Egyiptomból való kivonulás után

„Ekkor azt mondta az Úr Mózesnek: Meddig nem akarjátok még megtartani parancsolataimat és törvényeimet? Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját. Ezért ad ő a hatodik napon két napra való élelmet. Maradjon mindenki otthon a hetedik napon, senki se mozduljon ki a helyéről! Ezért pihent a nép a hetedik napon” (2Móz 16:28-30), /HUNB/

Az Egyiptomból való kivonulás után Izrael ismeretlen úton haladt az ígéret földje felé. Megerőltető és hosszú volt a vándorlás, aminek során annyi mindent meg kellett tanulniuk. Az Úr vezette őket és gondoskodott róluk, és igen, segíteni akarta a fejlődésüket, nekik pedig fegyelmet, önuralmat, áldozathozatalt, önzetlenséget és az Úrban való bizalmat kellett tanulniuk, főleg engedelmességet.  

Mózes volt a látható vezetőjük, a népnek őt kellett követnie, ha győzni akartak. Rendkívül fontos volt, hogy együtt maradjanak, közösségként működjenek együtt, segítsék egymást. Még számos akadály és kihívás állt előttük. Lelki fejlődésük nagyrészt azon múlt, hogyan birkóznak meg a nehézségekkel és mit felelnek Mózesnek, amikor a kihívások hatalmassá nőnek.

 White idézet: Sokan elcsodálkoznak Izrael hitetlenségén, zúgolódásán, miközben történetüket szemlélik. Azt állítják, hogy ők nem lettek volna hálátlanok, ám ha hitüket próba éri, még az apró próbákban sem mutatkozna nagyobb hitük és türelmük, mint a hajdani izraeli táknak.

Isten megígérte, hogy az Istenük lesz, ők pedig a népe lesznek, és egy jobb, nagyobb országba vezeti őket; ámde ők képesek lettek volna minden egyes akadály előtt feladni a küzdelmet… Megfeledkeztek az egyiptomi keserű tapasztalatokról. Megfeledkeztek Isten jóságáról és hatalmáról, amit irántuk mutatott, mikor megszabadította őket a rabszolgaságból. Elfelejtették, hogyan menekültek meg gyermekeik a haláltól, mikor az öldöklő angyal lesújtott Egyiptom elsőszülötteire. Elfelejtették, hogyan nyilatkozott meg előttük az isteni hatalom a Vörös-tengernél. Elfelejtették, hogy miközben épségben értek át a túlsó partra, az őket üldöző ellenséges hadakat elnyelte a víz. Ehelyett inkább a hiányokra és a próbákra néztek, és nem így szóltak: „Mindezeket Isten tette értünk, és bár rabszolgák voltunk, Ő nagy nemzetté tesz bennünket.” Csak az út nehézségeit emlegették, és azt kérdezgették, mi kor ér már véget a kimerítő vándorlás. 

Izrael pusztai vándorlásának története tanulságul íratott meg Isten végidőben élő Izraele számára. A feljegyzés leírja, hogyan bánt Ő a pusztában vándorlókkal, megengedve, hogy éhezzenek, szomjazzanak és kifáradjanak, de ugyanakkor nyilvánvalóan megmutatta hatalmát, hogy kész segíteni rajtuk. Történetük figyelmeztetésekkel és tanácsokkal szolgál az Úr minden korszakban élő népe számára. A zsidó nép tapasztalata a megígért Kánaánba való készülődésünk iskolapéldája.  

Isten azt szeretné, hogy ezekben a napokban népe alázatos szívvel és készséges lelkülettel tanuljon a hajdani Izrael megpróbáltatásaiból, hogy felkészülhessen a mennyei Kánaánba való lakásra. – Conflict and Courage, 94./old. 

Mózes és Mirjám dicsőitő éneke

Az egész egyiptomi sereg odaveszett, senki, még a fáraó sem maradt életben. (Zsolt 136:15). De a fáraót és seregét a Vörös-tengerbe szorította, mert örökké tart szeretete. /RÚF/ Döbbenetes vereség volt ez az egyiptomiakra nézve, Isten népének pedig hatalmas diadal. Nem is csoda, hogy a történelmük során a zsidók mindvégig, egészen a mai napig elbeszélik ennek eseményeit.

(2Móz 15:1-21). Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az Úrnak: Éneket mondok az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett. (2) Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom. (3) Az Úr vitéz harcos, „az Úr” az ő neve. (4) Szekereit, hadát a fáraónak tengerbe vetette, válogatott, legjobb harcosai belevesztek a Vörös-tengerbe. (5) Elborította őket a mélység, kőként szálltak a mélybe. (6) Jobbod, Uram, dicső az erőtől, jobbod, Uram, szétzúzza az el lenséget. (7) Nagy fenséggel elsöpröd támadóidat. Ha elszabadul haragod, megemészti őket, mint tarlót a tűz. (8) Haragod szelétől föltornyosultak a vizek, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a mélység a tenger szívében. (9) Üldözöm, megvan! – így szólt az ellenség. – Zsákmányt osztok mindjárt, kitöltöm a bosszúmat rajtuk. Kardomat kirántom ellenük, kezemmel kiirtom őket. (10) Rájuk fújtál szeleddel, s elborította őket a tenger. Mint ólom merültek el a hatalmas vízben. (11) Kicsoda olyan az istenek között, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges szentségében, félelmetes dicső tetteiben, csodákat cselekvő, mint te? (12) Kinyújtottad jobbodat, és elnyelte őket a föld. (13) Hűségesen terelgeted e megváltott népet, erőddel vezeted őt szent hajlékodba. (14) Hallják a népek, s beleremegnek, fájdalomban vonaglanak Filisztea lakói. (15) Megrémülnek majd Edóm fejedelmei, Móáb hatalmasait rettegés fogja el, kétségbeesik Kánaán minden lakosa. (16) Rettentő félelem szakad rájuk, hatalmas karodtól néma kővé válnak, míg átvonul a néped, Uram, míg átvonul ez a nép, amelyet kiváltottál. (17) Beviszed, és elülteted őket örökségednek hegyén, melyet lakó helyednek készítettél, Uram, a szent helyen, Uram, mit kezed tett szilárddá. (18) Az Úr uralkodik örökkön-örökké! (19) Amikor a fáraó lovai a harci kocsikkal és a lovasokkal együtt a tengerbe értek, az Úr visszafordította rájuk a tenger vizét, Izráel fiai azonban szárazon mentek át a tenger közepén. (20) Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nővére dobot vett a kezébe, és a többi asszony is mind kivonult utána dobolva és körtáncot járva. (21) Mirjám így énekelt előttük: Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett! /RÚF/

 Ez az ének az Urat dicséri, aki hatalmas harcos, legyőzte népe ellenségeit. Mózes hosszasan fejtegeti ezt a témát, hangsúlyozva, hogy Isten, az Úr az erőssége, éneke, szabadítója. Nincs hozzá fogható, „Kicsoda olyan felséges, mint te, szentségedben, félelemmel dicsérendő és csodatévő”? (2Móz 15:11), /ÚRK/

Mózes éneke csak Istenről szól, arról, hogy ki Ő és mit tesz. Mózes magasztalja, dicséri és csodálja az Urat népéért végbevitt hatalmas tetteiért. Irántunk való jósága természetes módon ébreszt hálát és tiszteletet. A tartalmas lelki élet előfeltétele, hogy értékeljük szeretetét. Mózes különösen kiemeli Isten állhatatos szeretetét, dicsőíti az Urat, mert megszabadított népét egészen szent lakóhelyükig vezetni fogja. Megjövendöli, hogy Isten megalapítja szentélyét öröksége hegyén (2Móz 15:17), ami Sionra és a jeruzsálemi templomra mutat előre. 

 (Jel 15:2-4)  (2)És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, a kik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, a kiknek kezében valának az Istennek hárfái.(3) És énekelik vala Mózesnek az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya! (4) Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedül vagy szent. Mert eljőnek mind a pogányok és lehajolnak előtted; mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek. /Kar/...versében a megváltottak Mózes és a Bárány énekét éneklik. El tudjuk képzelni, miként hangzik majd a mennyben Isten dicsérete hatalmas, csodálatos tetteiért, azért, mert Ő igaz, igazságosan ítél, igazságosan cselekszik és szent?

Figyeljük meg az ének utolsó sorát: „mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid”. (Jel 15:4), /HUNB/ Erre akkor kerül sor, amikor nyilvánvalóvá lesz Isten minden ítélete – különösen azok, amelyeket az évezredeken át büntetlenül maradt gonoszságok és elnyomás felett hozott meg. A nemzetek megváltottai dicsőíteni fogják az Urat ítéleteiért. 

