Négy kifogás Mózestől

(2Móz 4:1-18). Mózes ekkor így felelt: Hátha nem hisznek nekem, és nem hallgatnak a szavamra, hanem azt mondják: Nem is jelent meg neked az Úr?! (2) De az Úr erre megkérdez te tőle: Mi van a kezedben? Egy bot – felelte. (3) Dobd a földre! – mondta az Úr. Amikor a földre dobta, az kígyóvá változott, Mózes pedig elfutott előle. (4) Az Úr azonban ezt mondta Mózesnek: Nyújtsd ki a kezedet, és ragadd meg a farkánál! Mózes kinyújtotta a kezét, és megmarkolta, az pedig a markában bottá változott. (5) Így majd elhiszik, hogy megjelent neked az Úr, atyáik Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. (6) Majd pedig ezt mondta neki az Úr: Dugd be a kezedet a ruhád alá! Ő bedugta a kezét a ruhája alá, és ami kor kihúzta, hófehér volt a keze a poklosságtól. (7) Ezután pedig azt mondta: Dugd vissza a kezedet a ruhád alá! Visszadugta a kezét a ruhája alá, és amikor kihúzta a ruhája alól, ismét olyan volt, mint testének többi része. (8) Ha tehát nem hisznek neked, és nem hallgat nak a szóra az első jelnél, majd hisznek a szónak a következő jelnél. (9) De ha még erre a két jelre sem hisznek, és nem hallgatnak a szavadra, akkor végy a Nílus vizéből, öntsd a szárazra, és a Nílusból vett víz vérré változik a szárazon. (10) Mózes akkor ezt mondta az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én a szavak embere. Korábban sem voltam, de azóta sem lettem az, hogy szolgáddal beszélsz. Sőt inkább nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok. (11) De az Úr ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az Úr?! (12) Most azért csak menj: majd én segítségedre leszek a beszédben, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj! (13) De ő azt felelte: Kérlek, Uram! Küldj mást, akit küldeni tudsz! (14) Ekkor az Úr haragra gerjedt Mózes ellen, és azt mond ta: Van neked egy testvéred, a lévita Áron. Tudom, hogy ő jól tud beszélni. Sőt jön is már eléd, és ha meglát, szívből fog örülni. (15) Beszélj hát vele, és add az ő szájába a szavakat! Én pedig a segítségetekre leszek a beszédben, és megtanítalak benneteket arra, hogy mit cselekedjetek. (16) Ő majd beszél helyetted a néppel. Ő lesz a te szád, te pedig olyan leszel neki, mint az isten. (17) Ezt a botot pedig te vedd a kezedbe, és mutasd be vele a jeleket! (18) Ekkor Mózes visszament Jetróhoz, az apósához, és így szólt hozzá: Szeretnék vissza menni testvéreimhez Egyiptomba, hadd lássam, élnek-e még? Jetró így felelt Mózesnek: Menj el békével! /RÚF/

Mózes ismét megpróbálta kimenteni magát a feladat alól, amit Isten kért tőle. (2Móz 3:11). Mózes azonban ezt felelte erre az Istennek: Ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kivezessem Egyiptomból Izráel fiait? /RÚF/) Nem akart Egyiptomba menni és szembe szállni a fáraóval. Végtére is, korábban már kudarcot vallott, amikor egymaga próbált segíteni a hébereken. Még a saját népe sem hitt benne, nem fogadta el vezetőnek. Ezért is mondta Mózes a harmadik kifogást: „De ha nem hisznek nekem, s nem hallgatnak a szavamra” (2Móz 4:1), ÚRK. Nem valami újat akart megtudni, hanem megpróbálta elhárítani a feladatot, aminek az elvégzésére kérte Isten.  

Mózesnek két csodát kellett tenni, előbb Izrael vénei, majd a fáraó előtt: 

 1) a botja kígyóvá változott, majd újból bot lett, és 

 2) a keze leprás lett, majd azonnal meggyógyult. 

A két csodának arról kellett meggyőzni a véneket, hogy Isten közbelép értük. Amennyiben mégsem hittek volna neki, harmadik csodaként jött a víz vérré változtatása. [2Móz 4:8-9.]  

Isten ezeket a nagy csodákat tette, Mózes azonban újabb kifogással állt elő, a negyedikkel, azzal, hogy ő nem tud jól beszélni.

 A négy kifogás sorozata mutatja, hogy Mózes habozott Isten hívását követni. „Logikus” mentségekkel palástolta, hogy nem akart elindulni. Az első három kifogását kérdésként mondta el: 1) Ki vagyok én? 2) Ki vagy te? 3) Mi van, ha nem hisznek nekem? És 4) – a negyedik egy kijelentés volt: „nem vagyok én ékesenszóló”. (2Móz 4:10) Isten mindenre válaszolt, erős megoldást adott, Mózes kifogásaira sok felemelő ígéretet mondott. 

Ezek után Mózes elmondta az ötödik, egyben utolsó kifogását, nyíltan ezt kérte Istentől: „Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz”. (2Móz 4:13) Erre Isten azt felelte neki, hogy már elküldte a testvérét, Áront, aki támogatni fogja. Mózes végül csendben elfogadta a megbízást, és mielőtt útnak indult Egyiptomba, Jetró áldását kérte. 

White idézet: Mózes az Úrhoz fordult: „De ők nem hisznek nékem s nem hallgatnak szavamra, sőt azt mondják: nem jelent meg néked az Úr.” De Isten biztosította őt, hogy a kígyóvá változó pálcával valamint a bélpoklossá váló kezével tett csodák által félelmet fog kelteni a fáraóban és az egyiptomiakban, és nem fogják bántani őt. Ezekkel a jelekkel próbálta megerősíteni Mózest abban a hitében, hogy meg fogja győzni a fáraót és népét arról, hogy egy nála magasztosabb hatalom ereje nyilatkozik meg előttük. De elmondta azt is, hogy a fáraó még a csodák láttán sem bocsátja majd el Izraelt. Mózes szeretett volna mentesülni e nehéz feladat alól. Azzal próbálta mentegetni magát, hogy nem beszéli jól a nyelvet, mivel már jó ideje elhagyta Egyiptomot. 

Az Úr megfeddte Mózest félelméért. Úgy félt, mintha az őt kiválasztó Isten nem tehette volna képessé a feladatra, vagy mintha Isten rosszul választott volna. „Az Úr pedig monda néki: Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr?” Micsoda felhívás, micsoda feddés ez a bizalmatlanok számára!

 „Most hát eredj és én lészek a te száddal, és megtanítlak téged arra, amit beszélned kell. Ő pedig monda: Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz.” Kitartóan kérte az Urat, hogy küldjön mást erre a szolgálatra. Mózes tartózkodása kezdetben alázatából, önbizalmának hiányából és szerénységéből fakadt. De miután Isten megígérte, hogy eltávolítja minden nehézségét, hogy ajkával lesz és megtanítja arra, amit mondania kell, és hogy Ő vezeti sikerre a küldetést, viszont ő mégis fenntartásokat fogalmazott meg, ezzel kiváltotta Isten nemtetszését. Mivel nem volt hajlandó vállalnia azt, amiért Isten tulajdonképpen megtartotta az életét, és amire felkészítette őt, és még annak ellenére is hitetlenségről és égbekiáltó bátortalanságról tett bizonyságot, hogy Isten a jelenlétéről biztosította őt, az Úr megdorgálta hitetlenségét. Mózes valójában már nem reménykedett Izrael szabadulásában, és nem hit te, hogy küldetését siker fogja koronázni. – Spiritual Gifts, 3. köt., 192-193./old.

