Tízparancsolat ajándék

 

(2Móz 20:1-17). 1 És szólá Isten mindezeket az igéket, mondván: 2 Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. 3 Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. 4 Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. 5 Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. 6 De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják. 7 Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi. 8 Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. 9 Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; 10 De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; 11 Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt. 12 Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked. 13 Ne ölj. 14 Ne paráználkodjál. 15 Ne lopj. 16 Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. 17 Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé. /Kár/

Figyeljük meg, hogy a Tízparancsolat nem a rendelkezésekkel kezdődik, hanem Isten kegyelmes tettének említésével, amit népéért vitt végbe: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (2Móz 20:2). Az Úr először is azzal mutatta meg kegyelmét, hogy szabadságot és megváltást adott Izraelnek, és csak az után jelentette ki akaratát. A parancsolatokat szeretetből és a tettei miatti hálából kell betartani.  

A Tízparancsolat legjobb összegzése Isten szerint a „szeretet”. (Róm 13:10). A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése. /RÚF/) A legfőbb a szeretet parancsa, amit két úton lehet kifejezésre juttatni: Isten szeretetével (5Móz 6:5). Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! /RÚF/) és a felebarát szeretetével. (3Móz 19:18. Ne légy bosszúálló, se haragtartó néped fiaival szem ben! Szeresd felebarátodat, mint magadat! Én vagyok az Úr! /RÚF/)  

Az első négy pontban a Tízparancsolat azt magyarázza, hogy mit jelent szeretni Istent, míg a következő hat a felebarát szeretetének jelentését határozza meg. A Tízparancsolat azzal kezdődik, hogy mindenek felett Istennek adjunk tisztességet (függőleges irányú szeretet), majd pedig a többi ember tiszteletével (vízszintes irányú szeretet) folytatódik:

  1. Tiszteljük, féljük Istent, életünk minden helyzetében neki tulajdonítsuk az első, legfőbb helyet (első parancsolat)! 

 2. Tartsuk tiszteletben és őrizzük meg Isten kivételes pozícióját, és ne cseréljük Őt fel semmiféle – sem fizikai, sem szimbolikus, sem lelki természetű – bálvánnyal. Legtisztább érzéseink az Úrhoz kötődjenek (második parancsolat)! 

 3. Tiszteljük Isten nevét – jó hírét és jellemét (harmadik parancsolat)! 

 4. Tartsuk tiszteletben imádatának és nyugalmának napját, a szombatot (negyedik pa rancsolat)! 

 5. Tiszteljük a szüleinket (ötödik parancsolat)! 

 6. Tiszteljük az életet (hatodik parancsolat)! 

 7. Tartsuk tiszteletben a házasságot (hetedik parancsolat)! 

 8. Tartsuk tiszteletben az emberek tulajdonát (nyolcadik parancsolat)! 

 9. Tiszteljük mások hírnevét (kilencedik parancsolat)! 

 10. Tiszteljük önmagunkat, nehogy az önző vágyak megrontsák jellemünket (tizedik pa rancsolat)!

Ahogy Jézus mondta: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok”. (Jn 14:15)

(1Jn 4:20-21). Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. (21) Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is. /RÚF/] Tehát az igazi engedelmesség egyszerűen a Jézus iránti szeretet és hála kifejezése, amit a legerősebben azzal mutathatunk be, ahogyan a többi emberrel bánunk. 

White idézet: „És a kürt szava mindinkább erősödik vala; Mózes beszél vala, és az Isten felel vala néki hangosan. Leszálla tehát az Úr a Sínai-hegyre, a hegy tetejére, és felhívá az Úr Mózest a hegy tetejére, Mózes pedig felméne. És monda az Úr Mózesnek: Menj alá, intsd meg a népet, hogy ne törjön előre az Urat látni, mert közülük sokan elhullanak. És a papok is, akik az Úr eleibe járulnak, szenteljék meg magokat, hogy reájuk ne rontson az Úr.” Az Úr félelmetes dicsőségben jelentette ki törvényét a Sínai-hegyről, hogy a nép hitét megerősítse. Utána pedig hatalmának magasztos megnyilvánulásait mutatta be, hogy tudják meg, Ő az egyedül élő és igaz Isten. Mózesnek megtiltotta, hogy belépjen a dicsőség felhőjébe, viszont megközelíthette, és beléphetett a felhőt körülvevő sűrű homályba. Mózes ezzel a nép és az Úr közé állt. Miután Isten megmutatta hatalmának bizonyítékait, elmondta, ki is Ő: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.” Ugyanaz az Isten jelentette ki a törvényt, mint aki megmutatta hatalmát az egyiptomiaknak is. – Spiritual Gifts, 3. köt., 264-265./old.  

Felkészülés az Úr fogadására a Sínai-hegyen

 

(2Móz 19:9-25). Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Íme, eljövök hozzád sűrű felhőben, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled, és higgyenek majd neked is mindenkor. És elmondta Mózes a nép válaszát az Úrnak. (10) Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Menj a néphez, és rendeld el, hogy ma és holnap szenteljék meg magukat, és mossák ki a felsőruhájukat! (11) Legyenek készen harmadnapra, mert a harmadik napon leszáll az Úr az egész nép szeme láttára a Sínai-hegyre. (12) De vonj határt a nép körül, és mondd meg nekik: Vigyázzatok, ne menjetek föl a hegyre, még a szélét se érintsétek! Aki megérinti a hegyet, halállal lakoljon! (13) Nem szabad kézzel hozzányúlni az ilyenhez, akár állat, akár ember: meg kell kövezni, vagy nyíllal lelőni, nem maradhat életben. Majd csak akkor szabad fölmenni a hegyre, ha a kürt hosszabban zeng. (14) Akkor lejött Mózes a hegyről a néphez, elrendelte, hogy a nép szentelje meg magát, és mossák ki felsőruhájukat. (15) Majd ezt mondta a népnek: Legyetek készen harmadnapra! Asszonyhoz ne közeledjetek! (16) A harmadik napon pedig virradatkor mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen, és igen erős kürtzengés.  Ekkor az egész nép a táborban reszketni kezdett félelmében. (17) Mózes ekkor kivezette a népet a táborból az Isten elé, és ők megálltak a hegy lábánál. (18) Az egész Sínai-hegy füst be borult, mert leszállt rá tűzben az Úr. Füstje úgy szállt föl, mint az olvasztókemence füst je, és az egész hegy erősen rengett. (19) A kürtzengés egyre csak erősödött. Mózes beszélt, és az Isten mennydörgésben felelt neki. (20) Leszállt tehát az Úr a Sínai-hegyre, a hegy csúcsára. És fölhívta az Úr Mózest a hegy csúcsára, Mózes pedig fölment. (21) Az Úr ezt mondta Mózesnek: Menj le, és figyelmeztesd a népet, hogy ne törjön előre azért, hogy lássa az Urat, különben sokan elesnek közülük. (22) Még a papok is, akik különben közeledhetnek az Úrhoz, szenteljék meg magukat, hogy rájuk ne rontson az Úr! (23) Mózes azt felelte az Úrnak: Nem jöhet föl a nép a Sínai-hegyre, hiszen te így figyelmeztettél bennünket: Vonj határt a hegy körül, és rendeld el, hogy szenteljék meg azt! (24) De az Úr ezt mondta neki: Indulj, menj le, és jöjj fel Áronnal együtt! De a papok és a nép ne törjön előre, és ne jöjjenek föl az Úrhoz, hogy rájuk ne rontson. (25) Mózes tehát lement a néphez, és megmondta ezt nekik. /RÚF/

Isten konkrét utasításokat adott arra nézve, hogyan kell az izraelitáknak felkészülni a törvényadásra a Sínai-hegynél. Külső tisztaságuknak azt kellett tükröznie, hogy teljes mérték ben Istennek szentelték magukat. Készen kellett állniuk akkorra, amikor az Úr dicsősége ragyogó módon megnyilatkozik. Amikor pedig ez megtörtént, „mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen és igen erős kürtzengés. Ekkor az egész táborbeli nép megrémült”. (2Móz 19:16), /ÚRK/ A Tízparancsolat Isten kinyilatkoztatásának és bibliai etikájának szíve-lényege. Ez a lényege és az alapja az egész emberiségre vonatkozó isteni zsinór mértéknek, elvei örökkévalóak és egyetemesek.  

A bibliai beszámoló szerint Isten jelentette ki a Tízparancsolatot. (2Móz 19:19); (2Móz 20:1); (5Móz 5:4-5, 24). Szemtől szemben beszélt hozzátok az Úr azon a hegyen a tűz közepéből. (5) Én ott álltam akkor köztetek és az Úr között, mert ti féltetek a tűztől, és nem mertetek felmenni a hegyre. Így mondtam el nektek az Úr igéit (24) és ezt mondtátok: Íme, az Úr, a mi Istenünk, megmutatta nekünk dicsőségét és nagyságát, hangját is hallottuk a tűzből. A mai napon láttuk, hogy életben maradhat az ember, ha Isten beszél vele. /RÚF/, 

és Ő maga írta is le. (2Móz 24:12). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Jöjj fel hozzám a hegy re, és maradj itt, mert át akarom adni neked a kőtáblákra írt törvényt és parancsolatokat, amelyeket azért írtam le, hogy tanítani lehessen azokat. /RÚF/; 

(2Móz 31:18). Amikor befejezte Isten Mózessel való beszédét a Sínai-hegyen, átadta neki a bizonyság két tábláját, az Isten ujjával írt kőtáblákat. /RÚF/; 

(5Móz 5:22). Ezeket az igéket mondta el az Úr nektek, az egész gyülekezetnek a hegyen, a tűzből, a felhőből és a homályból hangos szóval; mást nem mondott. Felírta azokat két kőtáblára, és ideadta nekem. /RÚF/

 Külön ajándékként Mózes kétszer is megkapta. (2Móz 32:19). Amikor a tábor közelébe ért, és meglátta a borjút meg a táncot, haragra lobbant Mózes, ledobta kezéből a táblákat, és összetörte a hegy lábánál. /RÚF/; 

(2Móz 34:1). Azután azt mondta az Úr Mózesnek: Faragj két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat! Én pedig majd felírom a táblákra azokat az igéket, amelyek az előbbi táblákon voltak, amelyeket összetörtél. /RÚF/; 

(5Móz 10:1-2). Abban az időben ezt mondta nekem az Úr: Faragj két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat, és jöjj fel hozzám a hegyre! Készíts egy faládát is! (2) Én pedig majd felírom a táblákra azokat az igéket, amelyek az előbbi táblákon voltak, amelyeket összetörtél, és tedd bele azokat a ládába! /RÚF/ 

Mózes második könyve úgy nevezi a Tízparancsolatot, hogy „bizonyság” (héberül: ’édút; 

(2Móz 31:18). Amikor befejezte Isten Mózessel való beszédét a Sínai-hegyen, átadta neki a bizonyság két tábláját, az Isten ujjával írt kőtáblákat. /RÚF/), vagy „a szövetség szavai” (héberül: dibbrehabberit; 

(2Móz 34:28). Mózes negyven nap és negyven éjjel volt ott az Úrnál. Kenyeret nem evett, vizet sem ivott. És felírta a táblákra a szövetség igéit, a tíz igét. /RÚF/).

