A gazdagról és Lázárról mondott példázat

 Luk 16, 19-31

A gazdagról és Lázárról mondott példázatában Krisztus azt tanítja, hogy az ember ebben az életben dönti el örök sorsát. E próbaidő alatt Isten mindenkinek felkínálja kegyelmét. De ha az ember a maga kedvteléseivel elvesztegeti az alkalmakat, eljátssza örök életét, újabb próbaidőt nem kap. Rajta múlik, hogy közte és Isten között áthidalhatatlan szakadék tátong.
Ez a példázat éles határt von az Istentől magát függetlenítő gazdag és az Istenben bízó szegény között. Krisztus megmutatta, hogy eljön az az idő, amikor a két osztály helyzete megfordul. E világ javait nélkülöző, de Istenben bízó és a szenvedésben béketűrő szegényeket Isten egy napon azok fölé emeli, akik e világban a legmagasabbra jutottak, de nem adták át életüket Istennek.
A gazdag Ábrahám fiának tartotta magát. Nem bántotta a koldust, és nem űzte el, mint akit látni sem kíván. Ha a szegények e visszataszító képviselőjének enyhíti fájdalmát a palotája kapuján belépő gazdag látványa, ám maradjon ott. Azt azonban önző közönnyel tűrte, hogy testvére szükséget szenvedjen.
Közvetlen közelünkben emberek éheznek rongyosan, hajléktalanul. Vétkezünk, ha nem segítünk e szegény szenvedőkön. Olyan terhet veszünk magunkra, amely egyszer majd rettegéssel tölt el minket. A fösvénység bálványimádásnak számít. Isten szemében minden önzés bűn.
Isten a gazdagot a tőle kapott vagyon sáfárává tette. Kötelessége lett volna segítséget nyújtani a koldusoknak.
A gazdag ember zsidó volt, és ismerte Isten parancsát. De azt elfelejtette, hogy számot kell adnia arról, miként használta fel a reá bízott javakat és képességeket.
Lekötötték a barátok, és elfeledkezett arról, hogy kötelessége lenne Istennel együttműködve irgalmasságot cselekedni. Volt alkalma Isten Igéjét megismerni, és tanításait gyakorolni, de szórakozni vágyó barátai, akiknek társaságát kereste, annyira lefoglalták idejét, hogy elfeledkezett az örökkévalóság Istenéről.
Egyszer azonban megváltozott a két ember helyzete. A nap mint nap türelmesen és némán szenvedő szegény meghalt, és eltemették. Senki sem siratta meg, de a szenvedésben tanúsított türelmével Krisztusról tett bizonyságot. Kiállta hite próbáját, és amikor meghalt, a példázatban az angyalok elvitték Ábrahám kebelére.
Lázár azokat a szenvedő szegényeket ábrázolja, akik hisznek Krisztusban. Amikor a trombita megszólal, és mindazok, akik a sírban vannak, Krisztus hangjára előjönnek, ők is megkapják jutalmukat, mert Krisztusba vetett hitük nem csupán elmélet, hanem valóság volt.
"Meghala pedig a gazdag is, és eltemetteték. És a pokolban felemelé az ő szemeit, kínokban lévén, és látá Ábrahámot távol, és Lázárt annak kebelében. És ő kiáltván, monda: Atyám Ábrahám! könyörülj rajtam, és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az ujjának hegyét vízbe, és hűsítse meg az én nyelvemet; mert gyötrettetem e lángban." Luk.16:22-24

Krisztus ezt a példázatát a nép elképzelésére építette. Hallgatói közül sokan a halál és feltámadás közötti öntudatos állapot tanát vallották. A Megváltó ismerte nézeteiket, és példázatát úgy fogalmazta meg, hogy e nézetükre építve, fontos igazságokat véssen szívükbe. Olyan tükröt tartott hallgatói elé, amelyben a maga valóságában megláthatták, milyen viszonyban vannak Istennel. Saját elképzeléseiket használta fel arra, hogy megértesse velük e nagyon fontos igazságot: nem a vagyon határozza meg az ember értékét, mert mindazt, amije van, az Úrtól kapta kölcsön. Ha visszaél ezekkel az ajándékokkal, koldusabb és lesújtottabb lesz a legnyomorultabb, de Istent szerető és benne bízó embernél.
Krisztus meg akarta értetni hallgatóival, hogy az ember nem tudja halála után üdvösségét biztosítani. "Fiam - válaszolta a példázatban Ábrahám -, emlékezzél meg róla, hogy te javaidat elvetted a te életedben, hasonlóképpen Lázár is az ő bajait: most pedig ez vigasztaltatik, te pedig gyötrettetel. És mindenekfelett, miköztünk és tiköztetek nagy közbevetés van, úgyhogy akik akarnának innét tihozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek." (Luk.16:25-26).

