További szombati szolgálatok

 (Márk 1:29-34) És a zsinagógából azonnal kimenvén, a Simon és András házához menének Jakabbal és Jánossal együtt. A Simon napa pedig hideglelésben fekszik vala, és azonnal szólának néki felőle. És ő odamenvén, fölemelé azt, annak kezét fogván; és elhagyá azt a hideglelés azonnal, és szolgál vala nékik. Estefelé pedig, amikor leszállt a nap, mind ő hozzá vivék a betegeseket és az ördöngősöket; És az egész város oda gyűlt vala az ajtó elé. És meggyógyíta sokakat, akik különféle betegségekben sínlődnek vala; és sok ördögöt kiűze, és nem hagyja vala szólni az ördögöket, mivelhogy őt ismerék.

A zsinagógában történt emlékezetes szolgálata után Jézus visszavonult Péter otthonába szűk tanítványi körével (Péterrel, Andrással, Jakabbal és Jánossal). Nyilván azért, hogy a szombat további részét közös étkezéssel, baráti légkörben töltsék. Csakhogy aggasztó hír érkezik: Péter anyósa belázasodott, ami annak idején azt jelentette, hogy az ember vagy meggyógyul, vagy meghal. Jézusnak is beszámolnak a betegségről. A Mester kézen fogja az asszonyt, talpra állítja, aki azonnal gondoskodni kezd ellátásukról. Nagyszerű példa ez arra, hogy akit Jézus megment és meggyógyít, az válaszul szolgálni fog.

Jézus még nem végzett a szolgálattal azon a napon. Napnyugta után sokan indultak Péter házához gyógyulásért, nyilván azért, mert látták, mi történt a zsinagógában, vagy hallottak róla. Az evangélium írója nem közli konkrétan az olvasókkal: az emberek azért mentek későn, mert megvárták a szombat óráinak a végét. Ezek szerint tudta olvasóiról, hogy tisztában vannak a szombat jelentőségével. Márk evangéliumának ez a jellemzője egybecseng azzal, hogy olvasói szombatünneplők voltak. Az evangélista beszámol arról, hogy aznap este az egész város összegyűlt az ajtónál (Mk 1:33)."És az egész város oda gyűlt vala az ajtó elé." Sok időbe telhetett, mire Jézus segített mindenkinek.

"Órák hosszat jöttek-mentek, mert senki nem tudhatta, hogy még másnap is közöttük lesz-e a Gyógyító. Kapernaum addig soha nem látott ilyen napot. A levegőt betöltötte a győzelem hangja, a szabadulás üdvrivalgása. A Megváltó örült, hogy örömet szerezhetett. Amint látta a hozzá jövők szenvedését, szíve részvéttel telt meg, és örvendezett hatalmának, hogy egészséget és boldogságot adományozhat. Jézus nem szűnt meg munkálkodni, míg az utolsó betegen is nem könnyített. Késő éjszaka volt, mire a sokaság eloszlott, s csönd ülte meg Simon házát. Elmúlt a hosszú, eseményekben gazdag nap, és Jézus pihenésre vágyott. Mialatt azonban a város még az igazak álmát aludta, a Megváltó "-fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék-"(Ellen G. White: Jézus élete. 208. o.).

A kapernaumi halászháznak betege volt. Péter feleségének édesanyja „hideglelésben feküdt”, és „szólának (Jézusnak) felőle”. Jézus „illeté annak kezét, és elhagyta őt a láz”. Majd felkelt, és szolgált a Megváltónak és tanítványainak (Lk 4:38; Mk 1:3; Mt 8:15). A hír gyorsan elterjedt. A csoda szombaton tört ént, de a rabbiktól való félelem miatt a nép nem mert naplemente előtt Jézushoz gyógyulásért menni. Ám utána a házakból, műhelyekből, vásárterekről a város lakossága özönlött a szerény lakóház felé, amely Jézust befogadta. A betegeket hordágyon hozták, mások mankóra támaszkodva vagy barátaik támogatásával támolyogtak a Megváltó elé. […] Jézus csak az utolsó szenvedő megsegítése után hagyta abba a munkát. Késő éjszaka volt, amikor a tömeg eltávozott, és csend borult Simon házára. – A nagy Orvos lábnyomán, 29. o

 Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze, mellyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete van, tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Isten azt szeretné, ha saját egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl hozzá. Az ő kegyelme dicsőségének, magasztalásának ilyen értékes elismerése, ha krisztusi élettel párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában. – Jézus élete, 347. o. 

