Pál és Kolossé

Nincs arra utaló feljegyzés, hogy Pál valaha járt volna Kolosséban, ami szintén sokat elárul evangelizációs stratégiájának eredményességéről. Először is, a városból származó Epafrász révén jutott el oda az evangélium.  

 (Kol 4:12). Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami Isten akarata. /RÚF/

(Kol 1:7). Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól, aki Krisztus hű szolgája értetek. /RÚF/) 

Mit tudhatunk az ő megtéréséről? Valószínűleg az 1. század 50- es éveinek közepén történt, amikor Pál a közeli Efezusban tartózkodott, és „mindazok, akik Ázsiában laktak… meghallották az Úr igéjét”. (ApCsel 19:10), ÚRK; 

ApCsel 20:31. Vigyázzatok azért, és emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat. /RÚF/ 

A jelenések könyve szintén tanúsítja, hogy milyen széles körben terjedt az evangélium ezen a vidéken.

 (Jel 1:4). János, az Ázsiában levő hét gyülekezetnek: Kegyelem nektek és békesség attól, aki van, és aki volt, és aki eljövendő, és a hét lélektől, akik trónja előtt vannak, /RÚF/

A siker legvalószínűbb magyarázata az lehet, hogy azok által jutott el még Kolosséba is, akik megtértek, amikor először meghallották az evangéliumot Páltól Efezusban, Kis-Ázsia legfontosabb városában, ami kikötőváros volt. Epafrász hallgatta Pál igehirdetését Efezusban, majd ő is a munkatársa lett, aztán elvitte az evangéliumot a maga városába, Kolosséba. A Laodiceától mintegy 15 km-re délkeletre fekvő Kolosséban csak most végeznek régészeti feltárásokat, így erről a városról kevesebbet tudunk, mint a térség jelentősebb településeiről. Az azonban biztos, hogy számottevő volt az ottani zsidó közösség, „Frígia körzetében a zsidók lélekszáma tízezerre volt tehető” (Arthur G. Patzia: New International Biblical Commentary: Ephesians, Colossians, Philemon. Peabody, MA, 1990, Hendrickson Publishers Inc., 10. köt. 3./old.). 

A Kolosséban vert pénzérmék arról tanúskodnak, hogy számos istenséget imádtak az ott élők – hasonlóan más római városok lakóihoz. A pogány szokások és erős kulturális hatások nyilván hatalmas kihívások elé állították a keresztényeket, nemcsak a városi evangelizáció tekintetében, hanem tiszta, evangéliumi hitük megőrzésében is. Kolossé másik prominens keresztény lakója Filemon volt, aki nagyjából Epafrásszal egy időben térhetett meg.

(Filem 1:15-16). Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, (16) most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. /RÚF/

(Kol 4:9). Vele megy Onészimosz is, a hű és szeretett testvér, aki közületek való. Ők tehát mindent tudatnak veletek, ami itt történik. /RÚF/

 A római törvények értelmében Pálnak vissza kellett küldenie Onézimoszt Filemonhoz, ám az apostol Filemon szívére és keresztényi lelkiismeretére apellálva arra ösztönözte, hogy ne rabszolgájaként bánjon Onézimosszal, hanem mint hittestvérével. 

(Filem 1:16)most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. /RÚF/

White idézet: A kolosséi hívők, kiket a pogányság szokásai és befolyása vett körül, abban a veszélyben forogtak, hogy elszakadnak az egyszerű evangéliumtól. Pál tehát ettől óvta őket, amennyiben Krisztusra, mint egyedül megbízható Vezetőjükre irányította tekintetüket. „Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne.”

 Krisztus előre megmondotta, hogy hitetők lépnek fel, kiknek befolyása által „a gonoszság megsokasodik” és „a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24:12). Ezek felől intette a tanítványokat, mert innen nagyobb veszélyek fenyegetik a gyülekezetet, mint üldöző ellenségeik részéről. Pál ismételten óva intette a hívőket ezektől az álnok tanítóktól. Elsősorban ettől a veszélytől óvakodjanak; mert amennyiben befogadják ezeket a hamis tanítókat, a tévelygésnek nyitják meg a kaput. Az ellenségnek lehetővé teszik, hogy az újonnan megtérteknek a lelki ítélőképességét elhomályosítsa és bizalmukat megrendítse.

 Krisztus a zsinórmérték, akihez szabva kell megvizsgálni az előadott tanokat. Mindazt, ami tanaival nem egyezik, utasítsák vissza.

 Isten Igéjének intelmei, a keresztény gyülekezetet minden oldalról fenyegető veszélyekre nézve ma is érvényesek. Miként az apostolok idejében igyekeztek emberek a Szentírásba vetett hitet hagyományok és bölcseletek által aláásni, úgy igyekszik az igazság örök ellensége ma is az érzékeknek hízelgő „magasabb kritika” irányzatával, a fejlődéselmélettel, spiritizmussal, teozófiával és panteizmussal a lelkeket tiltott útra csábítani. Sokak szemében a Biblia: olaj nélküli lámpa, mert bölcseleteikkel gondolataikat helytelen irányba terelték.

 A spiritizmus vagy spiritualizmus arra tanít tömegeket, hogy a vágy a legfőbb törvény; a féktelenség: szabadság; az ember csupán önmagának tartozik felelősséggel… Legnagyobb szükségletünk: erő – a magasabb rendű, tisztább és nemesebb életre. – Krisztusi élet, 344./old., november 26.

 A Kolossébeliekhez intézett levél tele van kiválóan értékes tanításokkal mindazok számára, akik Krisztus szolgálatában állnak; olyan tanokkal, amelyek kidomborítják az állhatatos célratörést, magasztos célkitűzést azok életében, akik helyesen képviselik az Üdvözítőt. Ha a hívő lemond mindenről, ami akadályozhatná haladásában a keskeny úton, vagy amivel visszatarthatna másokat erről az útról, akkor mindennapi életében irgalmasság, alázat, szelídség, türelem és Krisztus szeretete nyilvánul meg...