 Mózes ötödik könyve említi „a szövetségnek tábláit”. (5Móz 9:9, 11, 15). Amikor fölmentem a hegyre, hogy átvegyem a kőtáblákat, annak a szövetségnek a tábláit, amelyet az Úr kötött veletek, és a hegyen maradtam negyven nap és negyven éjjel, kenyeret nem ettem, és vizet nem ittam, (11) A negyven nap és negyven éjjel elteltével adta át nekem az Úr a két kőtáblát, a szövetség tábláit. (15) Akkor megfordultam, és lejöttem a hegyről; a hegy tűzben égett, a szövetség két táblája pedig a két kezemben volt. /RÚF/

 A héberben egyik könyvben sem szerepel a „Tízparancsolat” (héberül: micvot, „parancsolatok”) kifejezés, helyette háromszor is az áll, hogy „tíz szó”. Héberül ‘aseret haddebarim, ami a dábár szóból származik, a jelentése: „szó”, „mondat”, „ügy”, „dolog”, „beszéd”, „történet”, „ígéret”, „ki jelentés”.

 (2Móz 34:28). Mózes negyven nap és negyven éjjel volt ott az Úrnál. Kenyeret nem evett, vizet sem ivott. És felírta a táblákra a szövetség igéit, a tíz igét. /RÚF/; 

(5Móz 4:13). Kijelentette nektek szövetségét, amikor megparancsolta, hogy teljesítsétek a tíz igét, és felírta azokat két kőtáblára. /RÚF/; 

(5Móz 10:4). Ő pedig felírta a táblákra ugyanazt, amit először: a tíz igét, amelyet el is mondott nektek az Úr a hegyen a tűz közepéből, amikor ott volt a gyülekezet. És átadta nekem azokat az Úr. /RÚF/] 

A Tízparancsolatnak két változata van, egész kis eltéréssel. Az elsőt szakaszban  (2Móz 20:1-17). 1 És szólá Isten mindezeket az igéket, mondván: 2 Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. 3 Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. 4 Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. 5 Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. 6 De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják. 7 Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi. 8 Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. 9 Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; 10 De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; 11 Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt. 12 Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked. 13 Ne ölj. 14 Ne paráználkodjál. 15 Ne lopj. 16 Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. 17 Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé. /Kár/

A másodikat (5Móz 5:6-21). Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. (7) Ne legyen más istened rajtam kívül! (8) Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. (9) Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szere tő Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem. (10) De irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat. (11) Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki hiába mondja ki a nevét! (12) Tartsd meg a nyugalom napját, és szenteld meg azt, ahogyan megparancsolta neked Istened, az Úr. (13) Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat, (14) de a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak a nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se ökröd, se szamarad és semmiféle állatod, se a lakóhelyeden élő jövevény. Hadd pihenjen szolgád és szolgálóleányod hozzád hasonlóan! (15) Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de erős kézzel és kinyújtott karral ki hozott onnan téged Istened, az Úr. Ezért parancsolta meg neked Istened, az Úr, hogy tartsd meg a nyugalom napját. (16) Tiszteld apádat és anyádat, ahogyan megparancsolta neked Istened, az Úr, hogy hosszú ideig élhess, és jó dolgod lehessen azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked! (17) Ne ölj! (18) Ne paráználkodj! (19) Ne lopj! (20) Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! (21) Ne kívánd felebarátod feleségét, ne kívánd felebarátod házát, se mezejét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát és semmit, ami a fele barátodé! /RÚF/ 

Verseiben találjuk. A második változatot Mózes mondta el Izraelnek, csaknem negyven évvel a Sínai eseménye után, közvetlenül azelőtt, hogy a nép bevonult az ígéret földjére. 

(5Móz 1:3-4). A negyvenedik évben, a tizenegyedik hónap elsején történt, hogy Mózes elbeszélte Izráel fiainak mindazt, amit megparancsolt neki az Úr, (4) miután megverte Szíhónt, az emóriak királyát, aki Hesbónban lakott, meg Ógot, Básán királyát, aki Astárótban lakott, Edreí mellett. /RÚF/; 

(5Móz 4:44-47). Ez az a törvény, amit Mózes adott Izráel fiainak. (45) Ezeket az intelmeket, rendelkezéseket és előírásokat mondta el Mózes Izráel fiainak, miután kijöttek Egyiptomból, (46) a Jordánon túl, a Bét-Peórral szemben levő völgyben; Szíhónnak, az emóriak királyának a földjén, aki Hesbónban lakott, és akit megvert Mózes Izráel fiaival, miután kijöttek Egyiptomból. (47) Birtokba vették országát, és Ógnak, Básán királyának az országát: az emóriak e két királyáét, akik a Jordánon túl nap keletre laktak, /RÚF/ 

A körülmények magyarázzák a kettő közötti árnyalatnyi különbséget.

Amikor Pál azt az összefoglalást adta, hogy a törvény a szeretet, a Tízparancsolatból idézett. (Róm 13:8-10). Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt. (9) Mert ez a parancsolat: „ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne kívánd a másét”, és bármi más parancsolat ebben az igében foglalható össze: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (10) A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése. /RÚF/

 Isten törvényének összegzése valóban a szeretet, hiszen Ő a szeretet Istene. (1Jn 4:16). és mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. /RÚF/)  

White idézet: Ezek után az Úr pontos utasításokat adott Mózesnek arra vonatkozóan, hogy a népnek miként kell felkészülnie arra, amikor majd lejön hozzájuk, hogy Ő maga jelentse ki a törvényt. „Az Úr pedig monda Mózesnek: Eredj el a néphez és szenteld meg őket ma meg holnap, és hogy mossák ki az ő ruháikat; és legyenek készek harmadnapra; mert harmadnapon leszáll az Úr az egész nép szeme láttára a Sínai-hegyre.” Megparancsolta, hogy hagyják abba a mindennapi teendőiket és földi aggodalmaikat, és szent gondolatokkal foglalkozzanak. Isten azt is megkövetelte, hogy mossák ki a ruháikat. Az Úr napjainkban sem kevésbé alapos, mint akkor volt. Ő a rend Istene, és azt kéri földi gyermekeitől, hogy tartsák be a szigorú tisztasági előírásokat. Helytelenül tesznek azok, akik koszos ruhában és ápolatlan külsővel mennek elé imában. Az Úr nem tűri a tiszteletlenséget, és nem fogadja el a koszos, illetlen imádókat, mivel ezzel Teremtőjüket gyalázzák meg. Az ég és föld Teremtője különösen fontosnak tartotta a tisztaságot, ezért rendelte el: „Mossák ki az ő ruháikat.”  Spiritual Gifts, 3. köt., 262-264./old.

Isten vezette az izraelitákat a Sínai-hegyhez

(2Móz 19:1-8). Két hónappal azután, hogy Izráel fiai kijöttek Egyiptomból, ugyanazon a napon megérkeztek a Sínai-pusztába. (2) Refídímből útnak indulva megérkeztek a Sínai pusztába, és tábort ütöttek a pusztában. Ott táborozott Izráel a heggyel szemben. (3) Mózes fölment Istenhez, az Úr pedig így kiáltott hozzá a hegyről: Így szólj Jákób házához, és ezt hirdesd Izráel fiainak: (4) Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket. (5) Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor, bár enyém az egész föld, valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom. (6) Papok királysága és szent népem lesztek. Ezeket az igéket kell elmondanod Izráel fiainak. (7) Ezután lejött Mózes, összehívta a nép véneit, és átadta nekik mindazokat az igéket, amelyeket rábízott az Úr. (8) Az egész nép egy akarattal felelte: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. Mózes elvitte a nép válaszát az Úrnak. /RÚF/

Isten vezette az izraelitákat a Sínai-hegyhez, ahol nem sokkal később a Tízparancsolatot adta nekik. A Sínai-félsziget egyik hegye a Jebel Musa (magassága: 2285 m), Mózes való színűleg több alkalommal találkozott ott Istennel,

  (2Móz 3:1). Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. /RÚF/; 

(2Móz 19:2); (2Móz 24:18). Mózes azonban bement a felhő közepébe, egészen fölment a hegyre, és ott maradt Mózes a hegyen negyven nap és negyven éjjel. /RÚF/, mint ahogy hosszú évekkel később Illés is. 

(1Kir 19:8). Ő föl kelt, evett és ivott, majd annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig. /RÚF/) Ez ugyanaz a hegy, ahol Isten elhívta Mózest, hogy vezesse ki a népet Egyiptomból. 

(2Móz 3:1, 10). Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. (10) Most azért menj! Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népe met, Izráel fiait Egyiptomból! /RÚF/ Akkor mondta el neki, hogy a megszabadított néppel majd ugyanott fogják Őt imádni. Ez is jel lesz Mózes számára, hogy valóban Ábrahám, Izsák és Jákób Istene vezeti őket. 