Az ördögtől megszállott ember

Miközben Jézus beszélt, egy démontól megszállott ember  kétségtelenül azért, mert tanításának ereje hatott rá  így kiáltott: "Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje" (Mk 1:24, ÚRK). Jézus kiűzte a démont. Gondoljunk bele, mi minden következik a démon szavaiból! Az első, hogy a démon felismeri Jézusban "Izrael Szentjét". Megerősíti, hogy Jézus Isten szent küldötte, egészen más, mint Sátán tisztátalan, szentségtelen seregei. Szent dolgok és egyének köré istentiszteleti hátteret, nem pedig szentségtelen és tisztátalan dolgokat képzelünk el. Ebben a történetben tehát éles ellentétben állnak a jó és a gonosz erők, láthatjuk a nagy küzdelem valóságát. Az emberek talán nem mérik fel, kicsoda Jézus, de a démon egyértelműen tudja, és nyilvánosan ki is jelenti. Továbbá érthető a parancs, hogy menjen ki az emberből, viszont azt miért mondta neki, hogy "némulj el"? Itt jelenik meg először Márk evangéliumában egy figyelemreméltó motívum: Jézus hallgatásra int mindenkit azzal kapcsolatban, hogy ki Ő. A teológusok ezt nevezik "messiási titoknak".

Nagyon is jó oka volt annak, hogy Jézus hallgatásra intett, mert az Ő idejében a messiási váradalmaknak politikai felhangja volt. Kockázattal járt, ha valakit messiásnak mondtak. Azonban a csendre intés mellett elhangzik a tévedhetetlen kinyilatkoztatás is, hogy kicsoda Jézus. Idővel világossá vált: kilétét nem lehet elrejteni, és az evangéliumnak éppen az a központi üzenete, hogy ki Ő. Az embereknek nemcsak tudniuk kell, hogy ki Ő, de dönteniük is kell arról, hogyan fogadják eljövetelét, és az mit jelent számukra.

Az ördögtől megszállott ember Jézusban megsejtette azt a valakit, aki megszabadíthatja. De amikor meg akarta fogni azt a csodálatos kezet, egy másik akarat visszatartotta, és más szavakat mondatott vele. Iszonyatos volt a sátáni hatalom és saját szabadságvágya közötti küzdelem. A meggyötört ember már-már elvesztette életét az emberi mivoltától megfosztó ellenséggel vívott harcban. De a Megváltó szólt:  szavában erő volt, és megszabadította a foglyot. Az imént még megszállott ember teljesen lehiggadva, fegyelmezetten állt a csodálkozó emberek előtt. […] Minden  embernek joga van eldönteni, hogy melyik hatalom uralma alá akarja helyezni magát. Senki sem süllyedt olyan mélyre, senki sem olyan aljas, hogy ne találhatna Krisztusnál szabadulásra. A megszállott – imádkozás helyett – csak a Sátán szavait tudta kimondani, de Isten hallotta a szív ki nem mondott esdeklését. Isten egyetlen sóvárgó kiáltást sem hagy ϐigyelmen kívül, ha az esdeklés nem is formálódik szavakká. Nem lesz Sátán martaléka, és gyengeségében nem marad magára senki, aki Istennel szövetségre lép. – A nagy Orvos lábnyomán, 91–93. o.