Az Úr Neve

 (2Móz 3:13-22). De Mózes azt felelte Istennek: Ha majd elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik? (14) Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A „Vagyok” küldött engem hozzátok. (15) Még ezt is mondta Isten Mózesnek: Így szólj Izráel fiaihoz: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökre, így szólítsatok engem nemzedékről nemzedékre! (16) Menj, gyűjtsd össze Izráel véneit, és mondd meg nekik: Az Úr, atyáitok Istene: Ábrahám, Izsák és Jákób Istene megjelent nekem, és azt mondta: Számon tartalak benneteket és mindazt, amit ellenetek Egyiptomban elkövettek, (17) és elhatároztam, hogy elviszlek benneteket az egyiptomi nyomorúságból a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és a jebúszi nép földjére, a tejjel és mézzel folyó földre. (18) Ők majd hallgatnak a szavadra. Azután menj be Izráel véneivel együtt Egyiptom királyához, és ezt mondjátok neki: Az Úrral, a héberek Istenével találkoztunk. Hadd menjünk azért ki háromnapi járóföldre a pusztába, hogy áldozzunk Istenünknek, az Úrnak! (19) Én ugyan tudom, hogy az egyiptomi király nem engedi meg, hogy elmenjetek, hanem csak az erőszaknak enged majd, (20) de én kinyújtom a kezemet, és megverem Egyiptomot minden féle csodával, amelyet véghezviszek benne. Majd azután elbocsát benneteket. (21) És jóindulatot ébresztek e nép iránt az egyiptomiakban, úgyhogy amikor eljöttök, nem jöttök üres kézzel. (22) Minden asszony kérjen a szomszédasszonyától és lakótársától ezüst és arany ékszereket meg ruhákat, és adjátok azokat fiaitokra és leányaitokra: így szereztek majd zsákmányt Egyiptomtól. /RÚF/

Isten úgy mutatja be magát Mózesnek, hogy „’ehejeh ’aser ’ehejeh”, ami szó szerint azt je lenti: „leszek, aki leszek” vagy „VAGYOK, AKI VAGYOK”. Amikor (2Móz 3:12) versében Isten kijelenti Mózesnek, hogy „Én veled leszek!” (ÚRK), ugyanazt az ’ehejeh igét mondja, mint a 14. versben. Ez azt jelenti, hogy Isten örökkévaló, transzcendens Isten, ugyanakkor közel van hozzánk, ott lakozik „a megtörttel és alázatos szívűvel is”. (Ézs 57:15), /ÚRK/

Isten népe már kezdettől fogva ismerte a nevét, azt, hogy „Jahve” (Úr), még ha ennek a mélyebb jelentésével nem is voltak tisztában. Mózes is ismerte a Jahve nevet, de mint mások, ő sem tudta, mi az igazi jelentése, és erre kérdezett rá: „Mi a neved?”  

Segítséget nyújt Isten kijelentése (2Móz 6:3) versében: „Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de az Úr [Jahve] nevemen nem voltam előttük is mert” (ÚRK). Itt nem arról van szó, hogy Ádám, Noé, Ábrahám és a többi pátriárka nem ismerte a „Jahve” 

 (1Móz 2:4, 9). Ez az ég és a föld teremtésének története. (9) Sarjasztott az Úristen a földből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. /RÚF/; 

(1Móz 4:1, 26). Azután Ádám a feleségével, Évával hált, aki teherbe esett, megszülte Kaint, és azt mondta: Fiút kaptam az Úrtól! (26) Sétnek is született fia, akit Enósnak nevezett el. Akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét. /RÚF/; 

(1Móz 7:5). Nóé úgy is tett mindent, ahogyan az Úr megparancsolta ne ki. /RÚF/;

 (1Móz 15:6-8). Abrám hitt az Úrnak, és ő ezt számította be neki igazságul. (7) Az után ezt mondta neki: Én az Úr vagyok, aki kihoztalak Úr-Kaszdímból, hogy neked adjam örökségül ezt a földet. (8) Abrám ezt kérdezte: Ó, Uram, Uram! Miből tudhatnám, hogy én öröklöm azt? /RÚF/ stb. nevet, csak a mélyebb jelentése volt ismeretlen a számukra. 

 A Jahve név arra mutat, hogy Isten személyes – a népe Istene, a szövetség Istene. Övéihez közel van, meghitt kapcsolatot tart velük, beleszól az emberi ügyekbe. A Mindenható Isten 

  (1Móz 17:1). Amikor Abrám kilencvenkilenc éves volt, megjelent Abrámnak az Úr, és ezt mondta neki: Én vagyok a Mindenható Isten. Járj színem előtt, és légy feddhetetlen! /RÚF/) csodát tesz, hatalma által közbelép. Jahve olyan Isten, aki erkölcsi erejét szeretettel és gondoskodással mutatja be. Úgy is ismerjük még, hogy „Elohim” („hatalmas, erős, transzcendens Isten”, „minden nép Istene”, „a világmindenség Ura”, „mindenek Teremtője”), de a Jahve név az emberiséggel való kapcsolatának más vetületeit mutatja meg.

Nincs varázserő Isten nevének ismeretében vagy nevének kimondásában. A neve kinyilatkoztatja, hogy mi az igazság Istenről és az általa mindazoknak felkínált üdvösségről, akik hittel fordulnak hozzá. Amint Jóel mondja: „mindaz, aki az Úrnak nevét hívja segítségül, megmenekül” (Jóel 2:32)

White idézet: Amikor betelt az idő, Isten utasította Mózest, hogy pásztorbotját cserélje isteni pálcára, ami erőt nyújt neki – ezzel fog csodákat és jeleket tenni elnyomott népe meg szabadítása érdekében, és ezzel fogja megóvni őket az ellenségtől. „Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Egyiptomból? És felele: Én veled leszek! És ez lesz a jele, hogy én küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek. Mózes pedig monda az Istennek: Ímé én elmegyek az Izráel fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? Mit mondjak nékik? És monda Isten Mózesnek: VAGYOK A KI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok. És ismét monda Isten Mózesnek: Így szólj az Izráel fiaihoz: Az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene küldött engem ti hozzátok. Ez az én nevem mind örökké és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre.” – Spiritual Gifts, 3. köt., 188./old. 

  

Az Úr Angyala "Jézus Krisztus" megjelent Mózesnek

 

Az „Úr angyala” megjelent Mózesnek „tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből”. (2Móz 3:2) Maga az Úr Jézus szólt Mózeshez „a csipkebokorból”. (2Móz 3:4)

Ne csodálkozzunk, hogy „az Úr angyala” cím Jézus Krisztusra vonatkozik! Az angyal szó egyszerűen azt jelenti: „küldött” (héberül male’ák), és mindig a szövegkörnyezet határozza meg, hogy embert vagy Istent kell-e érteni az angyal alatt. 

(Mal 3:1). Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat. Hamar eljön templomába az Úr, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! – mondja a Seregek Ura. /RÚF/) 

Több példa van arra a Bibliában, hogy „az Úr angyala” isteni személyre utal. (1Móz 22:11, 15-18). Kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. (15) Az Úr angyala másodszor is kiáltott Ábrahámnak az égből, (16) és ezt mondta: Magamra esküszöm, így szól az Úr, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, (17) azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, (18) és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe, mert hallgattál szavamra. /RÚF/; 

(1Móz 31:3, 11, 13). Akkor ezt mondta az Úr Jákóbnak: Térj vissza atyáid földjére, a rokonaidhoz, én veled leszek! (11) Akkor ezt mondta nekem álmomban az Isten angyala: Jákób! Én azt feleltem: Itt vagyok. (13) Én vagyok Bétel Istene, ahol szent oszlopot kentél föl, és fogadalmat tettél nekem. Most indulj, menj el erről a földről, és térj vissza szülőföldedre! /RÚF/;

 (Bír 2:1-2). Az Úr angyala fölment Gilgálból Bókímba, és ezt mondta: Kivezettelek benneteket Egyiptomból, és behoztalak erre a földre, amelyet esküvel ígértem atyáitoknak, és azt mondtam: Nem bontom fel szövetségemet veletek soha, (2) de ti se kössetek szövetséget ennek a földnek a lakosaival, romboljátok le oltáraikat! Ti azonban nem hallgattatok szavamra. Hogy tehettétek ezt? /RÚF/;

 (Bír 6:11-22). Azután eljött az Úr angyala, és leült Ofrában a cserfa alatt, amely az Abíezer nemzetséghez tartozó Jóásé volt. A fia, Gedeon éppen búzát csépelt a présházban, hogy megmentse Midján elől. (12) Az Úr angyala megjelent neki, és így szólt hozzá: Az Úr veled van, erős vitéz! (13) Gedeon azonban ezt mondta neki: Kérlek, Uram, ha velünk van az Úr, miért ért bennünket mindez? Hol vannak mindazok a csodák, amelyekről atyáink beszéltek nekünk, amikor azt mondták, hogy az Úr hozott föl bennünket Egyiptomból? Most meg eltaszított minket az Úr, és Midján kezébe adott! (14) Az Úr ekkor odafordult hozzá, és azt mondta: Menj, és a te erőddel szabadítsd meg Izráelt Midján markából! Én küldelek téged! (15) Gedeon ezt mondta neki: Kérlek, Uram, hogyan szabadítsam meg Izráelt? Hiszen az én nemzetségem a leggyengébb Manasséban, atyám házában pedig én vagyok a legfiatalabb! (16) Az Úr így válaszolt neki: Én majd veled leszek, és úgy megvered Midjánt, mintha csak egyetlen ember volna. (17) Erre ő így szólt hozzá: Ha elnyertem jóindulatodat, adj nekem egy jelet, hogy valóban te vagy az, aki velem beszél! (18) Ne távozz el innen, míg vissza nem jövök hozzád, ki nem hozom ajándékomat, és eléd nem teszem. Ő így felelt: Itt maradok, amíg visszatérsz! (19) Ekkor Gedeon elment, és elkészített egy kecskegidát meg egy véka lisztből néhány kovásztalan kenyeret. A húst egy kosárba tette, a hús levét meg egy fazékba, azután kivitte hozzá a cserfa alá, és odatette eléje. (20) Az Isten angyala ezt mondta neki: Vedd a húst és a kovásztalan kenyereket, tedd le erre a sziklára, és öntsd rá a levét! Ő így is tett. (21) Ek 4 kor az Úr angyala kinyújtotta a kezében levő botot, és a végével megérintette a húst meg a kovásztalan kenyereket. Erre a sziklából tűz csapott ki, és megemésztette a húst meg a kovásztalan kenyereket. Az Úr angyala pedig eltűnt a szeme elől. (22) Amikor Gedeon látta, hogy az Úr angyala volt az, ezt mondta Gedeon: Jaj nekem, Uram, ó, Uram, mert az Úr angyalát láttam színről színre! /RÚF/; 

