A szívbe írt törvény

A Sion hegyén összegyűlt maradék nép homlokára az Atya és a Bárány nevét írták fel (kétséges, hogy ez két név lenne, hiszen Jézus az Atya képmása). A Szentírásban a „név” többet jelent puszta megszólításnál, ahogy az emberek egymást hívják, a jellemet fejezi ki. Sok kultúrában még ma is mondják arra, hogy „jó neve” van, akinek tisztelik a jellemét.

Olvassuk el 2Móz 33:18-23, 34:1-7 és Zsolt 119:55 versét! Amikor Mózes kérte, hogy láthassa Isten dicsőségét, mit ígért meg neki Isten? Kijelentette a nevét Mózesnek (2Móz 34:5), és mi történt utána?

(2Móz 33:18-23). Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! (19) Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. (20) Arcomat azonban nem láthatod – mondta –, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. (21) Majd ezt mondta az Úr: Van egy hely nálam: állj ide a kősziklára! (22) És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és betakarlak a kezemmel, amíg el nem vonulok. (23) Azután elveszem a kezemet, és megláthatsz hátulról. Az arcomat azonban senki sem láthatja. /RÚF/

(2Móz 34:1-7). Azután azt mondta az Úr Mózesnek: Faragj két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat! Én pedig majd felírom a táblákra azokat az igéket, amelyek az előbbi táblákon voltak, amelyeket összetörtél. (2) Reggelre légy készen! Aztán jöjj fel reggel a Sínai-hegyre, és állj ott elém a hegy csúcsán! (3) Ne jöjjön fel veled senki, ne is mutatkozzék senki az egész hegyen, se juhok, se marhák ne legeljenek a hegy tövében! (4) Faragott tehát Mózes két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat, majd korán reggel fölment a Sínai-hegyre, ahogyan megparancsolta neki az Úr, és kezében vitte a két kőtáblát. (5) Ekkor leszállt felhőben az Úr. Mózes pedig odaállt mellé, és segítségül hívta az Úr nevét. (6) Elvonult előtte az Úr, és így mondta azt ki: Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! (7) Megtartja irgalmát ezer nemzedéken át, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait is három, sőt négy nemzedéken át. /RÚF/

(Zsolt 119:55). Uram, éjjel is gondolok nevedre, megtartom törvényedet. /RÚF/

Van, aki úgy képzeli, hogy Isten dicsősége megközelíthetetlen, ragyogó fényesség, és ez bizonyára találó leírás. Csakhogy Isten dicsősége nem csupán látvány: a jelleme a dicsősége, és ugyanez igaz a nevére is.

A Biblia úgy mutatja be a maradék népet, hogy a homlokukra fel van írva Isten neve, de nem valóságosan felírt betűket látni rajtuk. Ennek az a lényege, hogy Isten jelleme belevésődik az ember értelmébe, szívébe, így az élete Isten szeretetét és jellemét tükrözi, közelebb kerül hozzá, őszintén szereti Őt, hálás azért, amit érte tett.

Érdekes az is, hogy Isten elmondja Mózesnek, milyen is Ő, és akkor adja át neki a Tízparancsolat másolatát, ami szintén a jellemének lenyomata. Ezért olvassuk Jelenések 14. fejezetében, hogy az emberek, akiken ott van Isten „neve”, „megtartják az Isten parancsolatait”.

(Jel 14:12) „Ez az a szövetség, amelyet kötök velük ama napok után – azt mondja az Úr –, törvényemet a szívükbe adom, és elméjükbe írom be azokat, bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem”.

(Zsid 10:16-17), /ÚRK/ Nagyszerűen kifejezi ez az evangélium lényegét: Isten törvénye tükröződik az életünkben, de még így is szükségünk van arra, hogy bűneinkről „többé ne emlékezzen meg” az Úr.

Isten neve a jelleme, erkölcsi törvénye pedig jellemének lenyomata. Az utolsó napokban az Isten szent hegyén összegyűlteket áthatja az Isten iránti szeretet, ami törvénye betartásában nyilvánul meg.

Hit által üdvözülünk, nem a törvény által. Miért fontos mégis Isten törvénye?

(1Jn 5:3). Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek. /RÚF/

White idézet: Isten hosszútűrésének, végtelen szeretetének és irgalmának ismerete tette Mózest képessé arra, hogy oly csodálatosan könyörögjön Izrael életéért, amikor az ígéret földje határán nem akartak Isten parancsának engedelmeskedve továbblépni. Amikor lázadásuk tetőfokára hágott, az Úr kijelentette: „Megverem dögvésszel, és elűzöm őket...” Felkínálta Mózesnek, hogy leszármazottait „nagyobb és erősebb nemzetté” teszi. (4Móz 14:12) De a próféta Isten csodálatos intézkedéseire és ígéreteire hivatkozott a választott nép érdekében. Majd minden érv közül a legerősebbet emelte ki: Isten szeretetét az elbukott ember iránt. (Lásd: 4Móz 14:17-19.)

Az Úr könyörülettel válaszolt: „Megbocsátok a te beszéded szerint.” Majd szándékáról, Izrael végső győzelméről prófécia formájában beszélt Mózesnek. „Életemre mondom, és az Úr dicsőségére, amely betölti az egész földet” – nyilatkoztatta ki. (4Móz 14:20-21) Isten dicsőségét, jellemét, könyörületes jóságát, gondoskodó szeretetét – amelyre Mózes Izrael érdekében hivatkozott – az egész emberiségnek meg kell ismernie. Jahve kétszeresen biztosította Mózest, hogy ígérete beteljesedik: esküvel erősítette meg. Amilyen biztos, hogy Isten él és uralkodik, az is olyan biztos, hogy kinyilatkoztatja „dicsőségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek”. (Zsolt 96:3) – Próféták és királyok, 312-313./old.

Krisztus dicsősége az ő jelleme, és ez a jellem Isten törvényének kifejeződése. Jézus minden tekintetben betöltötte a törvényt az életével, tökéletes példát nyújtva a világnak arra vonatkozóan, hogy mivé válhat az ember, ha együttműködik Istennel. Emberként Krisztus az Atyától függött, ahogyan az emberiség is az isteni erőtől függ, hogy elérhesse a jellem tökéletességét. Az Úr törvénye az ő törvényének és szentségének a kifejezése; de a bűnbe esett ember szemszögéből a törvény maga az ítélet, a halálos ítélet hangja. A törvény nem tud megbocsátást nyújtani áthágójának, „mert a bűn ismerete a törvény által van”. „Annakokáért a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg őelőtte.” A törvényből egyetlen reménysugár sem ragyog a bűnösre, ezért a törvény áthágója nem talál választ a törvényben aggodalmas kérdésére: „Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” „Hogyan állhatok meg én Isten előtt?”

Krisztus révén azonban megnyílt a szabadulás útja. Megváltónk emberi testben jött el, hogy testben kárhoztassa a bűnt, és hogy szorosan megfogja a megtérő bűnös kezét, másik karjával pedig Isten trónusába kapaszkodjon, s így teremtsen kapcsolatot ember és Isten, föld és ég között. A bűnös lélek számára Ő az egyedüli menedék. Ha az ember meg akarja ismerni az Urat, tekintete az Isten törvényét betöltő és az Atya jellemét a világnak bemutató Krisztus felé irányul. Isten Fiában feltárul előtte Isten kimondhatatlan jósága, hisz benne „irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást”. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam.” – Signs of the Times, 1895. december 12.

A zsoltárok könyve

Az egyik különösen gazdag információforrás A zsoltárok könyve - szent költemények gyűjteménye, amelyek különféle emberi tapasztalatokat és istenélményeket tárnak fel, a bűn és a szenvedés miatti kesergéstől a bűnbocsánat és az üdvösség, valamint az Istennel való kapcsolat felszabadult öröméig.

(Zsol 51: 9-17) /ÚRK/ (9)Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek; moss meg, és fehérebb leszek a hónál. (10) Hallass velem örömöt és vigasságot, hogy örvendezzenek csontjaim, amelyeket összetörtél. (11) Rejtsd el arcodat vétkeim elől, és töröld el minden álnokságomat! (12)Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! (13) Ne vess el arcod elől, és szent lelkedet ne vedd el tőlem! (14) Add vissza nekem szabadításod örömét, és az engedelmesség lelkével támogass engem. (15) Hadd tanítsam útjaidra a bűnösöket, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád. (16) Szabadíts meg, mert vért ontottam, Istenem, szabadításom Istene, hogy nyelvem igazságodról zengjen. (17)Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám dicséretedet!