 Így ábrázolta Krisztus, hogy milyen reménytelen második próbaidőre várni. Az ember csak ebben az életben készülhet fel az örökkévalóságra.
A gazdag még mindig azt képzelte, hogy ő Ábrahám gyermeke, és a példázat szerint szorultságában segítségül hívta. "Atyám Ábrahám! könyörülj rajtam" (Luk.16:24)  - esdekelt. Nem Istenhez imádkozott, hanem Ábrahámhoz, azt tanúsítva, hogy Ábrahámot Isten fölé helyezi, és hogy Ábrahámhoz való viszonyára építi üdvösségét.

A gazdag önző élvezetekkel töltötte életét, és túl későn látta meg, hogy nem készült fel az örökkévalóságra. Ráébredt oktalanságára. Testvéreire gondolt, akik kedvük szerint élnek, ahogy egykor ő is, és így könyörgött: "Kérlek azért téged Atyám, hogy bocsásd el őt (Lázárt), az én atyámnak házához; mert van öt testvérem; hogy bizonyságot tegyen nékik, hogy ők is ide e gyötrelemnek helyére ne jussanak." De "monda néki Ábrahám: Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat. Ama pedig monda: Nem úgy, atyám Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek! Ő pedig monda néki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad." (Luk.16:27-31).
Amikor a gazdag további bizonyítékért esdekelt testvérei számára, azt a világos választ kapta, hogy e bizonyíték sem győzné meg őket. A gazdag Istent bírálta kérésével. Mintha ezt mondta volna: ha jobban figyelmeztettél volna, akkor nem lennék itt. Ábrahám pedig a példázat szerint ezt válaszolta: testvéreid elég figyelmeztetést kaptak. Isten fényt hintett rájuk, de nem akarták meglátni; az igazság feltárult előttük, de nem akarták meghallani.

Az egyetlen reménység

 

Az egyetlen reménység a haláltól való szabadulásra nézve az, ha annak az okozójától, a bűntől szabadulnak meg az emberek a megváltó Krisztus kegyelme által.

Mert így már jelen, földi életükben "átmennek a halálból az életre". Az utolsó ítélet felmentő ítéletéig ők sem szabadulhatnak meg ugyan a haláltól, de az "örök életük már megvan" (János 5:24). "Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre."

Jézus visszajövetelekor "mint utolsó ellenség töröltetik el a halál" számukra (I. Korinthus 15:26).

Aki Krisztus által bűnbocsánatot nyer és teljes hitbeli igyekezettel halad az igazzá válás útján, az nem fél a haláltól. Íme Jób (i.e. 2000 körül élt) vallomása a messze régmúltból:

"Mert tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll. Miután ezt a bőrömet megrágják, nem e testben* látom meg az Istent, akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg őt, nem más..." (Jób 19:25-27)

"Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg..., mert megnyugosznak fáradságuktól, és cselekedeteik követik őket" (Jelenések 14:13).

Az első halál

Az embert joggal érdekli nemcsak az, hogy mi a halál oka, hanem az is, hogy mi a halál maga. A Hamletből idézett sorok mutatják, hogy a halálfélelem egyik fő oka a tudatlanság a halál mibenléte felől: Az ember retteg a halál utáni valamitől, az "ismeretlen tartománytól, amelyből még nem tért vissza utazó". Riasztó dolog kényszerítve, feltartóztathatatlanul haladni valami sötét ismeretlen felé. De a Megváltó azért jön, hogy "megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak" (Zsidókhoz 2:15). 

Isten Igéje teljesen elveszi a halál miatti félelmet, mert pontosan feltárja előttünk annak mibenlétét.