White idézet: A hajnal világosságában Isten megmutatta Izrael sokaságának mindazt, ami megmaradt hatalmas ellenségük hadaiból – a páncélba öltözött holttesteket a partra vetette a víz. A legrettenetesebb veszélyből egyetlen éjszaka tökéletes szabadulást hozott Izrael számára. A harchoz nem szokott rabszolgák hatalmas, de tehetetlen tömege – az asszonyok és a gyermekek, a szarvasmarhák, előttük a tenger, és mögöttük Egyiptom előrenyomuló, hatalmas hadserege – meglátta a vízen átvezető megnyílt ösvényt, és a remélt diadal pillanatában legyőzött ellenségüket. Egyedül Jahve hozta el számukra a szabadulást, és ezért szívük most hálával és hittel fordult felé. Érzelmüket csak Istent dicsérő énekben tudták kifejezni. Az Úr Lelke megnyugodott Mózesen, és ő a hálaadás diadalmas himnuszára tanította meg népét, amelyet a legkorábbi idők legfenségesebb himnuszaként ismer az emberiség: „Éneklek az Úrnak, mert fenséges Ő, lovat lovasával tengerbe vetett.” – Pátriárkák és próféták, 287-288./old. 

Hittel haladni előre

 (2Móz 14:13-31). De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg benneteket ma az Úr! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. (14) Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg! (15) Akkor ezt mondta Mózesnek az Úr: Miért kiáltasz énhozzám? Szólj Izráel fiaihoz, hogy induljanak! (16) Te pedig emeld föl a botodat, nyújtsd ki a kezedet a tenger fölé, és hasítsd ketté, hogy szárazon menjenek át Izráel fiai a tenger közepén. (17) Én pedig meg keményítem az egyiptomiak szívét, hogy menjenek utánuk. Így mutatom meg dicsőségemet a fáraón és egész haderején, harci kocsijain és lovasain. (18) Majd megtudja Egyiptom, hogy én vagyok az Úr, amikor megmutatom dicsőségemet a fáraón, harci kocsijain és lovasain. (19) Ekkor elindult az Isten angyala, aki Izráel tábora előtt járt, és mögéjük ment. Elindult az előttük levő felhőoszlop is, és mögéjük állt. (20) Odament Egyiptom tábora és Izráel tábora közé, és az a felhő, amely világítani szokott éjjel, sötét maradt, ezért nem közeledtek egymáshoz egész éjszaka. (21) Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel visszafelé hajtotta a tengert, és szárazzá tette a tengerfeneket, úgyhogy a víz kettévált. (22) Izráel fiai szárazon mentek be a tenger közepébe, a víz pedig falként állt mellettük jobbról és balról. (23) Az egyiptomiak üldözőbe vették őket, és a fáraó összes lova, harci kocsija és lovasa bement utánuk a tenger közepébe. (24) A hajnali őrségváltás idején rátekintett az Úr a tűz- és felhőoszlopból az egyiptomiak táborára, és megzavarta az egyiptomiak táborát. (25) Megakasztotta a harci kocsik kerekeit, és nem engedte, hogy azok gyorsan haladjanak. Ekkor azt mondták az egyiptomiak: Meneküljünk Izráel elől, mert az Úr harcol értük Egyiptom ellen! (26) Az Úr pedig ezt mondta Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, hogy a víz visszatérjen az egyiptomiakra, a harci kocsikra és lovasokra! (27) Mózes kinyújtotta a kezét a tenger fölé, és a tenger visszatért reggelre a medrébe egyenest a menekülő egyiptomiakra. Így hajtotta bele az Úr az egyiptomiakat a tenger közepébe. (28) Visszatért a víz, és elborította a harci kocsikat és lovasokat, a fáraó egész haderejét, amely utánuk ment a tengerbe. Egy sem maradt meg közülük. (29) Izráel fiai viszont szárazon mentek át a tenger közepén, a víz pedig falként állt mellettük jobbról és balról. (30) Így szabadította meg az Úr azon a napon Izráelt Egyiptom kezéből. És látta Izráel az egyiptomiakat holtan a tenger partján. (31) Amikor látta Izráel, hogy milyen erős kézzel bánt el az Úr Egyiptommal, félni kezdte (Hittek az Úrban) a nép az Urat. Hitt az Úrnak és szolgájának, Mózesnek. /RÚF/

Mózes teljes szívéből bízott Istenben és Isten Szavában, ezért bátorította a népet. Négy fontos pontot említett azzal kapcsolatban, hogy mit tegyenek nehéz helyzetekben:  

1. „Ne féljetek!” (2Móz 14:13) Először is arra szólította őket, hogy bízzanak az Úrban, mert csak így lehet a félelmet legyőzni. Ézsaiás is erre az igazságra emlékeztet, amikor kijelenti, hogy a hívők Isten kezében vannak, és Ő fellép az érdekükben, ha elfogadják Istenüknek és Uruknak: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened… Mivel én vagyok Urad, Istened, aki jobbkezedet fogom, és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek”! (Ézs 41:10, 13) 

 2. „Álljatok helyt”! (2Móz 14:13), /ÚRK/ A „helytállás”, „megállás” nemcsak azt jelenti, hogy abbahagyják a zúgolódást és várják, amíg valami nagy dolog történik, hanem bíznak Istenben és türelmesen várnak, amíg Ő hatalmas módon közbelép értük, mert mindenképpen cselekedni fog.

3. „És meglátjátok az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek!” (2Móz 14:13), /ÚRK/ A hitünk erősödéséhez fontos elismerni Isten vezetését és segítségét, és legyünk hálásak a támogatásáért, amit megígért! A „látás” azt jelenti, hogy az ember kinyitja a szemét (ugyanis a hitetlenség vak). Csakis Isten adhat győzelmet, biztonságot és szabadulást. Isten mindig mellettünk áll, törődik velünk és megadja, amire az adott időben szükség van.

 4. „Az Úr harcol értetek!” (2Móz 14:14), /ÚRK/ Ez jelzi, hogy mit fog tenni Isten: személyesen küzd a népéért. Erre a Golgota a legfőbb bizonyíték, mert a kereszten Krisztus vereséget mért Sátánra, hogy örök életet adhasson nekünk. Jn 5:24. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. /RÚF/; (Zsid 2:14). Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt /RÚF/; (Jel 12:10-11). Hallottam, hogy egy hatalmas hang megszólal a mennyben: Most jött el az üdvösség, Istenünk ereje és királyi uralma, és az ő Krisztusának hatalma, mert levettetett testvéreink vádlója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolta őket. (11) Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével azok, akik nem kímélték életüket mindhalálig. /RÚF/] Később még az egyiptomiak is elismerték, hogy az Úr harcolt az izraelitákért. (2Móz 14:25)Megakasztotta a harci kocsik kerekeit, és nem engedte, hogy azok gyorsan haladjanak. Ekkor azt mondták az egyiptomiak: Meneküljünk Izráel elől, mert az Úr harcol értük Egyiptom ellen! /RÚF/

Világos volt Isten parancsa, amit Mózesnek adott: induljanak el. Az Úr lépésről lépésre fejtette ki akciótervét: 1) Isten Angyala és a felhőoszlop elindult Izrael tábora előtt, majd mögéjük került, védelmezve őket az egyiptomi seregtől; 2) Mózesnek ki kellett nyújtania a kezét a tengerre hittel; 3) az Úr kettéválasztotta a tengert, majd erős széllel felszárította a vizet; 4) így az izraeliták biztonságban, szárazon átértek a túlsó partra. Az egyiptomiak vakon követték, üldözték őket, mert nem mérték fel, hogy Isten hatalmas dolgokat tett népéért, vagy is nem látták ezt be, amíg túl késő nem lett, ahogy erről a szavaik is árulkodtak (2Móz 14:25) versében.

White idézet: „És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert, és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izrael fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobb kezük és bal kezük felől.” (2Móz 14:21-22) 

„Menjetek előre!” – parancsolta Mózes, és parancsát sorra megismételték az elöljárók. Izrael népe engedelmesen lépett a csoda folytán számukra előkészített különösen furcsa útra. Isten tűzoszlopa ragyogott a tenger fallá merevedett, tajtékzó hullámai fölött. 

A felhőoszlop lassan megmozdult. Az egyiptomi őrszemek rájöttek, hogy az izraeliták elindultak, így hát elhangzott a parancs, és máris menetelni kezdett a hatalmas sereg. Bár hallották a héberek táborának megmozdulását, mégsem láthatták őket, mivel az izraelitákat megvilágító felhő hatalmas falként tornyosult előttük. A hang után tájékozódva indultak el azon az úton, amit Isten készített elő csodája révén népe számára. Egész éjszaka követték Izraelt, de nehéz szekereik miatt csak lassan haladhattak. Mégis kitartóan követték a zsidókat, várva a felhő felszállását, s hogy így rávethessék magukat a szökevényekre.  

