Az Úr Szombatja

 A szombatot el nem fogadók minden – téves – érvelésével szemben, miszerint ez csak a zsidókra vonatkozik Isten az Édenben különítette el és szentelte meg a hetedik napot, és szemben a szintén téves vélekedéssel, miszerint a zsidók a Sínai-hegynél hallottak először erről. A zsidók már a Sínai előtt is megtartották a szombatot.

(1Móz 2:1-3). Így készült el az ég és a föld és azok minden serege. (2) A hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. (3) Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mert azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után. /RÚF/, 

 (2Móz 16:22-29). A hatodik napon történt, hogy kétszer annyi kenyeret szedtek, fejenként két ómerrel. Akkor elment a közösség összes főembere, és jelentették Mózesnek. (23) Ő így szólt hozzájuk: Ez az, amiről az Úr beszélt, hogy a nyugalom ideje lesz holnap, az Úr szent szombatja. Süssétek meg, amit sütni akartok, és főzzétek meg, amit főzni akartok, és tegyétek félre magatoknak mindazt, ami fölösleg, hogy megmaradjon másnapra. (24) Félre is tették másnapra, ahogy Mózes megparancsolta, és nem büdösödött meg, féreg sem volt benne. (25) Akkor ezt mondta Mózes: Ma ezt egyétek, mert ma az Úr szombatja van: ma nem találtok mannát a mezőn. (26) Hat napon át szedhetitek, de a hetedik napon szombat van: akkor nem lesz. (27) Mégis voltak a nép között olyanok, akik a hetedik napon is kimentek szedni, de nem találtak. (28) Ekkor azt mondta az Úr Mózesnek: Meddig akartok még ellenszegülni parancsolataimnak és törvényeimnek? (29) Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját. Ezért ad ő a hatodik napon két napra való kenyeret. Maradjon mindenki otthon, a hetedik napon senki se mozduljon ki a helyéről! /RÚF/, vitathatatlan, hogy a szombat kezdettől fogva nagyon is része volt a héber nép életének.

(2Móz 35:1-3). Azután összegyűjtötte Mózes Izráel fiainak egész közösségét, és ezt mondta nekik: Ezek azok az igék, amelyekről azt parancsolta az Úr, hogy meg kell tennetek: (2) Hat napon át végezzétek munkátokat, de a hetedik napot tartsátok szentnek, az Úrnak szentelt nyugalom nagy napja legyen az! Meg kell halnia mindenkinek, aki munkát végez ezen a napon! (3) Lakóhelyeteken sehol se gyújtsatok tüzet szombaton! /RÚF/

(2Móz 35:1-3) És egybegyűjté Mózes az Izráel fiainak egész gyülekezetét, és monda nékik: Ezek azok a dolgok, a melyeket parancsolt az Úr, hogy cselekedjétek: Hat napon át munkálkodjatok; a hetedik nap pedig szent legyen előttetek, az Úr nyugodalmának szombatja. Valaki azon munkálkodik, megölettessék. Ne gerjesszetek tüzet a ti házaitokban szombatnapon. (KÁR)

A szombat és annak üzenete Istenről szólt, szól és fog mindig is szólni, arról, hogy ki Ő és milyen hatalmas dolgokat cselekedett. A szombat az Úr teremtő és megváltó tetteire emlékeztet, a népe között lakozni kívánó Istenre összpontosítja a figyelmünket. A szombat és a szentély tehát ugyanabba az irányba mutat: Isten jelen van az életünkben.

 Az ószövetségi nép szombatja által közvetített üzenet sokrétű, aminek a lényegét öt meghatározó pontban lehet összefoglalni:

 1. Isten a Teremtő – a Biblia ezzel az elképesztő és alapvető kijelentéssel nyit. (1Móz 1:1). Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. /RÚF/) A szombat Isten teremtő művének eleven emlékünnepe. (1Móz 2:2-3); 

(2Móz 20:8-11) Emlékezz meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! (9) Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! (10) De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. (11) Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta az Úr a nyugalom napját, és megszentelte azt. /RÚF/

(2Móz 20:8-11) Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, [se] szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt. /KÁR/

Ebből az igazságból – hogy Isten a Teremtő – ered minden más bibliai igazság.

 2. A Messiás el fog jönni, ez a reménység aköré az ígéret köré összpontosul, amit Isten adott a Magra vonatkozóan, aki legyőzi a kígyót (Sátánt) és győz a gonoszság felett.

 3. Isten megalapítja országát, aminek a szombat az előíze.

 4. Az üdvösség az Úrtól van, Isten népe bizonyságot tesz arról, hogy Ő a Szabadító, a Megváltó, egyedül a kegyelme által nyerhetünk üdvösséget.

 5. Isten minden ember legfőbb Bírája. Aki makacsul dacol vele és visszautasítja, annak nincs jövője, viszont a követőinek ingyen ad örök életet az Úr. 