 A kereszténynek semmitől sem szabad visszariadnia azon igyekezetében, hogy elérje az Isten által előírt eszményt. Krisztus kegyelme és ereje által az erkölcsi és lelki tökéletesség ígérete szól mindenkihez. Jézus az erő forrása; az élet kútfeje. Elvezet Igéjéhez; a bűntől beteg lélek gyógyítására az élet fájáról nyújt leveleket. Odavezet Isten trónjához, és olyan imát helyez ajkunkra, amely által szoros összeköttetésbe jutunk vele. Érettünk megmozgatja a menny minden hatalmát. Minden léptünkkel érintkezésbe jutunk kiapadhatatlan erejével. – Lift Him Up, 264./old.

Pál Filippiben

  Pál második misszióútja idején, nem sokkal azután, hogy Timóteus csatlakozott a csoporthoz, a Szentlélek nem engedte őket tovább utazni KisÁzsiában. 

(ApCsel 16:6). Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessk az igét Ázsiában. /RÚF/

Egy éjjeli látomásban az apostol egy férfit látott, aki hívta:

  „Jöjj át Macedóniába, és segíts nekünk”. (ApCsel 16:9), /ÚRK/ 

Ezért rögvest elindultak a Macedóniához legközelebb eső tengeri kikötő felé. Troászban hajóra szálltak, majd az Égei-tengeren át eljutottak Európába, Neápoliszba, de nem ott hirdették az evangéliumot, hanem Filippi felé indultak. A többes szám (ApCsel 16:11). Elhajóztunk tehát Tróászból; egyenesen Szamotrakéba mentünk, másnap Neapoliszba, /RÚF/) vonatkozik itt Pálra, Szilászra, Timóteusra és Lukácsra, aki Troászban csatlakozott hozzájuk. Az evangelizáció tekintetében Pál mindig stratégiailag gondolkodott. Filippi volt „Macedónia e részének első városa” (ApCsel 16:12), /ÚRK/, valójában a Római Birodalom egyik büszkesége, elnyerte az Ius Italicum címet, a lehető legnagyobb kitüntetést, amit egy város megkaphatott. Lakói olyan kiváltságokkal bírtak, mint az Itáliában élők, nem kellett például földadót vagy fejpénzt fizetniük, és aki a városban született, automatikusan római polgárjogot nyert. A város a Via Egnatia, a Rómát Kelettel összekötő fő, szárazföldi útvonal jelentős állomása volt. Az ottani erős keresztény jelenlét révén sok más, közeli városba eljuthatott az evangélium, így Amfipoliszba, Apollóniába, Thesszalonikába és Béreába is.

 (ApCsel 17:1, 10). Miután áthaladtak Amfipoliszon és Apollónián, Thesszalonikába értek, ahol zsinagógájuk volt a zsidóknak. (10) A testvérek pedig még aznap éjjel elküldték Pált Szilásszal együtt Béreába. Amikor megérkeztek, bementek a zsidók zsinagógájába. /RÚF/

Érdekes, hogy az 1. században Filippi hivatalos nyelve a latin volt, ezt bizonyítja a latin feliratok túlnyomó többsége.

  (Fil 4:15). Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Makedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget, csak ti egyedül, /RÚF/ versében Pál is latinos hangzású néven szólítja őket: Philippészioi, amivel nyilván különleges római státuszukat ismerte el. Viszont a piacon és a környező városokban görögül beszéltek, és ezen a nyelven terjedt az evangélium is. Lukács leírja, hogyan csatlakozott Pál és csapata a folyóparton imádkozókhoz, ahol megtért Lídia a háza népével. 

(ApCsel 16:13-15). Szombaton kimentünk a városkapun kívülre, egy folyó mellé, ahol tudomásunk szerint imádkozni szoktak. Leültünk, és szóltunk az egybegyűlt asszonyokhoz. (14) Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatirából való bíborárus, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond. (15) Amikor pedig háza népével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, és szálljatok meg a házamban! És kérlelt bennünket. /RÚF/

 Lídia üzletasszony volt (bíborárus), bizonyára ő lehetett Pál egyik fő anyagi támogatója Filippiben végzett szolgálata során. Pálnak és Szilásznak az ottani börtönben töltött ideje egy másik család, a börtönőr és háza népének megtéréséhez vezetett.

 A Szentlélek tudta, hogy Filippi ideális pillére lesz az evangélium európai terjedésének, még ha lesznek is üldözések. Az üldöztetés borzalmas, azonban bizonyos körülmények között ennek révén az evangélium eljuthat olyan emberekhez, akik máskülönben nem ismerhetnék meg.

 (ApCsel 9:16). Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért. /RÚF/

 White idézet: Pál – az emberiség legnagyobb tanítója – elfogadta Istentől a legalantasabb és legmagasztosabb feladatokat is. Elismerte, hogy a fizikai munka éppolyan fontos, mint a szellemi, tehát kétkezi munkával biztosította megélhetését. Sátorkészítőként dolgozott, miközben naponként prédikálta az evangéliumot a civilizált világ főbb központjaiban. „Sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak.” (ApCsel 20:34)

 Habár kimagasló intellektuális képességekkel rendelkezett, Pál élete egy ennél is ritkább bölcsességről tett bizonyságot. Tanításaiban és életével a legmélyebb jelentőségű elveket tárta fel, olyanokat, amelyekről korának lángelméi mit sem tudtak. A legnagyobb bölcsesség volt az övé, ami éleslátást és együtt érző szívet kölcsönöz befogadójának, ami összeköti az embert felebarátjával, és képessé teszi arra, hogy erősítse a másikban jobbik énjét, továbbá nemesebb életre ösztönözze…