Az éjszaka árnyai végül elmúltak, felderengett a hajnal, és az üldöző sereg már-már utolérte a menekülő zsidókat… Ekkor a titokzatos felhő tűzoszloppá változott a megdöbbent egyiptomiak szeme láttára. Mennydörgések visszhangzottak, és villámok cikáztak. „A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyilaid széjjelfutkostanak. Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.” (Zsolt 77:18-19) 

Az egyiptomiakat zavar és rémület szállta meg. Az elemek haragos tombolása közben, amelyben a haragvó Isten hangját hallották meg, igyekeztek kimenekülni az elhagyott partra. Mózes azonban ismét kinyújtotta a botját, és a feltornyosult vizek zúgva, tajtékozva és prédára sóvárogva csapódtak össze az egyiptomi hadsereg fölött, és elnyelték őket a tenger fekete mélységei.

A hajnal világosságában Isten megmutatta Izrael sokaságának mindazt, ami megmaradt hatalmas ellenségük hadaiból – a páncélba öltözött holttesteket partra vetette a víz. A legrettenetesebb veszélyből egyetlen éjszaka tökéletes szabadulást hozott Izrael számára… Csak Jehova hozta ezt a szabadulást, ezért a szívük hálával és hittel fordult Isten felé, és érzéseiket dicsőítő énekekben fejezték ki. – Christ Triumphant, 103./old.  

Átkelés a Vörös-tengeren

 

(2Móz 13:17-22). A szamár elsőszülöttjét juhon váltsd meg. Ha nem váltod meg, szegd a nyakát. Minden ember elsőszülött fiát váltsd meg. (14) És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából. (15) Mert amikor a fáraó makacsul nem akart bennünket elbocsátani, megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomban, az ember elsőszülöttjét csak úgy, mint az állat elsőszülöttjét. Ezért áldozok véresáldozatul az Úrnak minden hímet, amely megnyitja anyja méhét, és ezért váltok meg minden elsőszülött fiút. (16) Legyen ez jelként a kezeden és emlékeztetőként a homlokodon, mert erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból. (17) Amikor a fáraó elbocsátotta a népet, Isten nem a filiszteusok országa felé vezette őket, bár arra közelebb lett volna. Isten ugyanis azt gondolta: Nehogy megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, és visszatérjen Egyiptomba! (18) Ezért kerülő úton vezette Isten a népet, a Vörös-tenger felé a pusztán át. Hadirendben vonultak ki Izráel fiai Egyiptomból. (19) József csontjait is magával vitte Mózes, mert József ünnepélyesen megeskette Izráel fiait: Bizonyosan rátok tekint Isten, és akkor vigyétek el innen a csontjaimat magatokkal! (20) Azután útnak indultak Szukkótból, és tábort ütöttek Étámban, a puszta szélén. (21) Az Úr pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek. (22) Nem távozott el a fel hőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől. /RÚF/

(2Móz 14:1-12). Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (2) Mondd meg Izráel fiainak, hogy forduljanak meg, és verjenek tábort Pí-Hahírót előtt, Migdól és a tenger között, Baal-Cefón előtt! Vele szemben táborozzanak a tengernél! (3) Hátha azt gondolja a fáraó, hogy eltévedtek Izráel fiai ezen a földön, körülzárta őket a puszta. (4) Én pedig megkeményítem a fáraó szívét, hogy üldözőbe vegye őket, és megmutatom dicsőségemet a fáraón és egész haderején. Akkor megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr. És így cselekedtek. (5) Amikor jelentették Egyiptom királyának, hogy elmenekült a nép, megváltozott a fáraónak és udvari embereinek indulata a nép iránt, és ezt mondták: Mit tettünk?! Elbocsátottuk Izráelt a szolgálatunkból! (6) Befogatott a fáraó a harci kocsijába, és maga mellé vette a hadseregét. (7) Maga mellé vett hatszáz válogatott harci kocsit meg Egyiptom összes harci kocsiját, mindegyiken csupa kiváló harcost. (8) Az Úr megkeményítette a fáraónak, Egyiptom királyának a szívét, és az üldözőbe vette Izráel fiait. De Izráel fiai kivonultak az Úr kezének oltalma alatt. (9) Az egyiptomiak tehát üldözték őket – a fáraó minden lova, harci kocsija, lovasa és hadereje –, és utolérték őket, amikor a tenger mellett táboroztak Pí-Hahírótnál, Baal-Cefónnal szemben. (10) A fáraó közeledett. Izráel fiai pedig föltekintettek, és látták, hogy az egyiptomiak utánuk eredtek. Ekkor nagy félelem fogta el őket, és segítségért kiáltottak Izráel fiai az Úrhoz. (11) Mózesnek pedig ezt mondták: Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?! (12) Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk Egyiptomot?! Mert jobb nekünk, ha Egyiptomot szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg! /RÚF/ 

Isten Mózesnek adott utasításait követve az izraeliták jól szervezett hadseregként hagyták el Egyiptomot. A héber cábá’ és makhaneh kifejezések is ezt bizonyítják, vagyis „hadsereg”, „hadosztály”, „tábor” és „seregek”. 

(2Móz 6:26). Ez az az Áron és Mózes, akiknek azt mond ta az Úr: Vezessétek ki Izráel fiait Egyiptom országából seregeik szerint! /RÚF/;

 (2Móz 7:4). A fáraó mégsem hallgat majd rátok, amíg rá nem teszem kezemet Egyiptomra. Akkor majd kihozom seregeimet, az én népemet, Izráel fiait Egyiptomból súlyos ítéletekkel. /RÚF/; 

 (2Móz 12:17, 41, 51). Tartsátok meg a kovásztalan kenyér ünnepét, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból. Tartsátok meg tehát ezt a napot nemzedékről nemzedékre, örök rendelkezés szerint. (41) A négyszázharmincadik esztendő végén, éppen ezen a napon vonult ki az Úr egész serege Egyiptomból. (51) Ugyanazon a napon ki is hozta az Úr Egyiptom földjéről Izráel fiait seregeik szerint. /RÚF/

(2Móz 14:19-20). Ekkor elindult az Isten angyala, aki Izráel tábora előtt járt, és mögéjük ment. Elindult az előttük levő felhőoszlop is, és mögéjük állt. (20) Odament Egyiptom tábora és Izráel tábora közé, és az a fel hő, amely világítani szokott éjjel, sötét maradt, ezért nem közeledtek egymáshoz egész éjszaka. /RÚF/. 

(2Móz 13:18). Ezért kerülő úton vezette Isten a népet, a Vörös-tenger felé a pusztán át. Hadirendben vonultak ki Izráel fiai Egyiptomból. /RÚF/

A tábort szakaszokra osztották fel, és úgy meneteltek, mint egy hadsereg. A későbbiekben Bálám látta Moáb hegyeiről „Izraelt törzsenként táborozni”. (4Móz 24:2), /ÚRK/ 

 „Mózes elvitte magával József tetemét is”. (2Móz 13:19), /ÚRK/ Nagyon fontos részlete ez a szövegnek, ami rámutat, hogy beteljesedett Isten ígérete, amiben József hitt. Ő soha nem feledkezett meg az ígéret földjéről, noha Egyiptomban gazdagságban, kiváltságok között élt. Azt kérte, hogy a csontjait majd vigyék el Kánaán földjére. 

(1Móz 50:24-25). Azután József ezt mondta testvéreinek: Én meghalok, de Isten bizonyosan rátok tekint, és majd el vezet benneteket ebből az országból arra a földre, amelyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. (25) Meg is eskette József Izráel fiait: Bizonyosan rátok tekint Isten, akkor vigyétek majd el innen a csontjaimat! /RÚF/

Hitte, hogy az Úr biztosan meglátogatja Izrael népét Egyiptomban, és visszaviszi őket arra a földre, amint azt megígérte nekik

 (Zsid 11:22). Hit által gondolt József élete végén Izráel fiainak kivonulására, és rendelkezett temetése felől. /RÚF/

Amikor Izrael megérkezett Kánaánba, József csontjait „Sikemben temették el”. (Józs 24:32), /ÚRK/

A felhő- és tűzoszlop annak volt a látható jele, hogy Isten jelen van a népe között. Az Úr a felhőben lakozott és onnan is szólt hozzájuk. 

(2Móz 14:24. A hajnali őrségváltás idején rá tekintett az Úr a tűz- és felhőoszlopból az egyiptomiak táborára, és megzavarta az egyiptomiak táborát. /RÚF/; 

(4Móz 12:5-6). Akkor az Úr leszállt felhőoszlopban, megállt a sátor bejáratánál, és szólította Áront és Mirjámot, ők ketten pedig odamentek. (6) Az Úr ezt mondta: Halljátok meg beszédemet: Ha van az Úrnak prófétája köztetek, azzal látomásban ismertetem meg magam, álomban beszélek hozzá. /RÚF/

 Majd a fáraó megmutatta, hogy mi lakik a szívében valójában. Nem tért meg, nem volt igazi a bűnbánata. Csak színjáték volt, amikor Isten áldását kérte, azzal talán önmagát is áltatta. Szólította a katonáit, és üldözőbe vették a szökött rabszolgákat. Mennyire elvakította a bűn ezt az embert! Amikor a nép látta, hogy közeleg a fáraó serege, olyan érzéseknek adtak hangot, azt mondták, amit a későbbiekben nemegyszer elismételtek: „Hát nincsenek Egyiptomban sírok, hogy ide, a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból”? (2Móz 14:11), /ÚRK/ Vagyis, noha látták Isten hatalmának drámai megnyilvánulásait, mint például amikor az ő elsőszülötteik megmenekültek, még mindig megdöbbentő volt a hitetlenségük.