White idézet: „A szombatnak, mint a teremtés emlékünnepének az az igazi jelentősége, hogy állandóan arra emlékeztet, miért is illeti Istent imádat.” Azért mert Ő a Teremtő, mi pedig a teremtményei. „A szombat tehát Isten imádásának éppen a gyökerét érinti, mert semmi más intézmény nem tanítja ezt a nagy igazságot ilyen meggyőzően. Isten imádásának igazi alapját – nem csupán a hetedik napinak, hanem minden istentiszteletnek – a Teremtő és teremtményei közötti különbségben kell megkeresni. Ez a nagyszerű tény soha nem fakulhat meg, és ezt sohasem szabad elfelejteni.” Isten az Édenben azért rendelte el a szombatot, hogy az embert állandóan emlékeztesse erre az igazságra. Ameddig Istent azért imádjuk, mert Ő a teremtő, addig a szombat lesz ennek a jele és emlékeztetője. Ha a szombat egyetemes ünnep lett volna, az ember értelmével és szívével felfogta volna a Teremtőt, akit tisztelet és imádat illet, és soha senki nem lett volna bálványimádó, istentagadó vagy hitetlen. A szombat ünneplése az igaz Istenhez való hűségünk jele, ahhoz az Istenhez, „aki teremtette a mennyet és a földet és a tengert és a vizek forrásait”. Tehát az Isten imádására és parancsolatai megtartására felszólító üzenet a negyedik parancsolat megtartására különös súllyal szólít. – A nagy küzdelem, 437./old. 

Fő feladata Isten ótestamentumi népének (mint ami nekünk is ma)

„Ekkor a felhő befedte a gyülekezet sátrát, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot… Mert az Úr felhője volt a hajlékon nappal, éjjel pedig tűz volt rajta. Izráel egész háza látta ezt vándorlása egész idején.” (2Móz 40:34, 38), /ÚRK/

Az volt a fő feladata Isten ótestamentumi népének (mint ami nekünk is ma), hogy közeli kapcsolatban legyen az Úrral, Őt imádják és szolgálják, és igaz képet mutassanak róla az embereknek. 

(5Móz 4:5-8. Íme, én megtanítalak benneteket azokra a rendelkezésekre és törvényekre, amelyeket Istenem, az Úr parancsolt meg nekem. Azok szerint cselekedjetek azon a földön, ahova bementek, hogy birtokba vegyétek. (6) Tartsátok meg és teljesítsétek azokat, mert ezáltal lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében. Ha meghallják mindezeket a rendelkezéseket, ezt mondják majd: Bizony, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet! (7) Mert melyik nagy nemzethez vannak olyan közel az istenei, mint hozzánk a mi Istenünk, az Úr, valahányszor kiáltunk hozzá?! (8) És melyik nagy nemzetnek vannak olyan igazságos rendelkezései és előírásai, mint amilyen az az egész törvény, amelyet én adok ma elétek?! /RÚF/

Az Éden kertjében Ádám és Éva elrejtőzött Isten elől, mert a bűnük miatt féltek tőle. Természetes, hogy a bűn Istentől való félelmet ébreszt az emberben, ami eltorzítja benne a jelleméről alkotott képet. Jó hír viszont, hogy Isten teszi meg az első lépést a szakadék áthidalásáért, beforrasztja a törést, helyreállítja a megtört kapcsolatot. Visszahívja a bűnöst magához: „Hol vagy”?

(1Móz 3:9). De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? /RÚF/ 

Ezért tehát a fő küldetésünk, hogy a környezetünkben helyes képet mutassunk Isten jelleméről, szeretettel teljes, igazságos cselekedeteiről. Amikor az emberek Isten felé fordulnak, akkor meggyőződnek önzetlen szeretetéről, átadják az életüket neki és engedelmesen megteszik, amit tőlük kér, mivel tudják, hogy az a javukat szolgálja.

 A szentély bemutatta, hogy Isten közel van az emberekhez, és eléjük tárta a legnagyszerűbb igazságot, vagyis azt, hogyan üdvözíti a hittel hozzá fordulókat.

White idézet: Sátán hamis fényben tüntette fel Isten jellemét és a saját tulajdonságait erőltette rá. Úgy mutatta be Istent, mint merev, szigorú lényt. Azzal, hogy árnyat vetett az emberiség és az istenség közé, megakadályozta, hogy a világ megláthassa Isten igazi jellemét. Krisztus lejött világunkba, hogy eltávolítsa ezt a homályt. Lejött, hogy az Atyát képviselje. Ő mondotta: „Aki engem látott, látta az Atyát.” Azért imádkozott, hogy a tanítványok egyek legyenek vele, ahogy Ő is egy az Atyával. Az emberek azt állították, hogy ilyen egység Krisztussal lehetetlen, de Krisztus mégis lehetővé tette, összhangba hozva az emberiséget önmagával élete és áldozata érdemei révén. Miért kételkednénk Isten szeretetében és hatalmában? Miért nem állunk a hit oldalára? Keresitek-e Jézus szépségét és szeretetét, amellyel magához vonz? Igyekezzetek a nyomdokain járni! Eljött, hogy kinyilatkoztassa az Atyát a világnak, és ránk bízta a munkát, hogy képviseljük az Ő szeretetét, feddhetetlenségét, jóságát és az emberek iránti megértő kedvességét. – Signs of the Times, 1889. április 15. 