A halál a Biblia szerint is a "kapcsolatok szétesése", mert felbomlik az az "összetétel", ami az emberi személyiséget, kinek-kinek a saját, egyedi énjét alkotja. Az emberi lény felépítéséről így ír:

"Formálta az Úr Isten az embert a föld porából és lehelte az ő orrába életnek leheletét, és így lőn az ember élő lélekké" (I.Mózes 2:7).

Ugyanez szemléletesen, egy "képletben" felírva:
 

test	+	"élet lehelete"	=	"élő lélek"
(a Föld porából, azaz a Földön levő elemekből és anyagokból alkotva)		(az élet kizárólagosan Istentől jövő és a Lelke által fenntartott ajándéka)		(emberi személyiség, egyéniség)

Mi történik a halálban ezzel az emberi lénnyel?

• Elvész, vagy visszavonatik az "élet lehelete", ajándéka. Ennek következtében az "élő lélek" azonnal eltűnik, megszűnik létezni. A test pedig felbomlik, porrá lesz. Így jelentette ki Isten a halál valóságát az embernek mindjárt a bűneset után: "Por vagy te és ismét porrá leszel" (I. Mózes 3:19). Az Istentől nyert "élet lehelete" nélkül nincs élő lélek, emberi személyiség, hanem csak por, holt anyag. Figyeljük meg: nem azt mondja a fenti ige, hogy a test lesz porrá a halálban, hanem hogy "te magad vagy por" és "leszel ismét porrá", mert nem is létezel önmagadban, Isten nélkül.
• A Biblia szerint nincs a testtől különválasztható és a halál után tovább élő, halhatatlan lélek. Sokan fő keresztény hittételnek tekintik a lélek halhatatlanságát, vagyis a lélek azonnali továbbélését, illetve túlvilági életét a halál után. A középkori keresztény egyházban lett uralkodóvá ez a nézet, és a XVI. századi reformáció nyomán született protestáns egyházakban is nagyrészt megmaradt ez a felfogás, főleg az egyháztagok tömegei szintjén. Teológiai szinten azonban mind a katolikus, mind a protestáns egyházakban egyértelmű a megállapítás, hogy a lélek halhatatlanságának a gondolata idegen, pogány forrásból jött be a kereszténységbe, főként egy ókori filozófiai irányzat, az ún. újplatonizmus közvetítésével.

"Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet... A feltámadás bibliai fogalma össze nem hasonlítható a halhatatlanság görög eszméjével, mely szerint az ember lelke természeténél fogva romolhatatlan, és amikor a halál megszabadítja testi bilincseitől, belép az isteni halhatatlanságba. A Biblia szerint az emberi személy - jelenlegi, bukott állapotában - teljességgel a halál hatalmába kerül." (Nyíri Tamás (katolikus szerző): Remény vagy halál? Vigília, 1978. november, 723. és 725-726. 1.)

"A lélek halhatatlanságába vetett hit sok más idegen hatással együtt átkerült a kereszténységbe és elfoglalta a biblikus reménység helyét, megüresítve a feltámadás értelmét. A halál - mint a 'bűn zsoldja' - a teljes embert éri." (Dr. Nagy Gyula (protestáns szerző): Dogmatika, Theológiai akadémiai jegyzet, 1964/65, 262-263. 1.)

• A Biblia szerint a halálban nincs öntudatos élet, továbbélő lélek, illetve lelki tevékenység

(Van néhány ige a Bibliában, amely a szövegösszefüggés azonnali át nem látása miatt vagy a fordítás hibájából úgy tűnhet, mintha a lélek halhatatlanságát tanúsítaná. De a közelebbi vizsgálat kideríti, hogy a valóságban egy sem mondja ezt.)

"Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak... Mind szeretetük, mind gyűlöletük immár elveszett... Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed, mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban (a sírban), ahová menendő vagy" (Prédikátor 9:7-8, 12).

"Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállnak a csendességbe" (Zsoltárok 115:17).