Ugyanaz a gonosz lélek kísértette Krisztust a pusztában, amely hatalmában tartotta a kapernaumi megszállottat, és irányította a hitetlen zsidókat is. Az utóbbiak esetében azonban a kegyesség látszatát keltette, s be akarta csapni őket a Megváltó elutasításának indítékait illetően. Állapotuk reménytelenebb volt, mint a megszállotté, mert nem érezték, hogy szükségük van Krisztusra, s ezért Sátán erősen hatalmában tarthatta őket. […] Krisztus idejében Izrael vezetői és tanítói képtelenek voltak ellenállni Sátán munkájának. Figyelmen kívül hagyták az egyetlen eszközt, mellyel védekezhettek volna a gonosz lelkekkel szemben. Krisztus Isten Igéje segítségével győzte le a gonoszt. Izrael vezetői azt állították, hogy ők hivatottak Isten szavának értelmezésére, de csak hagyományaik fenntartása és ember alkotta előírásaik kikényszerítése céljából tanulmányozták az Igét. Értelmezésük alapján olyan felfogást fejezett ki az Ige, amilyet Isten sohasem írt belé. Misztikus magyarázatuk homályossá tette, amit az Úr világosan kijelentett. Jelentéktelen alaki részleteken vitatkoztak, miközben gyakorlatilag a leglényegesebb igazságokat tagadták meg. Ezzel szétszórták a hitetlenség magvait. Isten szavát megfosztották erejétől, és a gonosz lelkek kedvükre munkálkodhattak. – Jézus élete, 256–257. o.

 Az igazi ismeret Istentől jön, és Istenhez tér vissza. Gyermekei ezt az ismeretet kell, hogy elsajátítsák, és ezt kell, hogy továbbadják másoknak. Aki Isten kegyelme által intellektuális és lelki ajándékokat kapott, miközben növekedik, másokat is magasabb szint elérésére kell, hogy ösztönözzön. A mások érdekében végzett munkát láthatatlan angyalok fogják támogatni. Minél hűségesebben kitartunk a szolgálatban, annál magasztosabb vágy fog fűteni a feddhetetlenség, a szentség és Isten megismerése után. – Manuscript 108, 1898. szeptember 1.

A KERESZTÉNY NACIONALIZMUS ÉS AZ ADVENTISTÁK

(1) Vannak adventisták, akik minden erejükkel támogatják a keresztény nacionalizmust. Azt mondják, hogy az ország harcban áll a liberalizmus különböző formáival, ezért csak úgy őrizheti meg az alapító atyák és anyák örökségét, ha Amerika visszatér puritán keresztény gyökereihez. Ez a szemlélet nemcsak naiv, hanem tragikus is, mert egyrészt az első telepesek nem gondoltak rá, hogy Amerika egész területére kiterjedő keresztény hatalmat hoznak létre: törvényeik a puritán kolóniák tagjaira vonatkoztak. Másfelől az egyház európai története, amit a kivándorlók maguk után akartak hagyni, épp arról tanúskodott, hogy egy úgynevezett „keresztény államforma” soha nem lehet a szó evangéliumi értelmében keresztény. Ellenkezőleg, eredendően magán viseli a megalkuvás és a hitehagyás antikrisztusi jeleit. Nemcsak a szelídebbeket, de a legdurvábbakat is: a lelkiismereti kényszert, a kirekesztést és az üldözést.

(2) A második, hasonlóan téves irányzat adventista hívei szerint igaz, hogy egyetlen politikai hatalom sem lehet krisztusi. Sőt, még azt is belátják, hogy egy ilyen törekvés lényegében a fenevad képének a felállítását jelenti. De politikai megfontolásból mégis azonosulnak a keresztény nacionalizmussal. Úgy okoskodnak, hogy nem számít, milyen emberek gyakorolják a hatalmat, de mivel csak egy párt van, amelynek keresztény jelszavai vannak, ezt a pártot kell támogatni, mert ez akarja menteni a keresztény befolyást az országban. De már egy alapszintű történelemi ismeret, és némi tapasztalat után is kijelenhetjük, hogy a keresztény politikai jelszavak még senkit nem tettek kereszténnyé, ezért nem is mentettek meg senkit a menny számára. Maga Jézus mondta, hogy „nem mindenki megy be a mennyek országába, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e…, és akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők” (Mt 7,21-23). Nem véletlenül mondja ezt az Úr, mert ahhoz, hogy az ember keresztény lehessen, felölről kell születnie (Jn 3,1-8), ezt pedig politikai eszközökkel nem lehet megvalósítani.