White idézet: A zsoltáríró mikor megemlékezik Izraelnek a tengeren való átkeléséről, így énekel: „Utad a tengeren volt, és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg. Vezetted mint nyájat a te népedet Mózesnek és Áronnak kezével.” (Zsolt 77:20-21) Amikor Mózes kinyújtotta botját, a víz kettévált, és Izrael bement a tenger kettévált vize közé. Száraz mederben mentek, mivel a vizek falként álltak mindkét oldalon. Isten tűzoszlopából világosság vetült a tajtékosan feltornyosuló hullámokra és megvilágította az utat, amit hatalmas barázdaként vágott a tenger vizén át, és a távolabbi túlsó part homályában veszett el. 

„Az egyiptombeliek pedig utánuk nyomulának, és bemenének a fáraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe. És lőn hajnalkor, rátekinte az Úr az egyiptombeliek táborára a tűz- és felhőoszlopból, és megzavará az egyiptombeliek táborát.” (2Móz 14:23–24) A titokzatos felhő tűzoszloppá változott a megdöbbent egyiptomiak szeme láttára. Mennydörgések visszhangzottak, és villámok cikáztak. „A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyilaid széjjelfutkostanak. Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.” (Zsolt 77:18-19) 

Zavar és rémület szállta meg az egyiptomiakat. Az elemek haragos tombolása közben, amelyben a haragvó Isten hangját hallották meg, igyekeztek kimenekülni az elhagyott partra. Mózes azonban ismét kinyújtotta a botját, és a feltornyosult vizek zúgva, tajtékozva és prédára sóvárogva csapódtak össze az egyiptomi hadsereg fölött, és elnyelték őket a tenger fekete mélységei. – Pátriárkák és próféták, 287./old.

Izrael népe első szülöttei, "akár ember, akár állat, enyém az"

 Izrael népe első szülöttei, Közeledett a megváltás, a szabadítás megígért ideje. A népnek fel kellett készülni. A puszta hit nem volt elég, a hitük szerint kellett cselekedniük is. Isten elmondta, hogy mit tegyenek, és ekkor aszerint kellett eljárniuk hittel. A körülmények ugyan egészen mások voltak, mint amiről Jakab írt, de az elv pontosan illik ide: „Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt”? (Jak 2:17-20)

(2Móz 13:1-16). Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (2) Nekem szentelj Izráel fiai közül minden elsőszülöttet, amely megnyitja anyja méhét; akár ember, akár állat, enyém az. (3) Mózes ezt mondta a népnek: Emlékezzél meg erről a napról, amelyen kijöttél Egyiptomból, a szolgaság házából, mert erős kézzel hozott ki onnan benneteket az Úr. Ezért nem szabad kovászosat enni. (4) Ma, ábíb hónapban vonultok ki. (5) És ha majd bevisz téged az Úr a kánaániak, a hettiták, az emóriak, a hivviek és a jebúsziak földjére, mert megesküdött atyáidnak, hogy neked adja a tejjel és mézzel folyó földet, akkor ebben a hónapban végezd el ezt a szertartást. (6) Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az Úrnak. (7) Kovásztalan kenyeret kell enned hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret. Még csak kovászt se lássanak sehol a területeden. (8) És mondd el fiaidnak azon a napon: Amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett értünk, amikor kijöttünk Egyiptomból. (9) Legyen ez jelként a kezeden és emlékeztetőként a homlokodon, hogy az Úr törvénye a szádban legyen. Mert erős kézzel hozott ki téged az Úr Egyiptomból. (10) Tartsd meg ezt a rendelkezést a megszabott időben évről évre. (11) Ha majd bevisz téged az Úr a kánaániak földjére, ahogyan megesküdött neked és őseidnek, hogy neked adja, (12) akkor add át az Úrnak mindazt, ami megnyitja anyja méhét. Minden állatod elsőszülöttje, ha hím, az Úr tulajdona. (13) A szamár elsőszülöttjét juhon váltsd meg. Ha nem váltod meg, szegd a nyakát. Minden ember elsőszülött fiát váltsd meg. (14) És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából. (15) Mert amikor a fáraó makacsul nem akart bennünket elbocsátani, megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomban, az ember elsőszülöttjét csakúgy, mint az állat elsőszülöttjét. Ezért áldozok véresáldozatul az Úrnak minden hímet, amely megnyitja anyja méhét, és ezért váltok meg minden elsőszülött fiút. (16) Legyen ez jelként a kezeden és emlékeztetőként a homlokodon, mert erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból. /RÚF/ 

Isten kegyelme őrizte az izraelita családokat, amelyek hitükből fakadóan vérrel kenték be az ajtófélfákat. Az Úr azután új utasítást adott Mózes által: „Az Úrnak ajánld fel akkor mindazt, ami az ő anyjának méhét megnyitja”. (2Móz 13:2) Ez a törvény vonatkozott az embereken kívül az állatokra is. 

 A rendelkezés mögött meghúzódó egyik elv, hogy minden az Úré, mivel Ő a Teremtő: „Az Úré a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai”. (Zsolt 24:1) „Enyém az ezüst, és enyém az arany – ezt mondja a Seregek Ura”. (Hag 2:8), /ÚRK/ Az izraeliták első szülöttei Isten rájuk árasztott áldásainak „zsengéi” voltak. Ez azt is jelezte, hogy egészen az Úrnak szentelik magukat, és tudják: mindenüket tőle kapják.

Itt találkozunk a megváltás gondolatával is. Az elsőszülött fiúk megmenekültek a haláltól, mert a vér befedezte őket. Megváltották őket a haláltól, mint ahogy megváltást nyernek mindazok, akiket Jézus vére befedez. Ahogy Pál írja Jézusról: „Kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata”. (Kol 1:14)  

Isten arról is rendelkezett, hogyan kell a felajánlást megtenni, megünnepelve az egyiptomi szolgaságból való szabadulásukat. Az állatokat fel kellett áldozni, de a fiaik megváltást nyertek.

(2Móz 13:12-13, 15) (12) akkor add át az Úrnak mindazt, ami megnyitja anyja méhét. Minden állatod elsőszülöttje, ha hím, az Úr tulajdona. (13) A szamár elsőszülöttjét juhon váltsd meg. Ha nem váltod meg, szegd a nyakát. Minden ember elsőszülött fiát váltsd meg.   (15) Mert amikor a fáraó makacsul nem akart bennünket elbocsátani, megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomban, az ember elsőszülöttjét csakúgy, mint az állat elsőszülöttjét. Ezért áldozok véresáldozatul az Úrnak minden hímet, amely megnyitja anyja méhét, és ezért váltok meg minden elsőszülött fiút. 

White idézet: Amikor Izrael megszabadult Egyiptomból, Isten újra elrendelte az elsőszülöttek felajánlását. Izrael népe még egyiptomi fogságban volt, amikor Isten a fáraóhoz, Egyiptom királyához küldte Mózest a következő üzenettel: „Így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izrael. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem, és te vonakodol elbocsátani: ímé, én megölöm a te elsőszülött fiadat.” (2Móz 4:22-23)  

Mózes átadta az üzenetet a büszke királynak, de ő így válaszolt: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izraelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izraelt.” (2Móz 5:2) Az Úr jeleket és csodákat tett népéért: rettenetes csapásokkal sújtotta a fáraót. Végül az öldöklő angyal azt a parancsot kapta, hogy ölje meg Egyiptom földjén minden ember és minden állat elsőszülöttjét. Hogy az izraeliták megmeneküljenek ettől a csapástól, Isten utasítása szerint ajtófélfájukat meg kellett hinteniük egy leölt bárány véré vel. Minden házat meg kellett jelölniük, hogy amikor az angyal halált hozó küldetéssel jön, elkerülje az izraeliták házait.  

Miután az Úr ilyen ítélettel sújtotta Egyiptomot, így szólt Mózeshez: „Nékem szentelj minden elsőszülöttet, …akár ember, akár barom, enyém legyen az.” (2Móz 13:2) „Amikor megöltem minden elsőszülöttet Egyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izraelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr.” (4Móz 3:13) Miután Isten elrendelte a szentélyszolgálatot, kiválasztotta Lévi törzsét, hogy Izrael népe első szülöttei helyett ők végezzék a szenthely szolgálatát. De az elsőszülöttet továbbra is Isten tulajdonának kellett tekinteni, és a megszabott váltságdíjjal kellett visszavásárolni.