A zsoltárok könyvét figyelmesen olvasva olyan részletekre bukkanunk, amelyek életre keltik A jelenések könyvét, kiváltképp a 14. fejezetet, ami bemutatja Isten maradék egyháza munkájának záró szakaszát. Isten végidei népe hasonló feladatot kapott, mint régen Izrael: a nemzetek világoságaként az utolsó, kegyelemmel teljes meghívást kell közvetíteni minden népnek, hogy imádják a Teremtőt és engedelmeskedjenek neki.

 (Jel 14:1-20), ÚRK 

1

És láttam, íme, a Bárány állt ott a Sion hegyén, és ővele száznegyvennégyezren, akiknek homlokára fel volt írva az ő neve és Atyjának neve.

2

Hangot hallottam a mennyből, mint nagy vizek zúgását és mint nagy mennydörgés hangját, és olyan volt a hang, amelyet hallottam, mintha hárfát pengetnének.

3

Új éneket énekeltek a trón előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki sem tudta megtanulni azt az éneket, csak a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről.

4

Ezek azok, akik asszonyokkal nem szennyezték be magukat, mert szüzek. Ezek azok, akik követik a Bárányt, ahova megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül zsengéül Istennek és a Báránynak,

5

és szájukban nem találtatott álnokság, mert feddhetetlenek.

6

És egy másik angyalt láttam az ég közepén repülni, akinél az örökkévaló evangélium volt, és azt hirdette a föld lakosainak, minden nemzetségnek, törzsnek, nyelvnek és népnek,

7

és hangosan ezt mondta: Féljétek Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája, és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet, a földet, a tengert és a vizek forrásait.

8

Egy második angyal követte őt, aki ezt mondta: Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város, amely a paráznaság szenvedélyének borával itatott meg minden népet!

9

Egy harmadik angyal is követte azokat, aki hangosan ezt mondta: Ha valaki imádja a fenevadat és annak képmását, és felveszi annak bélyegét homlokára vagy kezére,

10

az is iszik majd Isten haragjának borából, amelyet elegyítetlenül készített el haragjának poharában, és tűzben és kénkőben gyötrődik a szent angyalok előtt és a Bárány előtt.

11

Gyötrődésük füstje felmegy örökkönörökké, és nem lesz nyugalmuk sem nappal, sem éjjel azoknak, akik imádják a fenevadat és annak képmását, és aki nevének bélyegét felveszi.

12

Itt van helye a szentek hosszútűrésének, akik megtartják Isten parancsolatait és Jézus hitét!

13

És hangot hallottam az égből, amely ezt mondta nekem: Írd meg: boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásuktól, és cselekedeteik követik őket.

14

És láttam, íme, egy fehér felhő, és a felhőn ült valaki, az Emberfiához hasonló, a fején aranykorona és kezében éles sarló volt.

15

Egy másik angyal jött ki a templomból, és hangosan kiáltott annak, aki a felhőn ült: Ereszd neki a sarlódat, és arass, eljött az aratás órája, mert megérett a föld aratnivalója!

16

A felhőn ülő a földre vetette sarlóját, és learatta a földet.

17

És egy másik angyal jött ki a mennyei templomból, és nála is éles sarló volt.

18

Egy másik angyal is jött az oltártól, akinek hatalma volt a tűzön, és hangosan kiáltott annak, akinél az éles sarló volt: Ereszd neki éles sarlódat, és szüreteld le a föld szőlőtőkéinek fürtjeit, mert beértek a szőlőszemek!

19

Az angyal a földre vetette éles sarlóját, és leszüretelte a föld szőlőjét, és belevetette Isten haragjának nagy borsajtójába,

20

és megtaposták a borsajtót a városon kívül, és vér jött ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezerhatszáz futamra.

Isten énekeskönyvének egyes részletei által új megközelítésből érthetjük meg és értékelhetjük saját szerepünket a föld történelmének záró eseményeiben.

A NAPKELETI BÖLCSEK ÉS HERÓDES

Azon az estén, naplemente előtt, néhány asszony ruhát most a Siloám tavába ereszkedő lépcső felső lépcsőjén. Mindketten egy széles agyagedény előtt térdeltek le. A lépcső alján egy lány gondoskodott a vízellátásukról, és énekelt, miközben töltötte a korsót. A dal vidám volt, és kétségtelenül megkönnyítette a munkájukat. Időnként a sarkukra ültek, és felnéztek az Ofel lejtőjére, majd a mai Bűnhegy csúcsára, amelyet akkoriban halványan dicsőített a lenyugvó nap.

Miközben ők a tálakban lévő ruhákat dörzsölgették és csavarták, két másik nő jött oda hozzájuk, mindegyikük egy üres üveggel a vállán.

– Béke veletek – mondta az egyik újonnan érkezett.

A munkások megálltak, felültek, kicsavarták a kezükből a vizet, és viszonozták a köszönést.

„Majdnem este van, hogy abbahagyjuk.”

„A munkának sosincs vége” – hangzott a válasz.

„De van idő a pihenésre, és…”

„Hogy halljam, mi történhet” – vágott közbe egy másik.

„Mi híred van?”

– Akkor nem hallottad?

"Nem."

– Azt mondják, megszületett a Krisztus – mondta a híradós, belevágva a történetébe.

Kíváncsi volt látni, hogy a munkások arca felderült az érdeklődéstől; a túloldalon lefelé érkeztek az üvegek, amelyek egy pillanat alatt székekké változtak tulajdonosaik számára.

„A Krisztus!” – kiáltották a hallgatók.

– Azt mondják.

"WHO?"

„Mindenki; ez közbeszéd.”

"Hiszi ezt bárki is?"

„Ma délután három férfi találkozott a Cedron-patakon a Sikemből vezető úton” – válaszolta a beszélő körültekintően, elfojtani szándékozva a kételyeket. „Mindegyikük makulátlanul fehér tevén lovagolt, amely nagyobb volt, mint amilyet még soha nem láttak Jeruzsálemben.”

A hallgatóság szemei ​​és szájai tágra nyíltak.

„Hogy bebizonyítsák, milyen nagyok és gazdagok a férfiak” – folytatta a narrátor –, „selyemből készült napellenzők alatt ültek; nyergeik csatjai aranyból voltak, akárcsak kantárjuk rojtjai; a csengők ezüstből voltak, és igazi zenét játszottak.”

Senki sem ismerte őket; úgy néztek ki, mintha a világ végéről jöttek volna. Csak egy szólt közülük, és mindenkitől, aki úton volt, még a nőktől és a gyermekektől is, ezt a kérdést tette fel:„Hol van a zsidók született királya?” Senki sem válaszolt nekik – senki sem értette, mit jelentenek; így hát továbbmentek, és ezt a szót hagyták maguk után: „Mert láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” Feltették a kérdést a kapuban álló rómainak; és ő, nem okosabb az úton lévő egyszerű embereknél, elküldte őket Heródeshez.”

„Hol vannak most?”

„A kánnál. Már több százan megnézték őket, és további százak mennek majd.”

„Kik ők?”

„Senki sem tudja. Azt mondják, perzsák – bölcs emberek, akik a csillagokkal beszélgetnek – próféták, talán, mint Illés és Jeremiás.”

„Mit értenek a zsidók királya alatt?”

„A Krisztus, és hogy Ő éppen most született.”

Az egyik asszony nevetett, majd folytatta a munkáját, és így szólt: „Majd majd elhiszem, ha meglátom Őt.”

Egy másik követte a példáját: „És én… nos, amikor meglátom, hogy feltámasztja a halottakat, akkor fogok hinni.”

Egy harmadik halkan azt mondta: „Régóta ígérték már neki. Elég lesz nekem, ha látom, ahogy meggyógyít egy leprást.”

És a társaság beszélgetett, míg leszállt az est, és a fagyos levegő segítségével hazahajtotta őket.