 Figyeljük meg, ahogy Filippiben, a börtönben, ahol – bár meggyötört teste bizonyára ellenkezik – mégis szívből zeng hálát az Úrnak az éjszaka közepén. Miután pedig a földrengés megnyitja a börtönajtókat, újra hallatszik hangja, amint így nyugtatja a pogány őrt: „Semmi kárt ne tégy magadban; mert mindnyájan itt vagyunk!” (ApCsel 16:28) Mindenki a helyén van, mert egy rabtársuk lénye annyira magával ragadja őket. A börtönőrt pedig meggyőzi Pál hite, érdeklődik az üdvösség módjáról, majd egész háza népével együtt csatlakozik Krisztus tanítványainak üldözött csoportjához…

 Így telt az élete, saját szavaival szólva: „Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyóvizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt; fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben.” (2Kor 11:26-27)

 „Ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük; Ha gyaláztatunk, könyörgünk”; „mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók.” (1Kor 4:12-13; 2Kor 6:10)

 A szolgálatban találta meg örömét, és fáradságos élete végén, amint visszatekintett harcaira és győzelmeire, el tudta mondani: „Ama nemes harcot megharcoltam” (2Tim 4:7). – Nevelés, 66-68./old.

Pál láncok között

Macedóniai tartózkodása idejéből Pál több fogságról is említést tesz. 

(2Kor 6:5) verésekben, bebörtönzésben, nyugtalan időkben, fáradozásban, átvirrasztott éjszakákban, böjtölésben, 

(2Kor 7:5). Mert amikor megérkeztünk Makedóniába, semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem ki voltunk téve mindenféle zaklatásnak: kívül harcok, belül félelmek. /RÚF/; 

(2Kor 11:23). Krisztus szolgái? Esztelenül szólok: én még inkább, hiszen többet fáradoztam, többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. /RÚF/ Filippiben történt az első ilyen eset, amiről feljegyzés szól. 

(ApCsel 16:16-24). Történt pedig egyszer, hogy amikor az imádkozás helyére mentünk, egy szolgálóleány jött velünk szembe, akiben jövendőmondó lélek volt, és jóslásával nagy hasznot hajtott gazdáinak. (17) Követte Pált és minket, és így kiáltozott: Ezek az emberek a magasságos Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek! (18) Ezt több napon át művelte. Mivel Pált bosszantotta ez, megfordult, és ezt mondta a léleknek: Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle! És az még abban az órában kiment belőle. (19) Amikor pedig látták a gazdái, hogy odalett az, amiből hasznot reméltek, megragadva Pált és Szilászt, a hatóság elé, a főtérre hurcolták őket. (20) Azután az elöljárók elé vezették őket, és ezt mondták: Ezek az emberek felforgatják a városunkat. (21) Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk. (22) Velük együtt a sokaság is rájuk támadt, az elöljárók pedig letépették ruhájukat, és megbotoztatták őket. (23) Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket. (24) Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta. /RÚF/] Később rövid időre bebörtönözték Jeruzsálemben is, mielőtt átszállították a cezáreai börtönbe

 Pál másutt is említi „fogságát” (Filem 10, 13). Rómában ugyan háziőrizetben volt, de hozzáláncolták egy római katonához. A 2. század első felében így láncolták meg Ignatiust is, aki leírta, hogy a katonák olyanok voltak, mint „a vadállatok… minél jobban bántak velük, annál kegyetlenebbé váltak”. (Michael W. Holmes, szerk. The Apostolic Fathers. Grand Rapids, MI, 2007, Baker Academic, 231./old.)

(2Kor 4:7-12). Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: (8) Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; (9) üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; (10) Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. (11) Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.(12) Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. /RÚF/

 Bármilyen nehézzé is vált az élet, Pál képes volt a dolgok szebb oldalára figyelni, és ez adott neki bátorságot ahhoz, hogy stresszes helyzetekben is erős maradjon. Bármivel támadta Sátán, az apostol tudta, hogy Isten nem feledkezett el róla

(2Kor 6:3-7). Senkinek semmiféle megütközést nem okozunk, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat, (4) hanem úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, (5) verésekben, bebörtönzésben, nyugtalan időkben, fáradozásban, átvirrasztott éjszakákban, böjtölésben, (6) tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben, (7) az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel, /RÚF/

 Gyakran megkísért bennünket, hogy a körülményeinkre, a gyengeségeinkre, a múltbeli kudarcainkra nézzünk, amelyektől egészen elcsüggedünk. Azonban éppen ilyenkor kell felidézni magunkban, milyen csodálatosan gondoskodott rólunk az Úr az ellenséggel való küzdelmeinkben! Az egyik legfontosabb ajándék a Biblia, „az igazság igéje” (2Kor 6:7), /RÚF/, ami által tanulhatunk mások hibáiból és sikereiből. „A Lélek az, aki eredményessé teszi mindazt, amit a világ Megváltója vitt véghez. A Lélek az, aki megtisztítja szívünket. A Lélek által a hívő ember részese lesz az isteni természetnek. Krisztus isteni hatalomként, erőként adta nekünk Lelkét, hogy segítségével győzzük le a gonoszra való minden örökölt vagy szerzett hajlamunkat, és hogy az Ő egyházába bevésődjék Krisztus jelleme”. (Ellen G. White: Jézus élete.  578./old.)

 White idézet: Az eluralkodó gonoszság ellenére számos szent ember, az Istennel való közösség által megjobbultan és nemesülten úgy élt, mintha a menny társaságában lenne. Nagy koponyák, csodálatos képességekkel megáldott emberek voltak. Nagy és szent küldetésük volt, hogy igaz jellemet alakítsanak ki; hogy a kegyesség leckéit tanítsák nemcsak kortársaik, de a későbbi nemzedékek számára is. A Szentírás csak néhány kiemelkedő személyiséget említ, de a korszakokon át végig voltak Istennek tanúi, őszinte imádói.