  Az elsőszülött bemutatásának törvénye tehát különleges jelentőséggel bírt. Egyrészt arra emlékeztetett, hogy az Úr milyen csodálatos módon szabadította meg Izrael gyermekeit, másrészt előképe lett annak a nagyobb szabadulásnak, amelyet Isten egyszülött Fia szerez. Amiképpen az ajtófélre hintett vér megoltalmazta Izrael elsőszülötteit, ugyanúgy Krisztus vére az erő, amely megmenti a világot. – Jézus élete, 51./old.

A páska éjjelén isteni ítélet sújtotta azokat, akiket nem védett a vér.

 (2Móz 12:1-13). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: (2) Ez a hónap lesz az első hó napotok. Ez lesz számotokra az első az év hónapjai között. (3) Mondjátok meg Izráel egész közösségének: Ennek a hónapnak a tizedikén vegyen magának családonként mindenki egy bárányt, házanként egy-egy bárányt. (4) Ha egy házban kevesen vannak egy bárányra, akkor a legközelebbi szomszédjukkal együtt vegyenek a lélekszámnak megfelelően. Vegyétek számításba, hogy ki mennyit tud enni a bárányból. (5) Legyen a bárány hibátlan, hím és egyéves. Juhot vagy kecskét vegyetek. (6) Ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig tartsátok magatoknál, azután estefelé vágja le Izráel egész gyülekezeti közössége. (7) Vegyenek a vérből, és kenjék a két ajtófélfára és a szemöldökfára azokban a házakban, ahol megeszik. (8) Még ugyanazon az éjszakán egyék meg a húst: tűzön megsütve, kovásztalan kenyérrel; keserű füveket egyenek hozzá. (9) Ne egyétek nyersen, se vízben főzve, csak tűzön megsütve, és a feje, a lábszárai és a belső részei együtt legyenek. (10) Ne hagyjatok belőle reggelre. Ha mégis marad belőle reggelre, azt égessétek el. (11) Így egyétek: legyen a derekatok fel övezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az Úr páskája ez. (12) Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az Úr. (13) De az a vér jel lesz a házakon, amelyekben vagytok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és nem ér majd a pusztító csapás titeket, amikor megverem Egyiptom földjét. /RÚF/

Senki nem menekült meg sem pozíciója, sem képzettsége, sem társadalmi állása révén. A büntetés elért minden családot, a fáraóétól a rabszolgákéig, még az állatok elsőszülöttjei is elpusztultak. Egyiptom büszkesége a porba hullott.

(2Móz 12:31-36). A fáraó még éjszaka hívatta Mózest és Áront, és ezt mondta: Induljatok, menjetek ki az én népem közül Izráel fiaival együtt, menjetek, és szolgáljátok áldozattal az Urat, ahogy kívántátok. (32) Vigyétek juhaitokat és marháitokat is, ahogyan kívántátok, csak menjetek! Kérjetek áldást rám is! (33) Az egyiptomiak is erőltették, hogy sürgősen bocsássa el a népet az országból, mert ezt mondták: Így mindnyájan meghalunk! (34) A nép köntösébe kötve, teknőstül vette vállára a kovásztalan tésztát. (35) Izráel fiai Mózes beszéde szerint jártak el, mert ezüst és arany ékszereket meg ruhákat is kértek az egyiptomiaktól. (36) Az Úr ugyanis jóindulatot ébresztett a nép iránt az egyiptomiakban, s ezért hajlottak a kérésre. Így szereztek zsákmányt Egyiptomtól. /RÚF/ 

Milyen érdekes, amikor a fáraó azt mondta a hébereknek, hogy menjetek és imádjátok az Isteneteket, még hozzátette: „Kérjetek áldást rám is”. (2Móz 12:30) HUNB) Kérjetek áldást rám is? Egyiptom fáraója, népének földi „istene” vajon miért kérte ezt? Úgy hangzik, mintha végre kezdte volna felmérni a héberek Istenének hatalmát, és szerette volna ennek valami hasznát látni. Azonban hogyan áldhatná meg Isten, amikor lázad ellene, dölyfösen, makacsul kitart a bűnben? Végül valóban elengedte őket, de nem azért, mintha meghajolt volna Jahve akarata előtt, hanem csak mert vereséget szenvedett. Nem tért meg, ahogy a későbbi tetteiből is kitűnik. Egyszerűen csak azt akarta, hogy véget érjen az országára szakadó pusztulás. A fáraó hatalmas vereséget szenvedett. A legszörnyűbb csapás tragikus körülményei után engedélyezte, hogy Izrael elhagyja Egyiptomot. Amit korábban következetesen megtagadott, bármennyi szenvedést zúdított is a népére a tetteivel, azt ekkor megengedte. Érthető módon az egyiptomi nép is azt akarta, hogy a héberek távozzanak. Ki is mondták: Menjetek el, különben „mindnyájan meghalunk”. (2Móz 12:33) Közben Isten gondoskodott arról, hogy az izraeliták ne üres kézzel hagyják el Egyiptomot, hanem olyan dolgokkal, amelyekre szükségük lesz a vártnál végül sokkal hosszabbra nyúló útjuk során. Az egyiptomiak értékes tárgyakat ajándékoztak nekik, hogy a nép mielőbb távozzon az országból. Az ajándékok az izraeliták több évszázados rabszolgamunkájának fizetségéül számítottak. Az egyiptomiak számára elég olcsónak tűnt ez az ár azért, hogy a héberek elhagyják az országukat.

  White idézet: Ézsaiás próféciáinak egyik legszebb, legvigasztalóbb szakasza a felhő és tűzoszlopra hivatkozva mutatja be Isten gondoskodását népe iránt a gonosz erőivel vívott végső nagy küzdelem idején. „Mert teremteni fog az Úr Sion hegyének minden helye fölé és gyülekezetei fölé nappal felhőt és ködöt s lángoló tűznek fényességét éjjel; mert ez egész dicsőségen oltalma lészen. És sátor lészen árnyékul nappal a hőség ellen s oltalom és rejtek szélvész és eső elől.” (Ésa 4:4-5)

Izrael népe sivár, sivatagos területen vonult keresztül. Csodálkoztak, vajon hova vezet az útjuk; kezdtek elfáradni, és néhány szívben felébredt a félelem, hátha az egyiptomiak üldözésükre indultak. Ám a felhő csak haladt előre, ők pedig követték. Ekkor az Úr utasította Mózest, hogy az útról letérve üssenek tábort egy tenger melletti sziklás szorosban. Tudatta vele azt is, hogy a fáraó üldözőbe veszi őket, de Isten megdicsőül majd csodálatos szabadulásuk által.

 Egyiptomban elterjedt a hír, hogy az izraeliták, ahelyett, hogy a pusztában ünnepet szentelnének, a Vörös-tenger felé tartanak. A fáraó tanácsadói jelentették a királynak, hogy rabszolgái elmenekültek, és soha többé nem térnek vissza. Most már a nép is bánta a hiszékenységét, hogy elsőszülöttei halálát Isten hatalmának tulajdonította. Vezető embereik az ijedtségből felocsúdva természeti okokra vezették vissza a csapásokat. Keserű szemrehányással illették magukat: „Mit cselekedtünk, hogy elbocsátottuk Izraelt a szolgálatunkból?!” – Pátriárkák és próféták, 283./old.  

Amikor az isteni erőteljes és meggyőző világosság megmutatkozott, mint a nagy VA GYOK, a fáraó kénytelen volt meghátrálni. Ám amint csökkent a nyomás, az újból előtörő hitetlensége elnyomta az Istentől kapott világosságot. Amikor visszautasította az első csoda nyilvánvaló voltát, elhintette a hitetlenség magvát, amit hagyott kicsírázni és növekedni, és annak termését arathatta le. Ezek után a királyt többé nem lehetett meggyőzni az Úr hatalmáról. Megkeményítette szívét, fokról fokra süllyedt bele a hitetlenségébe, mígnem a hatalmas kiterjedésű Egyiptomban elpusztultak az elsőszülöttek, a családok büszkeségei. Ezek után a fáraó a hadserege élén indult el Izrael üldözésére. Megpróbálta visszahozni azt a népet, melyet a Mindenható a karjával szabadított meg. Olyan hatalom ellen vonult, amely bármely emberi hatalomnál nagyobb, ezért seregével együtt a Vörös-tengerbe veszett. – Christ Triumphant, 103./old.  

A húsvét megünneplése a zsidó nemzet születésével kezdődött.