Később este, az első őrség kezdete körül, valószínűleg ötven fős gyűlés volt a Sion-hegyi palotában, akik csak Heródes parancsára jöttek össze, és akkor is csak akkor, ha a zsidó törvények és történelem mélyebb rejtélyeinek valamelyikét vagy többet meg akart ismerni. Röviden, ez a kollégiumok tanárainak, a főpapoknak és a városban a tudományukról leghíresebb orvosoknak a találkozója volt – a közvélemény vezetőinek, a különböző hitvallások magyarázóinak; a szadduceusok fejedelmeinek; a farizeusi vitatkozóknak; az esszénus szocialisták nyugodt, halk szavú, sztoikus filozófusainak.

A terem, amelyben az ülést tartották, a palota egyik belső udvarához tartozott, meglehetősen tágas és román stílusú volt. A padlót márványtömbök borították; az ablak nélküli falakat sáfránysárga panelek freskói díszítették; a helyiség közepén egy dívány állt, élénksárga szövetpárnákkal borítva, és az ajtó felé nyíló U betű formáját követte; a dívány ívében, vagyis a betű ívében egy hatalmas bronz háromlábú állvány állt, különös arannyal és ezüsttel kirakva, amely felett egy hétkarú csillár lógott a mennyezetről, mindegyik karban egy-egy égő lámpával.

A dívány és a lámpa tisztán zsidó volt.

A társaság a keletiek stílusában ült a díványon, feltűnően egységes öltözékben, kivéve a színüket. Többnyire előrehaladott korú férfiak voltak; arcukat hatalmas szakáll borította; nagy orrukhoz nagy fekete szemek járultak hozzá, amelyeket mélyen árnyékolt merész szemöldök; A viselkedésük komoly, méltóságteljes, sőt patriarchális volt. Röviden, az ülésük a Szanhedrin ülése volt.

Aki azonban a háromlábú állvány előtt ült, azon a helyen, amit a dívány fejének nevezhetnénk, jobbján és balján, előtte pedig minden társa, nyilvánvalóan a gyűlés elnöke, azonnal magára vonta volna egy néző figyelmét. Nagy öntőformából öntötték, de most összezsugorodott és hátborzongatóan görnyedt volt: fehér köntöse redőkben omlott alá a válláról, amelyek semmiféle izomra vagy bármi másra utaltak, csak egy szögletes csontvázra. Kezeit, amelyeket félig fehér és bíbor csíkos selyemujjak takartak, a térdére kulcsolta. Amikor beszélt, jobb kezének mutatóujja néha remegően kinyúlt; úgy tűnt, képtelen más gesztusra. De a feje pompás kupola volt. Néhány, a finoman rajzolt ezüstnél fehérebb hajszál szegélyezte az alját; széles, gömbölyű koponyája felett a bőr szorosan összehúzódott, és határozott fénnyel ragyogott a fényben; a halánték mély bemélyedések voltak, amelyekből a homlok ráncos sziklaként emelkedett ki; a szemek halványak és homályosak voltak; az orra össze volt szorítva; és az arc alsó részét egy Áronéhoz hasonlóan tiszteletreméltó, lobogó szakáll borította.

Ilyen volt a babiloni Hillél! A próféták sorát, amely rég kihalt Izraelben, most tudósok követték, akik közül ő volt az első, aki tanult – próféta mindenben, kivéve az isteni ihletet! Százhat éves korában még mindig a Nagy Kollégium rektora volt.

Előtte az asztalon egy héber betűkkel írt pergamentekercs vagy -kötet hevert kiterítve; mögötte egy gazdagon kirakott lap várakozott.

Volt már vita, de a bemutatkozás pillanatára a társaság már elhatározta magát; mindenki nyugodt testtartásban volt, és a tiszteletreméltó Hillel mozdulás nélkül szólította az apródot.

"Hiszt!"

A fiatalember tisztelettudóan lépett elő.

„Menj, mondd meg a királynak, hogy készen állunk válaszolni neki.”

A fiú sietve elment.

Egy idő múlva két tiszt lépett be, és az ajtó mindkét oldalán megállt egy-egy; őket lassan egy igen feltűnő személyiség követte – egy öregember, skarlátvörös szegélyű bíborruhában, derekáig egy bőrhöz hasonló finom aranyszalaggal átkötve; cipőjének szíjai drágakövekkel csillogtak; egy keskeny, filigránból készült korona csillogott kívülről, egy puha bíborvörös plüssből készült tarbooshe-on, amely a fejét körülvéve a nyakára és a vállára hullott, nyakát és nyakát fedetlenül hagyva. Pecsét helyett egy tőr lógott az övéről. Nyöszörgő léptekkel haladt, erősen egy botra támaszkodva. Csak amikor elérték a dívány nyílását, állt meg, és nem nézett fel a padlóról; akkor, mintha először vette volna észre a társaságot, és jelenlétüktől felriadva, felegyenesedett, és gőgösen körülnézett, mint aki megriadva ellenséget keres – olyan sötét, gyanakvó és fenyegető volt a tekintet. Ilyen volt Nagy Heródes – betegségektől megtört test, bűnöktől perzselő lelkiismeret, csodálatosan tehetséges elme, a császárokkal való testvériségre alkalmas lélek; most hatvanhét éves, de trónját soha nem ilyen éber féltékenységgel, soha nem ilyen despotikus hatalommal és soha nem ilyen kérlelhetetlen kegyetlenséggel őrzi.

A gyülekezetben általános mozgás indult meg – az idősebbek előrehajoltak szalám közben, az udvariasabbak felálltak, majd mélyen térdre borultak, kezeiket a szakállukra vagy a mellükre téve.

Megfigyelései alapján Heródes továbbment, mígnem a tiszteletreméltó Hillellel szemben lévő háromlábú állványhoz ért, aki fejbiccentéssel és kezének enyhe felemelésével viszonozta hideg pillantását.

– A válasz! – mondta a király parancsoló egyszerűséggel Hillelhez fordulva, és botját mindkét kezével elé támasztva. – A válasz!

A pátriárka szeme szelíden felcsillant, majd felemelve a fejét, és a kérdező arcába nézve válaszolt, társai pedig a legnagyobb figyelemmel kísérték:

„Veled, ó király, Isten, Ábrahám, Izsák és Jákob békéje!”

Modora a fohászkodásé volt; majd megváltoztatta, és így folytatta: „Azt kérdezted tőlünk, hogy hol kell megszületnie a Krisztusnak.”

A király meghajolt, bár a gonosz szemek továbbra is a bölcs arcára szegeződtek.

„Ez itt a kérdés.”

„Akkor, ó, király, a magam és minden itt lévő testvérem nevében szólok, és senki sem ellenkezik, mondom, a júdeai Betlehemben.”

Hillel a háromlábú állványon lévő pergamenre pillantott, remegő ujjával rámutatva így folytatta: „Júdea Betlehemében, mert így írta meg a próféta: »És te, Betlehem, Júdea földjén, semmiképpen sem vagy legkisebb Júda fejedelmei között, mert belőled származik a fejedelem, aki népemet, Izraelt fogja legeltetni.«”

Heródes arca nyugtalan volt, tekintete a pergamenre esett, miközben gondolkodott. Akik nézték, alig kaptak levegőt; nem szóltak, ő sem.

Végre megfordult és elhagyta a szobát.

– Testvérek – mondta Hillel –, elbocsátottak minket.

A társaság ezután felállt, majd csoportokban távozott.

– Simeon – mondta Hillel újra.

Egy férfi, közel ötvenéves, de élete delelőjén, válaszolt és odament hozzá.

„Fogd a szent pergament, fiam, és tekerd gyengéden.”

A parancsot teljesítették.

„Most add ide a karod; odamegyek a hordágyhoz.”

Az erős férfi lehajolt; az öreg elszáradt kezével elfogadta a felkínált támaszt, felállt, és erőtlenül az ajtóhoz ment.

Így távozott a híres rektor és fia, Simeon, aki bölcsességben, tudományban és hivatalban utódja lett.

Később este a bölcsek a kán egyik istállójában ébren feküdtek. A kövek, amelyek párnáként szolgáltak nekik, felemelték a fejüket, hogy a nyitott íven keresztül az ég mélyébe láthassanak; és miközben a csillagok csillogását figyelték, a következő megnyilvánulásra gondoltak.

Hogyan fog ez bekövetkezni? Mi lesz az? Végre Jeruzsálemben voltak; a kapuban kérdezősködtek felőle, akit kerestek; tanúi voltak születésének; már csak meg kellett találniuk; és ebben minden bizalmukat a Lélekbe helyezték.

Azok a férfiak, akik Isten szavára figyelnek, vagy mennyei jelre várnak, nem tudnak aludni.