 Azok, akik bíznak Isten Igéjében – habár önmagukban teljesen gyámoltalanok voltak –, gyakran az egész világ hatalmának ellenálltak. A tiszta szívű, szent életű Énok szilárdan hitte, hogy az igazság egy romlott, csúfolódó nemzetség közepette is győzedelmeskedik. Izrael gyermekei a Vörös-tengernél hittel rendelkeztek a föld leghatalmasabb nemzetének legnagyobb seregével szemben. Dávid, a pásztorfiú bízott Isten ígéretében, hogy trónra jut Saullal, a törvényes uralkodóval szemben, ezért szilárdan alávetette magát Isten akaratának. Sidrák, Misák és Abednégó megőrizték hitüket a tűzben, és a trónon ülő Nabukodonozorral szemben is; Dániel pedig az oroszlánok között és az ország magas tisztségeit betöltő emberek előtt. Jézus hittel győzött a kereszten, amikor a zsidó papok és főemberek még a római kormányzót is rákényszerítették akaratuk végrehajtására. Pál megőrizte hitét láncra verve, amikor gonosztevőként vitette őt halálba Néró, a világbirodalom zsarnoka.

 Ilyen példákat nemcsak a Bibliában találunk. Bőven találunk hasonlókat az emberiség történelmének feljegyzéseiben. A valdensek, a hugenották, Wiclif, Husz, Jeromos, Luther, Tyndale, Knox, Zinzendorf és Wesley másokkal együtt tanúskodtak Isten Igéjének hatalmáról a gonosz által támogatott emberi hatalommal és bölcsességgel szemben. Ezek a férfiak voltak az igazi földi nemesek. Ők Isten királyi családfája. Mai ifjúságunk azt a felhívást kapja, hogy foglalják el helyüket ebben a családban! – ConFlict and Courage, 9./old.

 Gondoljunk csak Pál tapasztalatára. Amikor úgy tűnt, hogy a legnagyobb szükség lenne az apostol tevékenységére a megpróbált gyülekezetek erősítésében, korlátozták a szabadságát. De éppen ez volt az a pillanat, hogy az Úr munkálkodjon és értékes győzelmeket arasson.

 Amikor úgy látszott, hogy Pál csak nagyon keveset tehetett, az igazság akkor jutott be a királyi palotába. Ezeket az embereket nem Pál kitűnő prédikációi, hanem a rabláncai indították meg. Bebörtönzésével diadalra vitte Krisztus ügyét. Türelme és alázata, amellyel alárendelte magát a hosszú és igazságtalan fogságnak, arra késztették ezeket az embereket, hogy kiértékeljék jellemét. Szeretett testvéreinek küldött utolsó üzenetében Pál továbbítja a császár házából való szentek üdvözletét a többi gyülekezetek szentjeinek. – Krisztusi élet, 358./old., december 10.

Pál, Jézus Krisztus foglya

 Filippi és Kolossé levelei börtönlevelek, amelyeket Pál fogságból írt (mint az Efezusi levelet és a Filemonnak szólót is). A legtöbb kommentátor egyetért abban, hogy valószínűleg Pál római fogsága alatt születtek, Kr. u. 60-62 között.

  (ApCsel 28:16). Amikor megérkeztünk Rómába, Pálnak megengedték, hogy külön lakjék az őt őrző katonával. /RÚF/

Ef 3:1. Ezért vagyok én, Pál Krisztus Jézus foglya értetek, a pogányokért. /RÚF/

(Filemon 1:1-25). Pál, Krisztus Jézus foglya és Timóteus, a testvér Filemonnak, szeretett testvérünknek és munkatársunknak, (2) Appiának, a mi testvérünknek, Arkhipposznak, a mi bajtársunknak és a házadban levő gyülekezetnek: (3) Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. (4) Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban, (5) mert hallottam az Úr Jézusba vetett hitedről és a szentek iránt tanúsított szeretetedről, (6) és imádkozom azért, hogy a hitünkben való közösséged eljuttasson téged mindannak a jónak a megismerésére, amely Krisztusért van bennünk. (7) Szeretetedben sok örömünk és vigasztalásunk volt, mert a szentek szíve felüdült általad, testvérem. (8) Krisztusban tehát egészen nyíltan megparancsolhatnám neked azt, ami kötelességed volna, (9) a szeretet miatt azonban inkább csak kérlek, mert ilyen vagyok én, az öreg Pál, most még fogoly is Krisztusért. (10) Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onészimoszért, (11) aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. (12) Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, (13) pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. (14) Beleegyezésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen. (15) Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, (16) most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. (17) Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem! (18) Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel! (19) Én, Pál, saját kezemmel írom ezt: Megadom neked! Azt nem akarom mondani, hogy önmagaddal is tartozol nekem. (20) Bizony, testvérem, bárcsak hasznodat vehetném az Úrban! Nyugtasd meg az én szívemet Krisztusban! (21) Engedelmességedben bízva írok neked, mert tudom, hogy többet is megteszel annál, amit mondok. (22) Egyúttal készíts szállást is nekem, mert remélem, hogy imádságotokért ajándékul kaptok engem. (23) Köszönt téged Epafrász, fogolytársam Krisztus Jézusban, (24) Márk, Arisztarkhosz, Démász és Lukács, az én munkatársaim. (25) Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel! /RÚF/

 Jézus Krisztus szolgálatára szentelte az életét Pál, és arra is készen állt, ha tevékenysége miatt börtönbe kell mennie: „amelyért követségben járok láncok között” (Ef 6:20), /ÚRK/. Misszióutakra indult, gyülekezeteket alapított, képezte az Úr munkásait. Talán felvetődött benne a kérdés: „Miért vagyok itt, amikor láncok nélkül sokkal többet tehetnék?” Később is bebörtönözték, amikor a második levelét írta Timóteusnak, ami egy pásztori levél. Tehát az Újszövetség legalább öt könyvét fogságból írta.