(2Móz 3:12. De Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek! Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezetted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok áldozattal szolgálni az Istent. /RÚF/

  A vándorlás két hónapja után az izraeliták megérkeztek a Sínaihoz (2Móz 19:1), ahol nagyjából egy évig maradtak.

  (2Móz 19:1) és (4Móz 10:11-12). A második év második hónapjának a huszadik napján fölemelkedett a felhő a bizonyság hajlékáról. (12) Izráel fiai pedig elindultak a Sínai-pusztából, és mentek táborhelyről táborhelyre, míg meg nem állapodott a felhő a Párán-pusztában. /RÚF/]

 Az egy év során számos törvény született, amint azt lejegyzik (2Mózes 19-40). és (3Mózes 1-27). fejezetei, valamint (4Mózes 1:1-10:10) szakasza. Mózes öt könyvének központi része az Izraelnek a Sínai-hegynél töltött időszakáról szóló elbeszélés. Itt találjuk annak alapvetését, hogy Izrael Isten választott népévé lett, az egyetlen nemzet, amely nem süllyedt pogányságba és bálványimádásba. Isten megtette a kezdő lépést, szövetséget kötött Izraellel. Azzal a feltétellel, hogy a nép engedelmeskedik és kapcsolatban marad vele, Isten megígérte nekik: drága népévé, papok birodalmává, szent néppé teszi őket.

Szent népnek lenni azt jelenti, hogy Istennek szentelik magukat és az Ő jellemét mutatják be másoknak is, kiváltképp a körülöttük élő népeknek. Arra is szólította őket az Úr, hogy papok birodalmaként éljenek, vagyis más népeket is hozzanak kapcsolatba vele, vezessék hozzá őket, tanítsák meg őket az Ő útjaira és törvényeire. Azért kellett Isten népévé lenniük, hogy Izrael a világosság csatornája legyen, amely által az Úr ismeretének és jellemének világossága eljut a világhoz. 

 Ez a szövetség az Isten és népe közötti kapcsolat megalapítása volt. Így hangzik a szövetség általános megfogalmazása, bár a különböző szövegekben van egy kis eltérés: „Népemmé fogadlak titeket, Istenetek leszek”. (2Móz 6:7) /ÚRK/ 

(3Móz 26:12). Köztetek járok, és Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. /RÚF/; 

(Jer 24:7). Olyan szívet adok nekik, amellyel megismernek engem, hogy én vagyok az Úr. Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek, mert teljes szívükkel megtérnek hozzám. /RÚF/;

 (Jer 31:33). Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az Úr –: Tör vényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesz nek. /RÚF/;

 (Zsid 8:10). De ez lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával ama napok múltán kötök – így szól az Úr. Törvényeimet elméjükbe adom, és szívükbe írom azokat, és Istenük leszek, ők pedig az én népemmé lesznek. /RÚF/; 

(Jel 21:3). Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük /RÚF/

White idézet: A parancs szerint megtették az előkészületeket, és még egy további parancsnak is engedelmeskedtek. Mózes ugyanis arra is utasítást kapott Istentől, hogy korláttal vegye körül a hegyet, hogy se állat, se ember ne közelíthesse meg a környéket, ne mehessen be a szent térségbe. Ha bárki meg meri érinteni a szent hegyet, azonnal meghal. 

A harmadik nap reggelén minden tekintet a hegy felé fordult, melynek ormát sűrű felhő borította be. A felhő egyre feketébb és sűrűbb lett, amint lefelé ereszkedett mindaddig, míg az egész hegyet sötétség és félelmetes titokzatosság burkolta be. Azután kürt hangja hallatszott. Ez hívta a népet, hogy lépjen Isten elé. Mózes odavezette őket a hegy lábához. Ekkor a sűrű sötétségből villámok cikáztak fel, miközben mennydörgés dörejei visszhangzottak a környék magaslatai között. „Az egész Sínai-hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben, és felmegy vala annak füstje, mint a kemencének füstje, és az egész hegy nagyon reng vala.” (2Móz 19:18) Az Úr dicsősége emésztő tűzként lebegett a hegycsúcson az összegyűlt sokaság szeme láttára. „És a kürt szava mindinkább erősödik vala.” (2Móz 19:19) Jahve jelenlétének jelei olyan rettenetesek voltak, hogy Izrael seregei remegni kezdtek a félelemtől, és arcra estek az Úr előtt. Mózes is így kiáltott fel: „Megijedtem és remegek.” (Zsid 12:21)  

Azután megszűnt a mennydörgés, a kürt sem hallatszott; csendes lett a föld. Ünnepélyes nyugalom állt be. Az Úr szava hangzott az őt övező sűrű sötétségből, amint angyaloktól körülvéve ott állt a hegyen. Így ismertette törvényét. Mózes így írta le ezt a jelenetet: „Az Úr a Sínai-hegyről jött, és Szeirből támadt fel nékik; Párán hegyéről ragyogott elő, tízezer szent közül jelent meg, jobbja felől tüzes törvény vala számukra. Bizony szereti Ő a népeket! Mind kezednél vannak az ő szentjei, oda szegődnek a te lábadhoz, és hallgatják a te beszédeidet.” (5Móz 33:2-3)  

Jahve nemcsak a bíró és a törvényadó félelmetes fenségében jelentette ki magát, hanem népe irgalmas őrzőjeként is: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.” (2Móz 20:2) Isten, akit már vezetőjükként és szabadítójukként ismertek, aki kihozta őket Egyiptomból, utat készített számukra a tengeren át, és legyőzte a fáraó hadseregét, aki így Egyiptom minden istenénél felettébb állónak mutatta meg magát, itt és most Ő hirdette ki a törvényét előttük. – Pátriárkák és próféták, 304 305./old. 

Jetró, Mózes apósa. Az amálekiták harca

Mózest meglátogatta az apósa, Jetró, akinek a másik neve Reuél volt. (2Móz 2:18). Amikor a leányok hazaértek apjukhoz, Reuélhez, az megkérdezte: Hogyhogy ma ilyen korán megjöttetek? /RÚF/ Magával vitte Mózes feleségét, Cippórát meg a két fiát, Gérsómot és Elíézert is. Amikor Mózes értesült az érkezésükről, eléjük ment, hogy fogadja őket.

(2Mózes 18:1-27). Jetró, Midján papja, Mózes apósa meghallotta mindazt, amit Isten tett Mózessel és népével, Izráellel: hogyan hozta ki az Úr Izráelt Egyiptomból. (2) Fogta tehát Jetró, Mózes apósa Cippórát, Mózes feleségét, akit az hazaküldött, (3) meg a két fiát. Egyiküket Gérsómnak hívták, mert ezt mondta Mózes: Jövevény voltam idegen földön. (4) A másikat Elíézernek nevezte el, mert ezt mondta: Atyám Istene segítségemre volt, és megmentett a fáraó fegyverétől. (5) Elment tehát Jetró, Mózes apósa, annak fiaival és feleségével Mózeshez a pusztába, az Isten hegyéhez, ahol az táborozott. (6) Előre megüzente Mózesnek: Én, Jetró, az apósod érkezem hozzád a feleségeddel és a két fiával. (7) Ekkor Mózes kiment az apósa elé, leborult előtte, megcsókolta, és békességet kívánva egymásnak bementek a sátorba. (8) Mózes elbeszélte apósának mindazt, amit az Úr a fáraóval és Egyiptommal cselekedett Izráelért; mindazt a sok gyötrelmet is, ami útközben érte őket, de azt is, hogyan mentette meg őket az Úr. (9) És örült Jetró, hogy annyi jót cselekedett az Úr Izráellel, ami kor megmentette őket az egyiptomiak kezéből. (10) Azután így szólt Jetró: Áldott az Úr, aki megmentett benneteket az egyiptomiak és a fáraó kezéből, aki megmentette a népet Egyiptom hatalmából! (11) Most már tudom, hogy nagyobb az Úr minden más istennél, és azért történt ez velük, mert kevélyek voltak. (12) Mózes apósa, Jetró azután égőáldozatot és véresáldozatot vitt Istennek. Áron és Izráel vénei pedig eljöttek, hogy együtt egyenek Mózes apósával Isten színe előtt. (13) Másnap Mózes leült, hogy bíráskodjék a nép között. Ott állt a nép Mózes előtt reggeltől estig. (14) Mózes apósa látta, hogy mi mindent végez a nép között, ezért azt mondta: Miért így végzed munkádat a nép között? Miért egyedül bíráskodsz, és miért kell az egész népnek reggeltől estig előtted állnia? (15) Mózes ezt felelte apósának: Mert hozzám jön a nép, hogy megkérdezze Istent. (16) Mert ha valamilyen peres ügyük támad, eljönnek hozzám, és én igazságot teszek köztük és felebarátjuk között, és tudtukra adom Isten rendelkezéseit és utasításait. (17) Apósa ekkor azt mondta Mózesnek: Nem jól csinálod a dolgot. (18) Teljesen kimerülsz te is, meg a nép is, amely veled van. Túlságosan nehéz neked a feladat, nem tudod egyedül elvégezni. (19) Most azért hallgass a szavamra; hadd adjak tanácsot neked, és Isten is veled lesz. Légy te a nép szószólója Istennél, és te vidd ügyeiket Isten elé! (20) Őket pedig figyelmeztesd a rendelkezésekre és utasításokra, és ismertesd meg velük az utat, amelyen járniuk kell, és azt, hogy mit kell cselekedniük. (21) De válassz ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, megbízható embereket, akik gyűlölik a haszonlesést, és tedd őket elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött. (22) Ők tegyenek majd igazságot a nép között minden időben: minden nagyobb ügyet vigyenek eléd, de minden kisebb ügyben tegyenek ők igazságot! Könnyíts a terheden, hadd hordozzák azt veled együtt! (23) Ha így cselekszel, és Isten is ezt parancsolja neked, akkor te is helyt tudsz állni, meg ez az egész nép is békességben mehet vissza a helyére. (24) Mózes hallgatott apósa szavára, és mindent úgy tett, ahogyan mondta neki. (25) Választott Mózes egész Izráelből derék férfiakat, és a nép főembereivé tette őket: elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött. (26) Mindig ők tettek igazságot a nép között: a nehezebb ügyeket Mózes elé vitték, de minden kisebb ügyben ők tettek igazságot. (27) Azután Mózes elbocsátotta apósát, az pedig elment a maga földjére. /RÚF/ 