Miközben ebben az állapotban voltak, egy férfi lépett be az ív alá, elsötétítve a tetőt.

„Ébredjetek!” – mondta nekik. „Hozzászólok egy üzenetet, amelyet nem lehet elhalasztani.”

Mind felültek.

„Kitől?” – kérdezte az egyiptomi.

„Heródes király.”

Mindegyikük érezte, ahogy a lelke megremeg.

„Nem te vagy a kán intézője?” – kérdezte ezután Balthasar (Boldizsár).

„Az vagyok.”

„Mit akarna velünk a király?”

„Kint van a küldötte; válaszoljon ő.”

„Mondd meg neki akkor, hogy várjon minket.”

– Igazad volt, ó, testvérem! – mondta a görög, miután az intéző elment.

„A kérdés, amit az úton lévőknek és a kapuőrnek tettek fel, gyorsan hírnevet szerzett nekünk. Türelmetlen vagyok; engedjenek fel minket gyorsan.”

Felkeltek, felvették szandáljaikat, magukra öltötték köpenyüket, és kimentek.

„Köszöntelek, békét kívánok, és bocsánatot kérek; de uram, a király, küldött engem, hogy meghívjalak a palotába, ahol négyszemközt szeretne veled beszélni.”

Így a küldött teljesítette kötelességét.

Egy lámpa lógott a bejáratnál, és annak fényénél egymásra néztek, és tudták, hogy a Lélek van rajtuk. Ekkor az egyiptomi odalépett az intézőhöz, és hogy a többiek ne hallják, így szólt: „Tudod, hol vannak a holmink az udvarban, és hol pihennek a tevéink. Amíg elmegyünk, készíts elő mindent az indulásunkra, ha szükséges.”

– Menj nyugodtan a dolgodra; bízz bennem – felelte a sáfár.

– A király akarata a mi akaratunk is – mondta Balthasar (Boldizsár) a hírvivőnek. – Követni fogunk titeket.

A Szent Város utcái akkoriban keskenyek voltak, mint most, de nem olyan durvák és mocskosak; mert a nagy építőmester, aki nem elégedett meg a szépséggel, a tisztaságot és a kényelmet is előtérbe helyezte. Vezetőjüket követve a testvérek szó nélkül haladtak tovább. A halvány csillagfényben, amelyet mindkét oldalról a falak tompítottak, és néha szinte elvesztek a háztetőket összekötő hidak alatt, egy mélyedésből felkapaszkodtak egy dombra. Végül egy kapuhoz értek, amely az úton átívelt. A két hatalmas üstben lobogó tüzek fényében megpillantották az épületet, és néhány őrt is, akik mozdulatlanul a karjukra támaszkodtak. Meghódíthatatlanul léptek be egy épületbe. Aztán folyosókon és boltíves csarnokokon, udvarokon és nem mindig kivilágított oszlopsorokon, hosszú lépcsősorokon fel, számtalan kerengő és kamra mellett elhaladva egy hatalmas toronyba vezették őket. Hirtelen a vezető megállt, és egy nyitott ajtón keresztül mutatva így szólt hozzájuk:

"Lépj be. A király ott van."

A terem levegőjét szantálfa illata töltötte be, és minden berendezés nőiesen gazdag volt. A padlón, a középső teret beborítva, egy bojtos szőnyeg volt terítve, amelyre egy trón állt. A látogatóknak azonban csak annyi idejük volt, hogy zavaros képet kapjanak a helyről – faragott és aranyozott ottománok és heverők; legyezők, korsók és hangszerek; arany gyertyatartók, amelyek saját fényükben csillogtak; a gyönyörű görög iskola stílusában festett falak, amelyekre egyetlen pillantás egy farizeust szent rémülettel huncoltatott. Heródes, aki a trónon ült, hogy fogadja őket – olyan öltözékben, mint amikor az orvosokkal és ügyvédekkel tartották a megbeszélést –, minden elméjüket lekötötte.

A szőnyeg szélén, ahová hívatlanul léptek előre, leborultak. A király megérintett egy csengőt. Egy szolga belépett, és három széket helyezett a trón elé.

– Foglaljanak helyet – mondta kegyesen az uralkodó.

– Az Északi Kapu felől – folytatta, miután megnyugodtak –, ma délután jelentést kaptam három idegen érkezéséről, akik különös lovakon ültek, és úgy tűntek, mintha távoli országokból érkeztek volna. Maguk azok az emberek?

Az egyiptomi elfogadta a görög és a hindu jelzését, és mély szalámmal válaszolt: „Ha mások lennénk, mint akik vagyunk, a hatalmas Heródes, akinek híre az egész világ előtt tömjén, nem hívatott volna minket. Nem kételkedhetünk abban, hogy mi vagyunk az idegenek.”

Heródes egy kézlegyintéssel nyugtázta a beszédet.

„Ki maga? Honnan jössz?” – kérdezte, jelentőségteljesen hozzátéve: „beszéljen mindenki a maga nevében.”

Ők viszont beszámoltak neki, egyszerűen utalva szülővárosaikra és földjeikre, valamint az útvonalakra, amelyeken Jeruzsálembe érkeztek. Heródes némileg csalódottan, konkrétabban kérdőre vonta őket.

– Milyen kérdést tett fel a kapunál álló tisztnek?

„Megkérdeztük tőle: Hol van a zsidók királya, aki született?”

„Most már értem, miért voltak olyan kíváncsiak az emberek. Engem is izgatottá teszel. Létezik még egy másik király a zsidók között?”

Az egyiptomi nem sápadt el.

„Van egy újszülött.”

Fájdalom kifejezése suhant át az uralkodó sötét arcán, mintha elméjét egy mély emlék söpörte volna végig.

„Nekem nem, nekem nem?” – kiáltotta.

Lehetséges, hogy meggyilkolt gyermekei vádló képei villantak fel előtte: magához térve az érzelemből, bármi is volt az, kitartóan kérdezte: „Hol van az új király?”

„Ezt kérnénk, ó, király.”

– Csodát hozol nekem – egy rejtvényt, amely felülmúlja Salamon rejtélyét – mondta ezután az inkvizítor. – Mint látod, életemnek abban a szakaszában vagyok, amikor a kíváncsiság ugyanolyan fékezhetetlen, mint gyermekkoromban volt, amikor a kíváncsisággal játszani kegyetlenség. Mondd el tovább, és úgy tisztellek, ahogy a királyok tisztelik egymást. Add meg mindent, amit tudsz az újszülöttről, és csatlakozom hozzád a keresésében; és amikor megtaláltuk, azt teszem, amit kívánsz; elhozom Jeruzsálembe, és kiképzem a királyi mesterségre; Caesar előtti kegyelmemet az Ő előléptetésére és dicsőségére fogom használni. Esküszöm, hogy a féltékenység nem állhat közénk. De előbb mondd el, hogyan hallottatok Róla, miközben tengerek és sivatagok választottak el minket egymástól.

„Bizonyát mondok neked, ó, király.”

– Beszélj csak – mondta Heródes.

Balthasar (Boldizsár) felegyenesedett, és ünnepélyesen így szólt:

„Létezik egy Mindenható Isten.”

Heródes láthatóan megdöbbent.

„Azt parancsolta nekünk, hogy jöjjünk ide, megígérve, hogy megtaláljuk a világ Megváltóját; hogy meglátjuk és imádjuk Őt, és tanúságot teszünk arról, hogy eljött; és jelül mindannyiunknak megadatott, hogy lássunk egy csillagot. Lelke velünk maradt. Ó, király, Lelke most is velünk van!”

Elsöprő érzés kerítette hatalmába a hármat. A görög nehezen tudta visszafojtani a kiáltását. Heródes tekintete gyorsan járt egyikükről a másikra; gyanakvóbb és elégedetlenebb volt, mint korábban.

– Gúnyolódsz velem – mondta. – Ha nem, akkor mondd el bővebben. Mi fog történni az új király érkezése után?

„Az emberek üdvössége.”

„Miből?”

„A gonoszságuk.”

"Hogyan?"

„Az isteni eszközök – a Hit, a Szeretet és a Jócselekedetek – által.”

„Akkor” – Heródes szünetet tartott, és a tekintetéből ítélve senki sem tudta volna megmondani, milyen érzéssel folytatta – „ti vagytok Krisztus hírnökei. Ennyi az egész?”