 A börtönben született levelek egyikében sem említette meg az apostol pontosan, hol volt fogságban. Néhányan Efezusra, mások Cezáreára gondolnak. Biblia bizonyíték nincs rá, hogy valaha is fogva tartották volna Efezusban. Cezárea valószínűbbnek tűnhet, bár abban a városban nem fenyegette közvetlen veszély az életét, azonban a Filippi levél megírása idején valóban volt ilyen veszély.

 (Fil 1:20). Ezért szívemből várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. /RÚF/; 

(Fil 2:17). Sőt ha italáldozatul kiöntetem is a hitetekért bemutatott áldozatban és szolgálatban, örülök, és együtt örülök mindnyájatokkal; /RÚF/

 A levél más támpontokat is ad arra nézve, hogy Pál hol raboskodott akkor. Először is: a pretórium jelentheti a tartomány kormányzójának hivatali székhelyét – Jeruzsálemben az az épület volt, ahol Pilátus kihallgatta Jézust 

(Mt 27:27). Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és az egész őrség köré gyűlt. /RÚF/; 

(Jn 18:33). Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? /RÚF/, 

Cezáreában pedig a palota, ahol Pált tartották fogva. (ApCsel 23:35). így szólt: Akkor foglak kihallgatni, ha vádlóid is megérkeztek. És megparancsolta, hogy Heródes palotájában őrizzék. /RÚF/) 

Az apostol nyilván nem egy helyre, hanem emberekre utal a kifejezéssel: „a testőrség egész házában” (Fil 1:13) megismerték az evangéliumot. Rómában elit katonák teljesítettek szolgálatot, a számuk a tizennégyezret is elérhette, ők védték a császárt és őrizték a foglyokat.

 Másodszor pedig: Pál tolmácsolja „a császár udvarából való” (Fil 4:22) hívők üdvözletét. Ez arra enged következtetni, hogy Rómában raboskodott és kapcsolatban állt a császári palotában szolgálatot teljesítőkkel.

 White idézet: Nem Istenen múlik, hogy kegyelmének gazdagsága nem árad a Föld lakóira. Ha mindenki meg akarná kapni ezeket az ajándékokat, mindenki beteljesedne Szentlélekkel.

 Minden embernek kiváltsága, hogy élő csatornaként továbbítsa a világnak Isten kegyelmének kincseit, Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát. Krisztus mindennél jobban vágyik olyan eszközökre, akik megismertetik a világgal Lelkét és jellemét. A világnak pedig mindennél nagyobb szüksége van arra, hogy az emberek bemutassák a Megváltó szeretetét. Az egész menny olyan eszközökre vár, akik által az emberek örömét és áldását szolgáló szent olajat áraszthatja a Földre.

 „De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az Ő nagy szerelméből, amellyel minket szeretett, minket, akik meghaltak voltunk a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal (kegyelemből tartattatok meg!). És együtt feltámasztott, és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban; hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban.” (Ef 2:4-7)

 Ezek az idős Pál, „Jézus Krisztus foglyának” szavai, amelyekkel római börtönéből írva igyekezett testvérei tudomására hozni azt, aminek kifejezésére alkalmatlannak találta a nyelvet. „Krisztus felfoghatatlan gazdagságáról” írt, a kegyelem kincsesházáról, amelyet Isten túláradó bőséggel kínál fel az emberek bukott fiainak.

 Mialatt lelketek sóvárogva vágyakozik Istenhez, mindig többet és többet ragadtok meg kegyelmének felmérhetetlen kincseiből. És miközben elmélkedtek ezen kincsek felett, tulajdonaitokká válnak; kinyilatkoztatjátok a Megváltó áldozatának érdemeit, szentségének védő oltalmát, bölcsességének és erejének teljességét. „Szeplő és hiba nélkül” állít benneteket az Atya elé (2Pt 3:14). – Isten csodálatos kegyelme, 187./old., június 28.

 Így, noha látszólag minden lehetősége a tevékeny közreműködésre teljesen megszűnt, Pál befolyása sokkal hatékonyabbá vált, mintha szabadon látogathatta volna a gyülekezeteket, úgy, mint az előző években. Mint az Úr foglyát, a testvérek sokkal jobban szerették; szavai, amelyeket, mint a Krisztus ügyéért megláncolt szenvedő intézett hozzájuk, sokkal több figyelmet és tiszteletet ébresztettek, mint amikor személyesen közöttük időzött. Csak most, hogy elszakították tőlük, ismerték fel a hívők érettük viselt szenvedéseit, aggodalmait. Ez ideig többnyire kivonták magukat minden felelősség és teherhordozás alól azzal, hogy nincs olyan bölcsességük, tapintatuk és elpusztíthatatlan tetterejük. Ellenben most, hogy tudatlanságukban meg kellett tanulniuk azokat a tanításokat, amelyeket egyébként mellőztek, sokkal többre becsülték intéseit, tanításait és utasításait, mint annak előtte személyes munkáját. Amint tehát hírét vették bátorságának és hitének, amelyet hosszú fogsága alatt tanúsított, ez nagyobb hűségre és fokozott buzgóságra késztette őket Krisztus ügyéért. – Az apostolok története, 454./old.

Üldözött, de nem elhagyott

„Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4:4)

 Egy hamis vádak alapján bebörtönzött adventista lelkész közel két évet töltött elzárva. Először nyomasztotta a helyzet, de idővel rájött, hogy a börtön Istentől kapott misszióterület volt a számára. Amikor a többi rab megtudta, hogy lelkész, megkérték prédikálni. Ezt meg is tette, sőt írott anyagokat is osztogatott, keresztelt és úrvacsorai istentiszteleteket tartott. „A szolgálat néha küzdelmes volt a börtönben – mondta –, de örültem az imatapasztalatoknak és annak, amikor változást láttam az emberek életében.”