• Az előzőekben idéztük Jézus szavát, hogy ebből a halálból minden ember "kijön még", mindenki feltámad a maga ítéletére az ő eljövetelekor. De mi támad fel és hogyan, ha a halál pillanatától fogva az élő lélek (az emberi személyiség) nincs többé, a test pedig szétporlad? Jézus mondotta a régen elhunyt halottakról, hogy Isten számára ők mind létezők, mert "mindenek élnek őnéki" (Lukács 20:38). Bár emberileg semmi sem marad a halálban az emberből, Isten emlékezetében "él" minden teremtménye, és bármikor feltámaszthatja őket. Amint a teremtés és az élet titkát sem, úgy ezt sem nyilatkoztatta ki Isten, hogy miként őrzi meg a megholtaknak mintegy a "személyiségadatait". Határozottan kijelenti azonban, hogy mind az Atya, mind a Fiú "akiket akar, megelevenít" (János 5:21).

Sok ember lehetetlenségnek tartja a feltámadást. Ezen a ponton megakadnak, mert ezt az ígéretet hihetetlen mesének tartják. A Biblia is idézi a feltámadásra vonatkozó jellegzetes emberi kérdést, és választ is ad rá:

"De mondhatná valaki: Mimódon támadnak fel a halottak? És minémű testtel jönnek ki? Balgatag, amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanem ha megrothad. És abban, amit elvetsz, nem ezt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Isten pedig testet ad annak, amint akarta, éspedig mindenféle magnak az ő saját testét" (I.Korinthus 15:35-38). Ha a természetben mindenütt ott látjuk azt a csodát, hogy egy parányi mag őrzi egy növény teljes növekedési, virágzási és termő "programját", akkor miért is tartjuk azt olyan hihetetlennek, hogy Isten meg tudja őrizni egy ember személyiségének a jellemzőit is a maga "technikájával", és ezáltal újra tudja teremteni?! Bizonyára igaza van Blaise Pascalnak az alábbi megállapításával:

"Milyen meggondolásból állítják, hogy nem támadhatunk fel? Mi nehezebb: megszületni, vagy feltámadni; az, hogy ami sohasem volt, az legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életbe visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könnyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk." (Gondolatok, 222. sz. töredék)

• Az ember úgy éli át a halál és a feltámadás közöm állapotot és időt, mint egy alvást. Mind az Ó-, mind az Újszövetség egyaránt ezt a hasonlatot alkalmazza:

"(A halottak) az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból" (Jób 14:12).

Pál apostol írja: "Nem akarom..., hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert hisszük..., hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak" (I. Thesszalonika 4:13-14).

Milyen megnyugtató és bátorító ez a hasonlat! Az alvás nem kellemetlen dolog. És azon sem kell aggódni, hogy vajon mit álmodunk:

"Sokan vannak, akik szívesen megkérdezték volna Lázárt, mit csinált, mit gondolt, érzett és látott, amikor négy napig a sírban volt (János 11. fejezetében)... Én azonban egyedül az Íráshoz tartom magamat. Ez pedig azt mondja: alusznak. Úgy vélem, hogy az aluvás annyira hatalmában tartja őket, hogy nem éreznek és nem látnak semmit, még sokkal kevésbé, mint amennyit az ember a természetes alvásban érez. Ha pedig feltámadnak, akkor ez úgy megy végbe rajtuk, hogy nem is tudják, hol voltak." (Luther Márton: Jónás könyvéhez írt magyarázatok, 1526. Összes művek, Erl. kiadás, 41. és 373. 1.)

• Mindezekből az is következik, hogy a halottak "lelkeivel" semmiféle érintkezés sem lehetséges. A Biblia határozottan kijelenti a halottakról, hogy "többé semmi részük sincs semmi dologban, amely a nap alatt történik" (Prédikátor 9:8).

"Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy, és az oktalan állat lelkét, hogy alámegy?... Ki hozhatja őt (a halottat) vissza, hogy lássa, mi lesz őutána?" (Prédikátor 3:21-22)

A Biblia mindennemű halottidézést "utálatosságnak" nevez, a spiritiszta jelenségeket a démoni világ produktumának mondja (1Krónika 10:13-14)."Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy elbírjátok azt viselni. Ezért, szeretteim, kerüljétek a bálványimádást!"/RÚF/

"Ne találtassék teközötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, és az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened teelőled" (V.M6zes 18:10-12).