Jetró azért ment el Mózeshez, mert hallotta, hogy Isten csodálatos módon megszabadította Izraelt. „Mózes elbeszélte az apósának mindazt, amit az Úr a fáraóval és az egyiptomiakkal cselekedett Izráelért; és mindazt a sok bajt, amely útközben érte őket; és azt, hogy miként szabadította meg őket az Úr”. (2Móz 18:8), /ÚRK/  

Jetró dicsőítette Istent a jóságáért, hogy különleges módon közbelépett népe érdekében: „Áldott az Úr, aki megmentett benneteket az egyiptomiak és a fáraó kezéből, aki megmentette a népet Egyiptom hatalmából! Most már tudom, hogy nagyobb az Úr minden istennél, és azért történt mindaz velük, mert dölyfösek voltak”. (2Móz 18:10-11), /HUNB/  

Ez is példa arra, hogy Istennek a népe között végbevitt tettei bizonyságul szolgálnak a világnak arra, hogy ki az igaz Isten és mit képes megtenni a népéért.  

Jetró még jobban megismerte az igaz Istent, de ő is fel tudott kínálni valamit Isten népének: bölcs és hasznos tanácsot. Mózesnek meg kellett szerveznie a törvénykezés rendszerét, méghozzá helyes és igazságos elvek alapján. Szüksége volt hívő, becsületes bírákra is, akik tisztességes emberek voltak. Jetró bölcsen felsorolta, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezzenek: legyenek 1) istenfélők, 2) megbízhatók, 3) akik gyűlölik a tisztességtelen nyereséget. Becsületes jellemű, alkalmas embereket kellett kiválasztani az ezres, százas, ötvenes és tízes csoportok fölé, ami csökkenti a Mózes vállára nehezedő vezetői terhet, és ő így összpontosíthatott a nagyobb problémákra, hogy jobban tudjanak gondoskodni a népről.

Mózes megfogadta Jetró bölcs tanácsát (2Móz 18:24), és kijelölt embereket a különböző vezetői szerepekre.

(5Móz 1:9-18). Abban az időben ezt mondtam nektek: Nem tudok egyedül gondot viselni rátok. (10) Istenetek, az Úr megsokasított benneteket, és most már oly sokan vagytok, mint égen a csillag. (11) Szaporítson is meg benneteket az Úr, atyáitok Istene ezerszeresen, és áldjon meg, ahogyan megígérte nektek! (12) Hogyan tudnám egyedül magamra vállalni bajaitokat, terheiteket és peres ügyeiteket? (13) Jelöljetek ki törzsenként bölcs, értelmes és tapasztalt embereket, és én elöljáróitokká teszem őket (14) Ti ezt feleltétek nekem: Helyes, amit mondtál, így kell tenni! (15) Fogtam tehát törzseitek főembereit, bölcs és tapasztalt embereket, és főembereitekké tettem őket: elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött, meg felügyelőkké minden törzsetekben. (16) Bíráitoknak pedig ezt parancsoltam abban az időben: Hallgassátok meg testvéreiteket, és igazságosan ítélkezzetek mindenkinek az ügyében, akár testvérével, akár jövevénnyel van dolga. (17) Ne legyetek személyválogatók az ítélkezésben, a kicsit éppúgy hallgassátok meg, mint a nagyot! Embertől ne tartsatok, mert az ítélet Istené. Ami pedig nektek túl nehéz, azt tárjátok elém, és én majd meghallgatom. (18) Így parancsoltam meg nektek abban az időben mindazt, amit tennetek kell. /RÚF/ 

White idézet: A kivonulás előtt Mózes visszaküldte feleségét és gyermekeit az apósához. Jethró hallott az izraeliták csodálatos szabadulásáról, és meglátogatta Mózest a pusztában, ahová elhozta Mózes feleségét és gyerekeit is. „Kiméne azért Mózes az ő ipa eleibe, és meghajtá magát, és megcsókolá őt; és megkérdék egymást állapotuk felől, és bemenének a sátorba. És elbeszélé Mózes az ő ipának mindazt, amit az Úr a fáraóval és az egyiptombeliekkel cselekedett vala Izraelért; mindazt a sok bajt, amelyek útközben érték vala őket, és mimódon szabadította meg őket az Úr. És örvendeze Jethró mindazon a jón, amit az Úr az Izraellel cselekedett vala, hogy megszabadítá őt az egyiptombeliek kezéből. És monda Jethró: Áldott legyen az Úr, aki megszabadított titeket az egyiptombeliek kezéből és a fáraó kezéből; aki megszabadította a népet az egyiptombeliek keze alól. Most tudom már, hogy nagyobb az Úr minden istennél; mert az lett vesztükre, amivel ellenük vétkeztek. És Jethró, a Mózes ipa égőáldozattal és véresáldozattal áldozék az Istennek; Áron pedig és Izrael minden vénei jövének, hogy kenyeret egyenek Mózes ipával Isten előtt.”  

Mózes nem tartotta túlságosan bölcsnek magát ahhoz, hogy ne fogadjon el tanácsot az apósától. Isten felettébb megtisztelte őt, és csodákat tett általa, mégsem gondolta, hogy az Úr csak őt választotta volna ki az emberek tanítására és csodatételekre, s így már nincs szüksége mások tanácsára. Szívesen fogadta apósa javaslatait, és foganatosította a bölcs utasításokat. – Spiritual Gifts, 3. köt., 259-261./old. 

 Nem sokkal a víz esete után új veszély fenyegette a népet (2Móz 17:8-16). Eljött Amálék, és megtámadta Izráelt Refídímben. (9) Akkor ezt mondta Mózes Józsuénak: Válassz ki férfiakat közülünk, vonulj ki, és ütközz meg Amálékkal! Én pedig odaállok holnap a halom tetejére, és Isten botja a kezemben lesz. (10) Józsué úgy cselekedett, ahogyan Mózes mondta neki, és megütközött Amálékkal. Mózes, Áron és Húr pedig fölment a halom tetejére. (11) És az történt, hogy valahányszor Mózes fölemelte kezét, Izráel volt az erősebb, amikor pedig leeresztette a kezét, Amálék volt az erősebb. (12) De Mózes kezei elfáradtak. Ezért fogtak egy követ, alájatették, és ő ráült. Áron és Húr pedig tartotta a kezét, az egyik erről, a másik amarról, úgyhogy a két keze fölemelve maradt napnyugtáig. (13) Így győzte le Józsué fegyverrel Amálékot és annak hadinépét. (14) Akkor így szólt az Úr Mózeshez: Írd meg ezt a dolgot emlékeztetőül egy könyvben, és vésd jól Józsué emlékezetébe! Mert Amáléknak még az emlékét is eltörlöm majd az ég alól! (15) Mózes akkor oltárt épített, és így nevezte el: Az Úr az én hadijelvényem. (16) És így szólt: Mivel kezet emelt az Úr trónusára, harcolni fog Amálék ellen az Úr nemzedékről nemzedékre. /RÚF/

 Az amálekiták vad, harcos törzse támadt rájuk. „Az amálekiták előtt nem volt ismeretlen Isten jelleme vagy korlátlan uralma, de ahelyett, hogy félelemmel és tisztelettel viselkedtek volna előtte, elhatározták, hogy dacolnak erejével. Azokat a csodákat, amelyeket Mózes Egyiptomban cselekedett, a gúny tárgyává tették, és a körülöttük élő népek félelmét kinevették. Esküt tettek isteneikre, hogy a hébereket elpusztítják úgy, hogy egy sem marad meg közülük. Azzal dicsekedtek, hogy Izrael Istene erőtlen lesz arra, hogy ellenálljon nekik. Pedig az izraeliták nem bántották meg és nem is fenyegették meg őket. Az amálekiták támadásukat minden kihívás nélkül indították meg. Isten iránti gyűlöletüket és akaratával szembeni ellenszegülésüket akarták kinyilvánítani azzal, hogy igyekeztek megsemmisíteni Isten népét. Az amálekiták már régóta fennhéjázó bűnösök voltak. Bűneik bosszúért kiáltottak az égre. Isten irgalmassága azonban még mindig bűnbánatra szólította fel őket. Amikor az amálekiták Izrael népe elfáradt, védtelen soraira támadtak, megpecsételték nemzetük sorsát”. (i. m. 256./old.)

A sziklából víz fakad

A pusztában sok víz kell az embernek. Isten megoldotta ezt a problémát, még ha a nép zúgolódott is, nem bíztak benne, kísértették az Urat, hogy képes-e inni adni nekik, vagy akar e egyáltalán. Hitetlenségükben visszavágyódtak Egyiptomba.