(Zak 3:1-2). Azután megmutatta nekem Jósua főpapot, aki az Úr angyala előtt állt, meg a Sátánt, aki jobb keze felől állt, és vádolta őt. (2) Az Úr angyala pedig ezt mondta a Sátánnak: Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán! Dorgáljon meg téged az Úr, aki Jeruzsálemet kiválasztotta! Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez? /RÚF/

Az Úr angyala nem csupán az Úr nevében szól, hanem Ő maga az Úr. Jézus Isten küldötte, aki az Atya Igéjét közli velünk.

  (2Móz 3:7-12). Az Úr pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam segélykiáltásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. (8) El is megyek, hogy kimentsem őket Egyiptom kezéből, és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre: a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és a jebúszi nép helyére. (9) Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak. (10) Most azért menj! Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból! (11) Mózes azonban ezt felelte erre az Istennek: Ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kivezessem Egyiptomból Izráel fiait? (12) De Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek! Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezetted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok áldozattal szolgálni az Istent. /RÚF/

A nyomorúság és a kiáltás szavak érzékeltetik Isten népének egyiptomi szenvedéseit. Isten hallotta a kiáltásaikat és odafigyelt rájuk.

  (2Móz 2:23-25). Közben hosszú idő telt el, és meghalt Egyiptom királya. Izráel fiai pedig sóhajtoztak és kiáltoztak a szolgaság miatt, és a szolgaság miatti segélykiáltásuk feljutott Istenhez. (24) Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött. (25) Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek. /RÚF/]

 Azt mondta róluk, hogy „az én népem” (2Móz 3:7), tehát már a Sínai és a szövetség életbe léptetése előtt az Ő népe voltak. Azt akarta, hogy Kánaán földjén lakozzanak jólétben (amennyiben engedelmeskednek), ahogy atyáiknak ígérte.  

Isten elmondta Mózesnek, hogy konkrét feladattal küldi a fáraóhoz: „Most azért eredj, el küldelek téged a Fáraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból” (2Móz 3:10). Itt is úgy utalt rájuk, hogy „az én népem”. 

Micsoda feladatot bízott Isten a szolgájára! Mózes azonban egy kérdéssel felelt: „Kicsoda vagyok én”? (2Móz 3:11) Vagyis amint kezdte felfogni annak a jelentőségét, ami történni fog és mindabban a saját szerepét, azon tépelődött, hogy miért éppen őt választotta az Úr. Már itt, ilyen korán utalást találunk a jellemére, a szerénységére. Tudatában volt a méltatlanságának arra, amire elhívást kapott.  

White idézet: Míg Mózes a pusztában lakott, az Úr elküldte angyalait, hogy készítsék fel őt jövendőbeli szolgálatára. Ott tanulta meg az önfegyelem és az alázat nagy leckéit. Miközben Jethró juhait őrizve alázatosan tett eleget pásztori feladatának, Isten arra készítette fel őt, hogy népének, Izrael juhainak az őrizője legyen. Korábban teljes kiképzést kapott arra vonatkozóan, hogy hadvezérként álljon a seregek élére, most pedig az Úr meg akarta tanítani őt népe hűséges pásztorává lenni, hogy vigyázzon sanyargatott és tévelygő juhaira. A pusztában terelgetve nyáját, Mózes eljutott Isten hegyéhez, Hórebhez, ahol „megjelenék néki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala; de a csipkebokor meg nem emésztetik vala. S monda Mózes: Oda megyek, hogy lássam e nagy csudát, miért nem ég el a csipkebokor. És látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt Isten a csipkebokorból, mondván: Mózes, Mózes. Ez pedig monda: Ímhol vagyok. És monda: Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent föld. És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert fél vala az Istenre tekinteni. Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből és fel vigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok lakóhelyére. Mivel hát ímé feljutott hozzám az Izráel fiainak kiáltása és láttam is a nyomorgatást, amellyel nyomorgatják őket az Égyiptombeliek: Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból.” – Spiritual Gifts, 3. köt., 187./old. 

Az égő csipkebokor

 

Tagja lett apósa, Jetró szélesebb családjának, aki Midián papja volt. Negyven nyugalmas évet töltött ott, pásztorkodott, mint Dávid (2Sám 7:8). Most azért ezt mondd szolgámnak, Dávid nak: Ezt mondja a Seregek Ura: Én hoztalak el a legelőről, a juhnyáj mellől, hogy fejedelme légy népemnek, Izráelnek. /RÚF/), csodálta Istennek a természet világában adott kinyilatkoztatását.

Csakhogy ez az idő nem csupán arra szolgált, hogy Mózes a virágok (vagy talán a sivatagi kaktusz?) illatát szagolgassa. Az Úrral töltött idő megváltoztatta és felkészítette vezetői fel adatára. Isten arra is késztette a puszta csendjében, hogy írja meg a Biblia két legrégebbi iratát isteni ihletés alatt: Jób könyvét és Mózes első könyvét. (Lásd Ellen G. White: Pátriárkák és próféták.209.o/old.; The SDA Bible Commentary. 3. köt. 1140./old.)

 Meghatározó betekintést nyert még a nagy küzdelem, a teremtés, a bűneset, az özönvíz, a pátriárkák és ami a legfontosabb, a megváltási terv kérdéseibe is. Mózesnek tehát nagy szerepe volt abban, hogy az egész emberiségnek továbbadja az igaz Istenről, Teremtőnkről és Fenntartónkról szóló valós ismereteket, valamint azt, amit Isten a bolygónkon oly nagy pusztítást végző bűnnel szemben tesz. A Biblia és a megváltás története nem lenne igazán érthető az alapvetés nélkül, amit ihletés alatt Mózes végzett el, ki váltképp Mózes első könyvében. 

(2Móz 3:1-6). Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. (2) Ott megjelent neki az Úr angyala tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor tűzben ég, de mégsem ég el a csipkebokor. (3) Akkor Mózes ezt mondta magában: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor? (4) Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, megszólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és ezt mondta: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok! (5) Isten ekkor azt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz! (6) Majd ezt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ekkor Mózes eltakarta az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre. /RÚF/ 

 Mózes észrevette: a bokor nem égett el a tűzben, és tudta, hogy csodát lát, tehát drámai jelentőségű, fontos dolog az, ami a szeme előtt történt. Amikor közelebb lépett, az Úr szólt neki, hogy tisztelete jeléül vegye le a saruját, mivel Isten jelenléte megszentelte azt a helyet.

Az Úr úgy mutatkozott be neki, hogy „Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene”. (2Móz 3:6) Megígérte a pátriárkáknak, hogy Kánaánt a leszármazottaik öröklik majd, és bizonyára Mózes is tudott erről. Tehát Isten még mielőtt egyértelműen kimondta volna, már kezdte rávezetni Mózest a fontos szerepre, amit be kellett töltenie.  

White idézet: Amikor az égő bokornál Mózes nem ismerte fel, hogy Isten van jelen, és odament, hogy megnézze a csodálatos látványt, ezt a parancsot kapta: „Ne jöjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent föld... Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert félt vala az Istenre tekinteni”. (2Móz 3:5-6)… 

Az ember kutatással nem találja meg Istent. Senki se próbálja vakmerően felemelni azt a függönyt, amely eltakarja Isten dicsőségét. „Kikutathatatlanok az ő ítéletei, és kinyomozhatatlanok az ő utai!”. (Róm 11:33) Irgalmának egyik bizonyítéka, hogy hatalmának rejteke van; mert annak a függönynek a felemelése, amely Isten jelenlétét rejti, egyenlő a halállal. Egy halandó ember sem hatolhat be abba a titokba, amelyben Isten lakik és cselekszik. Csak azt foghatjuk fel róla, amit Ő jónak lát kinyilatkoztatni. Az észnek tudomásul kell vennie, hogy van egy nála nagyobb tekintély. A szívnek és értelemnek meg kell hajolnia a nagy VAGYOK előtt. – A nagy Orvos lábnyomán, 436, 438./old. 