Baltazár (Boldizsár) mélyen meghajolt.

„A te szolgáid vagyunk, ó, király.”

Az uralkodó megérintett egy csengőt, és megjelent a kísérő.

– Hozd az ajándékokat – mondta a mester.

A kísérő kiment, de kisvártatva visszatért, és letérdelve a vendégek előtt, mindegyiküknek skarlátvörös és kék felsőruhát vagy palástot, valamint aranyövet adott. Keleti leborulással ismerték el a megtiszteltetést.

– Még egy szót – mondta Heródes, miután a szertartás véget ért. – A kapuőrnek, de most nekem is, azt mondtad, hogy csillagot láttál keleten.

– Igen – mondta Balthasar (Boldizsár) –, az ő csillaga, az újszülöttek csillaga.

– Mikor jelent meg?

„Amikor meghívtak minket, jöjjünk ide.”

Heródes felállt, jelezve, hogy véget ért a kihallgatás. A trónról odalépve hozzájuk, teljes kegyességgel így szólt:

„Ha, ahogy hiszem, ó, jeles férfiak, valóban ti vagytok az újonnan született Krisztus hírnökei, akkor tudjátok meg, hogy ma éjjel konzultáltam a zsidó dolgokban legbölcsebbekkel, és ők egyhangúlag azt mondják, hogy a júdeai Betlehemben kell megszületnie. Azt mondom nektek, menjetek oda; menjetek, és szorgalmasan keressék a kisgyermeket; és ha megtaláljátok, hozzátok tudtomra, hogy elmehessek és imádhassam őt.”

Nem lesz akadálya semminek az indulásodnak. Béke legyen veled!

És maga köré tekerve köntösét, elhagyta a szobát.

Az idegenvezető azonnal megérkezett, és visszavezette őket az utcára, onnan pedig a kánhoz, melynek kapujánál a görög ösztönösen így szólt: „Menjünk Betlehembe, ó, testvérek, ahogy a király tanácsolta.”

– Igen – kiáltotta a hindu. – A Lélek bennem ég.

– Legyen úgy – mondta Balthasar (Boldizsár) ugyanolyan melegséggel. – A tevék készen állnak.

Ajándékokat adtak az intézőnek, nyeregbe ültek, megkapták az útbaigazítást a Joppe-kapuhoz, majd elindultak. Közeledtükkor a nagy szelepek kinyíltak, és kiértek a nyílt mezőre, azon az úton, amelyen nemrég József és Mária járt. Amikor felértek Hinnomból, Refaim síkságán, egy fény jelent meg, először szélesen és halványan.

Pulzusuk gyorsan vert, a fény gyorsan erősödött; becsukták szemüket perzselő ragyogása elől: amikor újra mertek ránézni, íme! a csillag, tökéletes, mint bármelyik az égen, de alacsonyan és lassan mozgott előttük.

A BÖLCSEK TALÁLJÁK MEG A GYERMEKET

A harmadik őrség kezdete volt, és Betlehemben a reggel már a keleti hegyek felett hasított, de olyan gyengén, hogy a völgyben még éjszaka volt. Az öreg kán tetején álló őr, a hideg levegőben dideregve, az első kivehető hangokat figyelte, amelyekkel az ébredő élet köszönti a hajnalt, amikor egy fény mozdult fel a dombról a ház felé. Azt hitte, hogy fáklya valakinek a kezében; a következő pillanatban meteornak hitte; a fény azonban fokozódott, míg végül csillaggá vált. Nagyon félve felkiáltott, és mindenkit a falakon belül a tetőre terelt. A jelenség különc mozgásban tovább közeledett; a sziklák, fák és az alatta lévő út úgy ragyogott, mint egy villámcsapás; azonnal vakítóvá vált a fénye. A félénkebb szemlélők térdre borultak, és imádkoztak, eltakarva az arcukat; a legbátrabbak, eltakarva a szemüket, leguggoltak, és időnként félelemmel pillantottak rá. Ezután a kán és minden, ami körülötte volt, elviselhetetlen ragyogás alá került. Aki csak rá mert nézni, megpillantotta a csillagot, amely mozdulatlanul állt, közvetlenül a ház felett, a barlang előtt, ahol a Gyermek született.

A jelenet tetőpontján a bölcsek odaértek, leszálltak a tevéikről a kapuban, és beengedést kértek. Amikor az intéző annyira legyőzte félelmét, hogy figyelt rájuk, kihúzta a reteszt, és kinyitotta nekik az ajtót. A tevék kísértetiesnek tűntek a természetellenes fényben, és a különösségük mellett a három látogató arcán és viselkedésében is ott volt a mohóság és az öröm, ami még jobban felizgatta az őr félelmét és képzeletét; hátralépett, és egy ideig nem tudott válaszolni a kérdésre, amit feltettek neki.

„Nem ez Júda Betleheme?”

De mások is jöttek, és jelenlétükkel megnyugtatták.

„Nem, ez csak a kán; a város messzebb fekszik.”

„Nincs itt egy újszülött gyermek?”

A bámészkodók csodálkozva fordultak egymás felé, bár néhányan közülük azt felelték: „Igen, igen.”

„Mutasd meg neki minket!” – mondta türelmetlenül a görög.

– Mutasd meg nekünk neki! – kiáltotta Baltazár (Boldizsár), áttörve komolyságát. – Mert láttuk a csillagát, amelyet a ház felett látsz, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.

A hindu összekulcsolta a kezét, és felkiáltott: „Bizony, él az Isten! Siessetek, siessetek! Megtalált a Megváltó! Áldottak, áldottak vagyunk mi az emberek felett!”

A tetőről érkező emberek lejöttek és követték az idegeneket, amint átvezették őket az udvaron és ki a bekerített területre; amikor meglátták a barlang felett még mindig ragyogó csillagot, bár az előbbinél kevésbé ragyogott, néhányan félelemmel hátrafordultak; a többségük továbbment. Ahogy az idegenek közeledtek a házhoz, a gömb felemelkedett; amikor az ajtóhoz értek, magasan a fejük felett eltűnt; amikor beléptek, kialudt, eltűnt a szem elől. És a történtek tanúi meggyőződtek arról, hogy isteni kapcsolat van a csillag és az idegenek között, amely a barlang lakóinak legalább egy részére is kiterjedt. Amikor az ajtó kinyílt, beözönlöttek.

A lakást egy lámpás világította meg, amely elég erős volt ahhoz, hogy az idegenek megtalálják az anyát és az ölében ébren lévő gyermeket.

„A tiéd a gyermek?” – kérdezte Baltazár Máriától.

És ő, aki a legkisebb mértékben is megőrizte mindazt, ami a kicsire hatással volt, és szívében elgondolkodott rajtuk, feltartotta a fényben, és így szólt:

„Ő a fiam!”

És leborulva imádták őt.

Látták, hogy a gyermek olyan, mint a többi gyermek: feje körül nem volt sem nimbusz, sem anyagi korona; ajkai nem nyíltak ki beszédre; ha hallotta is örömkifejezéseiket, fohászkodásaikat, imáikat, semmi jelét nem adta, hanem csecsemőként hosszabban nézte a lámpás lángját, mint őket.

Kis idő múlva felkeltek, és visszatérve a tevékhez, aranyat, tömjént és mirhát hoztak ajándékba, és a gyermek elé tették, mit sem halasztva imádatos beszédeikből; amelyekből most egy szót sem ejtünk, mert a gondolkodó emberek tudják, hogy a tiszta szív tiszta imádata akkoriban az volt, ami most, és mindig is az volt: egy ihletett ének.

És ez volt a Megváltó, akiért ilyen messzire eljöttek!

Mégis kétségtelenül imádták.

Miért?

Hitük azokon a jeleken alapult, amelyeket az küldött nekik, akit azóta Atyaként ismerünk: és azok közé tartoztak, akiknek az ő ígéretei szóltak annyira mindenre képesek voltak, hogy semmit sem kérdeztek a tetteiről. Kevesen voltak, akik látták a jeleket és hallották az ígéreteket – az Anya és József, a pásztorok és a Hárman –, mégis mindannyian egyformán hittek; vagyis az üdvösség tervének ebben az időszakában Isten volt minden, a Gyermek pedig semmi. De tekints előre, ó, olvasó! Eljön az idő, amikor a jelek mind a Fiútól származnak majd. Boldogok, akik akkor hisznek benne!