 Pál börtönből írt Filippibe és Kolosséba.

  (Fil 1:7). Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mert szívemben hordozlak titeket, mivel fogságomban is, az evangélium védelme és megerősítése közben is mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben. /RÚF/;

  (Kol 4:3). Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk Krisztus titkát – amely miatt most fogoly is vagyok –, /RÚF/

Filippiben, ahol hamisan vádolták meg őt és Szilászt, a börtönőr „lábaikat kalodába szorítá”. (ApCsel 16:24) Éjféltájban a két férfi „imádkozott, és énekkel dicsőítette Istent. A foglyok pedig hallgatták őket”. (ApCsel 16:25), /ÚRK/ Ők valóban tudták, hogyan lehet „mindenkor örülni”!

 White idézet: Pál apostol fokozott felelősséget érzett azokért a lelkekért, akik munkálkodása következtében tértek meg. Mindenekelőtt azt kívánta, hogy hűségesek legyenek, hogy dicsekedhessen majd a Krisztus napján: „nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába” (Gal 2:16). Aggódott munkája eredményéért. Úgy érezte, hogy még saját üdvössége is veszélyben forogna, ha kötelességét nem teljesítené, és ha a gyülekezet nem dolgozna együtt vele a lélekmentés munkájában. Tudta, hogy a prédikáció nem elegendő a hívők kiképzésére, hogy az élet igéjét hirdethessék. Tudta, hogy „szabályra új szabály, parancsra új parancs” következik; „itt egy kicsi, ott egy kicsi” (Ézs 28:10). Így kell kioktatni őket az Úr művében való tevékenykedésre.

 Általános és egyetemes törvény, hogy az Istentől nyert erők és képességek elsatnyulnak, elvesznek, ha azokat nem használják. Így az igazság is elveszti éltető erejét, gyógyító hatalmát, ha nem élik ki és nem közlik másokkal. Ettől félt az apostol is, hogy esetleg nem sikerül neki mindenben „kiábrázolni a Krisztust”. A mennyek országába vetett reménysége elborult, ha arra gondolt, hogy esetleges hibája folytán a gyülekezet az isteni jelleg helyett inkább az emberinek pecsétét hordaná. Minden tudása, szónoki képessége, csodatételei, az örök dolgok szemlélése – amikor elragadtatott a harmadik mennybe –, mindez nem segítene, ha akikért dolgozott, munkájában való hűtlensége miatt elveszítenék Isten kegyelmét. Ezért mind szóban, mind levélben kérte azokat, akik elfogadták Krisztust, „hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette..., mint csillagok e világon”, akik „az életnek beszédét tárják eléjük”. (Fil 2:15-16)

 Istennek minden őszinte szolgája súlyos felelősséget hord a gondjaira bízott hívők lelki fejlődéséért, és minden vágya, hogy Isten munkatársai legyenek. Felismeri, hogy a gyülekezet fejlődése jórészt Istentől rábízott munka lelkiismeretes elvégzésétől függ. Arra gondol, hogy minden új tag újabb eszköz a megváltás tervének megvalósítására; ezért komolyan és fáradhatatlanul igyekszik a hívőkben vágyat ébreszteni, hogy lelkeket nyerjenek meg Krisztus számára. – Az apostolok története, 206-207./old.

Aki összeköti mennyet a földdel

Emberi nézőpontból bizonyára. Azonban Jézus közvetlenül a mennybemenetele előtt ezt a látszólag megvalósíthatatlan feladatot bízta az apostolokra: 

"Menjetek el azért, és tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Mindannak megtartására tanítsátok őket, amit én parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:19-20), /ÚRK/.

Jézus lehetetlennek tűnő feladattal küldte Pált a pogányok közé: "megnyisd a szemüket, hogy a sötétségből világosságra és a Sátán hatalmából Istenhez térjenek, hogy a bennem való hit által bűneik bocsánatát vegyék, és a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek" (ApCsel 26:18), /ÚRK/.

Vannak, akik azonnal tehetetlenül széttárnák a karjukat a feladat hallatán. Csakhogy nem szabad megfeledkezni Jézus mindkét alkalommal elhangzott ígéretéről! Az apostoloknak ezt mondta: "Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20), /ÚRK/ 

Pálhoz így szólt: "mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni" (ApCsel 26:16), /RÚF/.

Röviden: emberileg nézve Jézus lehetetlen feladatokkal bíz meg, hogy azok végzése közben ne magunkra, hanem Őrá hagyatkozzunk. Soha nem ad feladatot anélkül, hogy biztosítaná hozzá az erőt. "Az Isten akaratával együttműködő emberi akarat mindent meg tud cselekedni. Amit Isten parancsára kell tennünk, azt az Ő erejével meg is lehet tenni. Amikor parancsol, képességet is ad parancsa teljesítésére" (Ellen G. White: Krisztus példázatai.  228. o.).

Amikor Pál a Kolosséban élő hívőknek írt, akkorra már az evangélium bámulatos módon "hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt" (Kol 1:23). Természetesen nem fogadta el mindenki. Viszont ha jól megfigyeljük, amit Jézus meghagyott az apostoloknak (Mt 28:18-20) és Pálnak, meglátjuk: sosem ígérte, hogy mindenki a tanítványa lesz, mindenki megtér. Az evangéliumot hirdetni kell "az egész világon, bizonyságul minden népeknek; és akkor jő el a vég" (Mt 24:14).