Az isteni elhívás

„Az Úr pedig azt mondta: Bizony, láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam a sanyargatóik miatt való kiáltását, sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és felvigyem őt arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre.” (2Móz 3:7-8), /ÚRK/

Az isteni elhívás gyakran megváltoztatja az ember életének irányát, azt elfogadva azonban rájövünk, hogy mindig Isten útja a legjobb a számunkra, még ha először talán nem is tűnik könnyűnek elfogadni a hívását. 

Ez volt a helyzet Mózessel is, amikor Isten szólította. Az Úrral való különös találkozása az égő csipkebokornál kezdődött. Akár ismerte az égési törvényeket, akár nem, azzal tisztában volt, hogy amit lát, az csoda, biztosan felkeltette a figyelmét. Vitathatatlan, hogy az Úr egy konkrét feladatra hívta el. A kérdés az volt, hogy vállalkozik-e rá, bármilyen radikális változásokat hoz is ez az életében. Eleinte nem nagyon akarta elfogadni.  

White idézet: A parancs elhangzásának idején Mózes önbizalomhiányos, beszédhibás és félénk ember volt. Méltatlannak tartotta magát arra, hogy Isten szócsöve legyen Izraelben. Ám miután elfogadta a szolgálatot, teljes szívvel indult el, és teljesen az Úrban bízott. Magasztos küldetése munkába állította elméjének legjobb erőit. Isten megáldotta engedelmes készségét, így lett Mózes ékesszóló, reményteljes, magabiztos, jól felkészült személy arra a nagy munkára, ami valaha embernek adatott. Története is ékesen példázza, hogy mit tesz Isten azon emberek jellemének megerősítéséért, akik teljesen Őbenne bíznak, és visszatartás nélkül engedelmeskednek parancsainak. – Gospel Workers, 359./old.(1892) 

Gondolkozzunk el Mózes életén! Mint a király unokája és a trón várományosa nagyon alapos oktatásban részesült Egyiptomban. Nevelése mindenre kiterjedt, amire az egyiptomi fogalmak szerinti bölcsesség elnyeréséhez szüksége volt. A legmagasabb fokú polgári és katonai kiképzésben részesült. Úgy érezte, teljesen felkészült feladatára: Izraelnek a rabszolgaságból való kiszabadítására. De Isten másképp ítélt. Gondja volt arra, hogy Mózes még negyven évig juhpásztorként nevelődjék a pusztában.

  Mózes egyiptomi neveltetése sok tekintetben jót tett neki; de hivatására a legértékesebb felkészítést pásztorkodása nyújtotta. Mózes lobbanékony természetű ember volt. Egyiptom e sikeres katonai parancsnoka, a nép kegyeltje megszokta, hogy dicsőítsék és hízelegjenek neki. A népet magához vonzotta. Azt hitte, hogy saját erejével meg tudja szabadítani Izraelt. De egészen más volt az a lecke, amit Isten képviselőjének meg kellett tanulnia. Miközben nyáját a hegyek vadonjaiban és a völgyek zord legelőin vezette, megtanult hinni, szelídnek, türelmesnek, alázatosnak és önzetlennek lenni. Megtanulta a gyengék gondját viselni, a betegeket gyámolítani, az elkóboroltat megkeresni, a zabolátlanokat elhordozni, a bárányokat gondozni, az öregeket és erőtleneket ellátni.

Ebben a munkában Mózes közelebb került a Főpásztorhoz. Eggyé vált Izrael Szentjével. Nem gondolt tovább valami nagy mű véghezvitelével. Igyekezett a rábízott munkát Istennek való szolgálatként hűséggel elvégezni. Felismerte, hogy Isten ott van a közelében. Az egész természet a Láthatatlan Lényről beszélt neki. Istent személyes Istenként ismerte meg, és miközben jelleméről elmélkedett, egyre jobban érzékelte jelenlétét, és menedékre talált az Örökkévaló karjában. – A nagy Orvos lábnyomán, 474-475./old. 

Mózes Egyiptomban kapott nevelése

 

Abban az időben történt, amikor Mózes már felnőtt, hogy kiment testvéreihez, és látta kényszermunkájukat. És meglátta, hogy egy egyiptomi férfi egy héber férfit, az ő egyik testvérét veri. (12) Körülnézett, és amikor látta, hogy senki sincs ott, agyonütötte az egyiptomit, és elrejtette a homokban. (13) Másnap is kiment, akkor meg két héber férfi civakodott egymással. Rászólt arra, aki a hibás volt: Miért vered a felebarátodat? (14) De ő így válaszolt: Ki tett téged elöljáróvá és bíróvá közöttünk? Talán engem is meg akarsz ölni, ahogyan megölted az egyiptomit? Mózes megijedt, és ezt gondolta: Bizony, kitudódott a dolog! (15) A fáraó is meghallotta ezt a dolgot, és halálra kerestette Mózest. De Mózes elmenekült a fáraó elől. Midján földjén állapodott meg, és leült ott egy kútnál. (16) Midján papjának volt hét leánya. Ezek odajöttek, vizet merítettek, és megtöltötték a vályúkat, hogy megitassák apjuk juhait. (17) De pásztorok is jöttek oda, és elkergették őket. Ekkor fölállt Mózes, segítségükre sietett, és megitatta juhaikat. (18) Amikor a leányok hazaértek apjuk hoz, Reuélhez, az megkérdezte: Hogyhogy ma ilyen korán megjöttetek? (19) Egy egyiptomi férfi védett meg bennünket a pásztoroktól – felelték. – Sőt még vizet is merített nekünk, és megitatta a juhokat. (20) Akkor ezt mondta a leányainak: Hol van ő most? Miért hagytátok ott azt az embert? Hívjátok ide, és egyék velünk! (21) Mózes úgy döntött, hogy ott marad annál a férfinál, az pedig Mózeshez adta leányát, Cippórát. (22) Az asszony fiút szült, ő pedig Gérsómnak nevezte el, mert azt mondta: Jövevény lettem idegen földön. (23) Közben hosszú idő telt el, és meghalt Egyiptom királya. Izráel fiai pedig sóhajtoztak és kiáltoztak a szolgaság miatt, és a szolgaság miatti segélykiáltásuk feljutott Istenhez. (24) Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött. (25) Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Isten nek. /RÚF/

Mit tesz Mózes? Enged Egyiptom csábításának, az udvari élet gyönyöreinek, vagy kész nehézségeket is vállalni a hadrendbe felsorakozó népével? Az események csakhamar választásra kényszerítették. „A fáraó is meghallotta ezt a dolgot, és Mózest halálra kerestette. De Mózes elmenekült a fáraó elől, és Midján földjén telepedett le. Ott leült egy kútnál”. (2Móz 2:15, ÚRK) 

A gyilkosság után Mózesnek valójában nem volt választása, legalábbis az Egyiptomban maradást illetően. Bármilyen terveket is szőttek, hogy ő kerüljön Egyiptom trónjára és „isten” legyen, azok egy szempillantás alatt füstbe mentek. Mózes az igaz Isten szolgája lett, ahelyett, hogy hamis istenné emelték volna. Amikor elmenekült, bizonyára fogalma sem volt arról, mit tartogat számára a jövő. „Az egész ügy [hogy Mózes megölte az egyiptomit] gyorsan ismertté lett az egyiptomiak előtt, s felnagyítva eljutott a fáraó fülébe is. Ezt a cselekményt igen nagy jelentőségű ügynek tüntették fel a fáraó előtt. Azt mondták neki, hogy Mózes a népét az egyiptomiak ellen szándékozik vezetni. Meg akarja dönteni a kormányt és maga akar a trónra ülni; és addig a királyság nincs biztonságban, amíg Mózes él. Az uralkodó azonnal úgy döntött, hogy Mózesnek meg kell halnia. Mózes tudomást szerzett erről, megszökött Egyiptomból és Arábia felé menekült”. (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták.) 

Mózes százhúsz évig élt (5Móz 34:7). Száz húsz éves volt Mózes, amikor meghalt; látása még nem gyengült meg, és nem hagyta el az életereje. /RÚF/), az életét három, egyaránt negyven éves szakaszra lehet tagolni. Az első negyven évet Egyiptomban töltötte, nagyobb részt a királyi palotában. A második negyven év alatt Jetró családjában élt, Midián földjén. 