(2Móz 17:1-7). Ezután útnak indult Izráel fiainak egész közössége a Szín-pusztából, és ment táborhelyről táborhelyre az Úr parancsa szerint. Tábort ütöttek Refídímben, de nem volt ivóvize a népnek. (2) A nép ismét perlekedni kezdett Mózessel, és azt mondta: Adj nekünk vizet, hogy ihassunk! Mózes pedig így felelt nekik: Miért perlekedtek velem? Miért kísértitek az Urat? (3) De a nép vízre szomjazott, ezért tovább zúgolódott ott a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Hát azért hoztál ki bennünket Egyiptomból, hogy szomjan pusztíts minket gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?! (4) Ekkor Mózes segítségért kiáltott az Úrhoz. Ezt mond ta: Mit csináljak ezzel a néppel? Kis híja, hogy meg nem köveznek! (5) Az Úr pedig így szólt Mózeshez: Menj végig a nép előtt, és végy magadhoz néhányat Izráel vénei közül! Vedd kezedbe botodat, amellyel a Nílusra ütöttél, és menj! (6) Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép. Mózes így cselekedett Izráel vénei előtt. (7) Azután elnevezte azt a helyet Masszának és Meríbának, Izráel fiainak a perlekedése miatt, és mert így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr vagy sem? /RÚF/  

Mózes Masszának (kísértés) és Meríbának (perlekedés) nevezte el azt a helyet. Az Úr még a hitetlenségük dacára is adott vizet a népnek. A két névnek emlékeztetni kellett volna az izraelitákat arra, hogy ne kísértsék Istent, ne perlekedjenek vele. (Zsid 3:7-8, 15). Ezért, amint a Szentlélek mondja: „Ma, ha az ő szavát halljátok, (8) ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában, (15) Mert amikor ezt mondja az Írás: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredés kor” /RÚF/ Komolyan kételkedtek abban, hogy Isten közöttük van, pedig látták nemcsak jelenlétének, hanem hatalmának és erejének is számos kézzelfogható bizonyítékát. 

 „Mózes megütötte a kősziklát, de Isten Fia volt az, aki a felhőoszlopban ott állt Mózes mellett és kifakasztotta a sziklából az életadó vizet. Nemcsak Mózes és a vének, hanem az egész gyülekezet is, amely bizonyos távolságban ott állt és figyelt, megpillantotta az Úr di csőségét. Nem kétséges azonban, hogyha a felhő elmozdult volna, akkor az Úr dicsőségé nek rettenetes ragyogása mindazokat megölte volna, akik ott tartózkodtak”. (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták.  254./old.)

A víz az élet szimbóluma, víz nélkül nincs élet, testünk (ami 60%-ban víz) minden sejtjének szüksége van rá, még a csontjainkat is részben az alkotja. Amikor Isten a pusztában vizet adott az izraelitáknak, az annak a jele volt, hogy törődik a szükségleteikkel, bízhatnak ben ne, viszont megint csak engedelmeskedniük kell. Évszázadokkal később (1Kor 10:4) ...és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig Krisztus volt. /RÚF/ versében Pál emlékeztette a hívőket, hogy különleges volt az izraeliták pusztai tapasztalata. Krisztus maga vezette őket, még vizet is adott nekik (Zsolt 78:15-16). Sziklákat hasított ketté a pusztában, bőven adott inniuk a mélységből. (16) Patakokat fakasztott a sziklából, mint folyamokat zúdította le vizüket. /RÚF/, gondoskodott lelki és fizikai szükségleteikről egyaránt. Pál kijelenti, hogy „e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1Kor 10:4) Krisztus volt az életük Forrása, Ő az, aki örök életet ad. Sziklaszilárdan vezette népét. Számíthatunk rá, mert nem mulasztja el teljesíteni az ígéreteit.  

White idézet: Miután elhagyta Szin pusztáját, Izrael Refidimben táborozott le. Itt nem volt innivaló vize a népnek. Ismét kételkedni kezdtek a mennyei gondviselésben. Vakságukban és balgaságukban ezzel a követeléssel fordultak Mózeshez: „Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk.” Mózes azonban nem veszítette el türelmét, hanem ezt mondta nekik: „Miért versengtek énvelem? Miért kísértitek az Urat?” (2Móz 17:2) Azok azonban haragosan ezt kiáltották Mózesnek: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból? Hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat?” (2Móz 17:3) Amikor Isten bőségesen ellátta őket élelemmel, akkor szégyenkezve emlékeztek vissza hitetlenségükre, zúgolódásukra, és megígérték, hogy a jövőben bízni fognak az Úrban. Ígéretükről azonban hamarosan megfeledkeztek, és hitük első próbatétele alkalmával kudarcot vallottak. Az őket vezető felhőoszlop úgy tűnt nekik, mintha félelmetes titkot rejtegetne. Megkérdőjelezték Mózes személyét és szerepét. Ki ez a Mózes – kérdezgették egymástól –, és mi lehetett a célja azzal, hogy kivezetett bennünket Egyiptomból? Gyanakvás és bizalmatlanság töltötte be a szívüket, és vakmerően azzal vádolták meg Mózest, hogy meg akarta ölni őket és gyermekeiket éhséggel, szomjúság gal és nehézségekkel, mert így gazdagodhat meg legkönnyebben a vagyonukból. Dühük és méltatlankodásuk zűrzavarában már-már ott tartottak, megkövezik. 

 Nehéz helyzetében Mózes az Úrhoz kiáltott: „Mit cselekedjem ezzel a néppel?” (2Móz 17:4) Az Úr utasította, vegye maga mellé Izrael véneit, és fogja a botját, amellyel a csodákat művelte Egyiptomban, induljon el, és menjen a nép előtt. Az Úr pedig ezt mondta neki: „Ímé, én odaállok teelődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép.” (2Móz 17:6) Mózes engedelmeskedett, és a sziklából folyamként ömlött ki a friss víz, mégpedig oly bőségesen, hogy az egész tábort ellátta. Isten ahelyett, hogy azt parancsolta volna Mózesnek: emelje fel a botját, és valami rettenetes csapással sújtson a gonosz zúgolódók közé, mint ahogy Egyiptomban cselekedte, nagy irgalmasságában meg szabadításuk eszközévé tette Mózes botját. – Pátriárkák és próféták, 297-298./old. 

Fürjek és égből hullott manna

 Sajnos a vándorlás történeteiben újból és újból jelentkezik a lázadás motívuma. Jellemző módon a nép elfeledkezett arról, Isten hogyan segítette őket a múltban hatalmas kezével és mindig adott megoldást a problémáikra. Engedték, hogy az éppen felmerülő gondok elvakítsák őket, ezért nem látták a végcélt, sem a megígért csodálatos jövőt. Gyakori ez a probléma Isten mai népe között is

(2Mózes 16:1-36). Azután útnak indultak Élimből. Megérkezett Izráel fiainak egész közössége a Szín-pusztába, amely Élim és a Sínai között van, a második hónap tizenötödik napján, azután, hogy kijöttek Egyiptomból. (2) És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. (3) Mert azt mondták nekik Izráel fiai: Bárcsak meghaltunk volna az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret! Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok? (4) Az Úr azonban így szólt Mózeshez: Majd én hullatok nektek kenyeret az égből. Menjen ki a nép, és szedjen naponként egy napra valót! Ezzel teszem próbára, hogy az én törvényem szerint jár-e, vagy sem. (5) Amikor a hatodik napon elkészítik azt, amit bevisznek, az kétszer annyi lesz, mint amennyit napról napra szednek. (6) Mózes és Áron ekkor azt mondta Izráel fiainak: Ma este megtudjátok, hogy az Úr hozott ki benneteket Egyiptom országából. (7) Reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét, mert meghallotta, hogy zúgolódtok az Úr ellen. Ugyan mik vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtok? (8) Mózes pedig ezt mondta: Ad majd az Úr ennetek este húst, reggel pedig kenyeret jóllakásig, mert meghallotta az Úr a zúgolódásotokat, ahogyan ellene zúgolódtatok. Mert mik vagyunk mi? Nem ellenünk zúgolódtatok, hanem az Úr ellen! (9) Áronnak pedig azt mondta Mózes: Mondd meg Izráel fiai egész közösségének: Járuljatok az Úr elé, mert meg hallotta zúgolódásotokat! (10) Amikor azután Áron Izráel egész közösségéhez beszélt, és a puszta felé fordultak, az Úr dicsősége megjelent a felhőben. (11) Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (12) Meghallottam Izráel fiainak a zúgolódását. Ezért így szólj hozzájuk: Estére húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól, és akkor megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek. (13) Így történt, hogy még azon az estén fürjek szálltak oda, és ellepték a tábort, reggelre pedig harmat borította a földet a tábor körül. (14) Amikor fölszikkadt a lehullott harmat, apró szemcsék borították a pusztát: mintha apró dara lett volna a földön. (15) Amikor meglátták ezt Izráel fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. De Mózes megmondta nekik: Ez az a kenyér, amelyet az Úr adott nektek eledelül. (16) Ezt parancsolja az Úr: Szedjen belőle mindenki annyit, amennyit meg tud enni: fejenként egy ómert, a lélekszámnak megfelelően. Annyi adagot szedjetek, amennyien egy sátorban vagytok! (17) Izráel fiai így is cselekedtek, és szedett ki többet, ki kevesebbet. (18) Amikor azután megmérték ómerrel, nem volt fölöslege annak, aki többet szedett, sem hiánya annak, aki kevesebbet szedett. Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni. (19) Mózes azt mondta nekik: Senki se hagyjon belőle másnapra! (20) De nem hallgattak Mózesre. Voltak, akik hagytak belőle másnapra is, de az megkukacosodott és megbüdösödött. Ezért megharagudott rájuk Mózes. (21) Így mindenki annyit szedett reggelenként, amennyit megtudott enni. De ha már forrón sütött a nap, elolvadt. (22) A hatodik napon történt, hogy kétszer annyi kenyeret szedtek, fejenként két ómerrel. Akkor elment a közösség összes főembere, és jelentették Mózesnek. (23) Ő így szólt hozzájuk: Ez az, amiről az Úr beszélt, hogy a nyugalom ideje lesz holnap, az Úr szent szombatja. Süssétek meg, amit sütni akartok, és főzzétek meg, amit főzni akartok, és tegyétek félre magatoknak mindazt, ami fölösleg, hogy megmaradjon másnapra. (24) Félre is tették másnapra, ahogy Mózes megparancsolta, és nem büdösödött meg, féreg sem volt benne. (25) Akkor ezt mondta Mózes: Ma ezt egyétek, mert ma az Úr szombatja van: ma nem találtok mannát a mezőn. (26) Hat napon át szedhetitek, de a hetedik napon szombat van: akkor nem lesz. (27) Mégis voltak a nép között olyanok, akik a hetedik napon is kimentek szedni, de nem találtak. (28) Ekkor azt mondta az Úr Mózesnek: Meddig akartok még ellenszegülni parancsolataimnak és törvényeimnek? (29) Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját. Ezért ad ő a hatodik napon két napra való kenyeret. Maradjon mindenki otthon, a hetedik napon senki se mozduljon ki a helyéről! (30) Ezért pihent a nép a hetedik napon. (31) Izráel háza mannának nevezte el azt. Olyan fehér volt, mint a koriandermag, íze pedig olyan, mint a mézeskalácsé. (32) Mózes azt mondta: Ezt a parancsot adta az Úr: Egy teljes ómernyit őrizzetek meg belőle a jövendő nemzedékeknek, hogy lássák, milyen kenyérrel tápláltalak benneteket a pusztában, amikor kihoztalak benneteket Egyiptom országából. (33) Áronnak pedig ezt mondta Mózes: Vegyél egy edényt, tégy bele egy teljes ómernyi mannát, és helyezd el megőrzésre az Úr színe előtt a jövendő nemzedékek számára! (34) Oda is helyezte azt Áron megőrzésre a bizonyság ládája elé, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (35) Izráel fiai negyven évig ették a mannát, míg csak lakott földre nem értek. Mannát ettek mindaddig, amíg el nem érték Kánaán földjének a határát. (36) Az ómer pedig az éfának a tizedrésze. /RÚF/  