Örök boldogság

 „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.” (Zsolt 16:11) {AG 363.1}

Szolgálata során Jézus többnyire a szabadban végezte a munkáját… A legtöbb tanítását a természetben mondta el. {AG 363.2}

A Biblia az üdvözültek örökségét országnak nevezi. A mennyei Pásztor ott az élő vizek forrásaihoz vezeti nyáját. Az élet fája minden hónapban megtermi gyümölcsét, és a fa levelei a nemzeteket fogják szolgálni. Állandó folyamok folynak ott, amelyek kristálytiszták, partjain a lengedező fák árnyékot vetnek az Úr megváltottai számára készített ösvényekre. A messze nyúló síkságok szép dombokká emelkednek, és Isten hegyei felemelik szellős ormaikat. Azokon a békés síkságokon, ama élő folyamok mellett talál otthont Isten népe, amely oly sokáig volt zarándok és vándor. {AG 363.3}

A Biblia elénk tárja a Menny kikutathatatlan gazdagságát és örökkévaló kincseit. Az embert a legerősebb vágya arra ösztönzi, hogy keresse a boldogságát. A Biblia elismeri ezt a vágyát, és megmutatja, hogy az egész Menny egyesül az emberrel az igazi boldogság elnyeréséért tett igyekezetében. Kijelenti azt a feltételt, amelynek alapján az ember elnyerheti Krisztus békességét. Bemutatja az örök boldogság és napfény otthonát, ahol többé nem lesz könny és nélkülözés. {AG 363.4}

Földi otthonunk szépsége emlékeztessen minket a kristályfolyóra és zöld mezőre, a hajladozó fákra és élő kútforrásokra, a fénylő városra, a fehér ruhás énekesekre, mennyei otthonunkra… a szépségnek arra a világára, amelyet egyetlen művész sem tud megfesteni, és egyetlen halandó nyelv sem képes leírni… {AG 363.5}

Véget nem érő korszakokon át növekedhetünk bölcsességben, ismeretben és szentségben. A gondolatoknak mindig új területét fedezhetjük fel. Mindig új szépségre és csodára lelhetünk. Szüntelenül növekszünk értelemben, örömben és szeretetben, tudva, hogy még mindig végtelen öröm, szeretetet és bölcsesség vár ránk. {AG 363.6}

Az édeni körülmények visszaállítása

 

„Házakat építenek, és bennük lakoznak, és szőlőket plántálnak, és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építenek, hogy más lakjék benne; nem úgy plántálnak, hogy más egye a gyümölcsöt, mert mint a fáké, oly hosszú lesz népem élete, és kezeik munkáját elhasználják választottaim.” (Ésa 65:21–22) {AG 362.1}

A Mennyben foglalatosságok várnak ránk. A megváltott állapot nem egyenlő a rest semmittevéssel. {AG 362.2}

Az újjáteremtett Földön a megváltottak azt a munkát végzik, és olyan dolgokban gyönyörködnek, amelyek Ádámot és Évát kezdetben boldoggá tették. Édeni életet élnek a kertben és a mezőn… {AG 362.3}

Ott minden erő kifejlődik, minden képesség kibontakozik. A legnagyszerűbb vállalkozásokat viszik véghez, a legmagasztosabb törekvéseket is megvalósítják, és a legszentebb vágyakat is elérik. Mégis, új magasságok emelkednek előttük, amelyeket mindig felülmúlnak; új csodát szemlélhetnek, új igazságot érthetnek meg, és új célok váltják ki testi, lelki és szellemi erejük tevékenységét. {AG 362.4}

„Az ő szolgái szolgálnak néki” (Jel 22:3). A földi élet a mennyei élet kezdete. Az igazi földi nevelés bevezetés a Menny alapelveibe. Itteni életünk kiképzés az ottani életre. Amik most vagyunk jellemben és szent szolgálatban, az biztos előképe annak, amivé leszünk {AG 362.5}

„...Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon...” (Mt 20:28) Krisztus földi munkáját, a tanítást és pásztorolást a Mennyben is végezni fogja, és a Krisztussal való együttműködésért jutalmunk az a nagyobb hatalom és kiváltság lesz, hogy az eljövendő világban is együtt munkálkodhatunk vele. „...Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok” (Ésa 43:12). Krisztus tanúi leszünk az örökkévalóságban is… {AG 362.6}

Földi életünkben – habár a bűn ezt korlátozza – a legnagyobb öröm és a legmagasabb nevelés a szolgálatban van. Jövendő állapotunkban is, amikor már nem léteznek a bűnös emberiség által emelt akadályok, a legnagyobb örömünk a szolgálatban lesz. Amikor bizonyságot teszünk, újból megismerjük azt, hogy mi „...eme titok dicsőségének gazdagsága... hogy a Krisztus tiköztetek van, a dicsőségnek ama reménysége” (Kol 1:27). {AG 362.7}

Minden szenvedésnek vége

 „És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21:4) {AG 361.1}

A Menny világában nem létezhet fájdalom. A megváltottak otthonában nem lesz könny, halottsiratás és gyászolás. „Nem mondja a lakos: beteg vagyok! A nép, amely benne lakozik, bűnbocsánatot nyer” (Ésa 33:24). A boldogság gazdag áradata egyre nagyobbra duzzad az örökkévalóság folyamán. {AG 361.2}

Elérkezett az az idő, amely felé a szent emberek vágyakozva tekintettek, amióta a lángoló pallos kizárta Édenből az első emberpárt; az idő „Isten tulajdon népének megváltatására” (Ef 1:14). A Földet eredetileg az ember kapta, mint országot, de az ember bűnbe esése után Sátán kezébe került, és a hatalmas ellenség mindaddig megtartja, amíg a megváltás magasztos terve által vissza nem kerül az ember tulajdonába. Mindazt, amit az első Ádám elvesztett, a második Ádám helyreállítja… Isten azért teremtette a Földet, hogy szent és boldog lények lakhelye legyen. Ez a szándéka akkor teljesedik be, amikor Isten hatalma által megújítva, a bűntől és szomorúságtól megszabadítva, a megváltottak örök lakhelye lesz… {AG 361.3}