A harmadik negyven éves időszak tölti ki Mózes öt könyvének a nagy részét. Ezek a könyvek beszélik el azt a történetet, hogy Isten elhívta Izraelt, tegyen bizonyságot a bálványimádásba süllyedt világban, amivel az igaz Istent, a jellemét kellett bemutatniuk. (5Móz 4:6 8). Tartsátok meg és teljesítsétek azokat, mert ezáltal lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében. Ha meghallják mindezeket a rendelkezéseket, ezt mondják majd: Bizony, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet! (7) Mert melyik nagy nemzethez vannak olyan közel az istenei, mint hozzánk a mi Istenünk, az Úr, valahányszor kiáltunk hozzá?! (8) És melyik nagy nemzetnek vannak olyan igazságos rendelkezései és előírásai, mint amilyen az az egész törvény, amelyet én adok ma elétek?! /RÚF/

(Róm 8:28). Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. /RÚF/ 

White idézet: Mózes feltételezte, Egyiptomban kapott nevelése teljesen képessé tette arra, hogy Izraelt kivezesse a fogságból. Nem tanult meg mindent, amelyre egy hadsereg tábornokának szüksége van? Nem az ország legjobb iskolái által nyújtotta előnyöket élvezhette? De igen, és úgy érezte, képes őket megszabadítani. Munkáját úgy kezdte, hogy megpróbálta saját népe jóindulatát megnyerni sérelmeik orvoslásával. Megölt egy egyiptomit, aki egyik testvérét bántalmazta. E tettével olyan lelkületet mutatott be, mintha kezdettől fogva gyilkos lett volna, és alkalmatlannak bizonyult Isten irgalmának, szeretetének és gyengédségének bemutatására. Szánalmas kudarcot vallott első kísérlete. Mint sokan mások, ekkor azonnal elvesztette Istenbe vetett bizalmát, és hátat fordított a számára kijelölt munkának. Elmenekült a fáraó haragja elől. Arra a következtetésre jutott, hogy hibája miatt, amikor elkövette azt a nagy bűnt, hogy egy kegyetlen egyiptominak elvette az életét, Isten nem engedi, hogy része legyen népe könyörtelen rabságból való kiszabadításában. Azonban az Úr megengedte ezeket a dolgokat, hogy taníthassa szelídségre, jóságra, hosszútűrésre, amelyeket a Mestert szolgáló minden munkásnak szükséges elsajátítani, mivel e jellemtulajdonságok teszik az embert sikeres munkássá az Úr ügyében. – A keresztény nevelés alapjai, 342./old.

Mózes megszületik

 (2Móz 2:1-10). Egy Lévi házából való férfi elment, és feleségül vette Lévi egyik leányutódját. (2) Az asszony teherbe esett, és fiút szült. Amikor látta, hogy milyen szép, három hónapig rejtegette. (3) Amikor azonban nem tudta már tovább rejtegetni, fogott egy gyékénykosarat, bekente szurokkal és gyantával, majd beletette a gyermeket, és kitette a Nílus partján a sásközé. (4) A gyermek nővére pedig ott állt távolabb, hogy megtudja, mi történik vele. (5) A fáraó leánya éppen odament, hogy megfürödjék a Nílusban, cselédjei meg ott járkáltak a Nílus mentén. Megpillantotta a kosarat a sás között, odaküldte a szolgálóleányát, és kihozatta azt. (6) Fölnyitotta, és meglátta a gyermeket; hát egy síró fiú volt! Megszánta, és ezt mondta: A héberek gyermekei közül való ez. (7) A kisfiú nővére pedig ezt kérdezte a fáraó leányától: Ne menjek, és ne hívjak egy szoptató asszonyt a héberek közül, aki majd szoptatja neked a gyermeket? (8) A fáraó leánya így felelt: Eredj! A leány elment, és a gyermek anyját hívta oda. (9) Vidd magaddal ezt a gyermeket – mondta neki a fáraó leánya –, és szoptasd őt helyettem, én pedig megadom jutalmadat! Az asszony magához vette a gyermeket, és szoptatta. (10) Amikor a gyermek nagyobb lett, elvitte a fáraó leányához, aki a fiává fogadta. Mózesnek nevezte el, mert ezt mondta: A vízből húztam ki. /RÚF/

Mózes születésének és életének történelmi háttere izgalmas. A híres tizennyolcadik egyiptomi dinasztia idején élt. Az ókori Egyiptom legkiemelkedőbb fáraójának tartják ennek a dinasztiának az egyik uralkodóját, az „Egyiptom Napóleonjaként” emlegetett III. Thotmeszt. 

Mózest ugyan halálos rendelet fenyegette születésekor (2Móz 1:22). A fáraó ekkor megparancsolta egész népének: Minden újszülött héber fiút dobjatok a Nílusba, csak a leányokat hagyjátok életben! /RÚF/), de „különleges” fiú volt (héberül tób, „jó”, „szép”; (2Móz 2:2) A héber szó a külső szépségnél többet jelent. Ez a szó utal Isten teremtő munkájára, amikor kijelentette, hogy minden „jó”, sőt „igen jó” volt (1Móz 1:4, 10, 31). Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. (10) Azután el nevezte Isten a szárazföldet földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte el. És látta Isten, hogy ez jó. (31) És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap. /RÚF/

Isten terve szerint ebből a „jó” gyermekből új teremtésként olyan felnőtt lesz, aki majd ki vezeti a hébereket a szolgaságból. Születésekor azonban, különösen ilyen borzalmas körülmények között, vajon ki láthatta előre a jövőjét? Isten viszont beváltja Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak tett ígéretét. Szövetséget kötött velük, hogy utódainak adja az ígéret földjét (2Móz 2:24-25). Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött. (25) Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek. /RÚF/

 A tób gyermeket pedig évtizedek múlva éppen ennek véghezvitelére használja fel. Előtte azonban az egyiptomi fáraó lánya, Hatsepszut a fiául fogadta Mózest. A nevének van egyiptomi eredete, aminek a jelentése: „valakinek a fia”, „attól született”, amint az Amószisz („Akh fia”) vagy Thotmesz („Thot fia”) nevekben is tükröződik. Héberül a neve Móseh, vagyis „kihúzott”, „kivont”. Csoda folytán megmenekült, amikor kihúzták a folyóból. 

Mózes életének korai szakaszáról keveset tudunk. Megmenekült, Hatsepszut örökbe fogadta, de tizenkét éves koráig a saját családjával élt. (2Móz 2:7-9); Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. 203./old.)

 Utána a legjobb egyiptomi oktatásban részesült, hogy felkészítsék Egyiptom következő fáraójának. (I. m. 204./old.) Milyen érdekes, hogy végeredményben a sok tudásnak nagy része haszontalan volt, sőt szöges ellentétben állt azzal, ami valójában számított: Isten és igazsága ismeretével. 

White idézet:  Az anyának sikerült rejtegetnie a gyermeket három hónapig. De tovább nem tudta biztonságban tartani. Ekkor gyékényből készített egy kis ládácskát, gyantával és szurokkal vízhatlanná tette, azután belefektette a csecsemőt, és a ládácskát elhelyezte a folyó partján a sás között. Nem mert ott maradni, hogy őrizze, és ezzel a gyermek és a saját életét is kockáztassa. A gyermek nénje, Miriám azonban a közelben időzött, látszólag közömbösen, de valójában aggódva, hogy meglássa mi történik majd kis testvérével. Kívüle azonban még más őrizők is jelen voltak. Az anya buzgó imával bízta gyermekét Isten gondjaira. Ezért a láthatatlan angyalok serege lebegett a fiúcska rejtekhelye fölött. A fáraó leányát is angyalok irányították a folyópartnak arra a részére. A sásból készített ládácska felkeltette kíváncsiságát. Amikor megpillantotta a ládácskában lévő szép gyermeket, világos lett előtte a történet. A csecsemő sírása felébresztette szánalmát. Együttérzéssel gondolt az ismeretlen édesanyára, aki ehhez az eszközhöz folyamodott annak érdekében, hogy megoltalmazza drága gyermekének életét. Elhatározta, hogy örökbe fogadja a gyermeket. – Pátriárkák és próféták, 242 243./old.

A héber bábák

 

Mózes második könyvét nem lehet igazán megérteni anélkül, hogy ismernénk Mózes első könyvének tanítását. A zsidók elmentek Egyiptomba, és a nagy jólét és békesség egy ideje után rabszolgasorba kerültek.