Várjuk meg ezt az időszakot. (könyv- Lew Wallace: Ben Húr)

A BÖLCSEK MEGÉRKEZNEK JERUZSÁLEMBE.

A gyermek barlangban való születése után tizenegyedik napon, délután felé a három bölcs a Sikemből vezető úton közeledett Jeruzsálemhez. Miután átkeltek a Cedron-patakon, sok emberrel találkoztak, akik közül senki sem mulasztotta el megállni és kíváncsian utánuk nézni.

Júdea szükségszerűen nemzetközi főút volt; egy keskeny hegygerinc, amelyet látszólag a keleti sivatag, a nyugati tenger nyomása emelt ki, volt minden, aminek állíthatta magát; a hegygerincen azonban a természet húzta át a kelet és dél közötti kereskedelmi vonalat; és ez volt a gazdagsága. Más szóval, Jeruzsálem gazdagsága az áthaladó kereskedelemre kivetett vám volt. Következésképpen sehol máshol, kivéve Rómában, nem gyűlt össze ilyen állandóan ennyi különböző nemzetből származó ember; egyetlen más városban sem volt olyan idegen, aki kevésbé lett volna idegen a lakosok számára, mint a falai és purlieusai között. És mégis ez a három férfi csodálatot keltett mindazokban, akikkel a kapuk felé vezető úton találkoztak.

Egy asszonygyermek, aki az út szélén, a Királysírokkal szemben ült, meglátta a közeledő társaságot; azonnal összecsapta a kezét, és felkiáltott: "Nézzétek, nézzétek! Milyen szép harangok! Milyen nagy tevék!"

A harangok ezüstből voltak; a tevék, mint láttuk, szokatlan méretűek és fehérek voltak, és különös méltósággal mozogtak; a dísztárgyak a sivatagról és az ott megtett hosszú utazásokról, valamint a tulajdonosok birtokában lévő bőséges vagyonról is árulkodtak, akik a kis baldachinok alatt ültek, pontosan úgy, ahogyan a Jebelen túli találkozóhelyen megjelentek. Mégis nem a harangok, a tevék, a berendezésük vagy a lovasok viselkedése volt olyan csodálatos; hanem az a kérdés, amelyet az a férfi tett fel, aki a három közül elöl lovagolt.

Jeruzsálem északról egy síkságon keresztül közelíthető meg, amely dél felé lejtő, és a Damaszkuszi-kapu egy völgyben vagy mélyedésben marad. Az út keskeny, de a hosszú használat miatt mélyen bevágott, és helyenként nehezen járható az esőzések által meglazult és szárazra törölt macskakövek miatt. Mindkét oldalon azonban régen termékeny földek és szép olajfaligetek húzódtak, amelyek pompás burjánzásukban gyönyörűek lehettek, különösen a sivatag pusztaságából frissen érkező utazók számára. Ezen az úton a három férfi megállt a többiek előtt a sírok előtt.

– Jó emberek – mondta Balthasar (Boldizsár), befont szakállát simogatta és kihajolt a priccséről –, nincs itt a közelben Jeruzsálem?

– Igen – felelte az asszony, akinek a karjaiba a gyermek összezsugorodott. – Ha a fák azon a hullámon egy kicsit alacsonyabbak lennének, láthatnád a piactér tornyait.

Baltazár (Boldizsár) rápillantott a görögre és a hindúra, majd megkérdezte: „Hol van a zsidók született királya?”

A nők válasz nélkül egymásra néztek.

„Nem hallottál Róla?”

"Nem."

„Mondjátok meg mindenkinek, hogy láttuk az Ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk Őt.”

Ezután a barátok továbblovagoltak. Másoktól is feltették ugyanazt a kérdést, hasonló eredménnyel. Egy nagy csoport, akikkel Jeremiás barlangjához tartva találkoztak, annyira megdöbbent a kérdésen és az utazók megjelenésén, hogy megfordultak és követték őket a városba.

Annyira lefoglalta a hármat küldetésük gondolata, hogy nem is törődtek a látványnal, amely hirtelen a legnagyobb pompájában eléjük tárult: a Bezetán található faluval, amely elsőként fogadja őket; Micpával és Olajfákkal balra; a falu mögötti fallal, negyven magas és masszív toronnyal, amelyet részben a szilárdság, részben a királyi építőmester kritikai ízlésének kielégítése érdekében építettek hozzá; ugyanazzal a tornyos fallal, amely jobbra ível, sok szögben, és itt-ott egy-egy őrkapuval, fel a három nagy fehér cölöpöig, Phasaelusig, Mariamnéig és Hippikoszig; Sionnal, a legmagasabb heggyel, márványpaloták koronázzák, és soha nem volt ilyen szép; a Mórija tetején található templom csillogó teraszaival, amely kétségtelenül a föld egyik csodája; a szent várost körülvevő királyi hegyekkel, amelyek addig szegélyezték, amíg egy hatalmas tál mélyedésében nem látszott.

Végül egy igen magas és erős toronyhoz értek, amely a kapura nézett, amely akkoriban a jelenlegi Damaszkuszi-kapuhoz tartozott, és a Sikemből, Jerikóból és Gibeonból vezető három út találkozási helyét jelezte. Egy római őr őrizte az átjárót. Ekkorra a tevéket követő emberek már akkora sort alkottak, hogy odavonzzák a kapu körül ólálkodó tétleneket; így amikor Baltazár (Boldizsár) megállt, hogy beszéljen az őrszemmel, a három ember azonnal egy szűk kör középpontjába került, akik izgatottan várták, hogy hallják mindazt, ami történik.

– Békét adok neked – mondta tiszta hangon az egyiptomi.

Az őrszem nem válaszolt.

„Nagy távolságokat tettünk meg, hogy megtaláljuk azt, aki a zsidók királya született. Meg tudnád mondani, hol van?”

A katona felemelte sisakja sisakjának sisakját, és hangosan kiáltott. A folyosó jobb oldalán lévő lakásból egy tiszt bukkant elő.

„Engedjetek utat!” – kiáltotta a tömegnek, amely egyre közelebb tömörült; és mivel lassan engedelmeskedtek, előrelépett, erőteljesen pörgetve gerelyét hol jobbra, hol balra; és így helyet nyert.

„Mit tennél?” – kérdezte Balthasartól (Boldizsártól) a város nyelvén.

Baltazár (Boldizsár) pedig ugyanígy válaszolt:

„Hol van a zsidók született királya?”

„Heródes?” – kérdezte a tiszt zavartan.

„Heródes királysága Caesartól származik; nem Heródestől.”

„Nincs más király a zsidók között.”

„De mi láttuk az Ő csillagát, akit keresünk, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”

A római zavarban volt.

„Menj tovább” – mondta végül. „Menj tovább. Nem vagyok zsidó. Vidd a kérdést a templom doktoraihoz, vagy Hannás paphoz, vagy még jobb, ha maga Heródeshez intézed. Ha létezik más zsidó király, az majd megtalálja.”

Ezután utat engedett az idegeneknek, akik átlépték a kaput. De mielőtt beléptek volna a keskeny utcába, Baltazár még várt, hogy ezt mondja barátainak: „Eléggé hirdettek minket. Éjfélre az egész város hallani fog rólunk és küldetésünkről. Menjünk most a kánhoz.” (könyv- Lew Wallace: Ben Húr)

A FÉNY AZ ÉGEN, KRISZTUS SZÜLETETT.

 

Egy bizonyos esti órában a kán körüli és a körülötte lévő nép kiabálása és nyüzsgése megszűnt; ugyanakkor minden izraelita, ha még nem állt fel a lábán, felkelt, ünnepélyesen arcra vetette tekintetét, Jeruzsálem felé tekintett, kezeit keresztbe fonta a mellén, és imádkozott; mert ez volt a szent kilencedik óra, amikor áldozatokat mutattak be a Mórija-hegy templomában, és Istennek ott kellett lennie. Amikor az imádkozók kezei lehanyatlottak, a lárma újra kitört; mindenki sietett kenyérért, vagy hogy ágyat készítsen. Kicsivel később eloltották a villanyt, csend lett, majd álom.

Éjfél körül valaki a tetőn felkiáltott: „Micsoda fény ez az égen?

Ébredjetek, testvérek, ébredjetek és lássatok!"