Fontos megjegyezni, hogy a Bibliában a kísértés gyakran ételhez kapcsolódik. Az Éden kertjében azzal volt kapcsolatos a bukás, hogy ettek a tiltott fáról, a jó és a gonosz tudásának fájáról.

 (1Móz 2:16-17). Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, (17) de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz. /RÚF/; 

(1Móz 3:1-6). A kígyó pedig ravaszabb volt min den vadállatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? (2) Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, (3) csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén áll, mondta Isten: Ne egyetek abból, ne is érintsétek, hogy meg ne haljatok! (4) A kígyó erre így felelt az asszonynak: Dehogy haltok meg! (5) Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz. (6) Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított hát a gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. /RÚF/] 

Pusztai megkísértésekor Sátán először az étellel célozta meg Jézust. (Mt 4:3). Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré! /RÚF/ 

 Ézsau azért veszítette el elsőszülöttségi jogát, mert nem uralkodott az étvágyán. (1Móz 25:29-34). Egyszer Jákób valami főzeléket főzött, amikor Ézsau fáradtan megjött a mezőről. (30) Ézsau azt mondta Jákóbnak: Hadd egyem ebből a vörös ételből, mert fáradt vagyok! Ezért nevezték el őt Edómnak. (31) De Jákób azt felelte: Add nekem érte azonnal az első szülöttségi jogodat! (32) Ézsau ezt mondta: Mindjárt éhen halok; mit számít nekem az az elsőszülöttségi jog? (33) Jákób azt felelte: Akkor esküdj meg nekem azonnal! Ézsau megesküdött neki, és eladta az elsőszülöttségi jogát Jákóbnak. (34) Jákób ekkor adott neki kenyeret és lencsefőzeléket. Ézsau evett, ivott, azután fölkelt, és elment. Ennyire semmibe vette Ézsau az elsőszülöttségi jogot. /RÚF/

Milyen gyakran kötődött Izrael engedetlensége evéshez iváshoz! Nem is csoda, hogy Mózes így intette a későbbi nemzedékeket: „az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal, ami az ÚR szájából származik”. (5Móz 8:3), /ÚRK/ 

A manna mennyei kenyér volt, amivel Isten ellátta az izraelitákat negyven évig tartó pusztai vándorlásuk során. Ezzel az ajándékkal azt tanította meg nekik, hogy Ő a Teremtő és mindenek Fenntartója. A manna természetfeletti biztosításával azt is megmutatta nekik, hogyan ünnepeljék meg a hetedik napot, a szombatot.  

Minden héten négy csoda történt: 

 1) Isten öt napon keresztül adta a manna napi adagját; 

 2) pénteken dupla mennyiséget kaptak;

 3) péntektől szombatig a manna nem romlott meg;

 4) szombaton nem hullott manna. 

Isten folyamatosan bemutatta ezeket a csodákat, hogy a nép megemlékezzen a szombatnapról, ünnepelje jóságát. „Lássátok: az Úr adta nektek a szombatot.” (2Móz 16:29), /ÚRK/  

White idézet: Elindultak Márából, és Élimbe jutottak, ahol „tizenkét forrás vala, és hetven pálmafa”. Ezen a kellemes helyen az izraeliták napokig elidőztek, majd beléptek Szin pusztájába. Egy hónappal Egyiptom elhagyása után először táboroztak a pusztában. Tartalékaik megfogyatkoztak. A sivatagban kevés volt a fű, ezért még a nyájaik is megfogyatkoztak. Úgy tűnt, hogy éhség vár rájuk, és bár a felhőoszlop vezette őket a pusztában, mégis kétely vett erőt a szívükön, és újból zúgolódni kezdtek; sőt, az elöljárók és a vének is az Isten által kinevezett vezetőik ellen fordultak: „Bár meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom föld jén, amikor a húsos fazék mellett ülünk vala, amikor jóllakhatunk vala kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.” Úgy tűnt, hogy az izraeliták szíve gonosz és hitetlen. Nem voltak hajlandók elviselni a pusztai vándorlás nehézségeit. Áthatolhatatlan akadályként tekintettek a nehézségekre. A hitük odalett, és csak a halált látták maguk előtt.  

Valójában nem éheztek. Volt elegendő élelmük a mindennapi szükségleteikre, csakhogy ők a jövő miatt aggódtak. Nem értették, hogyan fogja túlélni ez a nagy sokaság a pusztai utazást, és hitetlenségükben már azt látták, hogy a gyermekeik éhen fognak pusztulni. Isten engedte meg azt, hogy tartalékaik megfogyatkozzanak, és nehézségekbe ütközzenek, hogy szívüket maga, a szabadítójuk felé fordítsa. Készen állt a megsegítésükre. Ha megszorultságukban hozzá fordulnak, akkor állandó szeretetének és gondoskodásának bizonyítékait kínálja fel számukra. Ők azonban nem akartak bízni az Úrban, ha nem mutatja meg nekik hatalmának állandó bizonyítékát.

 Ha igaz hittel rendelkeztek és bíztak volna az Úrban, vidám szívvel tűrték volna el a kellemetlenségeket, akadályokat, sőt, még a szenvedést is, hiszen az Úr csodálatos módon szabadította ki őket a rabszolgaságból. – Signs of the Times, 1880. április 8.

Jézus Krisztus jelképe volt az Izrael fenntartására égből hullott manna, aki Istentől jött, hogy életet adjon a világnak. Jézus azt mondta: „Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá… ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Jn 6:48-51) Isten népének jövendő életére szóló áldás ígéretei között ezt is feljegyezték: „A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából.” (Jel 2:17) – Pátriárkák és próféták, 297./old.  

A márái viz keserű volt

2Móz 15:22-27. Ezután útnak indította Mózes Izráelt a Vörös-tengertől, és Súr pusztája felé vonultak. Már három napja mentek a pusztában, és nem találtak vizet. (23) Megérkeztek Márába, de a márái vizet nem tudták meginni, mert keserű volt. Ezért is nevezték el azt a helyet Márának. (24) Ekkor zúgolódni kezdett a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Mit igyunk? (25) Ő pedig az Úrhoz kiáltott segítségért, és az Úr mutatott neki egy fát. Azt bele dobta a vízbe, és édessé vált a víz. Ott adott az Úr rendelkezést és törvényt a népnek, és ott tette próbára őket. (26) Ezt mondta: Ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az Úrnak szavára, és azt teszed, amit ő helyesnek lát, figyelsz parancsolataira, és megtartod minden rendelkezését, akkor nem bocsátok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam. Mert én, az Úr vagyok a te gyógyítód. (27) Azután elérkeztek Élimbe. Tizenkét forrás volt ott, és hetven pálmafa. Ott ütöttek tábort a víz mellett. /RÚF/

Izrael első hitpróbáját az jelentette, hogy nem volt vizük, ami a forró, száraz sivatagi körülmények között nem meglepő. Háromnapi gyaloglás után az emberek végül találtak vizet, csakhogy az nem volt iható. Márá azt jelenti, hogy „keserű”, és mivel a víz keserű volt, gyorsan elpárolgott Izrael hite az Úr gondviselését illetően. Isten azonban könyörületesen bánt velük, és akkor történt meg az első csoda, amiben szerepe volt egy fadarabnak is. Természetesen nem a fa, hanem az Úr tette a vizet édessé, ihatóvá. A népnek fontos tanulságokat kellett megtanulnia: 1) türelemmel várni az Úr időzítésére, és 2) Isten az emberekkel együtt viszi végbe tetteit.  

Izrael népe azonban annyi mindent természetesnek vett, hamar elfeledkeztek Isten hatalmas csodáiról, amelyeket értük vitt végbe, amelyekről lelkesen énekeltek az Úrnak, dicsőítették Őt: „Kicsoda olyan az istenek közt, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges, mint te, szentségedben, félelemmel dicsérendő és csodatévő?” (2Móz 15:11), /ÚRK/ 

A héberek folyamatosan zúgolódtak, engedetlenek voltak, amiből komoly bonyodalmak, sőt tragédiák is származtak. Kétkedésükkel és makacsságukkal számtalan nehézséget okoztak maguknak. 

Isten azonban még a zúgolódásuk után is megígérte, hogy nem bocsát rájuk egyet sem „azon betegségek közül” (2Móz 15:26), /ÚRK/, amelyek az egyiptomiakat sújtották. Ennek az ígéretnek az volt a feltétele, hogy hűek maradnak hozzá.