 

„A páskának egyrészt emlékeztető, másrészt előremutató jelképes ünnepnek kellett lennie. Nemcsak az Egyiptomból való szabadulásra kellett emlékeztetnie, hanem arra a nagy szabadításra is előre kellett mutatnia, amelyet Krisztus visz majd véghez azzal, hogy kiszabadítja népét a bűn kötelékeiből. Az áldozati bárány ábrázolja »Isten Bárányát«, akiben van a mi üdvösségünk egyedüli reménysége. Az apostol mondja: »…a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk«. (1Kor 5:7) Az nem volt elegendő, hogy a páskabárányt levágják, a vérét még az ajtófélfára is fel kellett hinteniük. Éppen így Krisztus vérének érdemeit el kell fogadnia az embernek. Nem elég hinnünk, hogy Jézus Krisztus meghalt az egész világért, hanem azt is hinnünk kell, hogy személy szerint értünk is meghalt. Az engesztelő áldozatot úgy kell elfogadnunk, mint amelyet Krisztus személyesen érettünk hozott”. (i. m. 233./old.)

A hitüket gyakorló zsidó családok világszerte a mai napig ünneplik a páskát (pészah). Az ünnep első estéjén széderestet tartanak (a „széder” jelentése: rend). Ekkor elmondják a ki vonulás történetét, majd a család elfogyasztja a páskavacsorát. Bámulatos, hogy ezt szó szerint a kivonulás idejétől fogva megtartják! Ennél már csak a hetedik nap, a szombat megünneplése nyúlik a távolabbi múltba, amit a hitüket gyakorló zsidók szintén megtartanak.  

White idézet: A húsvéti látogatás Lukács 2:41-51 {DA 75}  

A húsvét megünneplése a zsidó nemzet születésével kezdődött. Egyiptomi fogságuk utolsó éjszakáján, amikor semmi jele sem volt a szabadulásnak, Isten megparancsolta, hogy készüljenek fel az azonnali utazásra. Figyelmeztette a fáraót, hogy az egyiptomiakat egy utolsó csapás fogja sújtani, és utasította a zsidókat, hogy gyűjtsék össze családjukat lakhelyükön. Miután meghintették ajtófélfáikat a megölt bárány vérével, a bárányt sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett megenniük. "És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt, mert az Úr páskája az"- mondotta az Úr. (2Móz 12:11) Éjfélkor az egyiptomiak minden elsőszülöttje meghalt. Ezután a fáraó üzenetet küldött Izraelnek: "Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, …és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondátok". (2Móz 12:31) A zsidók független nemzetként távoztak Egyiptomból. Az Úr megparancsolta, hogy a húsvétot évenként tartsák meg. "Mikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda ez a ti szertartástok? Akkor mondjátok: Páskha-áldozat ez az Úrnak, aki elment az Izrael házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket". (2Móz 12:26-27) A csodálatos szabadulás története így szállt nemzedékről nemzedékre. 

A zsidóknál a tizenkettedik életév volt a választóvonal a gyermekkor és az ifjúkor között. Amikor egy héber fiú betöltötte ezt az életkort, a törvény fiának és Isten fiának nevezték. Különleges lehetőségeket kapott a vallásos oktatásra, és elvárták tőle, hogy részt vegyen a szent ünnepeken és szertartásokon. Ennek a szokásnak megfelelően látogatott el a gyermek Jézus húsvétkor Jeruzsálembe. József és Mária - csakúgy, mint a többi hű izraelita - minden évben elmentek, hogy részt vegyenek a húsvéti ünnepen. Amikor Jézus elérte az előírt élet kort, őt is magukkal vitték. 

Évenként három ünnep volt: a húsvét, a pünkösd és a sátoros ünnepek, amikor minden izraeli férfinak meg kellett jelennie az Úr előtt Jeruzsálemben. E három ünnep közül húsvétkor jöttek el a legtöbben. Sokan jöttek azokból az országokból, ahol a zsidók elszórtan éltek. Palesztina valamennyi vidékéről is rengeteg hívő eljött. Mivel az utazás Galileából napokig tartott, az utazók nagyobb csoportokba tömörültek, társaságot és védelmet keresve. A nők és az öregek ökör- vagy szamárháton mentek a meredek, sziklás utakon. Az erősebb férfiak és a fiatalok gyalogszerrel utaztak. A húsvét március végére vagy április elejére esett, a mezők virágba borultak, a madarak boldogan énekeltek. Az utat Izrael történetének emlékhelyei szegélyezték. Az apák és anyák elbeszélték gyermekeiknek a csodákat, amelyeket Isten művelt gyermekeikért az elmúlt időkben. Az utazás alatt énekeltek, zenéltek, és amikor végül megpillantották Jeruzsálem tornyait, minden hang diadalmas énekben egyesült: "Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, óh Jeruzsálem! Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban". (Zsolt 122:2.7) {DA 76} 

A gyermek Jézus első ízben lépett be a templomba. Látta a fehér ruhás papokat, amint ünnepélyes szolgálatukat végezték. Szemlélte az oltáron vérző áldozatot. Együtt borult le imában a hívőkkel, mialatt a tömjénfelhő felszállt Isten elé. Tanúja volt a húsvéti istentisztelet mély benyomást keltő szertartásainak, amelyek értelmét napról napra világosabban látta. Minden mozzanat az Ő életéhez kapcsolódott. Új érzések ébredtek benne. Csendben, elmerülten tanulmányozott egy nagy kérdést. Küldetésének rejtélye feltárult előtte. {DA 78.1}  

Isten ítélete

(2Móz 12:29-30). Történt azután éjfélkor, hogy megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptom földjén: a trónján ülő fáraó elsőszülöttjét csakúgy, mint a tömlöcben levő foglyok elsőszülöttjét meg a háziállatok valamennyi elsőszülöttjét. (30) Azon az éjszakán fölkelt a fáraó és összes udvari embere meg valamennyi egyiptomi, és nagy jajveszékelés támadt Egyiptomban, hiszen nem volt ház, ahol ne lett volna halott. /RÚF/

 (Zsid 11:28). Hit által rendelte el a páskát és a vérrel való meghintést, hogy a pusztító ne érintse elsőszülötteiket. /RÚF/

Az utolsó egyiptomi csapás az elsőszülötteket sújtotta. Isten ítélete volt ez minden egyiptomi isten és azok a családok felett, akik imádták a hamis isteneket, amelyek csupán értéktelen bálványok, az emberek saját szenvedélyeiket, vágyaikat, félelmeiket vetítették ki beléjük. Amint az előző csapások is bemutatták, a bálványok képtelenek voltak megmenteni az embereket, és hiábavalóságuk még világosabbá vált ekkor, a tizedik csapás idején, ami messze a legrettenetesebb következményeket szabadította az egyiptomiakra. „Egyiptom hatalmas területén a családok büszkesége letört. A levegőt a gyászolók sírása és jajgatása töltötte be. A király és az udvarnokai sápadt arccal és remegő végtagokkal, megrémülten álltak a rettenetes esemény miatt”. (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 236./old.) 

A fáraót tekintették a legfőbb hatalomnak, Egyiptom istenének, elsőszülött fiát isten fiának tartották. Ízisz istennő védelmezte a gyerekeket, Heqet istennő a szülő asszonyokra figyelt, Min pedig a termékenység istene volt, de Egyiptomban tisztelték még a termékenység más isteneit is, akik az élő Istennel szemben teljesen erőtlenek voltak. „Ki olyan az Istenek között, mint te vagy, Uram? – kérdezi Mózes. – Ki olyan felséges, mint te vagy szentséged ben? Dicső tetteiben félelmetes, csodákat cselekvő”. (2Móz 15:11), /HUNB/ Jetró később megvallotta: „Most már tudom, hogy az Örökkévaló hatalmasabb minden más istennél, mert elpusztította az egyiptomiakat, amikor azok gonoszul bántak Izráel népével”. (2Móz 18:11), /EFO/ Mózes második könyvének 1. fejezete szerint a fáraó parancsára az egyiptomiak meggyilkolták az újszülött héber fiúgyermekeket, hogy így gyengítsék, letörjék és megalázzák az izraelitákat. Most viszont Isten büntetése lesújtott az egyiptomi elsőszülöttekre. Amit vet az ember, azt aratja. Következményei vannak a döntéseinknek, a viselkedésünknek. Mindannyian tapasztaltuk már azt a fájdalmas igazságot, hogy nem csak mi magunk szenvedjük el rossz tetteink következményeit. Mások, sokszor jóval többen, még ártatlanok is megsínylik azokat. Ilyen a bűn természete.  

White idézet: Az Úr elrendelte a zsidóknak, hogy minden család öljön le egy bárányt, annak vérével pedig hintse meg a ház ajtajának félfáit, hogy amikor az öldöklő angyal áthalad, az ajtófélfára hintett vér jelezze, hogy a házban tartózkodók az igaz Istent imádják. Az öldöklő angyal elkerülte azokat a házakat, ahol ezt a jelet látta. Azon az eseménydús éjszakán a zsidóknak készen kellett állniuk az indulásra. Az Úr megparancsolta, hogy fogyasszák el a páskabárányt. „És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az.”  