Az emberek, félig alva, felültek és körülnéztek; aztán teljesen felébredtek, bár csodálkozva. A nyüzsgés átterjedt az alsó udvarra és a ligetbe; hamarosan a ház, az udvar és a bekerített terület teljes lakói az eget bámulták.

És ezt látták. Egy fénysugár, amely mérhetetlenül magasan indult a legközelebbi csillagok felett, és ferdén esett le a földre; tetején egy zsugorodó pont volt; az alján sok furlong széles; oldalai lágyan olvadtak össze az éjszaka sötétségével; magja rózsaszínű, elektromos ragyogás volt. A kísértet mintha a várostól délkeletre fekvő legközelebbi hegyen nyugodott volna, halvány koronát alkotva a csúcs vonala mentén.

A kánt annyira meghatotta a fény, hogy a tetőn lévők egymás arcát látták, mindannyian ámulattal telve.

A sugár perceken át kitartóan időzött, majd a csodálat áhítattá és félelemmé változott; a félénkek remegtek; a legbátrabbak suttogva beszéltek.

„Láttál már hasonlót?” – kérdezte az egyik.

„Úgy tűnik, ott van a hegyen túl. Nem tudom megmondani, mi az, és soha nem is láttam ehhez hasonlót” – hangzott a válasz.

„Lehetséges, hogy egy csillag szétrobbant és lehullott?” – kérdezte egy másik, elakadt nyelvvel.

"Amikor egy csillag lehull, kialszik a fénye."

– Megvan! – kiáltotta magabiztosan az egyik. – A pásztorok oroszlánt láttak, és tüzet raktak, hogy távol tartsák a nyájaktól.

A beszélő mellett álló férfiak megkönnyebbülten felsóhajtottak, és azt mondták: „Igen, ez az!”

A nyájak ma legelésztek ott a völgyben."

Egy járókelő oszlatta el a vigaszt.

„Nem, nem! Hiába hordanák össze Júda összes völgyének összes fáját egy rakásba és égetnék el, a lángok akkor sem csapnának ilyen erősen és magasra.”

Ezután csend lett a háztetőn, de ismét megtörve, miközben a rejtély folytatódott.

– Testvérek! – kiáltott fel egy tiszteletreméltó arcú zsidó. – Amit látunk, az a létra, amelyet Jákob apánk álmában látott. Áldott legyen az Úr, atyáink Istene!

Másfél mérföldre, talán két mérföldre, Betlehemtől délkeletre egy síkság húzódik, amelyet a hegy hulláma választ el a várostól.

Amellett, hogy jól védett volt az északi szelektől, a völgyet platán, törpetölgy és fenyőfák borították, míg a szomszédos völgyekben és szakadékokban olaj- és eperfák bozótosai voltak; mindezek az évnek ebben a szakaszában felbecsülhetetlen értékűek voltak a juhok, kecskék és szarvasmarhák számára, amelyekből a vándorló nyájak álltak.

A várostól legtávolabbi oldalon, egy szikla alatt, egy hatalmas marah, vagyis birkaól állt, évszázados múltra tekintve. Valami rég elfeledett kiruccanás során az épület tetejét lebontották, és majdnem teljesen lebontották. A hozzá tartozó bekerített terület azonban sértetlen maradt, és ez fontosabb volt a pásztorok számára, akik oda hajtották a gondjaikat, mint maga a ház. A telek körüli kőfal emberfej magasságú volt, de nem olyan magas, hogy néha egy párduc vagy egy oroszlán, a vadonból éhezve, merészen be ne ugrott volna. A fal belsejébe, az állandó veszély elleni további biztosítékként, egy ramnusz sövényt ültettek, egy olyan sikeres találmányt, amely most már alig tudott áthatolni a fölé boruló, szögesdrótokhoz hasonló töviscsomókkal felfegyverzett ágakon.

Az előző fejezetekben tárgyalt események napján néhány pásztor, akik új ösvényeket kerestek nyájaiknak, felvezették őket erre a síkságra; és kora reggeltől kezdve a ligeteket hívogatás, fejszék csapkodása, juhok és kecskék bégetése, csengők csilingelése, marhabőgés és kutyák ugatása. Naplementekor elindultak a mára, és mire leszállt, minden biztonságban volt a mezőn; aztán tüzet raktak a kapunál, elfogyasztották szerény vacsorájukat, majd leültek pihenni és beszélgetni, és az egyiküket őrségre hagyták.

Hatan voltak ezek a férfiak, az őrt nem számítva; később pedig egy csoportot alkottak a tűz közelében, némelyek ültek, mások hason feküdtek. Mivel szokásuk szerint fedetlen fővel jártak,hajuk vastag, durva, napégette tincsekben állt; szakálluk eltakarta a torkukat, és gyapjúként hullott a mellkasukra; kecskegidák és bárányok bőréből készült köpenyek, gyapjúval a rajtuk, nyakuktól térdig beborították őket, karjaikat fedetlenül hagyva; széles övek övezték a durva ruhákat derekukig; szandáljaik a legdurvább anyagból voltak; jobb vállukról élelmet és parittyához válogatott köveket tartalmazó erszények lógtak, amelyekkel felfegyverkeztek; a földön mindegyikük közelében a botja feküdt, hivatásának szimbóluma és támadási fegyvere.

Ilyenek voltak Júdea pásztorai! Külsejükre durvák és vadak voltak, mint a sovány kutyák, amelyek velük ültek a tűz körül; valójában egyszerű gondolkodásúak, gyengéd szívűek; részben a primitív életmódjuknak, de főként annak köszönhetőek, hogy állandóan gondoskodtak a szeretetre méltó és a tehetetlen dolgokról.

Pihentek és beszélgettek; és minden beszélgetésük a nyájaikról szólt – unalmas téma a világ számára, mégis egy olyan téma, ami nekik az egész világ volt. Ha elbeszélésükben hosszasan időztek jelentéktelen eseményeknél; ha valamelyikük egy bárány elvesztésének felidézésekor semmi részletet sem hagyott ki, emlékezniük kellett a közte és a szerencsétlen közötti kapcsolatra: születésekor az ő feladata lett, hogy gondoskodjon a bárány minden napjáról, hogy segítsen átkelni az árvizeken, hogy lehordja a mélyedéseket, hogy elnevezze és nevelje; hogy a bárány a társa legyen, gondolatainak és érdeklődésének tárgya, akaratának tárgya; hogy élénkítse és megossza vándorlását; védelmében akár az oroszlánnal vagy a rablóval is szembe kellett néznie – hogy meghaljon.

A nagy események, mint például a nemzetek eltörlése és a világuralom megváltoztatása, jelentéktelenségek voltak számukra, ha esetleg tudomást szereztek volna róluk. Arról, hogy Heródes mit csinált ebben vagy abban a városban, palotákat és tornatermeket épített, és tiltott szokásokat gyakorolt, időnként hallottak. Az akkori szokásához híven Róma nem várta meg, hogy az emberek lassan érdeklődjenek felőle; maga jött hozzájuk. A dombokon át, amelyeken lemaradó csordáját vezette, vagy az erődítményekben, amelyekben elrejtette őket, a pásztort nem ritkán megijesztette a trombitaszó, és kikukucskálva egy cohorst, néha egy légiót látott menetelni; és amikor a csillogó címerek eltűntek, és a betolakodással járó izgalom alábbhagyott, nekilátott, hogy kifejtse a katonák sasának és aranyozott gömbjeinek jelentését,  valamint egy olyan élet varázsát, amely annyira ellentétes volt a sajátjával.

Mégis ezek az emberek, bármilyen durvák és egyszerűek is voltak, rendelkeztek saját tudással és bölcsességgel. Szombatonként megszokták, hogy megtisztítják magukat, felmennek a zsinagógákba, és a legtávolabbi padokon ülnek.

 Amikor a chazzan körbevitte a Tórát, senki sem csókolta meg nagyobb hévvel; amikor a seliákh felolvasta a szöveget, senki sem hallgatta a tolmácsot nagyobb hittel; és senki sem vitt magával többet az idősebb prédikációjából, vagy gondolt rá többet utána. A Sema egyik versében megtalálták egyszerű életük minden tudását és minden törvényét – hogy Uruk egy Isten, és hogy teljes lelkükkel szeretniük kell Őt. És szerették Őt, és olyan volt a bölcsességük, hogy felülmúlta a királyokét.

Miközben beszélgettek, és még az első őrség véget sem ért, a pásztorok egymás után elaludtak, mindegyikük ott feküdt, ahol ült.

