Az isteni elhívás

„Az Úr pedig azt mondta: Bizony, láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam a sanyargatóik miatt való kiáltását, sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és felvigyem őt arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre.” (2Móz 3:7-8), /ÚRK/

Az isteni elhívás gyakran megváltoztatja az ember életének irányát, azt elfogadva azonban rájövünk, hogy mindig Isten útja a legjobb a számunkra, még ha először talán nem is tűnik könnyűnek elfogadni a hívását. 

Ez volt a helyzet Mózessel is, amikor Isten szólította. Az Úrral való különös találkozása az égő csipkebokornál kezdődött. Akár ismerte az égési törvényeket, akár nem, azzal tisztában volt, hogy amit lát, az csoda, biztosan felkeltette a figyelmét. Vitathatatlan, hogy az Úr egy konkrét feladatra hívta el. A kérdés az volt, hogy vállalkozik-e rá, bármilyen radikális változásokat hoz is ez az életében. Eleinte nem nagyon akarta elfogadni.  

White idézet: A parancs elhangzásának idején Mózes önbizalomhiányos, beszédhibás és félénk ember volt. Méltatlannak tartotta magát arra, hogy Isten szócsöve legyen Izraelben. Ám miután elfogadta a szolgálatot, teljes szívvel indult el, és teljesen az Úrban bízott. Magasztos küldetése munkába állította elméjének legjobb erőit. Isten megáldotta engedelmes készségét, így lett Mózes ékesszóló, reményteljes, magabiztos, jól felkészült személy arra a nagy munkára, ami valaha embernek adatott. Története is ékesen példázza, hogy mit tesz Isten azon emberek jellemének megerősítéséért, akik teljesen Őbenne bíznak, és visszatartás nélkül engedelmeskednek parancsainak. – Gospel Workers, 359./old.(1892) 

Gondolkozzunk el Mózes életén! Mint a király unokája és a trón várományosa nagyon alapos oktatásban részesült Egyiptomban. Nevelése mindenre kiterjedt, amire az egyiptomi fogalmak szerinti bölcsesség elnyeréséhez szüksége volt. A legmagasabb fokú polgári és katonai kiképzésben részesült. Úgy érezte, teljesen felkészült feladatára: Izraelnek a rabszolgaságból való kiszabadítására. De Isten másképp ítélt. Gondja volt arra, hogy Mózes még negyven évig juhpásztorként nevelődjék a pusztában.

  Mózes egyiptomi neveltetése sok tekintetben jót tett neki; de hivatására a legértékesebb felkészítést pásztorkodása nyújtotta. Mózes lobbanékony természetű ember volt. Egyiptom e sikeres katonai parancsnoka, a nép kegyeltje megszokta, hogy dicsőítsék és hízelegjenek neki. A népet magához vonzotta. Azt hitte, hogy saját erejével meg tudja szabadítani Izraelt. De egészen más volt az a lecke, amit Isten képviselőjének meg kellett tanulnia. Miközben nyáját a hegyek vadonjaiban és a völgyek zord legelőin vezette, megtanult hinni, szelídnek, türelmesnek, alázatosnak és önzetlennek lenni. Megtanulta a gyengék gondját viselni, a betegeket gyámolítani, az elkóboroltat megkeresni, a zabolátlanokat elhordozni, a bárányokat gondozni, az öregeket és erőtleneket ellátni.

Ebben a munkában Mózes közelebb került a Főpásztorhoz. Eggyé vált Izrael Szentjével. Nem gondolt tovább valami nagy mű véghezvitelével. Igyekezett a rábízott munkát Istennek való szolgálatként hűséggel elvégezni. Felismerte, hogy Isten ott van a közelében. Az egész természet a Láthatatlan Lényről beszélt neki. Istent személyes Istenként ismerte meg, és miközben jelleméről elmélkedett, egyre jobban érzékelte jelenlétét, és menedékre talált az Örökkévaló karjában. – A nagy Orvos lábnyomán, 474-475./old.