Az Úr egyetlen csapást sem küldött Egyiptomra, mielőtt nem figyelmeztette az embereket. Ő küldte Mózest és Áront a fáraó elé a következő üzenettel: „Ezt mondja az Úr: Éjfél kőrül kimegyek Égyiptomba. És meghal Égyiptom földén minden elsőszülött, a Fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak első szülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz egész Égyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé. De Izráel fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Égyiptom között és Izráel között.” A fáraó azonban nem adta fel megátalkodott természetét, és semmibe vette Isten utasításait. Megkeményítette szívét, és nem bocsátotta el az izraeli tákat.  

Éjfélkor minden egyiptomi otthonból a fájdalom kiáltásai hallatszottak. Az emberek attól rettegtek, hogy talán mindannyian elpusztulnak. Eszükbe jutottak a fájdalmas kiáltások és a gyász, amit hallottak az zsidóktól, amikor kegyetlen uralkodójuk elrendelte, hogy öljenek meg minden születendő héber fiúgyermeket. Az egyiptomiak nem láthatták a házaikba betérő öldöklő angyalt, de tudták, hogy a héberek Isten küldte rájuk ugyanazt a szenvedést, amit ők okoztak az izraelitáknak. – Youth’s Instructor, 1873. május 1.  

Izráel roppant seregei örömteli diadallal vonultak ki Egyiptomból, hosszú és kegyetlen szolgaságuk színhelyéről. Az egyiptomiak addig nem voltak hajlandók elengedni őket, amíg Isten ítéletei megdöbbentőn meg nem fenyítették őket. A bosszúállás angyala betért minden egyiptomi házába, és halállal sújtotta a család elsőszülöttét. Senki sem menekült meg, a fáraó legidősebb gyermekétől a rabok verméig. Az állatok elsőszülöttjét is leölte, az Úr rendelete szerint. Ám a halál angyala elment Izráel gyermekeinek háza mellett.

 Fáraó, a népét ért csapások miatt rémülettől lesújtottan, maga elé hívatta Mózest és Áront az éjszakában, s rájuk parancsolt, hogy vonuljanak ki Egyiptomból. Nagyon rajta volt, hogy halogatás nélkül távozzanak, mert ő és népe attól rettegett, hogy ha Isten átka el nem távozik tőlük, az egész ország egyetlen tágas temetővé válik. – Bizonyságtételek a gyülekezetek nek, 4. köt., 20-21./old.  

Továbbadni a következő generációnak

 

A zsoltáros leírja, hogyan ismerhetik meg a gyerekeink Istent és szerető gondviselését: „Nemzedék nemzedéknek dicséri műveidet, s hirdeti hatalmasságodat”. (Zsolt 145:4), /ÚRK/ Az egyik család beszéljen a másiknak Istenről, a csodatetteiről, a tanításairól, méghozzá azért, hogy a bibliai ismereteket átadják a következő generációnak.

2Móz 12:24-28. Tartsátok meg ezt az utasítást. Örökre szóló rendelkezés ez nektek és fiaitoknak. (25) Amikor bementek arra a földre, amelyet az Úr ad nektek, ahogyan megígérte, akkor is tartsátok meg ezt a szertartást. (26) És ha majd megkérdezik tőletek a fiaitok, hogy mit jelent ez a szertartás, (27) akkor így feleljetek: Páskaáldozat ez az Úrnak, mert kihagyta Izráel fiainak a házait Egyiptomban, amikor megverte Egyiptomot, de a mi házainkat meg kímélte. Ekkor mélyen meghajolt a nép, és leborult. (28) Azután elmentek Izráel fiai, és eszerint jártak el. Úgy cselekedtek, ahogyan Mózesnek és Áronnak megparancsolta az Úr. /RÚF/ 

Izraelben a szülők voltak az első tanítók, nekik kellett elbeszélniük a kivonulás történetét a gyerekeiknek. Nem csupán régi történelmi eseményként kellett arról beszélniük, hanem a saját tapasztalatukként, még ha régen is történt. A páska megünneplése volt az őseikkel való azonosulás módja, amikor újból átélték az akkor történteket, hogy azok megelevenedjenek előttük. Az apák ilyenkor elmondták: „Én Egyiptomban voltam, láttam az egyiptomi istenek vereségét, az egyiptomi csapásokat, és Isten megszabadított.” Mózes második könyve kétszer is kiemeli, mit feleljenek a szülők, ha a gyerekeik a páskáról kérdezik őket.

(2Móz 13:14-16). És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából. (15) Mert amikor a fáraó makacsul nem akart bennünket elbocsátani, megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomban, az ember elsőszülöttjét csakúgy, mint az állat elsőszülöttjét. Ezért áldozok véresáldozatul az Úrnak minden hímet, amely megnyitja anyja méhét, és ezért váltok meg minden elsőszülött fiút. (16) Legyen ez jelként a kezeden és emlékeztetőként a homlokodon, mert erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból. /RÚF/;

 (5Móz 6:6-8). Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. (7) Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! (8) Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon; /RÚF/)] 

Amit szintén érdemes megjegyezni: az izraeliták még Egyiptomban voltak, amikor Isten meghagyta nekik, hogy ünnepeljék meg az Egyiptomból való szabadulást, a hit cselekedetét jelentette az egész ünnep. Az elhangzottak után „mélyen meghajolt a nép” (2Móz 12:27), /RÚF/, imádta a Megváltót, és mindent a páskára vonatkozó utasítások szerint tettek. Ötödik könyvében Mózes emlékeztette az izraelitákat, hogy a saját tapasztalatukként adják tovább a történetet, azonosuljanak vele. Figyeljük meg a beszámoló kollektív hangvételét és azt, hogy milyen hangsúlyt helyez a jelenben való átélésre! „

„Bolyongó arámi volt az ősöm, aki lement Egyiptomba, és jövevény volt ott kevesedmagával, de nagy, erős és hatalmas néppé lett ott. Az egyiptomiak azonban rosszul bántak velünk, nyomorgattak, és kemény rabszolgamunkát végeztettek velünk. Akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk segítségért, az Úr pedig meghallotta szavunkat, és meglátta nyomorúságunkat, gyötrelmünket és sanyarú sorsunkat. És kihozott bennünket az Úr Egyiptomból erős kézzel és kinyújtott karral, nagy félelmet keltő jelek és csodák között. Azután behozott bennünket erre a helyre, és nekünk adta ezt a földet, a tejjel és mézzel folyó földet”. (5Móz 26:5-9), /HUNB/

 Amikor a szülők a páska (és a szent történelem bármely más eseményét) újból elbeszélték a gyermekeiknek, ez nagy segítséget jelentett nekik is abban, hogy az emlékezetükben tartsák, mit tett Isten értük és a népért. A történet elmondása éppen annyira használt a beszélőnek, mint annak, aki hallgatta.

White idézet: Az Úr különleges utasításokat adott Mózesnek arra vonatkozóan, hogy Izrael gyermekei miként óvják meg magukat és családjaikat a rettenetes csapástól, amit az Egyiptomiakra készül kitölteni. Emellett Mózesnek utasítania kellett a népet Egyiptom elhagyására vonatkozóan is. Az egyiptomiak számára rettenetes, viszont Isten népe számára dicsőséges éjszakán adatott a húsvét ünnepének rendje. Az isteni parancs szerint minden családnak vagy egyedül, vagy más családokkal társulva kellett leölniük egy szeplőtlen bárányt, aminek a vérét egy köteg izsóp segítségével az ajtófélfára kellett hinteniük. Amikor az öldöklő angyal éjszaka eljött, látva a jelet nem tért be abba a házba. A bárányt meg kellett sütni, majd kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett elfogyasztani úgy, ahogy azt Mózes elrendelte: „derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az.” Így nevezték el ezt az ünnepet annak emlékére, hogy az öldöklő angyal elkerülte az otthonaikat, és ez maradt fenn emlékünnepül Izrael következő nemzedékei számára. – From the Heart, 222./old.

 Krisztus életének egyetlen eseménye sem volt jelentéktelen, hiszen jövendőbeli követőinek a javát szolgálta. Krisztus Jeruzsálemben maradása fontos lecke mindazok számára, akik majd hisznek Őbenne. Sokan jöttek el távoli vidékekről a húsvét ünnepére, ami a zsidókat csodálatos szabadulásukra emlékeztette. Ennek az ünnepnek az volt a rendeltetése, hogy figyelmüket a világi érdekekről és a mulandókkal kapcsolatos aggodalmakról Isten nagy művére tereljék. Visszaemlékeztek Isten csodáira, irgalmára és szeretetteljes jóságára, amit tanúsított irántuk, és egyre mélyülő szeretetük és hódolatuk arra késztette őket, hogy csak az Urat szemléljék, Őbenne bízzanak megpróbáltatásaikban, és ne forduljanak idegen istenek felé.