 White idézet: A Vörös-tengertől Izrael seregei továbbmentek útjukon a felhőoszlop vezetése alatt. Körülöttük kopár vidék, elhagyatottnak látszó hegyek, terméketlen síkság és a messzire nyúló tenger terült el, melynek partján ellenségük holttestei hevertek. Szabadságuk tudatában mégis örömmel és boldogsággal volt tele a szívük, és elcsitult bennük az elégedetlenség. Utazásuk első három napja alatt azonban sehol nem találtak ivóvizet. Vízkészletük kimerült. Nem volt semmi, amivel égő szomjúságukat olthatták volna, amint fáradtan vonszolták magukat a napégette síkságon. Mózes, aki jól ismerte ezt a vidéket, tudta, amit a többiek nem, hogy Márában, a legközelebbi forráslelő helyen a víz ihatatlan. Nagy aggodalommal figyelte az őket vezető felhőoszlopot. Amikor pedig eljutottak Márába, csüggedő szívvel hallgatta vándorló népe örvendező kiáltását: „Víz! Víz!” – visszhangzott a kiáltás a sorokon végig. Férfiak, nők és gyermekek boldogan tódultak a forráshoz, azután egyszerre gyötrelmes kiáltás tört ki belőlük: a víz keserű volt. – Pátriárkák és próféták, 291./old. 

Egyiptomból való kivonulás után

„Ekkor azt mondta az Úr Mózesnek: Meddig nem akarjátok még megtartani parancsolataimat és törvényeimet? Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját. Ezért ad ő a hatodik napon két napra való élelmet. Maradjon mindenki otthon a hetedik napon, senki se mozduljon ki a helyéről! Ezért pihent a nép a hetedik napon” (2Móz 16:28-30), /HUNB/

Az Egyiptomból való kivonulás után Izrael ismeretlen úton haladt az ígéret földje felé. Megerőltető és hosszú volt a vándorlás, aminek során annyi mindent meg kellett tanulniuk. Az Úr vezette őket és gondoskodott róluk, és igen, segíteni akarta a fejlődésüket, nekik pedig fegyelmet, önuralmat, áldozathozatalt, önzetlenséget és az Úrban való bizalmat kellett tanulniuk, főleg engedelmességet.  

Mózes volt a látható vezetőjük, a népnek őt kellett követnie, ha győzni akartak. Rendkívül fontos volt, hogy együtt maradjanak, közösségként működjenek együtt, segítsék egymást. Még számos akadály és kihívás állt előttük. Lelki fejlődésük nagyrészt azon múlt, hogyan birkóznak meg a nehézségekkel és mit felelnek Mózesnek, amikor a kihívások hatalmassá nőnek.

 White idézet: Sokan elcsodálkoznak Izrael hitetlenségén, zúgolódásán, miközben történetüket szemlélik. Azt állítják, hogy ők nem lettek volna hálátlanok, ám ha hitüket próba éri, még az apró próbákban sem mutatkozna nagyobb hitük és türelmük, mint a hajdani izraeli táknak.

Isten megígérte, hogy az Istenük lesz, ők pedig a népe lesznek, és egy jobb, nagyobb országba vezeti őket; ámde ők képesek lettek volna minden egyes akadály előtt feladni a küzdelmet… Megfeledkeztek az egyiptomi keserű tapasztalatokról. Megfeledkeztek Isten jóságáról és hatalmáról, amit irántuk mutatott, mikor megszabadította őket a rabszolgaságból. Elfelejtették, hogyan menekültek meg gyermekeik a haláltól, mikor az öldöklő angyal lesújtott Egyiptom elsőszülötteire. Elfelejtették, hogyan nyilatkozott meg előttük az isteni hatalom a Vörös-tengernél. Elfelejtették, hogy miközben épségben értek át a túlsó partra, az őket üldöző ellenséges hadakat elnyelte a víz. Ehelyett inkább a hiányokra és a próbákra néztek, és nem így szóltak: „Mindezeket Isten tette értünk, és bár rabszolgák voltunk, Ő nagy nemzetté tesz bennünket.” Csak az út nehézségeit emlegették, és azt kérdezgették, mi kor ér már véget a kimerítő vándorlás. 

Izrael pusztai vándorlásának története tanulságul íratott meg Isten végidőben élő Izraele számára. A feljegyzés leírja, hogyan bánt Ő a pusztában vándorlókkal, megengedve, hogy éhezzenek, szomjazzanak és kifáradjanak, de ugyanakkor nyilvánvalóan megmutatta hatalmát, hogy kész segíteni rajtuk. Történetük figyelmeztetésekkel és tanácsokkal szolgál az Úr minden korszakban élő népe számára. A zsidó nép tapasztalata a megígért Kánaánba való készülődésünk iskolapéldája.  

Isten azt szeretné, hogy ezekben a napokban népe alázatos szívvel és készséges lelkülettel tanuljon a hajdani Izrael megpróbáltatásaiból, hogy felkészülhessen a mennyei Kánaánba való lakásra. – Conflict and Courage, 94./old. 

Mózes és Mirjám dicsőitő éneke

Az egész egyiptomi sereg odaveszett, senki, még a fáraó sem maradt életben. (Zsolt 136:15). De a fáraót és seregét a Vörös-tengerbe szorította, mert örökké tart szeretete. /RÚF/ Döbbenetes vereség volt ez az egyiptomiakra nézve, Isten népének pedig hatalmas diadal. Nem is csoda, hogy a történelmük során a zsidók mindvégig, egészen a mai napig elbeszélik ennek eseményeit.

(2Móz 15:1-21). Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az Úrnak: Éneket mondok az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett. (2) Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom. (3) Az Úr vitéz harcos, „az Úr” az ő neve. (4) Szekereit, hadát a fáraónak tengerbe vetette, válogatott, legjobb harcosai belevesztek a Vörös-tengerbe. (5) Elborította őket a mélység, kőként szálltak a mélybe. (6) Jobbod, Uram, dicső az erőtől, jobbod, Uram, szétzúzza az el lenséget. (7) Nagy fenséggel elsöpröd támadóidat. Ha elszabadul haragod, megemészti őket, mint tarlót a tűz. (8) Haragod szelétől föltornyosultak a vizek, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a mélység a tenger szívében. (9) Üldözöm, megvan! – így szólt az ellenség. – Zsákmányt osztok mindjárt, kitöltöm a bosszúmat rajtuk. Kardomat kirántom ellenük, kezemmel kiirtom őket. (10) Rájuk fújtál szeleddel, s elborította őket a tenger. Mint ólom merültek el a hatalmas vízben. (11) Kicsoda olyan az istenek között, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges szentségében, félelmetes dicső tetteiben, csodákat cselekvő, mint te? (12) Kinyújtottad jobbodat, és elnyelte őket a föld. (13) Hűségesen terelgeted e megváltott népet, erőddel vezeted őt szent hajlékodba. (14) Hallják a népek, s beleremegnek, fájdalomban vonaglanak Filisztea lakói. (15) Megrémülnek majd Edóm fejedelmei, Móáb hatalmasait rettegés fogja el, kétségbeesik Kánaán minden lakosa. (16) Rettentő félelem szakad rájuk, hatalmas karodtól néma kővé válnak, míg átvonul a néped, Uram, míg átvonul ez a nép, amelyet kiváltottál. (17) Beviszed, és elülteted őket örökségednek hegyén, melyet lakó helyednek készítettél, Uram, a szent helyen, Uram, mit kezed tett szilárddá. (18) Az Úr uralkodik örökkön-örökké! (19) Amikor a fáraó lovai a harci kocsikkal és a lovasokkal együtt a tengerbe értek, az Úr visszafordította rájuk a tenger vizét, Izráel fiai azonban szárazon mentek át a tenger közepén. (20) Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nővére dobot vett a kezébe, és a többi asszony is mind kivonult utána dobolva és körtáncot járva. (21) Mirjám így énekelt előttük: Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett! /RÚF/

 Ez az ének az Urat dicséri, aki hatalmas harcos, legyőzte népe ellenségeit. Mózes hosszasan fejtegeti ezt a témát, hangsúlyozva, hogy Isten, az Úr az erőssége, éneke, szabadítója. Nincs hozzá fogható, „Kicsoda olyan felséges, mint te, szentségedben, félelemmel dicsérendő és csodatévő”? (2Móz 15:11), /ÚRK/

Mózes éneke csak Istenről szól, arról, hogy ki Ő és mit tesz. Mózes magasztalja, dicséri és csodálja az Urat népéért végbevitt hatalmas tetteiért. Irántunk való jósága természetes módon ébreszt hálát és tiszteletet. A tartalmas lelki élet előfeltétele, hogy értékeljük szeretetét. Mózes különösen kiemeli Isten állhatatos szeretetét, dicsőíti az Urat, mert megszabadított népét egészen szent lakóhelyükig vezetni fogja. Megjövendöli, hogy Isten megalapítja szentélyét öröksége hegyén (2Móz 15:17), ami Sionra és a jeruzsálemi templomra mutat előre. 

 (Jel 15:2-4)  (2)És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, a kik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, a kiknek kezében valának az Istennek hárfái.(3) És énekelik vala Mózesnek az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya! (4) Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedül vagy szent. Mert eljőnek mind a pogányok és lehajolnak előtted; mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek. /Kar/...versében a megváltottak Mózes és a Bárány énekét éneklik. El tudjuk képzelni, miként hangzik majd a mennyben Isten dicsérete hatalmas, csodálatos tetteiért, azért, mert Ő igaz, igazságosan ítél, igazságosan cselekszik és szent?

Figyeljük meg az ének utolsó sorát: „mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid”. (Jel 15:4), /HUNB/ Erre akkor kerül sor, amikor nyilvánvalóvá lesz Isten minden ítélete – különösen azok, amelyeket az évezredeken át büntetlenül maradt gonoszságok és elnyomás felett hozott meg. A nemzetek megváltottai dicsőíteni fogják az Urat ítéleteiért. 