Mitől sugárzott Mózes arca?

(2Móz 34:29-35). Azután lejött Mózes a Sínai-hegyről; a bizonyság két táblája Mózes kezében volt, amikor lejött a hegyről. Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcbőre sugárzóvá vált, amikor Istennel beszélt. (30) Amikor Áron és Izráel fiai mind meglátták, hogy sugárzik Mózes arcbőre, nem mertek odamenni hozzá. (31) Mózes azonban odahívta őket, és akkor Áron meg a közösség vezetői mind visszatértek hozzá, Mózes pedig beszélt velük. (32) Azután odamentek hozzá Izráel fiai is mind, ő pedig megparancsolta nekik mindazt, amit az Úr mondott el neki a Sínai-hegyen. (33) Miután mindent elmondott nekik, leplet tett Mózes az arcára. (34) Valahányszor bement Mózes az Úr színe elé, hogy beszéljen vele, levette a leplet, amíg ki nem jött. Azután kijött, és elmondta Izráel fiainak mindazt, amit parancsként kapott. (35) És mivel Izráel fiai látták, hogy Mózes arcbőre sugárzik, ismét arcára borította Mózes a leplet, amíg be nem ment, hogy Istennel beszéljen. /RÚF/

Isten kinyilatkoztatta Mózesnek a jellemét, a szeretetet, ő pedig ezután sugárzó arccal ment le Izrael táborába. Vajon tudta azonnal, hogy az arca ragyog? Nem. Minél közelebb van az ember az Úrhoz, annál világosabban látja, hogy mennyire távol áll a tökéletességtől, Isten szentségéhez viszonyítva.

Mi okozta a változást Mózesben, ami miatt ragyogni kezdett az arca? Ennek nem egyszerűen az volt az oka, hogy Isten jelenlétében tartózkodott, hiszen korábban már többször volt az Úrnál, de akkor nem sugárzott az arca. Viszont, ha soha nem lett volna az Úr jelenlétében, az arca nem ragyogott volna. MÓZES CSAK AZUTÁN VÁLTOZOTT MEG, ÉS CSAK AKKOR RAGYOGOTT AZ ARCA, AMIKOR MEGÉRTETTE, MILYEN JÓ ÉS KEDVES ISTEN, ÉS TELJESEN KITÁRTA ELŐTTE A SZÍVÉT. AKKOR TÖRTÉNIK IGAZI VÁLTOZÁS A SZÍVÜNKBEN ÉS AZ ELMÉNKBEN, AMIKOR ÁTADJUK MAGUNKAT ISTENNEK, ENGEDJÜK, HOGY VALÓBAN AZ ÉLETÜNK URA ÉS KIRÁLYA LEGYEN.

(2Kor 3:18) Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. /RÚF/

Mózes arcának ragyogását Pál Jézus Krisztushoz hasonlítja (aki megszemélyesíti Isten törvényét és kegyelmét). Az apostol kifejti, hogy Jézus dicsősége felülmúlja a mózesi törvény dicsőségét. Krisztus és törvénye csak akkor vésődik a jellemünkbe, ha rá figyelünk

(Zsid 3:1). Ezért, szent testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra /RÚF/;

(Zsid 12:2). Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. RÚF/), csakis Isten Lelkének hatalma által.

(2Kor 3:12-18). Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk, (13) és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. (14) De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el. (15) Sőt mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, lepel van a szívükön. (16) De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel. (17) Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. (18) Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. /RÚF/

Mózes igazi példa a számunkra, azt mutatja be, mit tehet Isten, hogy az emberben helyreállítsa a képmását. Erre utal Pál, amikor azt mondja, hogy „új életben járjunk”. (Róm 6:4)

White idézet: Akik lábbal tapossák Isten tekintélyét, és nyíltan megvetik a Sínainál oly dicsőségesen kihirdetett törvényt, magát a Törvényadót, a nagy Jehovát vetik meg. Izrael gyermekei áthágták az első és a második parancsolatot, ezért azt a parancsot kapták, hogy ne közelítsék meg a hegyet, ahová az Úr leszállni készül nagy dicsőségben, hogy másodszor is ráírja törvényét a kőtáblákra, különben jelenlétének lángoló dicsősége megemészti őket. Ha még Mózes dicsőségtől ragyogó arcát sem szemlélhették, miután Istennel beszélt, mennyivel inkább nem lesznek képesek elviselni Isten Fiának látványát a törvény áthágói, amikor angyalsereg kíséretében megjelenik majd az ég felhőin, és jön, hogy ítéletet mondjon azok fölött, akik közömbösen bántak Isten törvényeivel, és lábbal taposták az Ő vérét! – Spiritual Gifts, 3. köt., 294./old.