Isten azonban nem hagyta magára népét a bajban, még ha talán úgy is tűnt volna. A héberek közül bizonyára sokan kétségbe estek siralmas körülményeik miatt, de a csüggedés idején Isten megjelent, hogy hatalmas kezével segítségükre legyen. Urunk így bátorítja követőit: „hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem”. (Zsolt 50:12)  

(2Móz 1:9-21). és ezt mondta népének: Lám, Izráel fiainak népe nagyobb és erősebb, mint mi. (10) Gyertek, bánjunk csak okosan vele, nehogy még jobban megsokasodjon! Mert ha háború támad, ő is ellenségeinkhez csatlakozik, ellenünk harcol, és kivonul az országból. (11) Ezért munkafelügyelőket rendeltek föléjük, hogy kényszermunkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat kellett építeniük a fáraó számára: Pitómot és Ramszeszt. (12) De mennél jobban sanyargatták őket, annál inkább sokasodtak és terjeszkedtek, úgyhogy félni kezdtek Izráel fiaitól. (13) Ezért kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak Izráel fiait. (14) Kemény munkával keserítették az életüket: sárkeveréssel, vályogvetéssel és mindenféle mezei munkával; mindenféle munkával kegyetlenül dolgoztatták őket. (15) Azután parancsot adott Egyiptom királya a héber bábáknak – az egyiknek Sifrá, a másiknak Púá volt a neve –, (16) és ezt mondta: Amikor a héber asszonyok szülésénél segédkeztek, figyeljétek a szülés lefolyását: ha fiú lesz, öljétek meg, ha leány, hagyjátok életben! (17) De a bábák félték az Istent, és nem cselekedtek úgy, ahogyan Egyiptom királya meghagyta nekik, hanem életben hagyták a fiúgyermekeket. (18) Ekkor Egyiptom királya magához hívatta a bábákat, és kérdőre vonta őket: Miért teszitek ezt, miért hagyjátok életben a fiúgyermekeket? (19) A bábák pedig ezt felelték a fáraónak: Mert a héber asszonyok nem olyanok, mint az egyiptomiak, hanem életerősek. Mire a bába odaér hozzájuk, már meg is szültek. (20) Isten ezért jót tett a bábákkal. A nép pedig sokasodott, és igen megerősödött. (21) És mivel a bábák félték az Istent, ő gyermekekkel ajándékozta meg őket. /RÚF/  

Mózes második könyve egyetlen fáraó nevét sem említi. A „fáraó” cím azt jelenti, hogy „király”. Az egyiptomiak hite szerint a fáraó isten volt a földön, Rá isten (vagy Ozirisz vagy Hórusz) fia. Rát, a napistent tartották a legfőbb egyiptomi istenségnek.

  Ám a neki tulajdonított hatalom dacára ez az „isten” képtelen volt rákényszeríteni a bábákat arra, hogy a meggyőződésükkel ellentétesen cselekedjenek. A fáraó nevét nem, de két bábáét megtudjuk: Sifra és Puá

 (2Móz 1:15), akikről elismerően szól az Írás, mert félték az Urat. Nem hallgattak a fáraó gonosz parancsára, mert jobban tisztelték Istent, mint a földi uralkodó rendelkezéseit 

(ApCsel 5:29. Péter és az apostolok így válaszoltak: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. /RÚF/). Ezért Isten áldásával nagy családjuk lett. A hűség nagyszerű példáit látjuk bennük. Ezek az asszonyok, ha még oly kevés teológiai ismerettel rendelkeztek is, nemcsak azt tudták, hogy mi a helyes, hanem a helyes cselekvést is választották.

A fáraó látva, hogy a terve nem sikerült, minden egyiptominak megparancsolta, hogy öljenek meg a héber újszülöttek közül minden fiúgyermeket. A Nílusba kellett vetni a kicsiket, valószínűleg áldozatként Hápinak, a Nílus és a termékenység istenének. (Ez az első feljegyzés arról, hogy a zsidókat a zsidóságuk miatt kellett megölni.) Ezzel a rendelettel akarták megakadályozni a héberek sokasodását: megölik a héber fiúgyermekeket, a nőket pedig asszimilálják az egyiptomiak közé. A fáraó így gondolta elejét venni a fenyegetésnek, amit szerinte a héberek jelentettek népe számára.  

White idézet: Mivel [az egyiptomiak] nem érték el céljukat, megkeményítették a szívüket és még kegyetlenebb módszerekhez folyamodtak. A fáraó elrendelte, hogy öljenek meg minden születendő zsidó fiúgyermeket. A tervet maga Sátán sugallta, aki tudta, hogy Izrael gyermekei közül fog felemelkedni a szabadító, aki kivezeti őket a rabszolgaságból. Arra gondolt, hogy ha rátudja venni a királyt a fiúgyermekek elpusztítására, akkor meghiúsíthat ja a mennyei tervet. Az Istenfélő bábák azonban szembefordultak a fáraó parancsával, és életben hagyták a fiúgyermekeket. Mivel nem ölték meg a zsidó gyermekeket, és megszegték a királyi parancsot, az Úr megáldotta őket. Amikor Egyiptom urának tudomására jutott, hogy parancsát semmibe vették, haragra gerjedt, és még kegyetlenebb rendeletekkel állt elő. Különös éberségre szólította fel az egyiptomiakat: „Minden fiút, aki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben” (2Móz 1:22). – Spiritual Gifts, 3. köt., 179./old. 

Jákób családja éhínség után Egyiptomba költözött

Jákób családja a kánaáni éhínség után megérkezett Egyiptomba (1Mózes 46. fejezet). Akkor a fáraó barátságosan fogadta a hébereket József miatt és mindazért, amit ő az egyiptomiak érdekében tett.

Mózes 46:1-34. Izráel tehát útnak indult mindenével, amije csak volt, és amikor Beérsebába ért, áldozatokat mutatott be atyja, Izsák Istenének. (2) Isten pedig éjszaka így szólt Izráelhez látomásban: Jákób! Jákób! Ő így felelt: Itt vagyok! (3) Ekkor azt mondta: Én vagyok az Isten, atyádnak Istene! Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott! (4) Én megyek veled Egyiptomba, és én is foglak visszahozni, és József keze fogja majd le a szemedet. (5) Elindult tehát Jákób Beérsebából. Izráel fiai föltették apjukat, Jákóbot meg a gyermekeket és az asszonyokat a szekerekre, amelyeket a fáraó küldött, hogy elvigyék őt. (6) Fogták jószágaikat és szerzeményüket, amit Kánaán földjén szereztek, és elmentek Egyiptomba: Jákób és vele együtt minden leszármazottja. (7) Elvitte magával Egyiptomba a fiait és fiúunokáit, leányait és leányunokáit, minden leszármazottját. (8) Így hívták Izráel utódait, akik elmentek Egyiptomba: Jákób és fiai. Jákób elsőszülötte volt Rúben. (9) Rúben fiai: Hanók, Pallú, Hecrón és Karmí. (10) Simeon fiai: Jemúél, Jámín, Óhad, Jákín, Cóhar, valamint Saul, egy kánaáni nőnek a fia. (11) Lévi fiai: Gérsón, Kehát és Merárí. (12) Júda fiai: Ér, Ónán, Sélá, Pérec és Zerah. Ér és Ónán meghalt még Kánaán földjén. De Pérec nek már fiai is voltak: Hecrón és Hámúl. (13) Issakár fiai: Tólá, Puvvá, Jób és Simrón. (14) Zebulon fiai: Szered, Élón és Jahleél. (15) Ezek Lea fiai, akiket Paddan-Arámban szült Jákóbnak. Az ő leánya volt Dina; fiai és leányai összesen harminchárman voltak. (16) Gád fiai: Cifjón, Haggí, Súní, Ecbón, Érí, Aródí és Arélí. (17) Ásér fiai: Jimná, Jisvá, Jisví, Beríá, az ő húguk volt Szerah. Beríá fiai: Héber és Malkíél. (18) Ezek Zilpa fiai, akit Lábán adott Leának, a leányának. Ő szülte ezt a tizenhatot Jákóbnak. (19) Ráhelnek, Jákób feleségének a fia volt József és Benjámin. (20) Józsefnek Egyiptom földjén született Manassé és Efraim, akiket Ászenat, Pótiferána , Ón papjának a leánya szült. (21) Benjámin fiai: Bela, Beker, Asbél, Gérá, Naamán, Éhí és Rós, Muppím, Huppím és Ard. (22) Ezek Ráhel fiai, akik Jákóbnak születtek. Összesen tizennégyen voltak. (23) Dán fia: Husím. (24) Naftáli fiai: Jahceél, Gúní, Jécer és Sillém. (25) Ezek Bilha fiai, akit Lábán adott Ráhelnek, a leányának. Ő szülte ezeket Jákóbnak, összesen hetet. (26) Azok, akik Jákóbbal együtt Egyiptomba érkeztek – akik őtőle származtak, azaz Jákób fiainak a feleségein kívül –, összesen hatvanhatan voltak, (27) Józsefnek pedig két fia született Egyiptomban. Jákób egész háza népe tehát, amely Egyiptomba ment, hetven lélek volt. (28) Józsefhez menve Jákób Júdát küldte maga előtt, hogy mutassa az utat Gósenbe. Így érkeztek el Gósen földjére. (29) József befogatott a kocsijába, és Gósenbe ment apja, Izráel elé. Amikor meglátta, a nyakába borult, és sokáig sírt a nyakába borulva. (30) Izráel azt mondta Józsefnek: Most már meg halhatok, mert megláttam arcodat, hogy még élsz. (31) József ezután azt mondta testvérei nek és apja háza népének: Elmegyek, és hírt viszek a fáraónak. Megmondom neki, hogy testvéreim és apám háza népe, akik Kánaán földjén voltak, megérkeztek hozzám, (32) és ezek az emberek juhpásztorok, mindig jószágtartó emberek voltak, és elhozták a juhaikat, marháikat és mindenüket. (33) Azért, ha a fáraó majd hívat titeket, és megkérdezi, hogy mi a foglalkozásotok, (34) ezt mondjátok: Jószágtartó emberek voltak a te szolgáid ifjúkoruktól fogva mindeddig; mi is, meg atyáink is. Így majd letelepedhettek Gósen földjén, mert az egyiptomiak minden juhpásztort utálatosnak tartanak. /RÚF/

