagyon is konkrét listákon keresztül Isten azt akarta megtanítani az izraelitáknak, hogy a föld több, mint csak álom. Nagyon is kézzel fogható ígéretet kaptak, valóságos fizikai jellemzőkkel, de az ígéreteket nekik kellett valóra váltaniuk.

 Igen, Isten adja nekik a földet örökségként, ajándékul, amely a betöltése annak, amit Isten az ősatyáknak ígért: „Íme, elétek adtam ezt a földet. Menjetek be, és vegyétek birtokba azt a földet, amely felől megesküdött az ÚR a ti atyáitoknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik és utánuk az ő utódaiknak adja” (5Móz 1:8), /ÚRK/. Ugyanakkor, igen, a saját részüket nekik kell megtenni.

 A héten az ígéret földjével kapcsolatos néhány teológiai kérdést tárgyalunk, valamint azok lelki értelmezését, amelyek mindenki számára fontosak, akik Jézusban várják az örökségüket.

 White idézet: Mózes halála után Józsué kezébe került a vezetés. Az Úr szolgájaként különleges feladatra lett elhívva. Ezzel egyben nagy tisztesség, ugyanakkor felelősség is járt, és a Mózesnek adatott utasítások jelentős mértéke át lett ruházva rá is. Az Úr így szólt hozzá: „Most azért kelj fel, menj át ezen a Jordánon te és mind ez a nép arra a földre, amelyet én adok nékik, az Izrael fiainak. Minden helyet, amelyet talpatok érint, néktek adtam, amiképen szólottam Mózesnek.”

 ..Amikor Józsué látta Jerikó megerősített falait, szívét imában Istenhez emelte, mivel látszatra hátrányban voltak. „És látá, hogy, íme, egy férfiú áll vala előtte meztelen karddal kezében.” Nem látomást kapott, hanem személyesen Krisztus jelent meg úgy, hogy dicsőségét emberi ábrázattal takarta el...

 Ha megnyílt volna Józsué szeme, láthatta volna a mennyei seregeket, amelyek azért jöttek, hogy lerombolják Jerikó falait, és Isten népe kezébe adják a várost. Most teljes bizalommal követhette az utasításokat, és az Úrra hagyhatta kínzó terheit...

 Az Úr jólétet kínált népének… Kijelentette, hogy ez az ő szent népe, és megígérte, hogy ha az izraeliták betartják a szövetséget vele, akkor mindent megad boldogulásukhoz, amire csak szükségük van.

 Tiszták és érthetőek voltak azok az utasítások, amelyeket Krisztus adott Mózesnek jólétükre és a betegségtől való megőrzésükre vonatkozóan. „Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te; téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki minden nép közül e föld színén. Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok; hanem mivel szeretett titeket az Úr, és hogy megtartsa az esküt, amellyel megesküdt volt a ti atyáitoknak; azért hozott ki titeket az Úr hatalmas kézzel, és szabadított meg téged a szolgaságnak házából, az egyiptombeli fáraó királynak kezéből.” ...Isten ezt az ígéretet adja népének, míg ezen a földön vándorol a mennyei Kánaán felé, ahol gazdag örökség vár mindazokra, akik szeretik Istent, és megtartják parancsolatait. – Christ Triumphant, 133./old.

Hosszú pusztai vándorlás

 

„Káleb hite ugyanolyan volt most is, mint amikor ellentmondott a kémek rossz jelentésének. Hitte Isten ígéretét, hogy népét Kánaán birtokába helyezi, és ebben teljesen az Urat követte. Elviselte népével a hosszú pusztai vándorlást, így osztozott a bűnösök csalódásában és terheiben, ám nem panaszkodott, hanem dicsőítette Isten irgalmát, amely megőrizte őt a pusztában, míg atyjafiai ott lelték sírjukat. A pusztai vándorlás veszedelmei, bajai és csapásai alatt, csakúgy, mint a kánaáni háborús esztendőkben is megtartotta őt az Úr, s most is, hogy elmúlt nyolcvan éves, ereje még mindig nem fogyatkozott meg. Nem kért meghódított területet örökségül, hanem ragaszkodott ahhoz a területhez, amelyet a kémek bevehetetlennek állítottak. Isten segítségével azt az erődítményt akarta kiragadni az óriások kezéből, amelynek ereje Izrael hitét megingatta. Nem hatalom vagy dicsőségvágy sugallta Káleb kérését. Az öreg harcos a népnek kívánt példát adni, amely dicsőíti Istent, és bátorítja a törzseket az atyáik által bevehetetlennek tartott ország elfoglalására” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 476./old.). 

„Kálebnek az Istenbe vetett hite adott bátorságot, ez tartotta tőle távol az emberektől való félelmet, ez tette képessé, hogy erősen, megingás nélkül álljon az igazság védelmében. Ugyanarra az erőre, a mennyei seregek hatalmas Hadvezérére támaszkodva a kereszt minden igaz katonája erőt és bátorságot kaphat, hogy legyőzze a leküzdhetetlennek tűnő akadályokat” (Ellen G. White: The Advent Review and Sabbath Herald. 1912. május 30.)

Szemlélődés által változva

(2Kor 3:18). Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. /RÚF/

(Zsid 12:1-2). Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. (2) Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. /RÚF/

 Marco Iakoboni Los Angelesben a Kalifornia Egyetem neurológusa, aki a tükörneuronok kutatásával foglalkozik. Azt tapasztalta, hogy ezek az apró sejtáramkörök aktiválódnak, amikor az ember egy bizonyos cselekedetet hajt végre – például amikor nevet vagy megölel valakit –, de akkor is, amikor csak nézi, hogy más ilyesmit csinál. Ezeknek a neuronoknak az aktivitása csökkenti a különbséget a megfigyelt és a tevőlegesen végzett dolgok között.