Az éjszaka, mint a téli évszak legtöbb éjszakája a hegyvidéken, tiszta, ropogós és csillagokkal szikrázó volt. Szél sem fújt. A légkör soha nem volt ilyen tiszta, és a csend több volt, mint csend; szent csend volt, figyelmeztetés, hogy az ég mélyen lehajol, hogy valami jót súgjon a hallgató földnek.

A kapunál, köpenyét szorosan magához ölelve, az őr sétált; időnként megállt, mert a szunnyadó nyájak morajlása vagy egy sakál kiáltása vonzotta a tekintetét a hegyoldalból. Az éjfél lassan közeledett felé, de végre elérkezett. Feladata elvégezve; most az álomtalan alvás következett, amellyel a munka megáldja fáradt gyermekeit! A tűz felé indult, de megállt; fény tört fel körülötte, lágy és fehér, mint a holdfény. Lélegzetvisszafojtva várt. A fény elmélyült; korábban láthatatlan dolgok kerültek a látóterébe; látta az egész mezőt, és mindent, amit védett. A fagyos levegőnél is élesebb hidegség – a félelem hidege – csapta meg. Felnézett; a csillagok eltűntek; a fény úgy hullott alá, mint egy ablak az égen; ahogy nézte, ragyogássá vált; majd rémülten felkiáltott:

"Ébredj, ébredj!"

Felugrottak a kutyák, és vonyítva elszaladtak.

A csordák zavartan rohantak össze.

A férfiak feltápászkodtak, kezükben fegyverrel.

„Mi az?” – kérdezték egyszerre.

"Nézzétek!" – kiáltotta az őrszem. "Lángol az ég!"

Hirtelen elviselhetetlenül erős lett a fény, becsukták a szemüket és térdre rogytak; majd ahogy lelkük összezsugorodott a félelemtől, vakon és ájultan borultak arcra, és meghaltak volna, ha egy hang nem mondja nekik:

"Ne félj!"

És hallgattak.

„Ne féljetek! Mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz.”

A hang, mely édes és inkább emberi volt, mintsem emberi, halk és tiszta, áthatotta egész lényüket, és bizonyossággal töltötte el őket. Térdre álltak, és áhítattal nézve egy nagy dicsőség közepén egy férfit láttak meg, aki intenzíven fehér ruhába volt öltözve; vállai fölött ragyogó és összehajtott szárnyak teteje tornyosult; homlokán egy csillag izzott állandó fénnyel, mint Hesperus; kezei áldásképpen feléjük nyúltak; arca derűs és istenien szép volt.

Gyakran hallottak, és egyszerű módon beszéltek is róluk angyalokról; és most sem kételkedtek, hanem ezt mondták szívükben: Isten dicsősége körülvesz minket, és ő az, aki régen a prófétához jött az Ulai folyónál.

Az angyal rögtön folytatta:

„Mert ma született nektek a Megváltó, aki az Úr Krisztus, Dávid városában!”

Ismét szünet következett, miközben a szavak beleivódtak az elméjükbe.

„És ez lesz nektek jel” – mondta ezután a hírvivő –, „megtaláljátok a kisdedet, amint pólyába takarva fekszik a jászolban.”

A hírnök nem szólt többet; elmondták jó hírét; mégis maradt egy ideig.

Hirtelen a fény, amelynek középpontjában ő látszott állni, rózsaszínre változott és remegni kezdett; aztán fent, ameddig az emberek elláttak, fehér szárnyak villantak fel, ragyogó alakok jöttek-mentek, és hangok hallatszottak, mintha egy tömeg énekelne egyszerre:

„Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek, és békesség a földön, és az emberekhez jóakarat!”

Nem egyszer a dicséret, hanem sokszor.

A hírnök ekkor felemelte tekintetét, mintha egy távoli személy tetszését várná; szárnyai meglebbentek, és lassan, fenségesen széttárultak, felső oldaluk hófehér volt, az árnyékban tarka, mint a gyöngyház; amikor azok sok könyöknyire kitágultak termeténél, könnyedén felemelkedett, és erőfeszítés nélkül eltűnt a szem elől, magával ragadva a fényt. Jóval azután, hogy elment, az égből a távolság által lágyan lecsengett a refrén: "Dicsőség a magasságosban Istennek, és a földön békesség, az emberekhez jóakarat."

Amikor a pásztorok teljesen magukhoz tértek, hülyén bámultak egymásra, mígnem az egyikük megszólalt: „Gábriel volt az, az Úr követe az emberekhez.”

Senki sem válaszolt.

„Megszületett Krisztus, az Úr; nemde azt mondta?”

Aztán egy másik visszanyerte a hangját, és így válaszolt: „Ezt mondta.”

„És nem azt mondta-e azt is: Dávid városában, amely a mi Betlehemünk amott?”

És hogy pólyába burkolt csecsemőként találjuk Őt?"

„És egy jászolban fekszik.”

Az első beszélő elgondolkodva bámult a tűzbe, de végül, mintha hirtelen elhatározás szállta volna meg, megszólalt: „Csak egyetlen hely van Betlehemben, ahol jászlok vannak; de egyetlen, és ez a barlang az öreg kán közelében.”

Testvérek, menjünk el, és nézzük meg, mi történt. A papok és a doktorok régóta várják a Krisztust. Most megszületett, és az Úr jelt adott nekünk, amely által megismerhetjük őt. Menjünk, és imádjuk őt.”

– De a nyájak!

„Az Úr majd gondoskodik róluk. Siessünk.”

Aztán mindannyian felkeltek és elhagyták a márát.

Megkerülték a hegyet, áthaladtak a városon, és a kán kapujához értek, ahol egy ember őrködött.

„Mit kérnél?” – kérdezte.

„Nagy dolgokat láttunk és hallottunk ma este” – felelték.

„Nos, mi is láttunk nagy dolgokat, de semmit sem hallottunk. Mit hallottál?”

„Menjünk le a bekerített területen lévő barlangba, hogy biztosak lehessünk a dologban; akkor majd mindent elmondunk nektek. Gyertek velünk, és győződjetek meg róla ti is.”

„Ez egy bolond dolga.”

„Nem, a Krisztus megszületett.”

„A Krisztus! Honnan tudod?”

– Először menjünk el és nézzük meg.

A férfi gúnyosan nevetett.

„Valóban a Krisztus! Hogyan ismerheted meg őt?”

„Ma éjjel született, és most jászolban fekszik, ahogy mondták nekünk; és Betlehemben csak egyetlen hely van, ahol jászolok vannak.”

– A barlang?

„Igen. Gyere velünk.”

Észrevétlenül mentek át az udvaron, bár már akkor is voltak fent néhányan, akik a csodálatos fényről beszéltek. A barlang ajtaja nyitva volt. Bent egy lámpás égett, és ők minden ceremónia nélkül beléptek.

„Békességet adok nektek” – mondta az őrálló Józsefnek és a bét-dágoni férfinak.

„Itt vannak emberek, akik egy ma éjjel született gyermeket keresnek, akit úgy ismerhetnek fel, hogy pólyában és jászolban fekszik.”

Egy pillanatra megmozdult a merev názáreti arca; elfordulva így szólt: „Itt van a gyermek.”

Az egyik jászolhoz vezették őket, és ott volt a gyermek. Előhozták a lámpást, és a pásztorok némán álltak mellette. A kicsi nem mutatott jelet; olyan volt, mint a többi frissen született gyermek.

„Hol van az anya?” – kérdezte az őr.

Az egyik asszony fogta a csecsemőt, odament a mellette fekvő Máriához, és a karjába vette. Az ott állók pedig a kettő köré gyűltek.

„Ő a Krisztus!” – mondta végül egy pásztor.

„A Krisztus!” – ismételgették mindannyian, és térdre borulva imádták. Egyikük többször is megismételte –

„Az Úr az, és dicsősége kiterjed a földre és az égre.”

Az egyszerű emberek pedig, habozás nélkül, megcsókolták az anya köntösének szegélyét, és örömteli arccal távoztak. A kánban, az összes felébredt és körülöttük tolongó embernek, elmesélték történetüket; és a városon keresztül, egészen a máráig visszafelé, az angyalok refrénjét skandálták:  „Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek, és békesség a földön, és az emberekhez jóakarat!”

(könyv- Lew Wallace: Ben Húr)