A húsvét ünnepe fájdalmas benyomást tett Isten Fiára. A megöletett bárányban saját halálának az előképét látta. Az ünneplő embereket arra tanították, hogy a bárány megáldoztatásában Isten eljövendő Fiának halálát szemléljék. Az ajtófélfákra hintett vér Krisztus vérét jelképezte, ami majd megtisztítja a bűnöst, aki hisz, és megszabadítja őt Isten azon haragjától, amely majd eljön a megtéretlen és hitetlen világra, akárcsak annak idején az egyiptomiakra. De senki sem részesülhet az ember megmentésének isteni előjogában, ha nem tesz eleget annak a feladatnak, amit Isten rá bízott. Az embernek is meg kell tennie a maga részét: cselekedeteivel kell bizonyítania a megváltási tervbe vetett hitét. – Advent Review and Sabbath Herald, 1872. december 31.

Pészah kovásztalan kenyér ünnepe

 

(2Móz 12:17-23). Tartsátok meg a kovásztalan kenyér ünnepét, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból. Tartsátok meg tehát ezt a napot nemzedékről nemzedékre, örök rendelkezés szerint. (18) Az első hónap tizennegyedik napjának estéjétől kezdve egyetek kovásztalan kenyeret a hónap huszonegyedik napjának estéjéig. (19) Hét napon át ne lehessen kovászt találni a házaitokban; ki kell irtani Izráel közösségéből mindenkit, aki kovászosat eszik, akár jövevény, akár az ország szülötte. (20) Semmiféle kovászosat ne egyetek. Kovásztalan kenyeret egyetek mindenütt, ahol laktok. (21) Mózes ekkor összehívta Izráel összes véneit, és ezt mondta nekik: Menjetek, vegyetek magatoknak juhokat nemzetségenként, és vágjátok le a páskát. (22) Vegyetek egy köteg izsópot, mártsátok az edényben levő vérbe, majd kenjetek az edényben levő vérből a szemöldökfára és a két ajtófélfára. Senki se menjen ki közületek reggelig a háza ajtaján. (23) Amikor átvonul az Úr, hogy meg verje Egyiptomot, és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélfán, akkor kihagyja az Úr azt az ajtót, és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házaitokba, és megverjen titeket is. /RÚF/

Ennek az ünnepnek meghatározó eleme a feláldozott állat vére. A résztvevők meghintették a házuk ajtókereteit a levágott bárány vérével. Ezzel adták tanújelét Istenbe vetett hitüknek. Hitték, hogy Ő megszabadítja népét attól, ami azokra szakad, akiket nem fedez a vér. 

A páskabáránynak hibátlannak kellett lennie, mert Jézus Krisztusra mutatott – Ő „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”! (Jn 1:29), /ÚRK/ Az állat vérének kulcsfontosságú szerepe volt: a védelmet szimbolizálta, az élet jele volt a halál idején. 

„És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét.” (2Móz 12:13)  

Az evangélium egészét összekapcsolták a páskaünneppel, ami nemcsak a szolgaságból való szabadulásra és az ígéret földjére való átmenetre mutatott, hanem Jézus Krisztusnak a bűneinkért hozott áldozatára, amelynek érdemei vonatkoznak mindazokra, akiket Jézus vére befedez. Évszázadokkal később Pál erre az ünnepre való tekintettel mondta: „Tisztítsátok el a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk”. (1Kor 5:7)  

A kovászt, amivel különféle tésztákat készítettek, az izraeliták Egyiptomból való kivonulásának előestéjén említi először a Biblia, a kovásztalan kenyér elkészítése kapcsán. El kellett távolítaniuk a kovászt az otthonukból. 

(2Móz 12:8, 15-20). Még ugyanazon az éjszakán egyék meg a húst: tűzön megsütve, kovásztalan kenyérrel; keserű füveket egyenek hozzá. (15) Hét napig kovásztalan kenyeret egyetek. Még az első napon távolítsátok el a kovászt a házaitokból. Ki kell irtani Izráelből mindenkit, aki kovászosat eszik az első naptól a hetedik napig. (16) Az első napon tartsatok szent összejövetelt, és a hetedik napon is tartsatok szent összejövetelt. Semmiféle munkát ne végezzetek azokon; mindenkinek csak annyi munkát szabad végeznie, amennyi az étkezéshez szükséges. (17) Tartsátok meg a kovásztalan kenyér ünnepét, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból. Tartsátok meg tehát ezt a napot nemzedékről nemzedékre, örök rendelkezés szerint. (18) Az első hónap tizennegyedik napjának estéjétől kezdve egyetek kovásztalan kenyeret a hónap huszonegyedik napjának estéjéig. (19) Hét napon át ne lehessen kovászt találni a házaitokban; ki kell irtani Izráel közösségéből mindenkit, aki kovászosat eszik, akár jövevény, akár az ország szülötte. (20) Semmiféle kovászosat ne egyetek. Kovásztalan kenyeret egyetek mindenütt, ahol laktok. /RÚF/; 

(2Móz 13:3-7). Mózes ezt mondta a népnek: Emlékezzél meg erről a napról, amelyen kijöttél Egyiptomból, a szolgaság házából, mert erős kézzel hozott ki onnan benneteket az Úr. Ezért nem szabad kovászosat enni. (4) Ma, ábíb hónapban vonultok ki. (5) És ha majd bevisz téged az Úr a kánaániak, a hettiták, az emóriak, a hivviek és a jebúsziak földjére, mert megesküdött atyáidnak, hogy neked adja a tejjel és mézzel folyó földet, akkor ebben a hónapban végezd el ezt a szertartást. (6) Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az Úrnak. (7) Kovásztalan kenyeret kell enned hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret. Még csak kovászt se lássanak sehol a területeden. /RÚF/

 Ebben az összefüggésben a bűn a kovász szimbóluma... 

(1Kor 5:6-8). Nem jól dicsekedtek ti. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? (7) Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. (8) Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával. /RÚF/,

... ezért a páskaünnep hetében nem fogyaszthatták. A kovásztalan kenyér a bűntelen Messiás szimbóluma, aki minden kísértést legyőzve az életét adta értünk. 

(Jn 1:29). Másnap János látta, hogy Jézus hozzá jön, és így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki el veszi a világ bűnét! /RÚF/; 

(1Kor 5:7) Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. ; (Zsid 4:15). Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. /RÚF/

 Belemártottak a vérbe „egy köteg izsópot”, ami Isten megtisztító kegyelmét szimbolizálta. 

(Zsolt 51:9. Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó. /RÚF/) 

Röviden tehát: a páska egész ünnepe Jézus megváltó munkájának kinyilatkoztatása.  

White idézet: A páskhának egyrészt emlékeztető, másrészt előremutató jelképes ünnepnek kellett lennie. Nemcsak az Egyiptomból való szabadulásra kellett emlékeztetnie, hanem a nagy szabadításra is előre kellett mutatnia… 

Az izsóp, amit a vér hintésére használtak, a megtisztítás jelképe volt. Ilyen értelemben alkalmazták a leprások megtisztításánál és azoknál, akik megfertőztették magukat a halottak megérintésével. A zsoltáríró imájából is kitűnik az izsóp jelentősége: „Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál”. (Zsolt 51:9)  

A bárányt egészben kellett elkészíteni. Egy csontját sem volt szabad eltörni. Ekképpen „Isten Báránya” – aki értünk halt meg – egyetlen csontjának sem volt szabad megtöretnie. „...Az ő csontja meg ne törettessék.” (Jn 19:36) Így jelképezte Krisztus áldozatának tökéletes voltát.  

A bárány húsát meg kellett enni. Nekünk sem elegendő, ha csak bűneink bocsánatáért hiszünk Krisztusban. Hittel állandóan Krisztustól kell kapnunk a táplálékot és lelki erőt. Krisztus azt mondta: „Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon”. (Jn 6:53-54) Hogy hallgatóinak megmagyarázza e kijelentésének értelmét, ezt fűzte hozzá: „...a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet”. (Jn 6:63) Az Úr Jézus elfogadta Atyja törvényét, életében megvalósította annak alapelveit és kinyilatkoztatta szellemét, valamint megmutatta jótékony erejét az emberi szívben. János azt mondja: „Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1:14)… 

A bárányt keserű füvekkel kellett enniük, ami Egyiptomban elszenvedett fogságuk keserűségére mutatott rá. Éppen így, amikor Krisztus testével táplálkozunk, akkor ezt mi is csak töredelmes szívvel tehetjük meg bűneink miatt. A kovásztalan kenyér használatának is megvolt a maga jelentősége. A páska-törvény kifejezetten hangsúlyozta azt az utasítást, amit a zsidók szigorúan be is tartottak gyakorlatukban, hogy az ünnep ideje alatt egy csipetnyi kovász se legyen található a házukban. Hasonló módon a bűn kovászát nekünk is el kell távolítani magunkból, ha meg akarjuk kapni az életünket és a táplálékunkat Krisztustól. Pál így ír erről a korinthusi gyülekezetnek: „Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában”. (1Kor 5:7-8) – Pátriárkák és próféták, 277-278./old.