Ott „örvend a puszta és a kietlen hely, örül a pusztaság, és virul, mint őszike”. „A tövis helyén ciprus nevekedik, és bogáncs helyett mirtusz nevekedik.” „Lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik... és egy kisgyermek őrzi azokat.” „Nem ártanak, és nem pusztítanak sehol szentségemnek hegyén” – mondja az Úr (Ésa 35:1; 55:13; 11:6, 9). {AG 361.4}

A bűnnek csak egy emléke marad, Megváltónk örökre viselni fogja kereszthalálának nyomait. A bűn kegyetlen munkájának semmi emléke nem marad, csak a sebhelyek Krisztus fején, oldalán, kezén és lábán… {AG 361.5}

A nagy küzdelem véget ért. Nincs többé bűn, és nincsenek bűnösök. Az egész világegyetem megtisztult. A végtelen nagy teremtettséget tökéletes harmónia és boldogság tölti be. Tőle, aki mindent teremtett, árad az élet, a fény és az öröm a határtalan téren át. Élők és élettelenek – a legparányibb atomtól a legnagyobb csillagig – tökéletes szépségükkel és felhőtlen boldogságukkal hirdetik, hogy Isten a szeretet. {AG 361.6}

Választás hit által

„A sokaságban, akik kijöttek Egyiptomból, sokan bálványimádók voltak; és a szokás hatalma oly nagy, hogy a gyakorlatot bizonyos mértékben a kánaáni letelepedés után is folytatták titokban. Józsué tisztában volt ezzel a bűnnel az izraeliták között, és világosan látta az ebből fakadó veszélyeket. Őszintén vágyott arra, hogy a héber seregben mélyre ható reformáció történjen. Tudta, hogy ha a nép nem foglal határozottan állást amellett, hogy teljes szívéből szolgálja az Urat, akkor egyre távolabb és távolabb fognak kerülni tőle… Bár a héber sereg egy része lélekben imádta Istent, sokan csak formálisan voltak istenkövetők; semmi buzgalom vagy komolyság nem jellemezte szolgálatukat. Némelyek a szívükben bálványimádók voltak, bár szégyellték volna mindezt bevallani”. (Ellen G. White: Az idők jelei. 1881. május 19.)

 „Ezt az ünnepélyes szövetséget a törvény könyvében jegyezték fel, hogy szentként megőrizzék. Józsué ezután egy nagy követ állított fel egy tölgyfa alatt, amely az Úr szentélye mellett állt. »És ezt mondta Józsué az egész népnek: Íme, ez a kő lesz tanúbizonyságul ellenünk. Mert ez hallotta az ÚR minden beszédét, amelyet szólt nekünk. Tanúbizonyságul lesz ellenetek, ha megtagadjátok Isteneteket« (Józs 24:27), /ÚRK/. Józsué itt egyértelműen kijelenti, hogy a néphez intézett utasításai és figyelmeztetései nem a saját szavai, hanem Isten szavai. Ez a nagy kő a következő nemzedékek számára is tanúskodni fog arról az eseményről, amelynek emlékére állították, és tanúskodni fog a nép ellen, ha az valaha is újra a bálványimádás romlásába süllyedne”. (Ellen G. White: Az idők jelei. 1881. május 26.)

„Hogy megismerje a földnek minden népe az Úrnak kezét, hogy bizony erős az; hogy féljétek az Urat, a ti Isteneteket minden időben.” (Józs 4:24)

 „Józsué halála előtt ismét összegyűltek a törzsek fejedelmei és képviselői Sikemben. Az egész országban egyetlen helynek sem volt annyi szent emléke, mint ennek, amely gondolataikat Istennek Ábrahámmal és Jákóbbal kötött szövetségére irányította, és saját ünnepélyes fogadalmukra is emlékeztette, melyet a Kánaánba való belépéskor tettek… A környéken minden arról tanúskodott, amit Isten értük tett: miként adott nekik földet, amelyet nem ők műveltek; városokat, amelyeket nem ők építettek; szőlőket és olajfákat, amelyeket nem ők plántáltak… Józsué még egyszer áttekintette Izrael történetét, elbeszélte Isten csodálatos munkáját…

 Miután bemutatta Istennek Izrael iránti jóságát, felszólította őket Jahve nevében: Tegyenek vallást, kit akarnak szolgálni: Bizonyos mértékben még mindig gyakorolták titokban a bálványimádást, és Józsué most döntésre hívta a népet… »Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak:« – mondotta – »válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok!« (Józs 24:15) Isten szolgálatára kívánta vezetni őket, de nem kényszerrel, hanem szabad akaratból. A vallás igazi alapja az Isten iránti szeretet. A jutalom reményében vagy a büntetés félelmében való szolgálat értéktelen Isten előtt. A képmutatás és a csupán formai imádat nem kevésbé sértő Isten előtt, mint a nyílt hitehagyás…

 Az idős vezető kérte a népet, hogy nagyon komolyan gondolja meg, amit eléje tárt, és döntsön, valóban úgy akar-e élni, mint a körülötte lakó, romlásba jutott bálványimádó nemzetek… Milyen balgaság Izraelnek azokat az isteneket választani, melyeknek tisztelete miatt az emoreusok kiírtattak! »…én azonban és az én házam« – mondta Józsué – »az Úrnak szolgálunk«. (Józs 24:15) A vezető szívét ihlető buzgalomban a nép is részesült. Felhívása habozás nélküli választ várt. »Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, szolgálván idegen isteneknek«”. (Józs 24:16) (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. 486-488./old.)