(3) Van egy harmadik irányzat is. Vannak adventisták, akik – bár tudják, hogy a keresztény nacionalizmus gonosz dolog – mégis támogatják, mert azt mondják, hogy ezzel is Krisztus második eljövetelét siettetik. A cikk szerzője nem minősítette ezt a logikát, de feltett két kérdést, amit saját szavaimmal én is szeretnék itt feltenni: Ha a megváltás terve éppolyan örökkévaló, mint az Atya-Fiú-Szentlélek Isten, akkor hogy tudja ez bárki emberi eszközökkel befolyásolni? Jézus nem azt mondta, hogy az Atya nem tudja a Fiú második eljövetelének idejét, hanem azt, hogy ezt nem jelentette ki, ennélfogva nem tudjuk, hogy mihez képes lehetne siettetni vagy késleltetni (Mk 13,32; 2Pét 3,8-13). Ez a kérdés dogmatikai része, de nem kevésbé súlyos az etikai: Mi haszna volt Júdásnak abból, hogy úgymond: „előmozdította” Jézus kereszthalálát? Mit várhat egy adventista ember attól, hogy ha hitét megtagadva, cinikus módon összejátszik a gonosszal, miközben azzal áltatja magát, hogy mindez egy jó ügyet szolgál?

Tegyük fel tehát újra a kérdést, mi a helyénvaló hetednapi adventista magatartás a keresztény nacionalizmussal kapcsolatban? Ne támogassuk, ne vegyük védelmünkbe, és ne szövetkezzünk vele semmilyen formában! Ezzel szemben hitünkből fakadóan megtehetünk három dolgot: imáinkban Isten kezébe helyezzük azokat a politikai folyamatokat, melyek közelről-távolról érintenek minket (1Tim 2,1-5). Másodszor, amíg van rá lehetőségünk, hirdessük és közben éljük meg azokat a keresztény erkölcsi értékeket, amelyek a Krisztussal való közösségből fakadnak. Nem elég a keresztény nacionalizmus „leleplezése” vagy nyílt tagadása, be kell mutatni a Lélek gyümölcsét, valamint a tanítványság csalhatatlan jelét, a krisztusi szeretetet. Mindezt oly módon, hogy az emberek előtt világossá váljon a kétféle kereszténység közötti különbség. Mi több, vonzóbbnak találjak az igazit, mint a hamisítványt. Sok adventhívő ott véti el a dolgot, hogy miközben hangosan bírálja a tévelygést, nem mutatja meg a helyes utat.

Végül, de nem utolsó sorban következetesen végig kell gondolnunk, hogy mit is jelent a nagy küzdelem, és hol húzódnak e küzdelemnek a frontvonalai! A küzdelem nemcsak Jézus és Sátán között folyik, hanem minket is érint: a démoni erők rajtunk is felül akarnak kerekedni, el akarnak nyomni és gúzsba akarnak kötni minket. Nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. Ma egy szélsőségesen manipulált világban élünk. Ez a hitetés korszaka! Édentől kezdve az volt, de ahogy fogy Sátán ideje, úgy lesz egyre elszántabbá, hogy minél több embert magával rántson a kárhozatba. Ennek nem az egyetlen, de egyik eminens formája a lelkiismereti kényszer. Beismerjük vagy nem, mindannyiunkban van legalább egy mini inkvizítor, mindnyájan szeretnénk valahogy rávenni, ha kell rákényszeríteni az embereket, hogy mindenben egyetértsenek velünk. Ez a lelkület azonban – ha szikrányi is – démoni! Isten országa nem kényszerrel, hanem a szeretet vonzásával valósítható meg. Mi pedig ide törekszünk. (Dr Szilvási József)