White idézet: A hajnal világosságában Isten megmutatta Izrael sokaságának mindazt, ami megmaradt hatalmas ellenségük hadaiból – a páncélba öltözött holttesteket a partra vetette a víz. A legrettenetesebb veszélyből egyetlen éjszaka tökéletes szabadulást hozott Izrael számára. A harchoz nem szokott rabszolgák hatalmas, de tehetetlen tömege – az asszonyok és a gyermekek, a szarvasmarhák, előttük a tenger, és mögöttük Egyiptom előrenyomuló, hatalmas hadserege – meglátta a vízen átvezető megnyílt ösvényt, és a remélt diadal pillanatában legyőzött ellenségüket. Egyedül Jahve hozta el számukra a szabadulást, és ezért szívük most hálával és hittel fordult felé. Érzelmüket csak Istent dicsérő énekben tudták kifejezni. Az Úr Lelke megnyugodott Mózesen, és ő a hálaadás diadalmas himnuszára tanította meg népét, amelyet a legkorábbi idők legfenségesebb himnuszaként ismer az emberiség: „Éneklek az Úrnak, mert fenséges Ő, lovat lovasával tengerbe vetett.” – Pátriárkák és próféták, 287-288./old. 

Hittel haladni előre

 (2Móz 14:13-31). De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg benneteket ma az Úr! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. (14) Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg! (15) Akkor ezt mondta Mózesnek az Úr: Miért kiáltasz énhozzám? Szólj Izráel fiaihoz, hogy induljanak! (16) Te pedig emeld föl a botodat, nyújtsd ki a kezedet a tenger fölé, és hasítsd ketté, hogy szárazon menjenek át Izráel fiai a tenger közepén. (17) Én pedig meg keményítem az egyiptomiak szívét, hogy menjenek utánuk. Így mutatom meg dicsőségemet a fáraón és egész haderején, harci kocsijain és lovasain. (18) Majd megtudja Egyiptom, hogy én vagyok az Úr, amikor megmutatom dicsőségemet a fáraón, harci kocsijain és lovasain. (19) Ekkor elindult az Isten angyala, aki Izráel tábora előtt járt, és mögéjük ment. Elindult az előttük levő felhőoszlop is, és mögéjük állt. (20) Odament Egyiptom tábora és Izráel tábora közé, és az a felhő, amely világítani szokott éjjel, sötét maradt, ezért nem közeledtek egymáshoz egész éjszaka. (21) Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel visszafelé hajtotta a tengert, és szárazzá tette a tengerfeneket, úgyhogy a víz kettévált. (22) Izráel fiai szárazon mentek be a tenger közepébe, a víz pedig falként állt mellettük jobbról és balról. (23) Az egyiptomiak üldözőbe vették őket, és a fáraó összes lova, harci kocsija és lovasa bement utánuk a tenger közepébe. (24) A hajnali őrségváltás idején rátekintett az Úr a tűz- és felhőoszlopból az egyiptomiak táborára, és megzavarta az egyiptomiak táborát. (25) Megakasztotta a harci kocsik kerekeit, és nem engedte, hogy azok gyorsan haladjanak. Ekkor azt mondták az egyiptomiak: Meneküljünk Izráel elől, mert az Úr harcol értük Egyiptom ellen! (26) Az Úr pedig ezt mondta Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, hogy a víz visszatérjen az egyiptomiakra, a harci kocsikra és lovasokra! (27) Mózes kinyújtotta a kezét a tenger fölé, és a tenger visszatért reggelre a medrébe egyenest a menekülő egyiptomiakra. Így hajtotta bele az Úr az egyiptomiakat a tenger közepébe. (28) Visszatért a víz, és elborította a harci kocsikat és lovasokat, a fáraó egész haderejét, amely utánuk ment a tengerbe. Egy sem maradt meg közülük. (29) Izráel fiai viszont szárazon mentek át a tenger közepén, a víz pedig falként állt mellettük jobbról és balról. (30) Így szabadította meg az Úr azon a napon Izráelt Egyiptom kezéből. És látta Izráel az egyiptomiakat holtan a tenger partján. (31) Amikor látta Izráel, hogy milyen erős kézzel bánt el az Úr Egyiptommal, félni kezdte (Hittek az Úrban) a nép az Urat. Hitt az Úrnak és szolgájának, Mózesnek. /RÚF/

Mózes teljes szívéből bízott Istenben és Isten Szavában, ezért bátorította a népet. Négy fontos pontot említett azzal kapcsolatban, hogy mit tegyenek nehéz helyzetekben:  

1. „Ne féljetek!” (2Móz 14:13) Először is arra szólította őket, hogy bízzanak az Úrban, mert csak így lehet a félelmet legyőzni. Ézsaiás is erre az igazságra emlékeztet, amikor kijelenti, hogy a hívők Isten kezében vannak, és Ő fellép az érdekükben, ha elfogadják Istenüknek és Uruknak: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened… Mivel én vagyok Urad, Istened, aki jobbkezedet fogom, és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek”! (Ézs 41:10, 13) 

 2. „Álljatok helyt”! (2Móz 14:13), /ÚRK/ A „helytállás”, „megállás” nemcsak azt jelenti, hogy abbahagyják a zúgolódást és várják, amíg valami nagy dolog történik, hanem bíznak Istenben és türelmesen várnak, amíg Ő hatalmas módon közbelép értük, mert mindenképpen cselekedni fog.

3. „És meglátjátok az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek!” (2Móz 14:13), /ÚRK/ A hitünk erősödéséhez fontos elismerni Isten vezetését és segítségét, és legyünk hálásak a támogatásáért, amit megígért! A „látás” azt jelenti, hogy az ember kinyitja a szemét (ugyanis a hitetlenség vak). Csakis Isten adhat győzelmet, biztonságot és szabadulást. Isten mindig mellettünk áll, törődik velünk és megadja, amire az adott időben szükség van.

 4. „Az Úr harcol értetek!” (2Móz 14:14), /ÚRK/ Ez jelzi, hogy mit fog tenni Isten: személyesen küzd a népéért. Erre a Golgota a legfőbb bizonyíték, mert a kereszten Krisztus vereséget mért Sátánra, hogy örök életet adhasson nekünk. Jn 5:24. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. /RÚF/; (Zsid 2:14). Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt /RÚF/; (Jel 12:10-11). Hallottam, hogy egy hatalmas hang megszólal a mennyben: Most jött el az üdvösség, Istenünk ereje és királyi uralma, és az ő Krisztusának hatalma, mert levettetett testvéreink vádlója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolta őket. (11) Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével azok, akik nem kímélték életüket mindhalálig. /RÚF/] Később még az egyiptomiak is elismerték, hogy az Úr harcolt az izraelitákért. (2Móz 14:25)Megakasztotta a harci kocsik kerekeit, és nem engedte, hogy azok gyorsan haladjanak. Ekkor azt mondták az egyiptomiak: Meneküljünk Izráel elől, mert az Úr harcol értük Egyiptom ellen! /RÚF/

Világos volt Isten parancsa, amit Mózesnek adott: induljanak el. Az Úr lépésről lépésre fejtette ki akciótervét: 1) Isten Angyala és a felhőoszlop elindult Izrael tábora előtt, majd mögéjük került, védelmezve őket az egyiptomi seregtől; 2) Mózesnek ki kellett nyújtania a kezét a tengerre hittel; 3) az Úr kettéválasztotta a tengert, majd erős széllel felszárította a vizet; 4) így az izraeliták biztonságban, szárazon átértek a túlsó partra. Az egyiptomiak vakon követték, üldözték őket, mert nem mérték fel, hogy Isten hatalmas dolgokat tett népéért, vagy is nem látták ezt be, amíg túl késő nem lett, ahogy erről a szavaik is árulkodtak (2Móz 14:25) versében.

White idézet: „És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert, és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izrael fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobb kezük és bal kezük felől.” (2Móz 14:21-22) 

„Menjetek előre!” – parancsolta Mózes, és parancsát sorra megismételték az elöljárók. Izrael népe engedelmesen lépett a csoda folytán számukra előkészített különösen furcsa útra. Isten tűzoszlopa ragyogott a tenger fallá merevedett, tajtékzó hullámai fölött. 

A felhőoszlop lassan megmozdult. Az egyiptomi őrszemek rájöttek, hogy az izraeliták elindultak, így hát elhangzott a parancs, és máris menetelni kezdett a hatalmas sereg. Bár hallották a héberek táborának megmozdulását, mégsem láthatták őket, mivel az izraelitákat megvilágító felhő hatalmas falként tornyosult előttük. A hang után tájékozódva indultak el azon az úton, amit Isten készített elő csodája révén népe számára. Egész éjszaka követték Izraelt, de nehéz szekereik miatt csak lassan haladhattak. Mégis kitartóan követték a zsidókat, várva a felhő felszállását, s hogy így rávethessék magukat a szökevényekre.  

Az éjszaka árnyai végül elmúltak, felderengett a hajnal, és az üldöző sereg már-már utolérte a menekülő zsidókat… Ekkor a titokzatos felhő tűzoszloppá változott a megdöbbent egyiptomiak szeme láttára. Mennydörgések visszhangzottak, és villámok cikáztak. „A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyilaid széjjelfutkostanak. Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.” (Zsolt 77:18-19) 

Az egyiptomiakat zavar és rémület szállta meg. Az elemek haragos tombolása közben, amelyben a haragvó Isten hangját hallották meg, igyekeztek kimenekülni az elhagyott partra. Mózes azonban ismét kinyújtotta a botját, és a feltornyosult vizek zúgva, tajtékozva és prédára sóvárogva csapódtak össze az egyiptomi hadsereg fölött, és elnyelték őket a tenger fekete mélységei.

A hajnal világosságában Isten megmutatta Izrael sokaságának mindazt, ami megmaradt hatalmas ellenségük hadaiból – a páncélba öltözött holttesteket partra vetette a víz. A legrettenetesebb veszélyből egyetlen éjszaka tökéletes szabadulást hozott Izrael számára… Csak Jehova hozta ezt a szabadulást, ezért a szívük hálával és hittel fordult Isten felé, és érzéseiket dicsőítő énekekben fejezték ki. – Christ Triumphant, 103./old.