 Ellen G. White is beszél Jézus jellemének szemléléséről: „Ha Krisztust szemléljük, nagyszerűbb és tisztább képet kapunk Istenről, és eközben jellemünk átalakul. A jóság és az embertársaink iránti szeretet természetünkké lesz. Olyan jellemet fejlesztünk, amely Isten jellemének mása. Miközben egyre jobban hasonlítunk Istenhez, egyre többet tudunk felfogni belőle. Egyre inkább közösségre lépünk a mennyei világgal, és képességünk is nő az örökkévalóság gazdagságának, ismereteinek és bölcsességének befogadására”. (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 246./old.)

(Róm 12:1-29. Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, (2) és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. /RÚF/

 A Római levél záró fejezetében Pál két ellentétes erőről tesz említést, amely alakítani akarja az életünket. Az egyik a bennünket körbevevő világ, minden befolyásával, amely igyekszik saját képére alakítani minket nap mint nap, és kívülről befelé hatva erőszakolja ránk értékeit.

 Ezzel szemben a Szentlélek hatása belülről formál át bennünket, bizonyos szempontból hasonlóan ahhoz, ahogyan a hernyó pillangóvá változik. Azonban ez csak akkor történhet meg, ha odaszenteljük magunkat Istennek, és kérjük Őt, hogy végezze el a jó dolgot, amit elkezdett bennünk. 

(Fil 1:6. Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára. /RÚF/ 

Végeredményben minden pillanatban tudatos döntést kell hoznunk, hogy a Lélek erejében akarunk járni.

 White idézet: A titkok titka! Az értelem számára nehéz megragadni Krisztus nagyságát, a megváltás titkát. A szégyenletes keresztet felállították, kezét és lábét átszegezték, a kegyetlen dárda átszúrta a szívét, és Jézus megfizette a megváltás árát az emberiségért.

 A megváltás témája kimeríthetetlen, legmélyebb elmélkedésünkre méltó. Túlszár nyalja a leghatalmasabb gondolatot és a legélénkebb képzelet határát is. Ki kutathatná ki Isten titkait?

 Ha ma velünk volna a Megváltó, ugyanazt mondaná, mint tanítványainak: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.” (Jn 16:12) Jézus mély és élő igazságot szeretett volna megnyitni a tanítványok előtt, de földhözragadtságuk, valamint homályos és hiányos felfogóképességük lehetetlenné tette. Nem tudták volna hasznosítani a nagy, dicsőséges és ünnepélyes igazságot. A lelki növekedés hiánya bezárja az ajtót a világosság Krisztustól jövő sugarai előtt.

 Akik szorgosan munkálkodtak Isten Igéjének bányájában, és felfedezték a drága ércet az igazság gazdag forrásaiban, a korszakokon át rejtett isteni titkokban, fel fogják magasztalni az Úr Jézust, minden igazság szerzőjét azáltal, hogy jellemükben bemutatják hitük megszentelő hatalmát. Jézust és kegyelmét ott kell őrizni a lélek legbelső szentélyében. Ha ez megtörténik, akkor a szavak, az ima, a buzdítás és a szent igazság megjelentése által mutatkozik meg Ő.

 A kereszt titka minden más titkot megmagyaráz. A Golgotáról sugárzó fényben Isten tulajdonságait, amelyekre korábban félelemmel és csodálattal gondoltunk, szépnek és vonzónak találjuk. Az irgalom, gyengédség és atyai szeretet egybeolvad a szentséggel, igazsággal és hatalommal. Míg Krisztus magas és felemelt trónjának fenségét szemléljük, meglátjuk jellemének szépségét, és megértjük, ahogy még soha, hogy mit jelent ez az örökkévaló név: „Mi Atyánk”. – Isten csodálatos kegyelme, 186./old. (június 27.)

 Ha annyit gondolnánk Istenre, mint ahányszor kegyelmének bizonyítékait tapasztaljuk, akkor gondolataink állandóan nála időznének; élvezetté válna róla beszélni és nevét magasztalni. Szívesen beszélünk mulandó dolgokról, mert érdekelnek minket; szívesen beszélünk barátainkról is, mert szeretjük őket, és átérezzük örömüket és bánatukat. Ámde végtelenül nagyobb okunk van arra, hogy Istent jobban szeressük, mint barátainkat, és ezért a legtermészetesebb dolog volna, hogy gondolatainkban legtöbbet vele foglalkozzunk, szeretetéről, irgalmasságáról beszéljünk, és mindenhatóságát magasztaljuk. A gazdag ajándékok, melyekkel Isten elhalmozott bennünket, ne vegyék annyira igénybe gondolatainkat és szeretetünket, hogy többé mit se adjunk Istennek; ellenkezőleg, ezek mindennap rá figyelmeztessenek, és a hála és a szeretet kötelékeivel fűzzenek bennünket mennyei jótevőnkhöz. Nagyon sokat foglalkozunk a mi nyomorúságos földi életünkkel. Irányítsuk lelki szemünket a mennyei szentély nyitott kapujára, ahonnan Krisztus arcáról Isten fénye és dicsősége tükröződik vissza, aki „mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez” (Zsid 7:25) 

 Gyűljünk Krisztus keresztje alá! A megfeszített Krisztus legyen elmélkedésünk, beszélgetésünk és legszentebb örömünk tárgya. Gondoljunk állandóan Isten áldásaira, és ha végtelen szeretetét tapasztaljuk, örömmel tegyünk le mindent azokba a kezekbe, melyek értünk szegeztettek keresztre. – Jézushoz vezető út, 102-103./old.