 „Azután ezt mondta a fáraó Józsefnek: Ímé, én téged egész Egyiptom fejedelmévé teszlek. És lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, és József ujjára húzta. Drága gyolcsruhába öltöztette, és aranyláncot tett a nyakába. Majd körülhordoztatta őt a második kocsiján, és ezt kiáltották előtte: Térdet hajtsatok! Így tette őt fejedelemmé egész Egyiptom földjén”. (1Móz 41:41-43), ÚRK

József sikere Egyiptomban:

(1Móz 37:26-28). Ekkor azt mondta Júda a testvéreinek: Mi haszna, ha megöljük testvérünket, és elföldeljük a vérét? (27) Gyertek, adjuk el az izmaelieknek, de ne emeljünk rá kezet, hiszen a mi testünk és vérünk ő! A testvérei pedig hallgattak rá. (28) Közben azonban midjáni kereskedők mentek arra, fölhúzták Józsefet a kútból, és eladták Józsefet az izmaeliek nek húsz ezüstért. Azok pedig elvitték Józsefet Egyiptomba. /RÚF/; 

(1Móz 39:2, 21). De az Úr Józseffel volt, ezért szerencsés ember lett, így aztán egyiptomi gazdájának a házába került. (21) De az Úr Józseffel volt, hűséges maradt hozzá, és gondoskodott róla, hogy elnyer je a börtönparancsnok jóindulatát. /RÚF/ 

A történet legvalószínűbb háttere a következő: (2Móz 1:8) versében az új király, „aki Józsefet nem ismerte” Amószisz (Kr. e. 1570-1546) volt, utána jött I. Amenhotep (Kr. e. 1553 1526), aki félt az izraelitáktól és elnyomta őket. A későbbiekben I. Thotmesz (Kr. e. 1525 1512) adta ki a halálos ítéletet minden héber fiúgyermekre. A lánya, Hatsepszut (Kr. e. 1503-1482) volt a fáraó lánya, aki fiául fogadta Mózest. A kivonulás idején uralkodó fáraó III. Thotmesz (Kr. e. 1504-1450) volt, aki egy ideig Hatsepszut társuralkodója volt. 

A legjobb számítások szerint a kivonulás Kr. e. 1450 márciusában történt. (Lásd William H. Shea: „Exodus, Date of the,” The International Standard Bible Encyclopedia. szerk. Geoffrey W. Bromiley és mások, 2. köt. Grand Rapids, MI, 1982, William B. Eerdmans, pp. 230 238.)

 Mózes második könyvének korával kapcsolatban tanulmány a következő bibliai szakaszok: 

(1Móz 15:13-16). Ekkor az Úr azt mondta Abrámnak: Tudd meg, hogy a te utódaid jövevények lesznek egy olyan országban, amely nem az övék: rabszolgákká teszik és nyomorgatják őket négyszáz évig. (14) De ítéletet tartok azon a népen is, amelyet szolgál nak, és azután majd nagy vagyonnal kijönnek onnan. (15) Te pedig békességgel térsz őseidhez, és késő vénségedben temetnek el. (16) Csak a negyedik nemzedék tér vissza ide, mert az emóriak gonoszsága még nem telt be. /RÚF/;

 (2Móz 12:40-41). Izráel fiai négyszázharminc esztendeig laktak Egyiptomban. (41) A négyszázharmincadik esztendő végén, éppen ezen a napon vonult ki az Úr egész serege Egyiptomból. /RÚF/; 

(Bír 11:26). Háromszáz évig lakott Izráel Hesbónban és falvaiban, Aróérban és falvaiban meg az Arnón menti városokban, miért nem akartátok akkoriban elvenni azokat? /RÚF/; 

(1Kir 6:1). Négyszáznyolcvan évvel az után, hogy Izráel fiai kijöttek Egyiptomból, amikor Salamon már negyedik éve uralkodott Izráelben, ziv hónapban, azaz a második hónapban kezdték el építeni az Úr templomát. /RÚF/

 ( ApCsel 7:6). Így mondta meg Isten, hogy utódai jövevények lesznek idegen földön, rabszolgává teszik és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. /RÚF/; 

(Gal 3:16-17). Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő utódának. Nem így mondja az Írás: „és az ő utódainak”, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: „és a te utódodnak”, aki a Krisztus. (17) Ezt pedig így értem: azt a szövetséget, amelyet korábban megerősített Isten, a négyszázharminc esztendő múlva keletkezett törvény nem teszi érvénytelenné, vagyis ez nem törli el az ígéretet. /RÚF/

Mózes második könyvének első fejezete hosszú időszakot ölel fel – József korától, amikor apja, Jákób az egész családdal Egyiptomba érkezett, egészen a fiúgyermekekre kiadott halálos rendeletig. A pontos évszámok körül van némi vita, de az számít, hogy az Úr nem feledkezett meg népéről, még ha a nép egy időre rabszolgasorba is került az idegen földön. 

A héberek Egyiptomban töltött idejének sok részlete ugyan nem ismert, legalábbis most 

 (1Kor 13:12). Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. /RÚF/), 

Isten jelleme azonban még így is ragyog a könyv lapjain, amint a Biblia egészén. Bármilyen rossznak is tűnik a helyzet, tudhatjuk, hogy Isten mindig ott van, bízhatunk benne, akármilyen rossz körülmények között találjuk is magunkat.  

White idézet: Az izraeliták már sokan voltak. „Izráel fiai pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának és igen-igen elhatalmazának, úgy hogy megtelék velök az ország” (2Móz 1:7). József gondoskodása és az akkor uralkodó fáraó támogatása alatt, az izraeliták gyorsan szaporodtak és betöltötték a földet. Megmaradtak különálló népnek, és sem szokásaikban, sem vallásukban nem voltak közösek az egyiptomiakkal. Egyre növekvő számuk felkeltette a király és a nép félelmét, és attól tartottak, hogy háború esetén esetleg Egyiptom ellenségeihez csatlakoznak. Az államérdek mégsem engedte az országból való kiűzésüket. Sokan közülük ügyes és értelmes szakmunkások voltak, akik nagymértékben elősegítették a nemzet gazdagodását. A királynak szüksége volt az ilyen képesített dolgozókra pazar palotái és templomai építésénél. Ennek megfelelően egy sorba állította őket azokkal az egyiptomiakkal, akik birtokaikkal együtt magukat is eladták a királyságnak. Hamarosan felügyelőket rendeltek föléjük és így rabszolgaságuk teljes lett. – Pátriárkák és próféták, 241./old. 

Isten népe Egyiptomban

(2Móz 1:1-7). Név szerint ezek voltak Izráel fiai, akik Egyiptomba mentek Jákóbbal; mind egyik a maga háza népével ment: (2) Rúben, Simeon, Lévi és Júda, (3) Issakár, Zebulon és Benjámin, (4) Dán és Naftáli, Gád és Ásér. (5) Összesen hetvenen voltak, akik Jákóbtól származtak; József pedig már Egyiptomban volt. (6) Azután meghalt József és valamennyi testvére meg az az egész nemzedék. (7) Izráel fiai pedig szaporodtak, gyarapodtak, megsokasodtak, nagyon-nagyon megerősödtek, és megtelt velük az ország. /RÚF/ 

Mózes második könyve már az elején Isten áldására emlékeztet. Amikor Jákób pátriárka és a családja letelepedett Egyiptomban, csak hetvenen voltak 

(1Móz 46:27). Józsefnek pedig két fia született Egyiptomban. Jákób egész háza népe tehát, amely Egyiptomba ment, hetven lélek volt. /RÚF/;

 2Móz 1:5), később azonban „Izráel fiai… szaporák voltak, szaporodtak és sokasodtak, és nagyon hatalmassá lettek, úgy, hogy megtelt velük az ország” 

Az izraeliták helyzete a kivonulás előtt.

 (2Móz 1:8-11). Új király került azonban Egyiptom élére, aki már nem ismerte Józsefet, (9) és ezt mondta népének: Lám, Izráel fiainak népe nagyobb és erősebb, mint mi. (10) Gyertek, bánjunk csak okosan vele, nehogy még jobban megsokasodjon! Mert ha háború támad, ő is ellenségeinkhez csatlakozik, ellenünk harcol, és kivonul az országból. (11) Ezért munkafelügyelőket rendeltek föléjük, hogy kényszermunkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat kellett építeniük a fáraó számára: Pitómot és Ramszeszt. /RÚF/  

A bibliai szakasz sötét képet fest Izrael népének egyiptomi történetéről. A könyv úgy kezdődik, hogy az egyiptomiak rabszolgasorba döntötték a hébereket, a fáraó hajcsárokat rendelt föléjük és kényszermunkára fogták őket.

 Mózes második könyve azonban azzal végződik, hogy Isten békessége és vigasztaló jelenléte ott van a szent sátorban, az izraeliták táborának közepén. (Lásd 2Mózes 40. fejezet) A két végpont között Isten diadalának leírását találjuk. Az Úr megszabadította népét a szolgaságból, kettényitotta a Vörös-tengert, legyőz te a kor legerősebb hadseregét – látványos diadala mindebben megmutatkozott a sötétség erői felett. 

(2Mózes 40:1-38). Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (2) Az első hónap első napján állítsd fel a hajlékot, a kijelentés sátrát! (3) Helyezd el benne a bizonyság ládáját, és függeszd fel a kárpitot a láda elé! (4) Vidd be az asztalt, és rendezd el rajta, ami rá való! Vidd be a lámpatartót, és rakd fel rá a mécseseket! (5) Helyezd az illatáldozatra való aranyoltárt kívülről a bizonyság ládája elé, és tedd föl a függönyt a hajlék bejáratára! (6) Helyezd az égőáldozati oltárt a hajléknak, a kijelentés sátrának bejárata elé! (7) A medencét helyezd a kijelentés sátra és az oltár közé, és töltsd meg vízzel! (8) Azután kerítsd el az udvart körös-körül, és tedd föl a függönyt az udvar kapujára! (9) Aztán vedd a fölkenéshez való olajat, és kend föl a hajlékot és mindazt, ami benne van! Így szenteld fel azt és egész fölszerelését, hogy szent legyen! (10) Kend fel az égőáldozati oltárt is és egész fölszerelését. Így szenteld föl az oltárt, hogy igen szent legyen az oltár! (11) A medencét és annak állványát is kend fel, így szenteld föl azt! (12) Azután vezesd Áront és fiait a kijelentés sátrának bejáratához, és mosdasd meg őket! (13) Öltöztesd föl Áront a szent ruhákba, kend fel és szenteld fel, hogy a papom legyen! (14) Fiait is vezesd oda, és öltöztesd fel őket köntösükbe! (15) Kend föl őket, ahogyan apjukat fölkented, hogy papjaim legyenek! Ez a fölkenés teszi őket örökre papjaimmá, nemzedékről nemzedékre. (16) Mózes így járt el: mindenben úgy járt el, ahogyan megparancsolta neki az Úr. (17) A második év első hónapjának első napján felállították a hajlékot. (18) Felállította Mózes a hajlékot: lerakta a talpait, felállította a deszkáit, ráillesztette a reteszeit, és felállította az oszlopait, (19) majd kifeszítette a hajlék fölé a sátortetőt, fölterítette a sátor tetejére a takarót, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (20) Azután fogta és beletette a Bizonyságot a ládába, a rudakat ráillesztette a ládára, rátette a fedelet a láda tetejére, (21) majd bevitte a ládát a hajlékba, és föltette a függőkárpitot, hogy eltakarja a bizonyság ládáját, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (22) Azután elhelyezte az asztalt a kijelentés sátrában a hajlék északi oldalán a kárpiton kívül, (23) majd kenyereket rakott rá sorban az Úr elé, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (24) Az után elhelyezte a lámpatartót a kijelentés sátrában az asztallal szemben, a hajlék déli oldalán, (25) és fölrakta a mécseseket az Úr elé – ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (26) Azután elhelyezte az aranyoltárt a kijelentés sátrában a kárpit elé, (27) és jó illatú illatáldozatot mutatott be rajta – ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (28) Azután föl tette a függönyt a hajlék bejáratára, (29) majd elhelyezte az égőáldozati oltárt a hajléknak, a kijelentés sátrának a bejáratánál, és égőáldozatot meg ételáldozatot mutatott be rajta, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (30) Azután elhelyezte a medencét a kijelentés sátra és az oltár között, és vizet töltött bele a mosakodáshoz. (31) Ebben mosták meg Mózes, Áron és fiai a kezüket és a lábukat. (32) Valahányszor bementek a kijelentés sátrába, és az oltár elé léptek, megmosakodtak, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (33) Azután elkerítette az udvart a hajlék és az oltár körül, és rátette a függönyt az udvar kapujára. Így készült el Mózes a munkával. (34) Ekkor beborította a felhő a kijelentés sátrát, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot. (35) És Mózes nem tudott bemenni a kijelentés sátrába, mert rajta nyugodott a felhő, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot. (36) Egész vándorlásuk alatt valahányszor fölemelkedett a felhő a hajlékról, útnak indultak Izráel fiai. (37) De ha nem emelkedett fel a felhő, ők sem indultak el, amíg az fel nem emelkedett. (38) Mert nappal az Úr felhője volt a hajlék fölött, éjjel pedig tűz lángolt benne. Izráel egész háza látta ezt, amíg csak vándorolt. /RÚF/ 

White idézet: József – amikor látta, hogy élete vége már közel van – rokonait összehívta, és maga köré gyűjtötte. Bármilyen nagy tiszteletben részesítették is őt a fáraók földjén, Egyiptom számára mégis csak a száműzetés helye. Az volt utolsó cselekedete, hogy bizonyságot tett Izraellel való sorsközösségéről. Ezek voltak utolsó szavai: „...Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak”. (1Móz 50:24) Azután ünnepélyesen megeskette Izrael gyermekeit, hogy csontjait magukkal vigyék majd Kánaán földjére. „És meghala József száztíz esztendős korában, és bebalzsamozák, és koporsóba tevék Egyiptomban.” (1Móz 50:25-26) Az évszázadok során – a nehéz rabszolgaság alatt – amely ezt az időt követte, ez a koporsó mindig József utolsó szavaira emlékeztette Izrael gyermekeit, és arról tett előttük bizonyságot, hogy csak ideiglenesen tartózkodnak Egyiptomban. Arra figyelmeztette őket, hogy reményüket mindig az ígéret földje felé irányítsák, mert szabadulásuk ideje biztosan eljön. – Pátriárkák és próféták, 240./old.

Isten levitte Egyiptomba Ábrahám leszármazottait: Jákóbot és ivadékait, hogy bemutassák e nagy és gonosz nemzetnek Isten országának alapelveit. József becsületessége és csodálatra méltó tevékenysége, amellyel megőrizte Egyiptom egész népét, Krisztus életét tükrözte. Mózes is – és sokan mások – bizonyságot tettek Istenről.

 Az Úr hatalma és irgalma mutatkozott meg akkor is, amikor kivezette Izraelt Egyiptomból. Csodái, amelyekkel megszabadította a szolgaságból, és gondoskodása a pusztai vándorlás alatt nemcsak Izrael javát szolgálta. Isten szemléltető oktatást akart adni népe által a környező nemzeteknek. Minden emberi hatalmat és nagyságot felülmúló Istenként nyilatkoztatta ki önmagát. – Krisztus példázatai, 286./old.